Élet és Irodalom, 1976. január-június (20. évfolyam, 1-26. szám)

1976-01-03 / 1. szám - Görgey Gábor: Helyváltoztatások • vers (1. oldal) - Török Endre: A dombon • kép (1. oldal) - Lázár István: Kisvárosi nagyáruház (1. oldal)

Szabálytalan arcképek: Csorba Győző ♦ Hogyan halt meg Petschauer Attila? ♦ Páratlan oldal ♦ Ennyit az elmúlt évről ♦ Kikből lesznek munkások? GÖRGEY GABOR: Helyváltoztatások Peronok szürke végtelenje. Vasúti éttermek savanyútüdőillata. Elsuhanó állomásépületek kibetűzhetetlen feliratai. Idegekbe költözött kattogás. Benyitó utasok sörlehellete. Ez a hely szabad? Szabad ez a hely? Ringatózva bóbiskoló bőröndlények fejünk felett. Ütőn, mindig csak úton. Cikázó telefonpóznák szapora nyakszirtütései. Elszunnyadások és felébredések. Kezeltük már a jegyeket, kérem? Zuhogó esőben, napsütésben évszakok égi vonulása. Ütőn, mindig csak úton. Az ablakon kihajolni veszélyes és tilos. ' Csoszogás, csikkek, suttogások. Népvándorlás a folyosókon, hunok, avarok, baskírok és kelták. Ütőn, mindig csak úton ágytól a székig, széktől szekrényig, szekrénytől asztalig és vissza az ágyig, tour-retour.. ÉLET ÉS IRODALOM IRODALMI ÉS POLITIKAI HETILAP XX. ÉVFOLYAM, 1. SZÁM 1976. JANUÁR 3. LÁZÁR ISTVÁN; KISVÁROSI NAGYÁRUHÁZ Reményt, háborgást keltve épült. A szögletes alsó szintre helyezett, ívesen kiugró hatalmas betonteknő szinte ráúszott a szomszédos, gug­­gonülő házaikra. Az utcalámpák fényétől megemelt tömib éjszaka olyan volt, mint vitorlát bontott, óriás papíruszhajó. Végre! — mondták a korszerűt szomjazok. Merénylet! — mondták az óság­­tartók, és siratták a Főutca ba­rokkos küllemét, ami jórészt csak vályogra kent vakolat. Ekkor még nem élt. Ablakain az építők fe­hér mészkeresztje. Bent lógó veze­tékek, tagolatlan tér, bármivel megtölthető üresség. A helyi foid­­művesszövetkezet egy évtizedre rá­szánta minden fejlesztési alapját, hogy elébe vágjon vele a lágabb környék vásárlóiért versengő két vetélytárs városnak. Azután he­lyükre kerültek, majd megteltek a polcok, a pultok. És megindult a roham ... Mennyire érdemes visszanyo­mozni, elemezni, hol és hogyan alakultak ki eredetileg azok a nyíltabb árusítási formák, ahol a vevőnek nem kell kérnie, mert az áru szabadon kínálja magát? Mi adott nagyobb lendületet az önki­­választás és az önkiszolgálás fej­lődésének? Az, hogy a kereskede­lem takarékoskodni kívánt a mind drágább munkaerővel? Vagy az, hogy a fejlett tőkés államokban az óriási árukészlet és választék szo­rításában minél jobban elé kellett menni a pénzét mindig féltő, ha­bozó vásárlónak? Anekdotáink szerint az önkiszol­gálást egy budapesti származású Törők Endre: A dombon New York-1 asszony fedezte fel. Férje meghalt, és ő egyedül ma­radt kis, kétszemélyes zöldségüz­letükben: hirtelen nem tudott se­gítséget szerezni. Mégsem zárt be, hanem hajnalban feltoltötte áru­val a boltot, maga pedig a kasz- | szához ült, egyetlen pánikban, hogy vevőkörét rohamosan el fog­ja veszíteni. Ám meghökkenve észlelte, hogy miután a vevőknek nem kellett kérni és várni a ki­szolgálásra, hanem maguk baj­lódhattak a zöldség kiválasztásá­val, a forgalma ugrásszerűen meg­nőtt. Felismerte az óriási tanulsá­got — és mihamar nagy üzlethá­lózat tulajdonosa lett... Igaz-e ez, vagy sem — nem so­kat számít. Az a személytelenebb, gépiesebb, gyorsabb árusítás, amelynek az önkiválasztás és az önkiszolgálás csak két fő formáját, de nem összes sajátosságát adja; ahol a csomagolás adja el az árut; ahol a bolt és a kirakat/ere egy­beolvad, az utcáról a szellősen ki­rakott cikkek között az üzlet mé­lyére látni — mindez hamarabb és külön-külön hiába ötlött volna fel bárhol bárkiben. A munka­erő ára is kényszerített. De leg­főképpen az árubőség és a rek­lám tobzódása alapozta meg az új formák térhódítását. A tőkés gaz­daság motorjának mind fontosabb üzemanyaga lett a gyors áruforgás a tömegfogyasztás viszonyai kö­zött. Kifejlődött az az új fogyasz­tási modell, melyben a „tartós” fo­gyasztási cikkeknek is állandóan cserélődnie kell; melyben azonos minőségű áruk sorát csak a cso­magolás különíti