Élet és Irodalom, 1976. január-június (20. évfolyam, 1-26. szám)
1976-03-20 / 12. szám - Andó Mária: rajza • kép (2. oldal) - Füzesy Zoltán: Az ökölvívó emlékirata • reflexió | Visszhang • Dános Miklós: A legnagyobb. ÉS, február 28. (2. oldal) - Gulyás Gyula: Dokumentum • kép (2. oldal)
TISZTÁZÓDJANAK A HELYZETEK és elvek (Folytatás az X. oldalról) műveidből is kiviláglik ez az igazság. Nyilván oktalanság lenne olyasféle munkamegosztás, amely szerint állampolgáraink egy része a nemzeti sorskérdések ügyeletese lenne, mások viszont a szocialista demokrácia felelősei. Óvatosan kell bánni a sommás ítéletekkel, a nemzeti érzés megsértésének vádjával. Kire nem sütötték rá ezt a bélyeget? Petőfit a „világpolgári ábrándok” miatt marasztalták el demokratikus internacionalizmusáért. Adynak fájdalmas daccal kellett feltennie a költői kérdést: „... én nem vagyok magyar?”. Bartókot zenei Scotus Viatorsággal vádolták, egy külföldi újságíró nemzetgyalázásnak minősülő riportjaihoz hasonlítva műveit. Szellemi életünk magaslatairól veszem a példákat? Annál figyelmeztetőbbek. Magad is átléptél ilyesféle gáncsokon, megértésedre éppen ezért számítanak az új, szocialista értelmiség hol nemzetietlennek, hol meg nacionalistának titulált irodalmárai, mert egész életműved arra tanította őket, hogy megértéssel kell közeledni minden hasznos és becsületes szellemi törekvéshez. Irodalmi hetilapunktól távol áll az önelégültség. Nem vagyunk tévedhetetlenek. Lassan már mind a 16 oldalunk vitairatokkal telik ■meg. Rendszeresen publikálunk vitatkozó-korrigáló cikkeket. A termékeny eszmecserék hívei vagyunk, s a jövőben még következetesebben azok akarunk lenni. Hibásnak ítélt álláspontunk cáfolatára írott megjegyzéseid lényegét nyilván tartalmazza leveled. Idevágó nézeteidet a televízióból az egész ország nyilvánossága megismerte. Elismerem, okkal rovod fel nekünk, hogy fontos elvi cikkeink — a viták hevében — nem mindig mentesek a pontatlan megfogalmazástól. Értelmezőik emiatt hol ebbe, hol abba az irányba hosszabbítják meg szerzőink gondolatmenetét. Nemegyszer az eredeti cikkek szándékától függetlenülve. Ide kapcsolódik a „fajta” főnévből képzett fogalmak használata. Helyettes főszerkesztőnk nem akarja ismét forgalomba hozni ezt valóban parázs veszedelmű minősítést, éppen ellenkezőleg: fejcsóválva emlékezik egy sajnálatosan indulatos cikkre, amely ilyen minősítéssel élt. Szívesen tisztázom a tévényilatkozatod körüli félreértéseket is. Ha mi csak azt írtuk volna le visszhangként, amit leveledben idézel, azonnal venném a kalapom ... A tévében politikai és jogi értelemben elkülönítetted egymástól a néha felelőtlenül egybemosott fogalmakat: a nacionalizmus jogot sért, a hazafiság jogot véd. Definíciódat elfogadtuk, aktuális irányultságával egyetértettünk. Kétségtelen azonban, hogy tudományos szempontból a nacionalizmus térben és időben igen változatosnak bizonyult és a „történelemben nemegyszer a népek érdekei keresztezték egymást”. Vegyük akár a mi 1848-unkat. Mélységesen haladó volt, nemzeti büszkeségünk táplálója ma is. Ám Kossuth maga is sajnálkozva említi, hogy a nemzetiségi kérdést csak ellentmondásosan és késlekedve tudták rendezni. Más részről: a román, horvát, szlovák, szerb nemzeti mozgalmak jogos követelése végeredményben retrográddá vált a Habsburg-orientáció miatt. Hasonló ellentmondásokat sajnos vég nélkül lehetne sorolni az úgynevezett harmadik országok mai gyakorlatából. Szó sincs tehát arról, hogy mi tudatosan bármiféle múlt századi vagy újabb keletű nacionalizmusnak tápot adnánk, éppen, ellenkezőleg, az a meggyőződésünk, hogy semmi sem