Élet és Irodalom, 1975. július-december (19. évfolyam, 27-52. szám)

1975-07-19 / 29. szám - Nagy László: rajza • kép • Búcsú Lengyel Józseftől (4. oldal) - Gyurkó László: A hűséges • nekrológ • Búcsú Lengyel Józseftől (4. oldal) - Illyés Gyula: Életműve • nekrológ • Búcsú Lengyel Józseftől (4. oldal) - Mesterházi Lajos: Indulatos forradalmár volt • nekrológ • Búcsú Lengyel Józseftől (4. oldal) - Weöres Sándor: Lengyel József emlékére • vers • Búcsú Lengyel Józseftől (4. oldal)

Ahogy ennek az elvadult nyár­nak viharfelhőiből a villámok, úgy csapkodnak már körénk, a mi nemzedékünk tagjai közé, a ha­­­­lálhírek. Félelmetes, ahogy a fé­­kezhetetlen erő leüti az embere­ket, társainkat. És ahogy szétüti az életműveket, az épp oly félel­metes látvány annak, aki évtize­dek óta nézheti az emberi erőfe­szítés maradandónak szánt és vélt alkotásait, mibe is veszi őket a gyorskezű idő. Miért lehetünk bizonyosak ab­ban, hogy a közülünk most kibu­kott Lengyel József mögött tal­pon marad az a nem is terjedel­mes alkotás, amit a munkára ka­pott kevés évei alatt a tapasztala­tai anyagából maradék erejével művé formált? Életműve Az új Irodalom világszerte a szavak minőségét, a mondatok szerkezetét tapogatva és húzogat­va már-már eszelősen keresi a rejtelmes fogást, amellyel a ko­­runk­ kínálta anyagból az elő­deinktől örökölt igénynek — s így a jövőnek is — megfelelő munkát hozzon létre. A sírba tett Veres Péter sokféleképp osztályozható hagyatékának áttekintésekor vil­lant meg nekem a titok: a téglák­nál, az épületköveknél is fonto­sabb, ami közébük kerül: a mal­ter, a cement. Soha nagyobb ve­szély az arrivistáknak, mint eb­ben a korban, mely indulásukkor szinte szívja őket. Végsőül úgy modern ez a kor, hogy a hitelüket vesztett szegény szavak és mon­datok helyett az emberi jellemet üti művészi kifejező eszközzé. Sti­lisztikai elemmé a becsület válik. Nem stílusunkat kell fejleszte­nünk, hanem magatartásunkat. Hisz teljesítményünket máris az méri, hogy mennyi bennük a meg­bízhatóság. Vagyis a hűség a fel­adathoz, amit ránk bízott és elvár tőlünk az a közösség és környezet, amely fölnevelt és eltart bennün­ket: a nép, a nemzet, az ország, a haza. Lengyel József híven teljesítet­te a vállalt teendőket: mű marad utána a földön, amely testét be­fogadja, amelyet hazájaként szol­gált. Illyés Gyula "L' M­A ‘O »• =n­o BÚCSÚ LENGYEL JÓZSEFTŐL A hűséges Van fa, amin a fejsze éle kicsor­bul. Lengyel Józsefet ilyen fából faragták. Ha rá gondolok — márpedig mi­óta tudom a szörnyű és szomorú hírt, minduntalan rá gondolok, ha újságot olvasok, ha megyek az ut­cán, ha a híreket hallgatom, ha süt a nap és ha zápor veri a várost —, ha rá gondolok, nem tudok külön gondolni Lengyel Józsefre, az em­berre, az íróra, a kommunistára. Mint minden nagy egyéniségben, benne is rendezett, szép összhang­ban volt alkata, tehetsége, világ­nézete. Lengyel József: Lengyel Jó­zsef volt. Ha egyetlen szóval kellene jelle­meznem, habozás nélkül ezt a szót választanám: hűség. Ami nem fel­tétlenül erény és dicséret; a langy­meleg hűség csak szánalommal és szomorúsággal tölt el. Lengyel Jó­zsef hűsége nem ilyen volt: önma­gát és másokat égető,­dacos, konok, kemény, tántoríthatatlan hűség. Hűség a leírt szóhoz, aminek igaz­nak és szépnek kell lennie, hűség az emberi tisztességhez, amiből soha, semmilyen körülmények között nem szabad engedni, hűség az igaz­sághoz, amit mindenkor vállalni kell, hűség a néphez, melyet nem megváltani kell, hanem belőle meg­újulva és tőle tanulva vezetni, hű­ség az eszméhez, melyet szolgálni kell, mindenáron. * Nem is tudom, mert igyekszem megfogalmazni Lengyel József em­beri, írói, világnézeti hitvallását, mikor ő már megfogalmazta. De mondhatom ezt egy ország nevében is: sok mindentől mentes maradhatott volna ez a nép és ez a nemzet, ha az első Lengyel Jó­­zsef-i remekmű, a Visegrádi utca, krónikája a 133 napnak, mely meg­rengette