Élet és Irodalom, 1977. január-június (21. évfolyam, 1-26. szám)

1977-06-11 / 24. szám - Thiery Árpád: Viszony • széppróza | elbeszélés (14. oldal) - Dallos Jenő: Erdő (részlet) • kép (14. oldal) - Benke László: Dal • vers (14. oldal)

THIERY ÁRPÁD ELBESZÉLÉSE: VISZONY Testvér András elhallgatott. Közönyösen nézett ki a vízre, mi több: úgy, mint aki­nek elege van az üvegzöld látványtól, de nincs más választása. — Vége a történetnek? — kérdeztem. — Vége — válaszolta Testvér András. Visszagondoltam a tavalyi évre, amikor annyi megpróbáltatás után már nem érez­tem félelmet és nem undorodtam a vértől. Pontos hűséggel előttem volt a C lépcsőház­nál történt esemény, amely egy év eltelte után már jelentéktelen semmiségnek lát­szott. Felrémlettt Slózik Ferenc veteránarca is. A szemében minden mondat után felvil­lant egy kis töredék a régi időkből. Magam előtt láttam a mozdulatát, ahogy felrántja az ablakot és ledobja a díszkardot — oldal­szobájának egyetlen díszét — pontosan a lábam elé. Testvér András kibontotta az ejtőernyős módjára begyűrt nadrágszárát a bakancsból és felhúzta térdig. Lenyúlt a stég mellett a vízbe, merített valamennyit a tenyerébe, és a lába szárát kezdte mosogatni. — Az idén már nem lesz itt fürdés — jegyezte meg. — Amíg tizennyolc fok alá nem megy a víz hőmérséklete, addig nyugodtan lehet fü­rödni — válaszoltam. — Most hány fokos lehet? Lenyúltam a vízbe. — Húsz körül van — mondtam. Elismeréssel pillantott rám. — Így, kézről meg tudja állapítani? — Húsz fok biztos megvan. — Mégsem fürdenek benne. — Vége a nyaralóidőnek. Testvér András szomorúan bólogatott. Látszott az arcán, őszintén sajnálja, hogy valami elmúlt és ami a helyébe lépett, az nem pótolhatja már azt, amit előtte elmu­lasztottunk. — Télen meg nagy lesz itt a jég — mond­ta. — Mostanában gyöngék a telek — vála­szoltam. — De ha jó erős fagyok lesznek, mint teszem azt, Szibériában, akár gyalog át le­het menni a túlsó oldalra, nem? — Ha erős a jég, elbírja a kocsit két ló­val. Felettünk magasan, repülőgép húzott Ka­posvár felé. — Mi lett Gál Nórával? — kérdeztem. — Nem tudom. — Nem kapott hírt felőle? — Semmit. — Egy sort se? — csodálkoztam. — Semmit. — Pedig megígérte magának, hogy azon­nal írni fog. Ennek hamarosan már egy éve lesz. Testvér András gyanakodva nézett rám. — Miért mondja ezeket? — Mert hiányzik a befejezés. — Nem hisz nekem? — De hiszek. — Minden szavamat elhiszi? — Minden szavát — néztem vele farkas­szemet. — Akkor minek kérdezősködik úgy, mint­ha nem hinné? — Szeretném tudni a befejezést. — Mindent elmondtam. — Ez a befejezés? — Nincs más. Felidéztem magamban Testvér András szavait: .......Kívül voltunk minden olyan kör hatósugarán, amit ember húz a másik ember köré. Semmink se volt már, a szó világi értelmében, kivéve az életünket, amely most már véglegesen egymáshoz kap­csolódott. Boldog voltam megint...” Két­ség, zavar és irigység fogott el. Ki ez az ember, aki egy olyan helyzetben figyelt meg engem, amire nem szívesen gondolok vissza, most egy véletlen találkozás nyomán érthe­tetlen nyíltsággal feltárta előttem az életét, a