Élet és Irodalom, 1976. július-december (20. évfolyam, 27-52. szám)

1976-07-03 / 27. szám - Gergely Ferenc: Pályamódosítás? • reflexió | Visszhang • Székelyhidi Ágoston: Pályamódosítás. ÉS, június 19. (2. oldal) - dr. Bálint György: Kívül a revíren • reflexió | Visszhang • Szász Imre: Revír. ÉS, június 12. (2. oldal) - Frank János: Ingyen visszhang • reflexió | Visszhang • Ingyen grafika. ÉS, 24-25. szám (2. oldal) - Máriássy Judit: Ábránd (2. oldal)

Szerkesztői üzenetek KENTER FLORIÁN, NYÍREGYHÁZA, Almás Miklós Például az érzékenység című cikkéhez Várkonyi Endre szólt hozzá múlt heti számunkban, ön az érzékenység-sértődöttség „divatjának” okát a durvaság divatjában véli felfedezni. Mi úgy gondoljuk, hogy a valóságos okokért mélyebbre kell ásni. Szerintünk semmiféle társadalmi jelenséget nem lehet megérteni a divatból. Még a divatot sem. A társadalom jelenségeire a társadalom egészének összefüggései adnak magyarázatot. KARDOS K. TIBOR, BUDAPEST. Olvasónk a nemzetközi politikai és gazdasági élet néhány ismert jelenségén elmélkedve arra a következtetésre jut: „Hiszen nem is vagyunk olyan szegények, ha ennyi negatívumot megengedhetünk magunknak.” Leveléből arra következtetünk, hogy a többes szám első személy az emberiségre utal. Akár jól értjük, akár nem, úgy véljük, következtetését helyesebb lenne így fogalmazni: sokkal gazdagabbak lehetnénk, ha nem engednénk meg magunknak ennyi negatívumot. De ez végül is nem egyéni elhatározásokon múlik, s aligha lehetne úgy rendet tenni a Földön, ahogyan írja: „adnák nekem egy harckocsi árát”. D. GYÖRGY, BUDAPEST. Váncsa Istvánnak a május 29-i számban megjelent tévékritikájával vitázik. „A szerző elhatárolja magát attól a filológiai szempontból talán tényleg rossz terminustechnikustól, hogy művészfilm — írja. — De hogy nevezhetnénk meg egy szóval azt, amit Váncsa így fejez ki: «az éjszakai vetítésnek sajátos funkciója van, amennyiben nyilvánvalóvá teszi, hogy most egészen más minőség következik, olyan produkció, amely kiemelkedik a műsorfolyamatból, tehát kitüntetett figyelmet, sajátos befogadási attitűdöt követel«. A cikk végén pedig megvédi a filmvetítés előtti értékelést, M. G. P. kritikabeli szavaival: a rizsát. A védelem fővonala: ez az előadás van hivatva arra, hogy az esti és az éjszakai műsor közötti színvonalkülönbséget áthidalja.” Úgy hisszük, tévékritikusunk véleménye megegyezik az önével. Azt fejtette ki burkolt (meglehet, túlságosan is jól burkolt) iróniával, amit más megközelítéssel ön is megállapít: „a tévé egész heti műsorát kell megjavítani, nem felkészíteni a nézőt, hogy nagyobb megrázkódtatás nélkül nézze végig a magasabb színvonalúakat”. Ha igaz, hogy a publicista feladata helyes önálló következtetések levonására késztetni olvasóját, akkor Váncsa István — reméljük— eleget tett ennek a követelménynek. Másokról is írjunk paródiát! Több héten át felhívást közöltünk ezen a helyen; hírül adtuk, hogy az olvasók javaslatára paródiasorozatot indítunk. “ Három magyar írót jelöltünk meg (Örkény István, Cseres Tibor, Weöres Sándor) s az alkotói stílusukat, műveik legfőbb sajátosságait karikírozó írásokat kértünk. A felhívás nyomán igen sok kézirat érkezett szerkesztőségünkbe. Ezek feldolgozása még folyik, de a jelzett határidőig (1976. július 16.) várjuk a továbbiakat is. Megismételjük: a közös mulatságban bárki részt vehet — író is, olvasó is. A legjobb írásokat közöljük és a szokásosnál nagyobb összeggel honoráljuk. De írjunk paródiát másokról is! A sort Illyés Gyulával, Juhász Ferencen, Zelk Zoltánnal, Karinthy Ferenccel és Csurka Istvánnal szeretnénk folytatni. Kérjük, hogy ez öt alkotót parodizáló írásokat 1976. augusztus 15-ig juttassák el szerkesztőségünk címére: 1054 Budapest, Széchenyi utca 1. A kéziratok három gépelt oldalnál (körülbelül 