Élet és Irodalom, 1976. július-december (20. évfolyam, 27-52. szám)

1976-11-06 / 45. szám - R. Zs.: A költészet telített oldata • Tájékozódás • Andrej Voznyeszenszkij válaszol a Lityeraturnaja Gazetában (6. oldal) - Pintér Lajos: C. hűséget esküszik • vers (6. oldal) - Garai Gábor: Egyenes beszéd • Bevezető Dimitar Metodiev október 29-i, budapesti szerzői estjéhez. (6. oldal) - Kismányoki Károly: Betű • kép (6. oldal) - - nemere -: „Az író szerepe nemcsak irodalmi…” • Mario Vargas Llosa nyilatkozata (6. oldal)

PINTÉR LAJOS: C. hűséget esküszik Jobbkezed felöl: éjszaka. Balkezed felöl: megvirrad. Felkél a Naphold. Ablakból ember, szemedből álom, meg-megbillen. Jobbkezed felöl: ami voltál, ami voltunk, a megdőlt oltár. Ami voltunk, a tanyasor. Jégeső elé fejsze ezüstje, fejsze-ezüst is meg-megbillen. Ülünk jegenyék magasan, ház hasfalán — anyánk hasán — áthallatszik a szív verése, dübörgő zaj van, por van, gáz van. Ujjunk hegyén öt pár gyöngyház van. Kis gond, hogy fülünkbe bogár mászik, agyunkba is továbbmászik, leül ott és lakomázik. C. bólint. Esküszik hűséget. Külön világ a szerelem, arc arc után ahogy megvillan. Emlékezz a füvekre, hol kislány-csikóláb rúg s kapál, a homlokod is eltalálja! casgap ilRQPALQM] TÁJÉKOZÓDÁS A költészet telített oldala Verskedvelő olvasók gyakran fogalmazzák meg a kérdést: mi új történik a szovjet költészetben? Mintha eltűnt volna a tíz-tizenöt évvel ezelőtti lelkesedés az olvasókból, a lendület a lírából. Nincsenek kiemelkedő új nevek, vagy csak hozzánk nem jutottak még el. Ezekre a kérdésekre válaszol Andrej Voznyeszenszkij a Lityeraturnaja Gazeta egyik legutóbbi számában. Néhány részletet közlünk írásából. „A tehetségek — állapítja meg a költő — csoportosan születnek, mint a csillagképek. Az asztrofizikusok ezt a jelenséget a napaktivitásnak a biomasszára gyakorolt hatásával magyarázzák, a szociológusok a társadalmi fejlődéssel, a filozófusok a szellemi ritmussal. A húszas évek költészetét úgy képzeljük magunk elé, mint egy fantasztikus organizmust, amely, mint valami pogány istenség, birtokában volt Majakovszkij erejének, Jeszenyin szívének, Paszternák intellektusának, Zaborockij látásának, Hlebnyikov tudatalatti világának. Szerencsére ilyesmi csak Rodcsenko és Salvador Dali kollázsain lehetséges. A költők legfontosabb közös vonása: egymástól való különbözőségük. A költészet, monoművészet, amelyet a sors, a személyiség sokszor végletesen meghatároz. Miért nem kristályosodik ki mindmáig csillagképpé a hetvenes évek fiatal költészete? Lehet, hogy valami sajátos személyiségfajta van kialakulóban, a kollektív személyiség, afféle poli-személyiség típusa? ... Ha „A költészet napja” című versantológia valamelyik legutóbbi kötetéből kitörölnénk a neveket a versek fölül, némelyik szerző könynyen összetévesztené a maga versét máséval, mint ahogy a fogason lógó kabátokat cserélik össze. Csakugyan eljött volna az ideje, hogy a költők kórusban olvassák verseiket? Nem, a költészet — ez a legördögibb dolog, ahogy Majakovszkij jellemezte —, csakis a személyiségben létezhet.” Voznyeszenszkij ezután az „áthallásokról” fejti ki gondolatait, a költők hasznos és termékenyítő egymásra hatásáról, ami nélkül nincs továbbfejlődés. „Az egész költészet visszhangokkal van tele. Akusztikai térségei nem izoláltak, tele vannak még zengő vagy már elhaló hangok foszlányaival. Paszternák verseinket és Annyenszkij melódiái szűrődnek át, Batyuskovban már felsejlik Hlebnyikov.” »Minden költő átvesz más hangokat, mint az énekesmadár — írja Biok. — De ennek vannak határai, s az a költő, aki a határokat átlépi, rabszolgai utánzó lesz csupán ... Az igazi költőnél az utánzáson mindig felülkerekedik az, ami a sajátja, az foglalja el az első helyet.