Élet és Irodalom, 1976. január-június (20. évfolyam, 1-26. szám)

1976-03-20 / 12. szám - Szántó Piroska: Babel-illusztráció • kép (3. oldal) - Cseres Tibor: Mi, uraliak • Reguly Antal jegyzetei (3. oldal) - Rab Zsuzsa: Megtagadottak (3. oldal)

1976. MÁRCIUS 20. CSERES TIBOR: Minden magyar szakos bölcsész­­hallgató tudja s azt hiszem, a gim­náziumok valamelyik felső osztá­lyában is tanítják, hogy a magya­rok közül elsőnek Reguly Antal utazott az Ob vidékére, hogy bizo­nyítsa rokonságunkat az uráli né­pekkel. Ez 1843 és' 46 között tör­tént. Alig harmincéves korában ér­kezett vissza betegen Reguly. „Tizenegy évig élt még, ha ugyan életnek nevezhetjük meg­rendítő összeroppanását” — írják róla elparentálói. Négy kötetre tervezett Ob-vidéki gyűjtését az utókorra hagyta. Sokáig azt hittük, a tizenegy évet beteg tétlenségben töltötte, halálának száztizenötödik évfor­dulóján a Kossuth-rádió így em­lékezett meg élete utolsó éveiről: „Annyi ereje sem volt, hogy egy papírlapot felemeljen”. Ez azonban nem lehet igaz. Nemrégen félezer oldalt kitevő kézirata került elő — a palócok­ról írott-gyűjtött munkája. Halála előtt egy évvel utazott Reguly jegyzetfüzettel és fényképezőgéppel (1857­), hogy a népéletet és a nép arcát rögzítse. A fényképek, saj­nos, mindmáig nem kerültek elő. Mit keresett a palócok között? Ő, aki a nyelvrokonságot bizonyí­totta az uráliakkal — nem tartotta elégségesnek vizsgálatait, eredmé­nyeit a néprokonsági kérdés eldön­tésében. Ő, aki személyesen ismer­te az Ob-vidéki rokonok arcát, a palócokat fotografálva megállapí­totta: „a magyar népességnek minden ágai teljesen a kaukázu­si fajtához számítanak”. Tudós kortársaiban, környeze­tében ezek a szavak riadalmat okoztak. A hagyaték idevágó ré­szének elsüllyedése alighanem in­nen eredt. A fényképek eltűnése is valószínűleg e riadalom következ­ménye. Nem tudom, abban sem vagyok biztos viszont, hogy F­egy- ig, ha megéri (ami persze lehetet­len lett volna) a nyelvtudomány és az antropológia mai fejlettségét, kitartott volna-e első megfogalma­zása mellett? És mégis. „A nyelv a nemzetnek lelke” — írta Hunfalvy Pál, a Reguly-ha­­gyaték első, nagyérdemű gondozó­ja. Úgy tetszik, igaza van és még­is. Ez a mégis újra és újra felöt­lik bennem, míg az Uráli népek kultúráját és hagyományait bemu­tató remek könyv tizenöt tanulmá­nyát olvasom. „E népek — írja tanulmányában Hajdú Péter, a kötet szerkesztője is — „ma már nem értik meg egymás nyelvét, őseik valaha hat­hétezer évvel ezelőtt beszéltek kö­zös nyelven és természetesen föld­rajzilag koncentráltabb területeken laktak együtt.” A nyelvtudós megállapítása tá­madhatatlan. De nem volt-e vala­melyest okos Reguly gyanúja, ami­kor a saját cáfolhatatlan nyelvi bizonyítékai közben úgyszólván sa­ját eredményei mellé tett kérdő­jelet? Az én mégiseim mögött te­hát nem kétely lapul, hanem az a valószínűség, hogy a nép, amely mi vagyunk s kétségkívül magya­rul beszél, testileg, fizikumában, csak kisebbik hányadában rokona az Uralon túli ugoroknak, legkö­zelebbi nyelvrokonainknak. Fárasztó volna a régészet, a hie­delemvizsgálatok, az embertan, az életföldrajz vagy­­ a népzene­tudomány adatai alapján népeink s a magyar nép kialakulásának több ezer éves kikövetkeztethető, feltételezett folyamatát elsorolni. A szép kötetben szereplő tudósok és a IV. Nemzetközi Finnugor Kongresszusra megjelent többi könyvek szerzői ki-ki a maga szak­területén becsületesen vizsgálód­na... lépésről lépésre. Egyetlen