Élet és Irodalom, 1976. január-június (20. évfolyam, 1-26. szám)

1976-06-05 / 23. szám - Szekrényesy Júlia: Dallamos farkasüvöltés • színikritika • Kardos G. György: Villon és a többiek, rendező Seregi László, József Attila Színház (13. oldal) - Haász István: Áthatások • kép (13. oldal) - Székely Gabriella: Film az egész világ • filmkritika • Truffaut: Amerikai éjszaka (13. oldal) - Feuer Mária: Székely Endre: Mi a korszerűség? • interjú | Zeneszerzésünk ma (13. oldal)

SZEKRENYESY JÚLIA: Színház DALLAMOS FARKASÜVÖLTÉS Tulajdonképpen nincsen abban semmi meglepő, hogy Villon éle­téről rock-musical készült. Nem érzünk stílustörést, amikor a Szent Jakab templomban, a bor­délyházban vagy Charles d’Or­­léans udvarában egyszercsak elő­kerül a mikrofon, s hatvan-het­­ven decibel erőséggel megszólal­nak a dalok Szűz Máriáról, a Duci Margóról, vagy a marke­­colókról. A villoni költészet, me­lyet Gyergyai Albert dallamos far­kasüvöltéshez hasonlít egyik ta­nulmányában, hevesen és minden fenntartás nélkül egyesül egy má­sik jól megkomponált farkasüvöl­téssel, Victor Máté rock-zenéjé­vel. A Villon és a többiek című mu­sical, amelyet a József Attila­­Színház mutatott be, azonban nemeseik arra példa, hogy lám­­lám, milyen remek dalszövegírók a klasszikusok. Victor Máté, a ze­neszerző nemcsak Villonban, va­lamint Mészöly Dezsőben — aki fordította és írta a verseket —, talált megfelelő társszerzőre, ha­nem a darab írójában, Kardos G. Györgyben is. A régi,­­ meglehe­tősen közhelyszerű igazság bi­zonyosodott­ be újra: a jó zene mellett nem árt, ha egy zenés da­rabot meg is írnak, ha hitelesek a jellemek, a helyzetek, jól per­­gőek és életszerűek a párbeszé­dek. A megannyi madárnyelven csipogó és bárányfelhőkön lép­delő zenés játék után üdítő Kar­dos egészségesen érdes hangja, logikus meseszövése, pontos dra­maturgiai és műfajismerete. A szerző nem akar , mélylélektant, magasröptű elelmélkedéseket árulni a zenés színpadon. Kor­rekt módon betartja az itt enge­délyezett drámai decibel mérté­ket. Könnyű játékot írt, s ő ezt megengedheti magának, mert írói ösztöne eleve megóvja őt a ter­mészetellenes színektől és ízek­től. A rock-musical tehát nem szól többről, mint arról, hogy Villon mégiscsak zseniálisabb volt köl­tőnek, mint bűnözőnek. A darab, az életrajz adatait követve volta­képp a költő lebukásainak törté­nete. Szegény Villon elsőrangú profi volt ugyan lírikusnak, de tolvajként szánalomra méltó amatőrmunkát végzett. Enyhe túlzással azt is mondhatnánk, ta­lán inkább csak improvizálta a bűnözést: mindig éppen arra járt, ahol valakit leütöttek vagy kira­boltak. Mégis ő lett a csavargó, a rosszéletű költő mintapéldánya, legnépszerűbb őstípusa, akire kortársa, Charles d’Orléans, óta borzongó csodálattal és rejtett irigységgel néznek a jól szituált művészek. A Villon és a többiek viszont a vagány helyett inkább vívódó ifjút, a gyötrődő szerel­mest, a rossz útra tért, de meg­javulni vágyó diákot állítja elénk. A vagányságot inkább a versekre hagyták, s a versekből kibontakozó figurákra, az ivó­cimborákra, a bordélyok lakóira. Seregi László rendezésében a leg­szembetűnőbb éppen az, hogy el­­sodró erejű, csábos bordélyjelene­teket látunk, tűzrőlpattant lá­nyokkal és vérforraló táncokkal (koreográfus: Geszler György) és ebbe a színes kavalkádba csöp­pen a szelíd és szeretetre méltó Francois, aki a maga­ alkotta el­szánt és