történetet pedig úgy fejezte be, mintha egy évvel ezelőtt, a szeremlei folyóág nádasá­ban rájött volna az emberi kapcsolatok tel­jességének a nyitjára, amit én, már-már mániákusan beférkőzve mások bizalmába, hiába kutatok. S egyre nyomasztóbban gyö­tör a sorozatos kudarc, mert sejtem, hogy e titok feltárásából valami lényeges momen­tum mindig hiányzik, és tökéletlenségem az oka, hogy ennek a nyitjára soha rá nem jö­hetek. Régi, kínzó kétségeim ismét felhatal­masodtak, hogy hiába kérdezek, hiába írom le a legpontosabb hűséggel, amit látok és hallok, hiába dicsérnek bátor és lényegbe­vágó kérdéseimért, példaként emlegetett szó szerinti pontosságomért — csak a töredékét látom annak az embernek, akinek elnyertem a bizalmát, igyekszem a kérdések özönével elkábítani, s közben mint egy ragadozó, úgy várom, hogy mikor veszti el a lelki egyen­súlyát. De az első perctől kezdve nyomaszt, hogy az emberi kapcsolatokról és a titok­ról, aminek segítségével az ember a másik embertől független maradhat — milyen ke­veset tudok. — Beszélt rólam a kocsmárosnak? —szó­lalt meg Testvér András. — Semmit. — Annyit se, hogy ismer? — Hiszen maga szólított meg. — Igen, én szólítottam meg — helyeselt röstellkedve, mint akit bánt, hogy megfe­ledkezett erről a körülményről. Hirtelen kigyúlt bennem a világosság: va­lamiért szeretné í­ásfelé terelni a beszélge­tést. Sőt, egy pillanatig úgy éreztem, hogy a kezemben van! Arra gondoltam: kétség nem férhet hozzá, hogy a történetben egy gyönge pont van: mi történt Gál Nórával? Ez az Achilles-sarok. Ausztriában van? El­ment Svédországba a volt háziúr unokája után? Meghalt időközben talán? Még ott a szeremlei folyóág nádasában? Megölte?... Megborzadtam a gondolattól. Őrület! Az agy rémes, igazságtalan játéka ez. Ugyanakkor valamiféle lendület, jobban mondva vadász­ösztön kerített hatalmába, hogy tovább, csak tovább, nem szabad tétovázni, mert jó nyomra bukkantam ... Megpróbáltam lehű­teni a gondolataimat: Testvér András úgy eltemette magában Gál Nórát, hogy az gyötrelmesebb a halálnál. Kérdés kérdést követett bennem. Ha minden úgy történt, ahogy nekem elmondta, ha Gáspár Bubu mellett fegyverrel a kezében csaknem ott­hagyta a fogát, miért hányódik ide-oda már egy éve, miközben mások, akik azokban a napokban nem is láttak fegyvert, de azzal, hogy a november negyedike utáni hetek­ben ismét színre léptek, amikor ez már nem jelentett életveszélyt, sőt különösebb kockázatot sem... Mi lehet az igazi oka Testvér András csaknem egy év óta tartó kóborlásának? Nem lopva, de feltűnés nélkül, óvatosan figyelni kezdtem. Az első benyomás: alig észrevehetően mozgatta a fejét. Magában beszélhetett. Kibámult a vízre, de most nem annyira idegenül, mint az előbb. Alaposan szemügyre vettem, részletekbe menően. Dús haja csomós volt, a történet elbeszélése köz­ben időnként a tenyerével hátrafésülte. A szemöldök felett két erős dudor domboro­dott, miáltal kiugró homloka volt, középen két függőleges mély ránc választotta el. A nyeregnélküli orr lent szokatlanul nagy si­­kakban szélesedett ki. Szemében furcsa, sár­­gás fény; különböző