Magyarországot, nem há­rom évtizednyi késéssel kapcsoló­dik be az ország szellemi és politi­kai vérkeringésébe. És mondjuk ki nyugodtan: annak a húsz esztendő­nek a történelme, mióta Lengyel József annyi megpróbáltatás után ismét Magyarországon élhetett, azért is alakult úgy, ahogyan ala­kult, mert ebben már benne van és otthonra talált az ő okos és kér­lelhetetlen hűsége. Mit mondhatnék még? A sírver­sét is megírta helyettünk: ITT NYUGSZIK A nyugtalan Százhazájú hontalan Életét bizonyló­­ Szomjasan vándorló Álmatlan álmodó ! Mit mondhatnék még? Búcsúzom tőled, Lengyel József, a Magyar Írók Szövetsége, minden magyar írástudó nevében. Búcsúzom tőled kortársaid nevé­ben, akik között az elmúlt eszten­dőkben oly pótolhatatlan rendet vá­gott a halál. Mert nem igaz, hogy minden ember pótolható. Sorban mentek el a pótolhatatlanok, és most rád is sor került, te pótolha­tatlan. Búcsúzom tőled a magam kortár­sai nevében, akiknek így vagy úgy, apja, tanítója, barátja, mestere, példaképe voltál. És akik előbb­­utóbb követnek majd, nem a hal­hatatlanságba, a sírgödörbe. Búcsúzom tőled a fiatalok nevé­ben, akik személyesen talán nem is ismertek, de akiket kevés szem fi­gyelt éberebben és több szeretettel, mint a Te, most már semmit sem látó szemed. Tudom, mert egész életed jogosít föl erre a tudásra: utolsó pillantásod őket látta, a jö­vőnket. És búcsúzom tőled mostani és majdani olvasóid milliói nevében. Mert amíg van ember, aki olvasni tud, nemcsak ebben a kicsiny or­szágban, az egész földkerekségen, amíg van ember, akinek jelent va­lamit ez a szó: forradalom, addig ismerni fogják ezt a nevet: Lengyel József. A magam nevében nem búcsú­zom tőled, Józsi bácsi Minek bú­csúzni, Te velem vagy és velem maradsz, életem utolsó pillanatáig. Gyurkó László Nem szentek kellenek, hanem akik jók, mert rossznak lenniük rossz. Kíméletlenek, erőszakosak, akik magukat ki nem felejtik de mindenkivel számolnak és az erőket számba veszik. Vannak könnyű sorsú emberek; ezeknek a hűségük is könnyű, ha megméretik. Lengyel József nehéz sorsú ember volt; talán a legnehe­zebb sorsú ember, akit ismertem. Aligha tévedek, hogy nehéz sorsát nem utolsósorban kérlelhetetlen hű­sége okozta. S bizonyos, hogy nem tévedek, ha azt mondom, hogy ma még felmérhetetlen emberi és írói nagysága ebből a tántoríthatatlan hűségből táplálkozott. Ha Lengyel József hűsége megméretik, nagysá­gát megszázszorozza, hogy hű volt jóban és rosszban, az elnyomatás­ban és a hatalomban, a névtelen­ségben és a hírnévben, a poklok­ban, a gyötrelemben, a kétségek­ben, a dicsőségben. És Lengyel József hűsége nem­csak kérlelhetetlen és könyörtelen, hanem okos hűség is volt. Ezért te­kintettük iránytűnek, mindig és mindenkor. Nem a gyász pátosza mondatja velem, hanem az igazság kényszere: az én életemben nem volt írástudó, akinek élete, életmű­ve olyan biztos eligazodást jelen­tett volna világunk mindennapjai­ban, mint Lengyel Józsefé. Tudom, hogy minden embernek magának kell járnia az utakon, amíg rátalál a magáéra, és mégis vallom: ha ko­rábban ismerhettem volna Lengyel Józsefet, ha korábban igazodhat­tam volna életének és életművének tájolója szerint, nem egy keserű és keserves vargabetű maradt volna ki az életemből. • Indulatos forradalmár volt Ismét elveszítettünk valakit a „második magyar reformkor” nagy alakjai közül, hiteles tanúját és utolsó pillanatig tevékeny formáló­ját századunknak, személyében is jelképét, szavával értelmezőjét leg­nagyszerűbb történelmi vállalkozá­sunknak, a pártalapító kommunis­tát és forradalmár írót, Lengyel Józsefet. Indulatokat keltő ember volt. Nem volt kellemes a modora. Volt valamikor a francia párt központi lapjának egy plakátja: „L’Humani­­té n’y va pas par quatre chemins.” Ez a szöveg, és a plakát egyenes út­ján lépkedő, frígiai sapkás, karakán kis emberke jutott eszembe sokszor Józsi bácsiról. Nem tudott kertelni, nem volt diplomatikus. Indulato­kat