nagyszájú szereplők kö­zött olykor már-már haloványabb a kelleténél. Köszönhető ez per­sze Vogt Károly enyhén kisfiúsra hangszerelt alakításának is. Oly­kor szinte átengedi a főszerepet a két rosszra csábító barátnak: Maros Gábor és Márton András két, valóban ellen­álhatatlanul romlott fickót formál meg. Ki­emelkedik még a szereplőgárdá­ból Borbás Gabi Catherine-je is, persze azokban a pillanatokban a legjobb, amikor félelmetes és ravasz szépséget kell megeleve­nítenie. Egy-egy kisebb szerző­ben meggyőző és hiteles Margittai Ági, Szabó Éva, Bánffy György, Horváth Gyula, Makay Sándor és Káló Flórián. Megnyustatóan tar­tózkodóak Csinády István dísz­letei és Kemenes Fanny jelmezei.­ ­aco ̋/ο ‘O •o ¡ Nte Truffaut Amerikai éjszaka című filmjében minden pontosan olyan, mint az életben: a filmesek örök­nyüzsgő, felszínes, kapkodó, for­­gatásos életében, a hisztériás szí­nésznők, a túlbuzgó, lábatlankodó kellékes, a hozzá intézett kérdé­sekben elvesző rendező minden­napjaiban. Truffaut tükröt tart önmaga és kollégái elé, ilyenek vagyunk, ilyen ügyefogyottak, ilyen meg­mosolyogtatók, ilyen nevetsége­sek, ilyen kedvesek, ilyen tehet­ségesek, ilyen esendők, ilyen ki­szolgáltatottak, ilyen szerelmesek, ilyen bánatosak, ilyen elhagyatot­tak. Film az egész világ­i felvé­telvezetőkkel és féltékeny felesé­gükkel, hiú bonvivánokkal és bő­vérű scriptes lányokkal, az ivás­­tól feledékennyé vált öregedő szí­nésznőkkel és gondterhelt produ­cerekkel, kéztörött operatőrrel és nagyothalló rendezővel. Szerelmek szövődnek és múlnak el, közben emberek halnak meg és születnek — pontosan úgy, mint az igazi életben. Truffaut filmtükre torzításmen­tesen mutatja mindazt, ami egy tükör által megmutatható. A film­­csinálásos élet kis és nagy drá­máit, a megkötendő kompromisz­­szumok buktatóit, a színész halá­la miatt átírt befejezést, egy for- Film az egész világ­ gatás közben kigömbölyödött vá­randós színésznő fürdőruhás jele­netét, egy akaratos, szófogadatlan kellékmacska miatti ismétléseket, a szereplők magánéleti gondjait, bajait. A jól csiszolt tükör tiszta képet ad, csak éppen síkban mutatja a dolgokat, mélységüket nem lát­tatja — most talán nem is erre kiváncsi Truffaut. Részleteiben minden úgy igaz, ahogyan az Amerikai éjszakában látjuk; egy külső szemlélő szemszögéből pon­tosan így készül egy film. Milyen film? Például a filmbéli film (a Bemutatom Pamélát), egy látha­tóan érzelgős történet, végzetes szerelemmel, gyilkos féltékeny­séggel és szomorú halállal fűsze­rezve. Szándékosan közepes, vagy talán giccses film forog a film­ben — Truffaut nem egy alkotó­­művész belső vívódását vitte vá­­á szonra, nem a Nyolc és fél mély­ségeire kiváncsi, őt maga a for­gatás közbeni élet, a filmfelvéte­lek életképe érdekli. A Toldi mozi közönsége hálás azért, hogy a kulisszák mögé ku­kucskálhat. A zsúfolt nézőtér han­gosan nevet a finom iróniájú poé­nokon, mintha vaskos vígjáték pe­regne a vásznon. Az Amerikai éj­szaka azoknak az örömeivel és bánataival, fáradozásaival, gyöt­relmeivel ismertet meg, akikhez a néző igencsak hűtlen lett az utób­bi években: a filmesekről, a film­ről van szó. A Film kelleti magát (ismert magyar rendezők szink­ronhangján), kedves magamuto­gatással a Toldi moziban, szelle­mes kikiáltóként csalogatja be a nagyérdeműt egy másik, egy kö­vetkező előadásra. A nagyérdemű persze tudja, bár látszólag a vásznon minden pon­tosan