szögből nézve változ­tak az árnyalatok, de mindent árnyalatban volt valami macskaszerűen ragadozó. Fe­lemás szája volt, a vékony felső ajak el­lentéteként az alsó duzzadt és cserepes volt. Az áll szívalakú csúcsban végződött. A kék munkászubbony két gombja felül nyitva volt, kilátszott a mellkas erős, göndör szőr­zete. A felső zsebből ceruza vége állt ki. Karján feltűrte a zubbony ujját, nem sok­kal a csuklója felett néhány lencse nagysá­gú sebhely fehér lett. Apró késszúrások, vagy behegedt gennyes pattanások nyoma. A nadrágot tegnap vételezte a hajógyári rak­tárban, de már gyűrött és sáros volt. A szárát felhúzta térdig, vizes tenyérrel mo­sogatta a lábát, hasonlóan ahhoz, amikor az ember egy égő testrészét hűsíti. Fehér lá­ba szárán hosszú forradás húzódott lefelé, a folytatás eltűnt a bakancsban. A vadonatúj bakancs nagy volt a lábára, a szára elállt, hiába húzta Testvér András a fűzőt olyan szorosra, amennyire csak lehetett. Ez volt minden, amit róla külsőleg meg­állapítottam. Kiegészíthettem volna még az arcjátékával — de ez nem okozott fejtörést —, az igazolványaiban szereplő adatokkal, sőt a szavait is idesorolhatom, amelyek kö­zelebb állnak a külsőséghez, mert a gon­dolkodás eszközei. De ez mind együttvéve is kevés volt, mert a Testvér Andráshoz ve­zető nyom itt megszakadt. — Hallja, milyen nagy csönd van? — for­dult felém. Kizökkentett gondolataimból. A nagy csöndből addig mit sem észleltem, de né­hány pillanat is elég volt ahhoz, hogy fel­fogjam: a délutáni melegben különös hang­­vákum keletkezhetett és valóban nyomasztó volt a csönd. , — Nem szeretem az ilyen nagy csöndet — mondta Testvér András. — Rossz érzés fog el mintha be akarna repedni a dobhár­tyám. — Rosszak az idegei —, jegyeztem meg. — Nehezen viselem el az egyedüllétet. Megtörténik, hogy éjjel fölkelek és kime­gyek az utcára vagy a vasútra, hogy embe­reket vagy legalább valami kis mozgást lássak. A tekintetem az arcán maradt. — Mit néz rajtam? — kérdezte. — Most már ideje, hogy megnyugodjon. Azóta már csaknem egy év eltelt. —■ Igen, rövidesen egy éve lesz — Ingat­ta a fejét. — De­ itt majd minden megvál­tozik. Itt jó helyem lesz és rendbe jövök. — El fogja felejteni Gál Nóráit is. Meg se rezzent az arca. Nyíltan nézett rám. — Biztosan úgy lesz, ahogy mondja. — Jön majd egy másik nő az életébe, egy új szerelem, aztán könnyebb lesz. — A szerelem most egy ideig nem megy. — Pedig segítene a talpraállásban. — Meglesz anélkül is. Talpra fogok állni, most jött el az ideje. Gáspár Bubu megta­nított rá, hogy amíg egy kis esély van, ad­dig nem szabad feladni a reményt, hogy talpra áll az ember. Nekem ide kellett el­jönnöm, hogy ez sikerüljön. A kapcsolat már megvan. Jó munkát kaptam a hajó­gyárban. A környezet olyan, hogy szebbet és megnyugtatóbbat nem kívánhatok magam­nak. A sors azt is megadta, hogy találkoz­hattam magával és elmondhattam, ami egy éven át nyomta a szívemet... — Felejtse el! — szóltam közbe. — Rövid idő alatt egymás után három­szor csapott le rám az élet. Meghalt Gáspár Bubu, elhagyott Nóra és cserbenhagytam magát. Illetve nem keltem a