te­kintetben azonban meg sem kísér­lik a kutatást s ez a nyelvváltá­sok, nyelvcserék problémája. ☆ Ha pontosan ismernők azokat a szabályokat, körülményeket, tör­vényszerűségeket, amelyek által — ügy következtében — egy nép, törzs vagy népcsoport eddig hasz­nált nyelvét felváltja egy másik­kal vagy másik nyelvet tanul a meglevőhöz, ha mindezt tudnék, biztosabban mozoghatnánk e­­né­pek korai történetében és hama­rább megfejthetnék kialakulásuk rejtélyét. Annyit tudunk, hogy a nyelvcsere első szakasza szükség­képp­ a kétnyelvűség. Azt is tud­juk, a folyamat lényege és oka az a­­d­máz­kodás, a továbbélés, a fennmaradás módjának keresése. Hajdan a műveltség állapota vagy az előbbi nyelvhez való hű­ség i­lén kevés szerephez jutott. Ma a nemzeti öntudat virágzása korában ez a két tényező fontos­nak látszik. Alapos vizsgálatokat azonban éppen az uráli népek kör­nyezetében nem végeztek. De nem végeztek Közép-Európában sem, ahová minket, késői ugorokat köt jelen érdekeltség. A történet­­írás igazából csak az írásbeliség szakaszában számol a nyelvek té­nyév­el és változásaival. De nem tudok róla, hogy a latini­tás terjedésének és megszilárdulá­sának vagy kudarcainak folyama­táról akár a római birodalom vég­pontjáról visszatekintve is megkí­séreltek volna magyarázatot adni. Alkalmazkodás? Az uráli népek című kötetből hamarjában a kö­vetkező sorokat szemeltem ki: " „Időszámításunk k'ötti 1500-tól 800-ig terjedő időben éghajlati vál­tozás következtében számottevő dé­li néperorertek vándoroltak észa­kabbra és ezek minden bizonnyal erős hatást gyakoroltak a finn­ugorság etnikai fejlődésére is. A déli felvándorlókat azonban a finnugorok magukba olvasztot­ták.” — „Az időszámítás előtti­ harmadik századi népvándorlással délről jelentős számú steppei jel­legű műveltséggel rendelkező né­pesség nyomul e területre, lakos­ságá­­ak jelentős része kénytelen volt északabbra vándorolni, a hely­­bennaradottak pedig a jövevé­nyekkel összeolvadva lassan kint d­­­­eszítették régi ha­ltományaik nagy részét.” — „Az említett dom­ alánok közül ebben az időszakban u. Vili. sz.) egyre többen be­szélték a nagyobb lélekszámú bol­­gár-törökség nyelvét.” — „A hon­­foglaló magyarok vezető rétege kétnyelvű volt: onugor-török és ugor-magyar.” uráli népek tanulmányai sem kényeztetnek hát el bennünket, ha nyelvünk fönnmaradásának, átörö­kítésének, átszármaztatásának mot­­át (rejtélyét) kérdezzük. Óva­ - tos, bár tudós mondatokban ka­punk ít­­­leteket. Számunkra van valami rendkívüli abban, hogy a magyar nyelv fennmaradt. De biz­tosan nem csoda. Vannak törvény­­szerűségek, amelyek lehetőséget adtak rá. Hogyan olvadtak a honfo­­rló magyar népbe az ugyancsak hon­foglaló kabarok, az előttünk já­ró avarok szinte nyomtalanul, az­tán a besenyők, a szlávok, kunok s a jászok? Jó harminc esztende­je Szabó István főlevéltárnok megkísérelte rendszerbe foglalni, magyarázni a magyarság élet­rajzát. Azt is nyomon próbálta követni, az újkor elejétől fogva mint apadt a magyar nyelv és hogyan olvadt szlovákba, dél­­szlávba, románba a központi ha­talomtól elárvult, peremre ve­tett magyar nyelvű szegénység. De, hogy mik biztosan e kétirányús folyamat törvényei, ő sem tudja. Nemcsak Reguly palóc kutatása süllyedt el, kiadatlanok mindmáig Körösi Csom­a Sándornak talán zsákutcába torkolló iratai is. Nem a mi nemzedékünk mulasztásai ezek, noha éppen Bukarestben nemrég jelent meg Szabédi Lász­lónak posztumusz nagy tanulmá­nya, a magyar nyelv