80—100 sor) lehetőleg ne legyenek hosszabbak. A szerkesztési munka megkönnyítése érdekében kérjük, a borítékra írják rá: PARÓDIA. ÁBRÁND Kislány koromban nem szerettem volna fiú lenni, talán mert majdnem olyan voltam, mint egy fiú, osztálytársaim közt egyike a magasaknak, úszásban, evezésben, sziklamászásban, sí- és korcsolyapályán, sőt magasugrásban és verekedésben is fiúkkal versengő, nehézsúlyú gyerek. Aminek következtében néha arról ábrándoztam, miért is nem születtem kicsinek, soványnak, kék szeműnek, szőkének, olyan igazi lánynak, akit kényeztetnek, aki fél a mély víztől és általában gyámolításra szorul. Ezekből az ábrándokból az évek múlásával egy s más teljesült. Már régen nem vagyok nehézsúlyú, a verekedésről leszoktam, a sízéstől eltiltottak, evezni nincs alkalmam, életem úgy alakult, hogy gyakran szorultam barátaim gyámolítására, s volt olyan idő is, amikor kényeztettek. Az ábrándozásról azonban nem szoktam le. Mostanában Z. I. szeretnék lenni. Z. I. jóbarátom, izmos férfi, atléta-termet, arca finoman metszett, mosolya megnyerő, magassága 190 centiméter. Ha valaki ülőhelyzetben látja és szívélyes szavaira neveletlenül válaszol, fennhéjázva kötözködik vele. Z. I.-nek nem kell egyéb, csak anynyi, hogy felálljon. Lassan, komótosan, mosolytalanul és a sértő félből máris eltűnik a fölény, krakéler szelíd jófiúvá alakul, hehe, nem úgy gondoltam, remélem, pajtás, tudod, csak vicceltem, hehe, régi tisztelőd vagyok és a kedves családod hogy van? Megyek az utcán, hirtelen éles fájdalom hasít a lábamba, egy szeplős kisfiú vett célba háromkerekű járgányával, a gyerek mögött zömök, rosszarcú férfi, „ejnye ...” mondanám, szelíd szemrehányással a kicsinek, de nem jut időm egy ejnyére sem, az apa rámförmed: „Minek mászkál a járda közepén? Talán süket maga, nem hallotta a csengetést? Menj csak Kristike, ne törődj a spinével”. A járókelők egyikemásika mulat a dolgon, én meg, miközben sajgó lábikrámon a széttépett harisnyát nézegetem, Z. I.-re gondolok. Ha ő volnék, ó, ha ő volnék, talán beértem volna azzal, hogy lenézek erre a borszagú zömökre, lenézek rá és már dadogta volna: „Bocsánat uram, hiába mondom ennek a haszontalan gyereknek, hogy hajtson óvatosan, remélem nem lett piszkos a nadrágja, ha még egyszer előfordul veled, Kristóf, akkora frászt kapsz, hogy a fal adja a másodikat." Új Frionor-készítmény érkezett a csemegeboltba, az ábra szerint kis rákokat tartalmaz, többedmagammal nézegetem, csábító finomság, meglepném vele a fiamat, főként, ha tudnám, hogyan kell elkészíteni. A használati utasítás így szól: La rekene tine romtemperatur, kjoleskapeller kaldt, lettsaltet vann. Rekene kan ogsá hurtigtines varmt van ...” Termetes asszonyság sétál el mögöttem, fehér köpenyt visel és árgus szemekkel figyeli a vevőket, máskor idegesítene vizsla pillantása, most megszólítom: „Volna olyan kedvesmegmondani, hogyan kell fogyasztana ezt az izét__És hová tűnt róla a magyar felirat?” „Micsoda?” „A magyar felirat, ugyanis van egy rendelet, miszerint külföldi ételféléket, kozmetikai és vegyszereket csak magyar felirattal lehet...” A nő végigmér, jó hangosan mondja: „Unom a szövegét. Ha nem tetszik, nem vesz. De ajánlom, hogy ne is fogdossa!" Ó, ha most Z. J. volnék! Csak ránéznék legmegnyerőbb mosolyommal, kicsit kidomborítanám a mellkasomat, a fehérköpenyes elpirulna, rajongva meresztené rám a szemét. „Bocsánatot kérek a kedves vevőtől ... Rögtön telefonálok a központba, ott állítólag van egy norvég—magyar szótár... addig csak tessék válogatni”. Igen, ez volna a boldogság állapota. Disznólkodó részegek, agresszív gépkocsivezetők, goromba hivatalnokok, szemtelen suhancok és reklamációt nem tűrő pénztárosok ellen ez volna a védelem, a biztonság, hiszen ha ütni kell, Z. I. nagyobbat ütne mindenki másnál, de éppen ezért nincs is szüksége rá. Igen, azt hiszem, a lelkem is eladnám az ördögnek, hogy Z. I. lehessek. Persze ez az alku képtelenség, mert Z. I.