védelmére, amikor... — Mondtam, hogy hagyja ezt! — Igen. Most már ezen is túl vagyok. A part felől a nevemet kiáltotta valaki. A hang után ítélve a bérlő. — Jó magának — mondta Testvér And­rás csöndesen, egy kis irigységgel. — Miből gondolja? — Sok barátja van. — A bérlő nem a barátom. — Ő kiabál a partról? — A hangja után azt hiszem — mondtam. Az órámra néztem. — Az operások üzen­hettek fel értem a csárdába, hogy megér­kezett Pestről a karmester, akivel interjút fogok csinálni. — Jó, a bérlő nem a barátja — fogadta el Testvér András, de látszott rajta, hogy nem nagyon hiszi el, amit mondtam. — Raj­ta kívül hány barátja van? — Nem sok. — Mégis, mennyi? — Egy kezemen megszámolhatom. Testvér András hitetlenkedve rázta a fe­jét. Este kicsit neheztelt is, hogy titkolód­tam előtte. Félre akarom vezetni. — Egy ilyen embernek öt barátja? — Még annyi sincs. A bérlő megint a nevemet kiáltotta, most már közelebbről. Behallatszott a stégre, ahogy a nádas mentén csörtetett. Testvér András lerángatta a nadrág szá­rát, sietve begyűrte a bakancsba. — Ne szóljon nekit — tartott vissza. — Miért? — Valamit még szeretnék magától kér­dezni. — Kérdezzen csak nyugodtan. Kivárt néhány másodpercet. — Máskor is találkozhatunk? — Mi ketten? — Vagy nem akarja? — Dehogynem! Sőt! Semmi kifogásom, hogy máskor is találkozzunk. — Nem szeretnék a terhére tenni. — Mondom, hogy nincs kifogásom. Egyik pillanatról a másikra bánatos lett az arca, s mint aki a felszín alatt játékot űz a másikkal, kezdett alázatosan visszavo­nulni. — De maga elfoglalt ember. — Csak annyira, hogy minden reggel be­megyek Veszprémbe és ebédutánig bent va­gyok a szerkesztőségben. Ha nem megyek ki vidékre, a háromórás vonattal már indulok haza. — Sokat jár vidékre? — Hetenként egyszer-kétszer. — Holnaptól kezdve nekem is az esti órák felelnek meg. A hajógyárban fél négyig tart a munkaidő. Mégis félek, hogy nem sikerül közöttünk ez a kapcsolat. — Miért ne sikerülne? — Az akadályok — mondta Testvér And­rás búsan. — Amikor például a cikkeit ír­ja, olyankor nyilván nem zavarhatom. Hiá­ba jön meg a háromórás vonattal, ha leül írni. — Mindent a szerkesztőségben írok, még a leveleimet is — nyugtattam meg. — Vagy itt van ez a karmester, akiről az előbb szó volt. Ha magának kedve támad beszélgetni vele, hogyan vehetem föl én a versenyt egy karmesterrel? — A karmester egészen más... Testvér András közelebb csúszott a stég deszkáján. — Biztosan hemzsegnek maga körül a nők meg a haverok. Ezért szeretném bebiz­tosítani magamat, hogy egyszer se érezhes­­sem, magára akaszkodtam, és csak tapintat­ból nem ráz le. Negyedórája még százszázalékig biztos voltam, hogy a sors a kezemre játszotta Testvér Andrást. Most azonban befejezet­lenül lógott a mélység felett a hozzá vezető híd. Lezuhan? Nem zuhan le? — Meghívom, jöjjön el hozzám vasárnap délelőtt — ajánlottam fel hirtelen elhatáro­zással. — A lakására? — nézett rám meglepődve. — Ha belefáradunk a beszélgetésbe, át­mehetünk a Körbe egy biliárdpartira. — Biliárd? Az igen! — biccentett öröm­mel­ — Egy időben sokat rexeztünk Kőbá­nyán a Szárnyaskerékben. Beleképzeltem