« Hlebnyikoval, a húszas évek nyelvújító és formabontó, sok vitát kiváltott költőjével kapcsolatban ezeket jegyzi meg Voznyeszenszkij a költői nyelv érthetőségéről, illetve homályosságáról: „Egy nemrégi Hlebnyikov-műsor a televízióban, amelyet nézők milliói figyeltek, bebizonyította, hogy kortársaink számára Hlebnyikov éppolyan érthető, ha bonyolult is, mint Sosztakovics zenéje, Garcia Márquez regénye, vagy Martinon múzsája ... Egyenesen furcsa manapság Majakovszkijnak és Aszejevnek azokat a sorait olvasni, amelyekben Hlebnyikov megértetéséért harcolnak. És akármelyik iskolás abszurdumnak tartja, hogy még Majakovszkijt sem értették a maga korában. Anna Ahmatova kötete kétszázezer példányban jelent meg. Ahmatova költészete nem a széles tömegeknek szánt költészet. És nem az Ahmadulina, Vinokurov, Szamoljov, Szluckij, Szolouhin lírája sem, a könyveik mégis nyomban elkelnek, hiánycikknek számítanak.” »Az író számára az utolsó és egyedül helyes igazolás: a közönség hangja, az olvasó pártatlan véleménye. Akármit mondanak az „irodalmi körök” és a kritikusok, akár dicsérik, akár elmarasztalják, mindig reménykedni kell, hogy a legdöntőbb pillanatban megszólal az olvasó helyeslő vagy bíráló hangja. Még csak nem is szó az, nem is hang, hanem a nép lelkének könnyű fuvallata, nem egyes lelkeké, hanem éppen a kollektív léleké« — ezt még Biok írta. Nem fontos, persze, jegyzi meg Voznyeszenszkij, hogy a költő mindenkinek tessék. „Ha versei nem tetszenek, sajnálja, de örül is neki. Csak aHófehérke’ mosóporral meg az irhakabáttal elégedett mindenki. Az igazi költőnek nemcsak válogatott versei vannak, hanem válogatott olvasói is. Szerencsés esetben belőlük áll össze a válogatott olvasók teljes gyűjteménye.” Arról, hogy a költő hogyan formálja, alakítsa önmagát, így vélekedik Voznyeszenszkij: „Sajtónkban nemrég felbukkant ez az angol kifejezés: self-made man. Olyan embert jelent, aki a nulla pontról indulva, maga teremtette meg önmagát. Ez nemcsak Edisonra vonatkozik. Minden költő sorsa az önteremtés. Majakovszkij is, Jeszenyin is maga teremtette magát. A gyámkodás, az eltartottság elhalványítja a karaktert. A kritika, a pártfogó legfeljebb szóhoz tud juttatni. De milyen fontos eközben a felelősségérzet és a hibátlan ízlés!” Voznyeszenszkij arról is kifejti gondolatait, mennyire fontos, hogy a pályakezdő költő időben jusson szóhoz. „Emlékszem, milyen mindent átható érzés volt első verseimet nyomtatásban látni. Megvásároltam ötven példányt a Lityeraturnaja Gazetából, szétteregettem a padlón, rájuk vetettem magam és hemperegtem, mint a bolond. Hányan nem érezhetik ezt! Amikor valakit tisztes koráig „elfektetnek”, már nem érzi ezt az elragadtatást. Persze, a vers, ha igazi, ha nemcsak pillanatnyi felbuzdulás, akkor századokra szól. De megjelennie, valamiféle visszhangot kiváltania — időben kell. Gyenge vigasz, hogy Homéroszt sem nyomtatták ki életében. Képzeljük el, ha Biok Tizenketten-jét megírása után öt évvel publikálják — egészen másképp hangzik ... Nem jó, ha a múzsa sokáig pártában marad. Vinokurov egyszer felpanaszolta, hogy őt és Szluckijt negyvenéves korukig fiatal