tudja úgy sérteni a nemzeti érzést, mint a nacionalizmus. Óvakodunk attól is, hogy a nacionalizmusra nacionalizmussal feleljünk. Ha igényesek vagyunk idevonatkozó elveinkben, akkor erkölcsileg alkalmasaknak bizonyulunk mindenféle nemzeti szűkkeblűség elítélésére. Hiszen már a magatartásunk is tiltakozás az ellen. Bármely országban sért jogokat a szűkkeblűség, nemcsak a nemzeti kisebbségek szenvednek miatta — az egész nép számára megalázó. Te a baszkokat veszed példának, de említhetnél másokat is. Aki ma nálunk nemzeti érdekeket sért, az a szocializmust sérti meg. De meg is fordíthatjuk a képletet: a szocializmust érő sérelmek a nemzet sérelmei. Kedves Illyés Gyula! A sajtóetika úgy kívánja, hogy a válasz ne legyen hosszabb a megválaszolandó írásnál. Ez esetben kénytelen vagyok megszegni az aranyszabályt, mert mesterien tömör, a kérdéseket sorjáztató leveledre csak a magam módján érvelve adhatok választ. Őszintén remélem, hogy levélváltásunk nem befejezése egy párbeszédnek, hanem a kezdete. Szükségünk van segítő észrevételeidre, dorgáló Szigorodra, támogató barátságodra. Tisztelettel figyelem közéleti frisseségről tanúskodó, tisztánlátásra késztető megnyilatkozásaidat. Szenvedélyességed, felelősségérzeted, igazságkereső bátorságod, vitát is vállaló magatartásod, s ha kell, megértő tapintatod obban példával szolgál a magyar irodalom ifjabb nemzedékeinek, amelyet a legjobbak, remélhetőleg a maguk módján követni fognak. A további együttműködés reményében szeretettel üdvözöl Jovánovics Miklós N w *®l as. MiSflM? BARÁT mmJE Lapzártakor kaptuk a hírt, hogy néhány héttel hatvankilencedik születésnapja előtt meghalt Barát Endre író, újságíró, az Ország Világ volt munkatársa. Költőként indult a harmincas években (első kötete: Anteus dalol), később mindinkább a prózai műfajok felé fordult. Irt kalandregényeket, valamint számos művész-életrajzot. Paganiniről szóló regényét, Az átkozott hegedűst 1962-ben Boszorkánytánc címen dolgozta át. Regényes formában ábrázolta Puccini és Caruso, majd Paál László és Lotz Károly életét. Történelmi művei közül ismert a Mit akar kend, Táncsics?! (1916.) Mint újságírót foglalkoztatta a munkásság múltja és jelene is, izzik a vas című regénye egy hazai gyár történetét ismerteti. Útirajzai kötetben is megjelentek. Lobog a mécses című drámáját a pesti, a Fekete arany-at a szegedi Nemzeti Szinház játszotta. Novelláinak gyűjteménye, a Szerelmeslevél, 1968-ban jelent meg. Az életmentésről szóló történeteit a Medicina kiadó adta közre. Cook kapitányról szól 1970-ben megjelent könyve, a Szirtek és csicszok. Haláláig dolgozott újságíróként. [ÉLET ÉS!# VISSZHANG Az ökölvívó emlékirata Két idős úr állt a kirakat előtt. Egy nonfiguratív festményt néztek, arcukon megbotránkozás. Hosszasan szemlélték, aztán az egyik megtörte a csendet: — Szörnyű! — Borzalmas! — vágta rá a másik. — Ki az a hülye, aki ezért pénzt ad?! — Én csak azt sajnálom, aki egy ilyen képpel a szoba falán éli le az életét... Máig sem értem őket: miért nézték hosszú percekig, egyáltalán miért foglalkoztak vele, ha számukra ennyire visszataszító volt? Ez a jelenet jutott eszembe, amikor az ÉS február 28-i számában elolvastam Dános Miklósnak A legnagyobb című írását. A szerző egy héten át olvasott egy 448 oldalas könyvet, amelyet — saját állítása szerint — restellt végiglapozni, és amit kölcsönbe vett, mert sajnálta rá a pénzt. Dános Miklós tulajdonképpen azért mérgelődik, mert Muhammad Ali —egy ,,rettenetes ütésekbe” „belehülyült” ökölvívó — le merte tenni szellemi termékét az asztalra és ráadásul a memoárirodalom eme gyöngyszeme a januári bestseller