olyan, mint az életben, azért az Amerikai éjszaka nem több szórakoztató filmreklámnál, játé­kos ismeretterjesztő filmnél, amely a filmkészítés műhelytitkaiba avat, azt a régi igazságot illuszt­rálva, hogy milyen nehéz és mi­lyen szép dolog is filmet forgatni. A tükörből, amelyet Truffaut állított maga elé, nem a Négy­száz csapás vagy a Jules és Jim rendezője néz vissza. Székely Gabriella 1976. JÚNIUS 5. MŰVÉSZET Zeneszerzésünk ma Székely Endre: Mi a korszerűség ? E sorozat eddigi hozzászólóinak véleménye lényegében öt nagy témakörbe csoportosult: a nemzeti összetartozás és a nemzeti jel­legzetességek kérdéseit, a hagyomány és a folklór szerepét, a kor­szerűség és a divatszerűség értelmezését, a kvalitás és az újítás követelményeit, a magyar zeneszerzés folyamatosságának problé­máit fejtegette Petrovics Emil, Mihály András, Durkó Zsolt, Bo­­zay Attila, Soproni József, Szokolay Sándor, Láng István, Kocsár Miklós. Székely Endrének mi a véleménye ezekről? — Sok nézetazonosságot mutat­nak a hozzászólások, mégis van néhány kérdésben vitatkozniva­­lóm. A vita során fokozatosan egyre nagyobb hangsúlyt helyez­tek a mai magyar zeneszerzés nemzeti vonásaira és egységére. A nemzeti zenekultúrák, zeneszerzői iskolák megteremtése tipikusan XIX. századi jelenség. Volt erre kezdeményezés nálunk is, de meg­valósítására valójában csak a XX. század első felében került sor. Így nemzeti zeneszerzésünk emancipá­ciója és kibontakoztatása egybe­esett a századeleji újítók, Stra­vinsky, Schönberg fellépésével. Ekkor két világra szóló meste­rünk, Bartók és Kodály állt a ze­nei mozgalom élén, s ők — sze­rencsénkre — nemzeti zenénk megteremtésével párhuzamosan képesek voltak a nekik megfelelő, korszerű elemek sokaságát zené­jükbe építeni. Ennek köszönhető, hogy a magyar zeneszerzés egy­szeriben világhírre tett szert. Két­ségtelen: egy-egy nemzet zene­szerzőinek ma is vannak felis­merhető, azonos vonásai még ak­kor is, ha ezeket nem hangsú­lyozzák is szándékoltan, kitűzött célként. Még akkor is, ha nem használnak úgynevezett folklór­­eredetű elemeket. Hiszen nemcsak zenei anyanyelvük azonos, hanem közös civilizációban is élnek, közös a nyelvük, legtöbbször az iskolá­juk, satöbbi. Nemcsak a mi mai zeneszerzőinknél mutatható ki bi­zonyos azonosság a zenei érzék­ben és magatartásban. Van fran­cia zenei habitus Boulezben; tet­­tenérhető a német­ jegy Stock­hausen­ben; a szláv—francia ha­tású lengyel Lutoslawskiban és Pendereckiben; azonnal fel lehet ismerni a mai nyugati irányzato­kat művelő japánokat; szembetűn­nek az olasz vonások Petrassi, Dallapiccola zenéjében. A hallga­tó azonban nem a nemzet zené­jét, hanem a művet, az egyes al­kotásokat figyeli, teszem azt nem a lengyel zene tetszik vagy nem tetszik neki általában, hanem Lu­­toslawski, vagy Penderecki műve. — Véleménye csakugyan eltér a többségétől, de nem áll egyedül. Mi­vel vitatkozna még? — Elhangzott az előzőkben olyan megjegyzés, hogy korszerű­ség és időállóság között konfliktus van. Szerintem a zeneszerzőnek épp az a legfontosabb és legszebb feladata, hogy e kettőt összeegyez­tesse. Aki komolyan veszi saját al­kotói munkáját, az maradandóság­­ra törekszik, de korszerű eszkö­zök és mondandó nélkül nem le­het időállót alkotni. Éppen a kor­szerűség híján érzünk egyes dara­bokat epigon munkáknak, eklek­tikusnak, és ez az oka, hogy nem keltenek tartós figyelmet, hiszen