el; melyben a reklám szinte hisztériává fokozza a vásárlási vágyat — melyben az igények mind távolabb kerülnek a tényleges szükségletektől és a használati érték attól, amit a ve­vő fizet. Mindez a fejlett tőkésországok­ban már észlelhető volt, amikor mi még éppen csak kijutottunk a há­ború után évekkel felújított jegy­rendszer, a lódenkabát és a citro­mért sorbanállás korszakából, s kezdtünk ellátottakból újra ve­vőkké válni. Azt hiszem, első önkiszolgáló üzleteink jóval korábban megnyíl­tak, mint erre a kereskedelem munkaerőhiánya kényszerített. De már azóta tudjuk, és nem győzünk ironizálni azon, hogy az önkiszol­gáláshoz, amived a világon min­denütt munkaerőt takarítottak meg, nálunk miért kell ugyan­annyi, vagy még több bolti dol­gozó? Tudjuk, és ironizálunk azon, hogy e forma a vevő szá­mára legnagyobb előnyét, a bevá­sárlás gyorsaságát vesztjük el, amikor kevés az előre csomagolt cikk, kevés a pénztár, és sok a sorbanállás. Az önkiszolgálás fő elve: kis alapterületen gyors for­gással sokat eladni. Nálunk az alapterület nem kicsi, hanem szűk, a forgás lassú, és a tekinté­lyes forgalmat a személyzet és a vásárlók idegeinek kopásával fi­zetjük meg. Minden önkiszolgáló bolt teli ordítóan mutatkozó szűk keresztmetszetekkel, ezek azonban nem tűnnek el, inkább bővítetten újratermelődnek. Ha azonban „tartalom” és „for­ma” meg nem felelését nézzük az állítólag „korszerű” árusítás hazai gyakorlatában, akkor fontosabbat is észreveszünk, mint az üzletek rossz szervezése, a felhasznált munkaerő aránytalan elosztása, raktári előkészítés, kiszolgálás, pénztárak — és a vevők csábító alkalmaknak ellenállni nem tudó, tolvaj kodó hányadának ellenőrzése között A magyarországi önkivá­lasztás és önkiszolgálás alapvető ellentmondása ugyanis az áruvá­laszték és az árusítási forma kö­zött van. • Mi ugyanis azt az árusítási ren­det, amely a fejlett tőkésorszá­gokban a már ésszerűtlenül bő árumennyiség, és a párhuzamos, nagyjából ugyanazt termelő-kíná- - ló, de egymással véresen vetélkedő gyárak és üzletek idején alakult ki, akkor vettük át, amikor fo­gyasztásunk még éppen csak túl­jutott alapvető szükségleteink ki­elégítésén, és amikor a még új­donságnak számító, és csak vi­szonylagos árubőség — mindmáig — nem rejthette el számos dolog alkalmi vagy tartós hiányát, gyen­ge minőségét; a kínálat, a válasz­ték nem is csekély fehér foltjait. Az önkiválasztás és az önkiszol­gálás akkor előnyös, ha biztos mi­nőségű és mennyiségű árut terme­lünk, s akarunk eladni; ha az üz­let, a pult feltöltése nem kíván többet, mint a vásárlás szerint üte­mesen rendelni, és a raktárból az elárusító térbe ütemesen előhozni azt, ami fogy. Ha a szállításban, a feltöltésben fennakadások vannak; ha nincsen meg a teljes szín- és méretskála; ha a reklamáció nem­csak ritka, kivételes ügy; ha a ve­vőnek a kapható dolgokért is üz­letről üzletre kell vándorolnia, mert ami van itt, az nincsen ott stb. — akkor a vevő és az áru gyors forgása illúzió, a kis alap­­területen állandó a zsúfoltság és a kevés személyzet fuldoklik a ten­nivalók sűrűjében. Ez azonban még mindig csak egyik része a gondoknak. A „fri­­dzsider-szocializmus” meg a „fo­gyasztói társadalom” olykor elég obskúrus vitáiban a józanabbak nem egyszer hangsúlyozták: ná­lunk egyelőre nem annyira a bő­ség bajaitól kell félteni az embe­reket, hiszen hiányzik még éppen elég, amivel nem leszünk dúská­lok, hanem csak tegnapi, mai vagy legfeljebb holnapi szükség­leteinket elégítjük ki. írtam ezt én is, és most is vallom. Ha azonban „a forma” és „a tartalom” nem felel meg egymásnak ott, ahol a fogyasztó és az áru találkozik, ez nemcsak szervezési kérdés. Ilyen helyzetben a szükségletek és az igények, a reális és az irreális vá­sárlási szándékok között is túl nagy rés támad. I Mit értek ezen? Amikor mi a még csak viszonylagos árubőség — s ez érem másik oldalaként: a fo­gyasztási cikkek egy részének ál- . Xandó hiánya — idején olyan áru­sítási formákat, a vevőcsalogatás, (Folytatás a 2. oldalon) ÁRA: 2,50 Ft

Next

Regisztráció Regisztráció
/
Oldalképek
Tartalomjegyzék