keltett minden megnyilatkozá­sa azért is, mert elégedetlen volt azzal, ami van. Jobbítani akart! Ebben a mi forradalmunkban, múlt és jövő átmenetében, mindig vol­tak (és vannak is nem kevesen), akik csak a múlthoz mérik a je­lent; lecsücsülnének babérjaik ki­csi dombjára, megdicsőülten és op­timistán, mint egy választási deko­ráció. Konzervatív — ha szigorú vagyok: ellenforradalmi — maga­tartás; nyárspolgárrá­ vedlett néhai forradalmárok magatartása. Len­gyel József, öregen és annyi keser­ves megpróbáltatás után is, meg­maradt fiatal forradalmárnak, el­veihez mérte a valóságot, céljaihoz az elért eredményeket, így és ezért volt elégedetlenkedő. Mármost a temperában bölcs politikai maga­tartás azt kívánná, hogy az ember múltat és jövőt egyaránt számba véve, józan pontossággal tudja meghatározni tartózkodási helyé­nek koordinátáit. Tény, hogy Len­gyel József nem volt temperál­tan bölcs, amiként standbeli politikus sem; szenvedélyes ember volt, író volt. Normája az volt, aminek len­nie kellene, aminek lennie kell. Mint ahogy a hatékony forradal­mi politikai cselekvés is azt kíván­ja: egyszerre szolgálni a napi prak­tikumot és az elveket, egyaránt néz­ni a lábunk elé és a messzi cél iránt. Ám az írói hatékonyság nem azonos a politikaival, a célhoz ve­zető, szükségszerűen kanyargós úton is, az írónak elsősorban a tör­vényszerű cél egyenes irányába kell látnia. Lengyel József történelem­ben nézett és látott, Martinovics­tól, Széchenyitől a messzi jövőbe vezető folyamat jegyében nézte és látta azt, ami van. Szükségtelen emlékeztetnem rá, milyen félreértések érvényesültek a múltban az írói szolgálatot ille­tően. Hogyan ment feledésbe, hogy az író: nevelő. És hogy diplomati­kus hanggal, kritikátlan tömjéne­­zéssel nemcsak a legjobb és leg­többre hivatott gyerek rontható el, hanem a legtöbbre hivatott társa­dalom is, hogy az öntömjénezés bárhol, bármikor, bármely rendre halálos veszedelem. Lengyel Jó­zsef nehéz próbán bizonyította for­radalmár írói elhivatottságát, nagy áron váltotta meg jogát a szenvedé­lyes elégedetlenkedésre — azokért a célokért, amelyekre életét föltet­te, értünk, jövőnkért. Indulatokat keltő ember­­ volt. Mert forradalmár volt és író volt, valódi, vérbeli, mindkét minőségé­ben. Mert­ szolgálatát kertelés nél­küli, forradalmi bírálatnak értel­mezte, a kommunista jövőért. Az irodalom napi életében, a napi po­litika pillanatnyi akusztikájában, az indulatok sajátos felhangokat kaphatnak. Furcsa ez olyan mester­ségben, amelynek anyaga a fehé­­ren-feketén leírt szó. Ámde a na­pok elmúlnak, az írás megmarad. A mester meghalt, a mű tehát tel­jes, az irodalomtörténeté. Klasszi­kusaink között, előkelő helyen. A magyar irodalomtörténet szocialis­ta fejezetének egyik vezető helyén. Lengyel József soha nem vétette szem elől, miért is lépett annak ide­jén egyik alapítóként a kommunis­ták pártjába. Mert a kommunizmus a humanizmus kiteljesedése; mert a kommunizmus: okos és igazságos rend a testvérré váló emberek kö­zött; mert a kommunizmus: min­denfajta önkény, hivatali packázás, harácsolás, jogfosztás, erőszakosko­dás, háborúság vége; a kommuniz­mus: felszabadulás. Ezért van, ezt a missziót kell maradéktalanul be­töltenie. Lengyel József erre tanít, és ez hosszú nemzedékekre szóló tanítás. Ezért a szenvedélyes elégedetlen­kedés, a magatartásnak olyan pél­dája, amelyre az embernek mindig szükséges lesz, ha élni akar. És mert nagyszerű értője a mesterség­nek, szépen mondja, amit mond. Tehát lesz olvasója, és lesz, aki le­­tévén a könyvet, úgy érzi, különb módon kell élnie. Mesterházi Lajos Lengyel József emlékére Találkoztam Valakivel a hegyi ösvényen ahol én járni nem tudok. Találkoztam az Igazzal aki én lenni nem tudok. Elment. A gazos ösvényen egyedül maradtam. De az Igaz mindig újra megszületik. És imhol ez Az Ember ez a lehetséges Mindenki Millió mindig csak egyetlenegy. Weöres Sándor 1975. JÚLIUS 19.

Next