érdektelenek. — Úgy gondolja tehát, zenei ter­mésünknek csak egy kis része igé­nyelheti jogosan a világ figyelmét? — Igen, de hozzáteszem: ez a rész nem is olyan kicsiny százalé­ka már zenei termésünknek. S ezért vitám volna azzal a véle­ménnyel is, amely napjaink egész magyar zenéjét töretlen fejlődés­ként értékeli és lényegében folya­matosnak tekinti. Ilyen értelem­ben ugyanis már három-négy ge­neráció munkásságáról van szó. Amikor a maiak legidősebbje még tanulta a zeneszerzés mesterségét, akkor az volt nálunk a legkorsze­rűbb feladat, hogy Bartók és Ko­dály munkásságára alapozva, ma­gyar zenei iskolát teremtsünk. S mert erre kellett fordítani minden erőt, nem figyeltünk fel a század másfajta törekvéseire, alig ismer­tük Stravinskyt, nem vettük tu­domásul, vagy kereken hátat for­dítottunk Schönberg iskolájának, holott Bartók a maga idejében mindent ismert és felszívott. Ez kiváltképp áll az engem közvet­lenül megelőző generációra, az én évfolyamomra, de még azutánra is egy darabig, úgy az 1910—20 kö­zött születettekre. Így keletkezett ugyan magyar zeneszerzői iskola, de ez már akkor is csak a két nagy mester árnyékában volt em­líthető. Már akkor kihagytunk va­lami nagyon fontosat. Az ötvenes évek szűkítő szigora még fokozta a magunkba fordulást, követke­zésképp a korszerűség hiányát. A világ, amelyik Bartókra figyelve a magyar zeneszerzést az élen is­merte el, rövidesen elkönyvelte, hogy a két mester után már nem jelentős a magyar zene. Mintegy két-három évtizedre kiestünk a kor fő áramlataiból, s ezt nem könnyű pótolni. Ha mindezt nem vesszük tudomásul, ha nem von­juk le keményen a konzekvenciát, ha nem számolunk le azzal, hogy ami nálunk a zeneszerzésben a negyvenes-ötvenes években tör­tént, a világ számára nem fontos, minket pedig sok vonatkozásban kátyúba vitt, akkor nehezen fo­gunk újra helyet találni a zenei világ élvonalában. Most ott tar­tunk, hogy egy-egy magyar zene­mű itthon, külföldön sikert arat ilyenkor a külföldi kritika elis­merő és így szól: „lehet, hogy új­ra figyelni kell a magyarokra?”. Ilyen tapasztalataim vannak nyolc év óta, a Budapesti Kamaraegyüt­tes első külföldi szerepléseitől mindmáig. Egy kis ablak csak­ugyan kinyílt számunkra a világ haladó zenéjéhez, de a kapu még nincs kitárva. Éppen most néztem át a holland Gaudeamus májusi nemzetközi híradóját. A benne fel­sorolt, májusban Európában elő­adásra kerülő, csaknem három­száz műcím között egyetlen ma­gyar sem szerepel. Persze, ez nem minden hónapban van így; időn­­ként találunk egy-egy magyar mű előadásáról is említést. De rend­szeresen nem. Ez kijózanítóan kell, hogy hasson akkor is, ha szá­mításba veszünk valamelyes elfo­gultságot. — Azért ne felejtse el, hogy — ha periférikus helyeken is, de — egyre több csatornán szivárognak a magyar alkotások a világba. Legújabban a KKI szerzői estjei kapcsolódtak be ebbe a folyamatba, s azt hiszem maga a szándék jelez valami figyelmet. — Igen, de itt sem — másutt sem — szerepel elsőrendű kivá­lasztási tényezőként a korszerű­ség jegyeit felmutató érték. Akár­milyen kegyetlen dolog, ki kell mondani, aki megreked a múlt­ban, nem képes jelentőset mon­dani a jelen és a jövő számára, sem idehaza, sem külföldön. Még ma is sok zavar forrása, hogy va­lamiféle „virágozzék minden vi­rág” gondolattal mindent összeke­verve viszünk a zenehallgatók elé. Ez azt az érzést kelti, hogy még mindig nem