költőknek nevezték, csak hogy oktathassák őket. A tehetség sebezhető, megérdesedhet, elkophat a szerkesztőségi küszöbökön. A fiatalkori tehetség nem születik újjá másodszor!” A gyakran emlegetett és vitatott nemzedéki kérdésről Voznyeszenszkij röviden ezeket mondja: „A költő fogalma tágabb, mint a nemzedék dalnokának fogalma. Vajon melyik nemzedék költője volt Biok? Bizonyára valamennyié. Enélkül a költő hangja elveszne nemzedéke távoztával, s csak történelmi értéke volna.” Reménykedő szavakkal fejezi be írását: „Várom, hogy új költő, rendkívüli költő szülessék ... Várom, hogy a fiatal költészet telített oldalából végre kicsapódjék a mágikus kristályrendszer.” R. Zs. EGYENES BESZÉD Amikor sok esztendővel ezelőtt egy régi május havában életemben először Bulgáriában jártam, hazahoztam magammal egy képet egy meghitten otthonos országról, ahol minden csupa zölfi, mint a megtestesült termékenység, ahol szinte tombol, boldog növényi lángolásban a táj, a folytonos reménységet tápláló eleven, gazdag tenyészet. De magammal hoztam emléket a meredek sziklafalaknak és az éjszakai tengermorajnak is, és magammal hoztam képet a komorénáknak, amelyek úgy hömpölyögnek alá a hegyoldalakon, mint a természet erőszakkal kiontott s megrögösödött gyötrelmes vérfolyamai. Amikor most a tiszteletre méltóan gazdag jelenkori bolgár költészet középnemzedékének egyik kiemelkedő egyéniségét, Dimitar Metodievet bemutatom önöknek, olyan költészet tájaira szeretném elkísérni a versek barátait, ahol — csakúgy, mint Bulgária tájain és történetében — az ellentétes képek egysége adja a teljességet: együtt van itt az élet szenvedélyes szeretete és a forradalmár-küldetés szigora, a gyöngédség és az emberségért harcra kész harag, az elmúlás kényszerével farkasszemet néző ember érzékenysége és a másokért küzdelmet vállaló férfi bizakodó pátosza. Dimitar Metodiev, aki kétkezi dolgozók gyermekeként 1922-ben született, s már diák korában bekapcsolódott a kommunista ifjúsági szövetség munkájába, utóbb a partizán mozgalomba, és hazája felszabadulása után a honvédő háború katonájaként harcolt, azt Bevezető Dimitar Metodirev október 20-i, budapesti szerzői estjéhez, írja Költői Kiáltvány című versében: „Mondják, hogy túl kemény és nyers az én beszédem.’’ Nem értek egyet egészen azokkal, akik ezt mondják. Nem nyers, nem érdes ez a költői beszéd, inkább egyenes és szókimondó. Idegen tőle a kétértelműség, vagy a homályos jelképformálás, de nagyon is a tulajdon elkötelezettköltői anyanyelvén szól, amikor egy gyermekkori emléket idéz meg, vagy elégikusan eltöpreng az élet felének elsuhanása láttán. Líráját ritkán tarkítják metaforák, de ha megjelennek, rendkívüli láttató erőt sugároznak, mint például „az éjszakai égnek” gyümölcsökként megérő „nagy, mélytüzű csillagai”. Nem is ellentmondó, hamm egymást kiegészítő, egymást feltételező rétegekből épül magasrendű egységbe Metodiev lírája, amely éveiben a költői teljességet ostromló, mély társadalmi felelősségérzete, őszinte és nyílt szavú szocialista magatartása által vívott ki magának méltó elismerést és széles körű népszerűséget szerte hazájában. Közkedveltségének, tömeghatásának magyarázata az is, hogy lírája szerves folytatása Geo Milev és Vapcarov költészetének, de az is, hogy a költő nem csupán folytató, de újat teremtő, érett, mai mivoltában immár csak önmagához hasonlítható. Kötetei közül Bulgáriában a Remények országa, a Zúgnak a jegenyék, a Korunkról