lista előkelő helyére került az NSZK-ban. Idéz egy sportorvost — név nélkül —, aki szerint a nehézsúlyú profi ökölvívókat „egy villanymozdony erejével püfölik”. Ekkora ostobaság aligha hagyhatta el egy orvos száját, hiszen, ha valóban így lenne, a szerencsétlenek az első ütésbe belehalnának. Az ökölvívók szellemi károsodására vonatkozó mítosz cáfolatát különben ment látstatjuk a Monai Ifjúság 1975 karácsonyi számában. Muhammad Ali a világ egyik legnépszerűbb közéleti személyisége. Jó pár államfő fogadta magánkihallgatáson. Eddig — nagyon szerény becslés szerint — mintegy húsz könyv jelent meg pályafutásáról. Ezek a könyvek a kitűnő sportember versenyzői pályafutását mutatták be, és csak futólag fo°la1veatak Ali renövi,tül érdekes, sokoldalú evéniségével, így igazán nem csodálható az a hatalmeg érdeklődés, amelyet az önéletrajz az egész világon kiváltott. (Ali egyébként hat éven át mondta magnóra régi barátjának, Richard Durhamnek.) A Boxing News című angol hetilap kommentátora nem tudta letenni a könyvet, és minden olvasónak nagyon ajánlja. Az emberek érdeklődési köre különböző: van, akit érdekel s van, akit nem érdekel a sport. Mások érdeklődési körének leszólása viszont egyáltalán nem „sportszerű”. Füzesy Zoltán a KSI ökölvívó-szakosztály vezetője Gulyás Gyula: Dokumentum Vaszkó Mihály utazása (Folytatás az 1. oldalról) a magyar „középosztály” — melyről a korán elhunyt történész, Balázs Béla oly izgalmas könyvet írt — hamis tudatával, elhibázott helyzetelemzésével, még Közép-Európában is szokatlanul szűk látókörű társadalomismeretével, igaz létérdekeivel ellentétes irányban kereste viszonylagos háborítatlanságának és „fenn az ernyő, nincsen kas” jólétének biztosítékát, a demokrácia ellenében, a munkásosztály determináns érdekeivel szemben kereste, és az értelmiség jobbik felének intő szava nem jutott el hozzá. 1919 esetében is olyasmiért háborodott föl tehát, ami — se nagybirtokos, se nagyiparos nem lévén — közvetlenül nem érintette. (Meg is fizetett érte, 1944-ben.) Esterházy Móric gróf írja, a Tanácsköztársaságra emlékezvén, hogy akkor érte az igazi sokk, amikor inasa, akit korábban csöndes embernek ismert, hirtelen magasra emelte a fejét, szembenézett vele, kiegyenesedett, mosolygott. Nem a csákvári tanács vörös zászlaja, nem is a kastélyához özönlő tömeg, hanem ez a mozdulat ijesztette meg, sürgősen alul elkötözött, térdnadrágjába eresztette hát a családi ékszereket és útnak eredt, árkon-bokron át arrafelé, ahol az „alázatosan jelentem” változatlanul érvényben maradt. Neki volt oka a félelemre. Áldott rossz embernek mondja a családi emlékezet, dédapám nála volt vincellér, neve időnként még mindig felbukkan; de hogy mi értelme volt negyedszázadon át Móric gróf képletesen is felfogható figurája mellett tenni le a voksot mégis, hogy kinek volt ez a javára (Móricon kívül), arra bizony nem tudunk választ adil. Mindenesetre nagyon sokba került, hogy — képletesen szólva — intelligenciánk inkább hitt Pintér Jenőnek, mint Nagy Lajosnak, meg, mint néhány nekikeseredett személy bosszúja, mint diabólikus Rossz, amire csak ördögűzéssel lehet válaszolni, nevezetesen cselédbotozással, bikacsökkel, lurkóval,, zsidózással, kikötéssel, levágott — és lapulevélen feltálalt — emberi fülekkel. De aki legalább minimális tárgyilagossággal próbálja vizsgálni a századelő magyar históriáját, a csodálatos színességgel kibontakozó polgári kultúra és eszmeiség megjelenését, majd türelmetlen föleszmélését egy hűbéri formákat melengető országban, sőt, tendenciájának irányát is észlelni hajlandó, a frigyláda-küldés gesztusáról sem feledkezve