a mű a fontos, hanem annak hangsúlyozása, hogy ná­lunk, demokratikus kulturális éle­tünkben minden irányzat egyfor­mán juthat szóhoz. Ez azonban nem újdonság, nem szorul bizo­nyításra a természetes emberi kö­vetelmény. — Ugye nem haragszik, ha most én vitatkozom: a természetes emberi követelmény természetszerűleg, és nem bizonyítási kényszerből jut szó­hoz. —­ E kérdéskörnek másik fele a legfiatalabbakra vonatkozik. Ha a Rottenbiller utcai Új Zenei Stú­dióra gondolok, elsősorban való­ban azt kell hangsúlyozni, hogy az ottani tehetséges­­ zeneszerzők munkája a mai magyar zene ré­sze, annak ellenére, hogy kivétel­­számba megy, ha egy műben va­lami magyar nemzeti vonást fel­fedezhetünk. E fiatal kollégák­­munkáinak sokkal inkább nem­zetközi, nemzetin túli jegyei a szembetűnők. Mégis beletartoznak a mai magyar zenei életbe. Nincs olyan technikai újítás, zenei esz­köz, amelynek felhasználása, al­kalmazása tiltható, eleve rossznak mondható volna. A zeneszerző mindent felhasználhat művészi céljának eléréséhez. De legyen a célja művészi! Vannak a művészi zenének olyan kritériumai, ame­lyek korszerűségtől, kortól füg­getlenek, amelyek az ember ter­mészetéből, zenei adottságából fa­kadnak. Ezeket nem lehet félre­dobni. Elsősorban arra célzok, hogy a zene időben lezajló folya­mat, s ezt a folyamatot követnünk kell. Úgy kell megformálni a mű egészét, hogy amit éppen hallunk, az kapcsolódjék ahhoz, amit az előzményekből hallásunk megőr­zött Legyen bármily meglepő minden újabb pillanat, indokolt­nak és meggyőzőnek kell lennie. Egy másik ilyen kritérium, hogy mivel a mű művészi alkotás ered­ménye, műalkotást építeni a vég­letesen véletlenszerűre, a meg­­komponálatlanságra lehetetlen. A zenei geg, a happening, a tréfa, vagy a technikai gyakorlatozás le­het időnként szórakoztató vagy edzheti a szerzőt, de nem léphet a par excellence művészi elmélye­dés helyébe. — Attól félek, hogy amit most mon­dott, látszólag ellentmondásba kerül korábbi álláspontjával: ezek a fiatalok ugyanis éppen hogy korszerűnek vallják műveiket.­­ A korszerűség nem elhatá­rozás kérdése, nem külső, látszó­lagos jegyek határozzák meg, ha­nem attól függ, hogy valóban ki­fejezi-e a mű a mi korunk belső, és külső világát. Tisztában kell lennünk vele, hogy a magyar zene nincs eleve védve, sem a konzer­vativizmus, az elavultság, sem a technikai játszadozás és egyénies­­kedés ellen. Minden az alkotó ko­molyságától, muzikalitásától, fel­­készültségétől függ. Ne beszél­jünk tehát töretlen, egységes fej­lődésről, hanem az egyre gyak­rabban jelentkező fontos új mű­vekről. E műveket sűrűbben kel­lene játszani, és párhuzamosan be kellene mutatni a világ külső ze­nei áramlatainak izgalmas ered­ményeit. E feladatoktól még szá­mos zenei intézmény idegenkedik. Még mindig csak a rádió harma­dik műsorában szólal meg pél­dául Stravinsky utolsó nagy kor­szakának zenéje. Még mindig csak néhány — rendszerint ugyanazt a művet hallhatjuk Schönberg, Va­­rese, Dallapiccola életművéből. Nem is szólva a maiakról. Igaz, vannak kezdeti eredményeink, amelyeknek örülhetünk. Ilyenek az őszi Kortárs Zenei Hét hangver­senyei, de a lemaradás nagy, a program szűk, a distancia és tájé­kozatlanság megmarad. A kor ze­néjének tavából néhány kanál­nyit már merítettünk. Nagyon sokszor kell még ezt a műveletet megismételni, hogy a mi tárolóin­kat feltölthessük. Feuer Mária [ÉLET ÉLIg

Next