és önmagamról, az Ének Oroszországról és az Ének a népvándorlásról címűek a legkedveltebbek. •o 26* c 'OE Mario Vargas Llosa nyilatkozata: „Az író szerepe nemcsak irodalmi... A nemzetközi PEN Club új elnöke pontosan negyven éves. Életéből tizenöt évet töltött emigrációban. Két éve tért vissza hazájába, Peruba; jelenleg Lima Miraflores nevű negyedében lakik. A külföldön töltött évek rányomták bélyegüket alkotásaira, erről beszélgetett vele otthonában E. Dzikowska, a varsói Kultúra című hetilap munkatársa. — Első könyvem kivételével mindegyik művem külföldön jelent meg, de valamiképpen mind a perui valósággal foglalkozik. Kedvenc témáim a perui fegyveres erők és a papság. Hogy miért? Nézze, Peruban az egyház továbbra is nagyon erős. Bár magam is vallásos családba születtem bele, mégis korán felhagytam a vallásossággal. Katona se voltam, de évekig jártam egy kadétiskolába. Egyébként is a hadsereg különleges szerepet játszik Peru életében. Én 1936-ban születtem, azóta több egyenruhás kormány volt itt hatalmon, mint civil. — A valóság volt az alapja legutolsó reményemnek, a Panteleónnak is. Körutazást tettem a dzsungelben és megtudtam, hogy létezik ott egy titkos szervezet, mely a hadsereget látja el... prostituáltakkal. Eleinte mulattatott a dolog, később izgatni kezdett annak az embernek a személyisége, aki ezt a szolgálatot megszervezte. Regényt írtam hát — inkább a bürokráciáról, mint a hadseregről. A könyv tulajdonképen játszódhatna kolostorban vagy minisztériumban is. — Témáim általában emlékeimből, kis rögeszméimből, képzeletemből születnek. Hogy melyik ötletből lesz mű, az sohasem hideg számítás eredménye; sokszor belső kényszer szülte döntés. Ami a dolog technikai részét illeti: részletes tervet készítek, azt dolgozom fel írás közben. Módszeremet nem nevezném gazdaságosnak; egy-egy regényem piszkozata háromszornégyszer terjedelmesebb, mint amennyi végül is a nyomdába megy. Csak azt hagyom benne, ami okvetlenül szükséges. Két irodalmi ambícióm van ugyanis: először, a lehető legtöbb dolgot írhassam le a lehető legkevesebb szó segítségével; másodszor, minden helyzetnek, minden epizódnak a lehető legnagyobb intenzitást szeretném kölcsönözni. — Könyveimben sok a szex. De a szexet soha nem azért választom, mert ezt keresi a közönség. Nem írok az olvasók ízlése szerint. Egyszerűen úgy vélem, hogy a szex az ember életében alapvető szerepet játszik, tehát írni kell róla. Sokat írni. — Latin-Amerikában az írónak nemcsak irodalmi szerepe van. Ezen a földrészen az író intellektuálisan kivételes helyzetben levő lény: többet tud, mint mások. Hiszen itt rengeteg az analfabéta, a tájékozatlan, befolyásolható ember. Márpedig ez az eddigi helyzet megváltoztatásáért, a reformokért folyó harc mellett kötelezi el a latin-amerikai írókat. — nemere — Francia folyóiratok megszűnése A hírek szerint ebben az évben bevégzi sok évtizedes pályafutását a Nouvelle Revue Frangaise, a Gallimard könyvkiadó gondozásában megjelenő kitűnő folyóirat. Minden jel arra vall, hogy a válság bírta rá a lap tulajdonosát, Claude Gallimard-t a folyóirat beszüntetésére. Már megszűnt a Denoel kiadó gondozásában megjelent Lettres Nouvelles is, mely a Nouvelle Revue Française-en kívül az egyetlen számottevő, nagy példányszámú francia szépirodalmi folyóirat volt. A két lap megszűntére Franciaország — az évszázad során először — reprezentatív irodalm folyóirat nélkül marad. 1976. NOVEMBER 6.