meg, az egyszerűen gyomorémelygést kap az agresszív alpáriság nézőpontjától. Kivált akkor, ha némi ismeretekkel rendelkezik a nyolcvanas évektől fölívelő munkásmozgalom kemény töprengéseiről is, arról a már Frankéinál megcsillanó dialektikáról például, amely a nemzetköziség és a hazafiság kérdéseiben a lehető legbecsületesebb választ kereste; még ha ez a szociáldemokrácia e tekintetben igen elnagyolt ideológiája miatt nem is volt könnyű dolog (mondjuk, a darabont-kormány idején). Magyarországon mindenesetre a Tanácsköztársaság előtt figyelhető meg az a periódus, amelyben világosan, sőt, markánsan elhatárolódott már a két kultúra (a monarchiában természetesen mint anti Monarchia is, ugyanazon formáció szerkezetét öltve), és minél zajosabb, idillibb, cukorhabosabb volt a hivatalos, melyet groteszk törpeségében a két világháború közötti időszak is életben kívánt tartani, annál mélyebbre akart hatolni a másik, a hivatalossal szemben működő, hogy 1919 lázában már gyakorlattá is váljék. Igaz, úgy és anynyira, amennyire és ahogyan a lehetőségek engedték, de az a szándék kezdte el magát realizálni mégis, amely évtizedeken át irodalomban, színházban, társadalomtudományi vitákban, olvasókörökön és mindenütt, falun-városon, ahol a szellem csak felszikrázhatott, eleinte a radikális polgári demokrácia előkészítésének látszott, de hamarosan közös nevezőt tudott találni a proletariátus, a parasztság (a földmunkások) és az értelmiség (a fejmunkások) érdekszövevényében is. Megmagyarázhatatlan volna máskülönben a magyar értelmiség színe-javának egyértelmű feladatvállalása nemcsak 1918-ban, de 1919-ben is, Babitstól Móriczig, Kassáktól Tóth Árpádig még akkor is, ha a különféle politikai és esztétikai elképzelések természetszerűleg nem fedték mindenben egymást. De hát 1919 amúgy is dráma volt a javából, élet, kavargó, izgalmas valóság, amit a tankönyvek nehezen tudnak fölidézni manapság. Kivált akkor nem, ha jószándékúan úgy tárgyalják, mint majdnemegyszeri csodát. De 1919 csak akkor érthető, akkor magyar, akkor jelen, ha ott van a szőnyegen elbotló Áchim L. Andrásban, akit így, előredőlve ér lágyékán a golyó, ha ott van Kőhalmi Bélában, aki egy új könyvtár avatásáról siet vissza a népbiztosságra (ahol egyébként egy ifjú gyakornok dolgozik: Szabó Lőrinc), és útközben hallja meg a Dunán leúszó monitorok ágyúit, ha ott van a legénnyé serdült Illyés Gyula fegyvert fogó gesztusában, de Vaszkó Mihály és Rácz Lajos buzgalmában is. A történelmi igazsághoz tartozik, meg erre az előzményeket és késői következményeket együvé látó jelenre, hogy — fonákról — 1919 sugárzó erejének hatása ott van az ellentáborból indult Bajcsy-Zsilinszky Endre pályaívében is, mert amikor dr. Ondrej Zilinsky és Maria Bajci elsőszülöttje, egyedül ama történelminek mondott középosztályból, pisztolyt ragad és íróasztala mellől az Attila utcai lakásban az üvegajtón át lőni kezd a Gestapóra, nem valamiféle meghatározhatatlan, absztrakt, hősiesség és vitézség romantikájában, hanem az osztályok harcának realizmusában méri már, ki a magyar. Horthyék, igaz, mindent megtettek, hogy úgy tüntessék fel ezt az egész 1919-et, mintha valami elfuserált kaland lett volna csupán, véletlen epizód, import tévedés, aminek semmi köze nem volt az országhoz, a magyar szellemiséghez, közgondolkodáshoz, lelkűléshez, természethez. A kérdés persze az marad, hogy melyik magyar szellemiségéről, gondolkodásáról, lelkületéről és természetéről beszélünk. Prónay Pál naplójából tekintve a történtekre, a Tanácsköztársaság például mint a pszichikai sebzettség következménye jelenik IRODALOM 1976. MÁRCIUS 20.