-nek is lelke van, mely épp oly sebezhető és kiszolgáltatott a durvaságnak, mint az enyém. Csak rajta nem látszik. / / IÉLET ES|® [IRODALOM VISSZHANG Pályamódosítás ? Székelyhídi Ágoston megírta a június 19-i számban, hogy T. Miklós munkás származású fizikaszakos középiskolai tanár, sok évi munka után elment brigádvezetőnek egy elektromos berendezések szerelésével és javításával foglalkozó ipari szövetkezetbe. Így érzi — mondotta — „teljesebbnek, legalább természetesebbnek” az életét. Így kellett tennie, mert nem felelt meg családja várakozásainak, nem lehetett fontos dolgok részese — legnagyobb vállalkozása egy bulgáriai kirándulás szervezése lett volna, az is kútba esett —, keveset keresett, iskolájának felszereltsége is messze elmaradt az ipari szövetkezetétől. „Nem lehettem részese — mondta a hajdani tanár elsősorban a szövetkezetre vonatkozóan, de a tanári pályafutásának lényegére is utalva — annak az élménynek, hogy a munkám után több és jobb lesz az is, ami az enyém, az is, ami a közösségé, ami az egész támadalomé, kicsit a világé. Kimaradtam ebből a vállalkozásból, ebből a feladatból, ebből a közös felelősségből, kockázatból és dicsőségből... Azt akarom, hogy munkásnak (Kiem. GF.) mondhassam magam ismét... Szavamra, megfiatalodtam.” Székelyhídi Ágoston úgy véli, a T. Miklósok pályamódosításai „egy fejlődési zavarra irányítják a figyelmet”. Ez a zavar pedig nem egyéb, mint az iskola belső szervezetének, működésének beszűkülési, megmerevedési, lelassulási veszélye, elmaradása a „társadalmi mozgás fősodrától”. Így, lényegéből következően, kisszerűséget, szürkeséget, egyoldalúságot is továbbít a társadalom vérkeringésébe. T. Miklós esete, írja Székelyhídi, „a tanár és az iskola viszonyának bár egyetlen, de kulcsfontosságú mozzanatára derít fényt... Ha azt tesszük mérlegre, hogy a mai iskola fölszabadítja-etanárainak valahány (Kiem GF.) képességét, erejét, igényét, meglehetősen kedvezőtlen eredményt kapunk. S a képen az árnyék épp az értékesebb, nemesebb részekre esik, az önállóságra, a kezdeményezésre, a tevékenységre, a szellemi és társadalmi egyéniség kibontakoztatására.” Ezért szükséges — zárja írását a szerző — a pedagógusok tízezreit foglalkoztató „iskola” ismételt pályamódosítása. Ezek szerint a forrongó, útkereső, sok vonatkozásban nemzetközi figyelmet kiharcoló szocialista nevelés műhelyei, az iskolák, csendesek, szerények, zárkózottak, lassan változók? Bennük a pedagógus nem lehet munkás, alkotó? Gátolja az egyéniség kibontakoztatását? Nem ad , társadalmi súlyt, kiérdemelt anyagi megbecsülést? Így hát jobb, ha a „különösen tevékeny, mozgékony emberek” elkerülik? Jó lett volna, ha Székelyhídi Ágoston ebben a cikkében legalább néhány mondattal felvázolja a szükségesnek ítélt pályamódosítás lényegét. Határozottabban fogalmazhattam volna meg észrevételeimet. Néhányat így is elmondok közülük. Az iskola nem üzem, a nevelés nem termelés, a pedagógus adélek és nem hidak, épületek, mezőgazdasági üzemek, kertek mérnöke. Munkájának tárgya és alanya a természet legérzékenyebb, legbonyolultabb alkotása, az ember, mégpedig fejlődésének legfontosabb korszakaiban. A pedagógus akkor fogta fel hivatásának lényegét, ha tudja, egész életében ezeknek a fiataloknak a nevelésével, személyiségük formálásával kell törődnie, újra és újra átélve ennek a munkának sűrű kudarcait, ritka gyönyörűségeit. A hiba ott van, hogy ezt már a pályaválasztáskor látnia kellene a fiataloknak, a pedagógusképző intézetekbe pedig nem szabadna felvenni olyan hallgatókat, akikben a hivatástudatnak még a csírája sincs meg, akik nem tudják, nem akarják tudni, mit is vár tőlük a pálya, akiknek semmiféle