őstörténete, melyben nem kevesebbet állít, mint a finnugor és az indogermán nyelvek közös eredetét. Szabédi művét megjelené­se után okkal cáfolta a szaktudo­mány, de az értékes olvasmány sem a tudományban, sem az olva­sókban kárt nem tehetett. Bár a nyelvcserék, nyelvváltozások dol­gában, noha illetékes lett volna, ő sem vitt előbbre bennünket. A legújabb kor sokkal többet tud a saját nyelvét védő és a sa­ját nyelvét büszkén terjeszteni igyekvő mozgalmiról, a szelíd megvédéstől az erőszakos hódítá­sig minden fokozatában. A fasiz­musok legkegyetlenebbike, a hit­leri megmutatta a végletes lehető­séget, a nyelv kiirtását az emberrel együtt, a genocídiumot. Mi választ­ja el ettől az etnocidiumot, amint ezt a jelenséget újabban nevezik? Az ember megmaradhat, ha lead­ja, eladja nyelvét. Vogy ez tán régebben is így volt? Hasonlóan tán igen, de ugyanígy nem lehetett. ML uráliak Szántó Piroska: Babe illusztráció MEGTAGADOTTAK Azt hiszem, mi sem könnyebb, mint megható állattörténetekkel könnyeket csalni az érzékeny ol­vasó szemébe. Elég csak a poz­­dorjává csépelt — de attól füg­getlenül igaz — kutyahűség pél­datárából kiemelni néhányat. A példáknak bővében van minden­ki. És nincs ember, aki ne őrizné fülében egy párhetes, puha kis­kutya gyámoltalan cérnahangját, tenyerében egy gyengéden tola­kodó kutyafej melegét, vagy sze­mében azt a félreszökkenő, riadt mozdulatot, amely kőért nyúló gyerekkeze szándékát követte. Mindig furcsálltam, hogy a ku­tyának ára van. Több-kevesebb pénzért mindenki vásárolhat ma­gának tíz-tizenöt évre való ra­gaszkodást, meleg gombolyagot a lába mellé, magányos sétájához társat, hatalmaskodó kedve alá rabszolgát, letört óráiban térdé­hez nyomakodó vigasztalót. Mind­ez eladó. Megszabott áron. Igaz, a társadalmi helyzetet nemigen hangsúlyozó korcsok többnyire ingyen kelnek el. Azokat úgy kö­­nyörgik oda, néha kisgyerekek ri­­mánkodására, egy-egy külsőségek­kel nem törődő, vagy egyszerűen csak jószívű családhoz. Móricz írja valahol: Isten azért teremtette a kutyát, hogy kedve­sebb legyen tőle az embernek ez a föld. Vajon a kutyának kedve­sebb-e a föld az embertől? Nem tudni. „Száját feszítem és még­sem beszél” — álmélkodik Kosz­tolányi szegény kisgyermeke. Ha egyszer mégis megszólalna? Azzal, hogy az ember domeszti­­kálta a kutyát, azt mondta neki: szolgálj engem, s én gondoskodom rólad, felelek érted. A kutya bí­zott az adott szóban, és lassan megtanulta, hogy ahhoz tartsa magát. És az ember? Az amerikai kutyakozmetikák­tól, emlékműves-virágos kutya­temetőktől a „bizonytalan, mint a kutya vacsorája” szállóigéig rop­pant széles a skála. De a kutya, a különben annyi mindenre szu­perérzékeny kutya alig reagál a fokozatokra. Sőt olyan, mint a régimódi feleség: minél komi­­szabb vele az ura, annál jobban ragaszkodik hozzá, annál jobban megbecsüli a ritkán vetett jó szót. Nem irigylem a szépítőszalonok­ban meggyalázott, dísz­ebbé silá­­nyított farkasivadékokat De gya­nús a mi kutyaszeretetünk is. Mármint a kutya-ügyben két pártra szakadt társadalom egyik feléé: gyanús annak az ötödik emeleten lakó belvárosi embernek állatszeretete, aki naponta egyszer vagy kétszer lehetővé teszi ideg­beteggé vált ebének, hogy a kapu alól kirohanva, kurta pórázát rán­gatva odakéredzkedjék a legelső lámpaoszlop tövébe, s aztán, min­dig az utolsó lehetőség tudatával, ezt rövid sétaútján még vagy hússzor megismételje. És szívem minden szánalma a láncra kötött falusi kutyáké, amelyek, mivel nem „haszonállatok”, legalább a csengő szerepét kényszerülnek betölteni a porták udvarán. Ahogy a rövid lánc futtukban felrántja őket kétlábra, ahogy a nyakukra szoruló kötél hirtelen felduzzaszt­­ja a torkukat, én fuldoklom a lát­ványtól. Nem tudom persze megállni, hogy elő ne hozakodjam egy tör­ténettel én is. A Hordólakó tör­ténetét szeretném elmondani. Egy Somló-vidéki falu határá­ban rövid szőrű, fehér kiskutya ácsorgott az árokszélen. A mezőn dolgozó emberek látták: autóból tették ki, aztán elhajtottak. Az ebecske leült és várt. Napokig. Leste az utat. Hetekig. Nem moz­dult a helyéről. Hónapokig. Két teljes esztendeig. Csodamód nem pusztult éhen. Az arrajárók már ismerték, vetet­tek neki valamit. De nem szegő­dött senkihez Nézte az utat. Azon is csak az autókat. Hírét vette egy állatorvos, kutyák izgalmas ba­rátja. Elhatározta: helyet szerez neki, mint szerzett már annyi ki­vert ebnek. Az állatorvos — akit kutyamágusnak titulálok, mert titokzatos módon a legdühödtebb cerberus is kezes báránnyá válik puszta közeledtére — jó falatok­kal akarta magához csábítani. Vesztegethetetlen volt. Gyámolí­­tója meg sem közelíthette, a ku­tya csak távozása után falta be az adományt. A vékonydongájú, szemmel láthatón aszfalton nőtt városi állat böjtös napokon ráka­pott az egerészésre. Türelmesen ült a mezei egér lyuka mellett, leste a zsákmányt. Hamarosan a mágukra utalt ragadozók ügyes­ségére tett szert. Leesett a hó. Az állatorvos szer­zett egy üres benzineshordót, ki­bélelte, elfektette háttal a szél­nek egy barázdában, várta bele a kutyát, mint madarat a lépre. Az, hosszas gyanakvás után, bele is költözött. Pártfogója naponta vitt neki enni. Aztán úgy gondolta, itt az idő, amikor végre „befog­hatja” a már elszerzett kutyát. Egyik nap erős altatót rejtett egy darab húsba, elrejtőzött és várta az eredményt. Később odaóvako­dott az elfektetett hordóhoz, gyor­san felállította, ráborította a ka­bátját és ki akarta emelni az alta­tótól kótyagos állatot. De az ab­ban a pillanatban éber lett, ki­ugrott és rohant árkon-bokron keresztül, futtában leteperte egy­­egy pillanatra a narkotikus álom, de utolsó erejével feltápászkodott és nyargalt tovább, tántorogva, mint a részeg. Nem sikerült meg­fogni. A veszedelem elmúltán visszatért szűk körzetébe és to­vább leste az autókat. Még egy tél múlt el így, ala­mizsnákkal, egerészéssel, csontfa­gyasztó hidegekkel. Aztán egy nap lakatlan lett a hordó, üresen gör­geti talán most is a szél. Szegény négylábú Diogenész, makacs hű­sége haszontalan bölcsességével! Néhány újsághír juttatta mind­ezt eszembe. Rövid híradások, tárgyilagos vagy érzelmes kis írá­sok a mostanában kitett és sor­sukra hagyott kutyákról. A meg­­tagadottak falkába verődve pró­bálják elfelejteni az ember párt­fogását. Félő, hogy szerencsétlen unokatestvéreikkel, veszett ró­kákkal is összeszaglásznak. Ez a dolog egészségügyi oldala. Megpróbálom elképzelni, mit mondanak nekik, amikor kiteszik őket valami elhagyott erdőszélen és gyáván továbbhajtanak. Talán azt: „Ittmaradsz!” Vagy: „Mind­járt jövök!” Vagy azt: „Drágább lett az ebadó, nekem annyit nem érsz meg!” A szó: parancs. A ku­tya leül és vár. Meddig? Hideg, kopár, őskori mezőket látok, zsákmány után loholó, vad kutyafalkákat, és bozontos, kő­­baltás ősapánkat, aki csak az erő­sebb jogát ismeri, az érzések kö­zül csak az örömöt és a félelmet, és csupán azt látja meg maga kö­rül, ami ehető, iható, hasznosít­ható. ÉLET ÉS ÍZ IRODALOM

Next