Testvér Andrást a szobám­ba, ahogy egymásra vetett lábakkal ül majd a mosdó mellett, a régi, fejtámlás fotelban vagy a könyökére támaszkodva otthonosan heverészik a díványon, gyanútlanul lapozgat­ja a képesalbumokat, és nem sejti, hogy ke­lepcében van. Elébe megyek majd a szál­lodáig. Ha a posta felől jön, teszünk egy kényelmes kört a fenyőfák alatt, esetleg le­sétálunk a teniszpályáig. Aztán hazame­gyünk. Bemutatom a házigazdámnak, tü­relmesen végighallgatjuk, mintha fiai vol­nánk, hogy kénytelen bontott téglával dol­gozni, mészből sincs elég a telepen, a jövő héten pedig kirúgja a segédjét, mert már nem bír vele. Utána felmegyünk az eme­letre, az albérleti szobámba. Az ablakból ki­nézve erdő vesz körül bennünket. Bekap­csolom a rádiót, kávét főzök, italt készítek. Az egész napot hajlandó leszek vele tölte­ni, hogy minél jobban a bizalmába férkőz­zek. Ha úgy hozza a helyzet, lemondom Domjánnál a vasárnap estére megbeszélt erőspaprika-evő versenyt, vagy magammal viszem Testvér Andrást, szálljon be negye­diknek, legutóbb én nyertem a versenyt hu­szonkilenc macskapöcse-paprika lenyelésé­vel. Ha szabadkozik, csak annyit mondok neki, hogy sonkával, kenyérrel a savanyú­paprika nem árt a gyomornak, s ha fejen­ként ráöntünk egy-két kancsó bort, vidá­mak is leszünk. Megértettem: itt az ideje, hogy felhagy­jak a karmestereknek, párttitkároknak, téesz-elnököknek, papoknak szánt kérdé­seimmel. A sors Testvér Andrással lehető­séget tett a kezembe és én most másfelől fogok a titokhoz közelíteni. Nem lesből, mint a ragadozó, hanem nyíltan fölfedve magamat és a barátság révén fogok beha­tolni a titokba, amelynek feltárásához ed­dig, lehet, hogy éppen ez a momentum hiányzott. A stég bejáratánál felbukkant a bérlő. Erősen fújtatott, az ing kilógott a nadrág­jából. — Miért nem szól, ha kiabálok maga után? — kérdezte mérgesen, mégis felléle­gezve, hogy meglátott. — Hagyja itt keres­tetni magát! A karjaival a levegőben evezett, így egyensúlyozott a nyikorgó, keskeny pallón. Mögötte pörköltes Pintér tolakodott elő a nádasból, közrendőri egyenruhában. Negy­venkilenc óta a nyaralótelep járőre volt. Szé­les, piros arcával nem szigorúságot, inkább életvidámságot teremtett maga körül, haho­­tázása esténként messze hangzott a préshá­zak környékén. A présházában minden hó­nap első hétfőjén, ha nem osztották szolgá­latba, pincepörköltet főzött a barátainak. Köztük nekem is. Morogva törtetett szoro­san a bérlő nyomában, nem törődve a ve­széllyel, hogy a korhadó deszka kettőjük alatt könnyen leszakadhat. Testvér András feltápászkodott a stégről. Futólag kérdő pillantást vetett rám. Le­eresztett vállal, kissé megdőlve várta a kö­zelgő bérlőt és a rendőrt, mint egy hatal­mas, sebesült madár. ODALOM ■ -rL ~_ ' BENKE LÁSZLÓ: Dal Hó ha hull a hóra hó csattog át a hátamon hó ha hull a gondolat fekete kabátban jár Hó ha hull a képzelet megfagyott lefékezett hó ha hull itt minden út szóban áll és hóban áll végig harangszóban áll Hó ha hull csak játszogass üveggyöngyöt válogass három ujjal csipet kormot a lábam nyomába hints 1977. JÚNIUS 11.

Next