elképzelésük sincs jövendő hivatásuk gyakorlásával kapcsolatiban, akik az iskolákba, bentlakásos intézményekbe kerülve idegenül, sértődötten mozognak s alaktól mindenki igyekszik megszabadulni. Hány ilyen kollégát ismerünk a fővárosban ...? Az iskola csak egy épület, a szellemet a benne dolgozó T. Miklósok alakítják olyanná, amilyen. A munkás szellem kialakítása nem könnyű dolog, bele is lehet rokkanni, mégis akadnak mindig vállalkozók. De a pedagógus nem mérheti munkájának sikerét külföldi túrák hosszával, csak növendékei jellemének, szellemének gyarapodásával. Nyilván „tollbotlása” volt Székelyhídi Ágostonnak, amikor a tanárait „valahány” felszabadítandó képességéről írt. Nem lehetett más, hiszem köztudomású — mi ebben reménykedünk ■—, hogy a szocialista pedagógia a gyermeki személyiség sokoldalú kibontakoztatásán fáradozik s egyik legnagyobb gondunk olyan nevelők munkába állítása (kerítése!), akiik a szakmai oktató munkáin túl képesek és hajlandók egyéb munkát is vállalva „működtetni” „valahány” képességüket. A pedagógiai intézmények vezetőit kell megkérdezni, milyen eredménnyel... Én csak egyetlen fővárosi adatot említek — egyszer már kihúzta egy nyúlszívű szerkesztő —, 31 középiskolai kollégium 5000-nél több növendékével százhuszonvalahány pedagógus foglalkozik. Ebből, hároméves kemény munka példájával mindössze öthatot sikerült megnyerni a fiatalok testedzésének irányítására. Pedig ez jószerint „csak” játék. Nem az iskola szűkíti, merevíti, lassítja a T. Miklósok alkotó munkájának kibontakozását, hanem fordítva, az úgynevezett szaktanári szemlélet, gyakorlat egysíkúsága lopja el az életet az iskolákból, a gyerekektől. Csak a gazdag személyiségű, gyermekszerető, áldozatkész pedagógusok teremthetnek szocialista iskolát, a szocialistának elnevezett iskola — mint pedagógiai intézmény — erre képtelen, alkalmatlan. A társadalom és az iskola kölcsönhatásban él, így természetes. De az iskola sohasem lehet maga az élet, és az életnek, az örökké változó társadalomnak mindig szüksége lesz az iskola „csendjére”, „kiegyensúlyozottságára”, „erkölcsacélosító” műhelymunkájára. Hazánkban — tudtommal — semmi lényeges jel nem mutat arra, hogy az iskolákból elsősorban „kisszerűség”, „szürkeség”, „egyoldalúság” áramlana az iskolánál egészségesebb társadalomba. A sikerek, győzelmek, gondok és bajok kölcsönösen éreztetik hatásukat. Mi, tanárok, növendékeink elbeszéléséből úgy érezzük, nincs okunk pályamódosításra, de szüksége van mindazoknak, akik képtelenek az „örök” lelki megújulásra. Mindez nem jelenti azt, hogy munkánk általános feltételein ne kellene sokat javítani, de ebben a mi szerepünk nem lehet a menekülés. A család látogatásának viszonzására, a fizetésre, a magnó-autó jutalompárra, általában a pedagógus „erkölcsi-anyagi” megbecsülésére vonatkozólag szeretném elmondani családunk egyik kis történetét. Apai nagyapám tizenegynéhány gyermekes béresember volt. A nyomortól rettegő nagyanyám csinált apámból „nadrágos embert”, kántor-tanítót. A többiek túrták a földet, majd anyai nagyapám segítségével lassan beeveztek a MÁV biztonságot nyújtó tévébe. Apám, parlagon hagyott tehetségével sem hagyta letiporni magát, tanított, orgonáit, temetett, verset, színművet, tankönyveket int, énekkart szervezett. Tíz körmével kaparta az életet, ahogy ősei tették. Szülőfalujában, A-ban családi ünnep volt egy-egy látogatása, mutogatták, lám a mi fiúnk... De az évek múltával a „mi fiúnk” minden rögtipró testvérének háza épült, ő pedig bérleményben lakott, így lett a rokonság „szegény Ferije”, akivel végre csinálni kellene valamit, hogy saját fedél alá kerüljön. Nem folytatom. A családi krónikában olvasom, „fénykorában” havi 400 pengőt is megkeresett. Én már egyetemet is végezhettem, 21 éve koptatom az iskola folyosóját és bevételeim összege lehetővé teszi a „nagy gondok” nélküli életet. Gyermekeimnek nem ígérek se magnót, se autót, de ígérem, sokat fogok nekik mesélni — ha ők is úgy akarják — az olyan életről, amelyet érdemes élni. Gergely Ferenc a budapesti Arany János Kollégium igazgatójá nők az árokpartok is, amelyek hiába teremnek tehénnek, borjúnak, birkának, kecskének téli takarmányt, illatos szénát, mert az ingyen terített asztal lekaszálására sem igen akad elég vállalkozó. De a revíren kívül esik a városi ember miliőjének egy része is. Hányan járunk el évekig nem bolygatott szemétlakások mellett anélkül, hogy a bosszankodáson kívül egyebet tennénk ellenük? És hányan hordják kacatjaikat (többnyire autójuk csomagtartójában) egy-egy félreeső bokorcsoport alá, hogy azután ott évekig csúfítsa a közrevírt. Nem érdektelen jelenség az sem, amit a városok és a főváros utcáin mostanában tapasztalhatunk. Az tudniillik, hogy az úttest tiszta, gondozott, hiszen az utcaseprő gépek és a köztisztasági alkalmazottak gondoskodnak róluk. Nem így a járda, amelyet nemigen lehet géppel takarítani. A házfelügyelő sem söpri már, a lakók pedig egyenesen rangon alulinak érzik, hogy egyszer-egyszer — esetleg időbeosztás alapján — az utcát söpörjék. A természeti és a társadalmi jelenségek között csak a legnagyobb gondolkodóknak sikerült az azonosságok tendenciáit kimutatni (Engels: A természet dialektikája). Az urbanizált ember és a feketerigó revírje sem teljesen egyenértékű. Már csak azért sem, mert a rigó revírje a másik revír határáig terjed, a mieink között pedig másfajta területek is húzódnak. Ezekre kellene most nagyobb gondot fordítanunk. Dr. Bálint György kívül a revíren Szász Imre Revír című cikke (az ÉS június 12-i számában) valóban társadalmi méretű problémát elemez. Magam sem vagyok revírpárti, jóllehet a revírt (kiskertjüket) ápolók táborába tartozom — úgy is, mint e szakma újságírója, úgy is, mint a kertbarát közösségek egyik istápolója. Mégis azt vallom, hogy a kerítés (a revir mesterséges határa) éppen úgy feldarabolja a természetet, mint ahogy atomizálja a társadalmat is. Bízom viszont abban, hogy minél nagyobb lesz társadalmi öntudatunk, annál alacsonyabbak lesznek a kerítések! A nagyobb gondot azonban nem a revírben látom, hanem abban, ami a revíren kívül van. Ismeretes az az ellentmondás, hogy a szépen megművelt kertparcella között húzódó közterületek karbantartására már nemigen jut idő és energia. A kertben hetenkint kaszált gyep díszült, a kerítésen kívül — a közterületen — viszont derékig érő gyomtenger csúfítja a környezetet. Úgy látszik, a revíren kívül es ingyen visszhang A két hete folyó Ingyen grafika-vitában (ÉS, 24—25. szám) akár a szerkesztőség, magam sem akarok szerzői jogi kérdésekhez hozzászólni. Annyit azonban én is tudok, hogy egy pályázaton van díjazott mű, van vásárlás és vannak „nyeretlen” darabok. A díj, szerintem, nem azonos a vételárral, tehát a pályázatot kiíró szerv tulajdonába csakis a megvásárolt alkotás jut. Azt írja az ÉS, hogy „a sokszorosító grafikai eljárással készült művek sem nyomhatók korlátlan példányszámban”. Nem bizony. Rézmetszetből például 1000—4000, rézkarcból 200—1500, hidegtűből meg 10—50 lap készülhet. De nem is a ritkaság méri a grafikai lap értékét, hanem művészi színvonala. Van persze ipari és van művészi sokszorosítás: az utóbbinak a termékei eredeti műalkotásnak számítanak, ha erkölcsi oldalukról nézzük is őket, de kereskedelmi szokványaik értelmében is. Hiszen a rézlemezt, kőlapot, dúcot a művész maga rajzolta, munkálta meg. Sokan vannak — tudom —, akiknek a füle a sokszorosítás terminusát pejoratívnak hallja. Tévesen. Egy — igenis sokszorosított — Rembrandt-rézkarc (bármilyen furcsa) többet ér, mint ennek a hozzászólásnak indigós másolata. Frank János 1976. JÚLIUS 3.