Élet és Irodalom, 1977. január-június (21. évfolyam, 1-26. szám)
1977-06-11 / 24. szám - Thiery Árpád: Viszony • széppróza | elbeszélés (14. oldal) - Dallos Jenő: Erdő (részlet) • kép (14. oldal) - Benke László: Dal • vers (14. oldal)
THIERY ÁRPÁD ELBESZÉLÉSE: VISZONY Testvér András elhallgatott. Közönyösen nézett ki a vízre, mi több: úgy, mint akinek elege van az üvegzöld látványtól, de nincs más választása. — Vége a történetnek? — kérdeztem. — Vége — válaszolta Testvér András. Visszagondoltam a tavalyi évre, amikor annyi megpróbáltatás után már nem éreztem félelmet és nem undorodtam a vértől. Pontos hűséggel előttem volt a C lépcsőháznál történt esemény, amely egy év eltelte után már jelentéktelen semmiségnek látszott. Felrémlettt Slózik Ferenc veteránarca is. A szemében minden mondat után felvillant egy kis töredék a régi időkből. Magam előtt láttam a mozdulatát, ahogy felrántja az ablakot és ledobja a díszkardot — oldalszobájának egyetlen díszét — pontosan a lábam elé. Testvér András kibontotta az ejtőernyős módjára begyűrt nadrágszárát a bakancsból és felhúzta térdig. Lenyúlt a stég mellett a vízbe, merített valamennyit a tenyerébe, és a lába szárát kezdte mosogatni. — Az idén már nem lesz itt fürdés — jegyezte meg. — Amíg tizennyolc fok alá nem megy a víz hőmérséklete, addig nyugodtan lehet fürödni — válaszoltam. — Most hány fokos lehet? Lenyúltam a vízbe. — Húsz körül van — mondtam. Elismeréssel pillantott rám. — Így, kézről meg tudja állapítani? — Húsz fok biztos megvan. — Mégsem fürdenek benne. — Vége a nyaralóidőnek. Testvér András szomorúan bólogatott. Látszott az arcán, őszintén sajnálja, hogy valami elmúlt és ami a helyébe lépett, az nem pótolhatja már azt, amit előtte elmulasztottunk. — Télen meg nagy lesz itt a jég — mondta. — Mostanában gyöngék a telek — válaszoltam. — De ha jó erős fagyok lesznek, mint teszem azt, Szibériában, akár gyalog át lehet menni a túlsó oldalra, nem? — Ha erős a jég, elbírja a kocsit két lóval. Felettünk magasan, repülőgép húzott Kaposvár felé. — Mi lett Gál Nórával? — kérdeztem. — Nem tudom. — Nem kapott hírt felőle? — Semmit. — Egy sort se? — csodálkoztam. — Semmit. — Pedig megígérte magának, hogy azonnal írni fog. Ennek hamarosan már egy éve lesz. Testvér András gyanakodva nézett rám. — Miért mondja ezeket? — Mert hiányzik a befejezés. — Nem hisz nekem? — De hiszek. — Minden szavamat elhiszi? — Minden szavát — néztem vele farkasszemet. — Akkor minek kérdezősködik úgy, mintha nem hinné? — Szeretném tudni a befejezést. — Mindent elmondtam. — Ez a befejezés? — Nincs más. Felidéztem magamban Testvér András szavait: .......Kívül voltunk minden olyan kör hatósugarán, amit ember húz a másik ember köré. Semmink se volt már, a szó világi értelmében, kivéve az életünket, amely most már véglegesen egymáshoz kapcsolódott. Boldog voltam megint...” Kétség, zavar és irigység fogott el. Ki ez az ember, aki egy olyan helyzetben figyelt meg engem, amire nem szívesen gondolok vissza, most egy véletlen találkozás nyomán érthetetlen nyíltsággal feltárta előttem az életét, a történetet pedig úgy fejezte be, mintha egy évvel ezelőtt, a szeremlei folyóág nádasában rájött volna az emberi kapcsolatok teljességének a nyitjára, amit én, már-már mániákusan beférkőzve mások bizalmába, hiába kutatok. S egyre nyomasztóbban gyötör a sorozatos kudarc, mert sejtem, hogy e titok feltárásából valami lényeges momentum mindig hiányzik, és tökéletlenségem az oka, hogy ennek a nyitjára soha rá nem jöhetek. Régi, kínzó kétségeim ismét felhatalmasodtak, hogy hiába kérdezek, hiába írom le a legpontosabb hűséggel, amit látok és hallok, hiába dicsérnek bátor és lényegbevágó kérdéseimért, példaként emlegetett szó szerinti pontosságomért — csak a töredékét látom annak az embernek, akinek elnyertem a bizalmát, igyekszem a kérdések özönével elkábítani, s közben mint egy ragadozó, úgy várom, hogy mikor veszti el a lelki egyensúlyát. De az első perctől kezdve nyomaszt, hogy az emberi kapcsolatokról és a titokról, aminek segítségével az ember a másik embertől független maradhat — milyen keveset tudok. — Beszélt rólam a kocsmárosnak? —szólalt meg Testvér András. — Semmit. — Annyit se, hogy ismer? — Hiszen maga szólított meg. — Igen, én szólítottam meg — helyeselt röstellkedve, mint akit bánt, hogy megfeledkezett erről a körülményről. Hirtelen kigyúlt bennem a világosság: valamiért szeretné íásfelé terelni a beszélgetést. Sőt, egy pillanatig úgy éreztem, hogy a kezemben van! Arra gondoltam: kétség nem férhet hozzá, hogy a történetben egy gyönge pont van: mi történt Gál Nórával? Ez az Achilles-sarok. Ausztriában van? Elment Svédországba a volt háziúr unokája után? Meghalt időközben talán? Még ott a szeremlei folyóág nádasában? Megölte?... Megborzadtam a gondolattól. Őrület! Az agy rémes, igazságtalan játéka ez. Ugyanakkor valamiféle lendület, jobban mondva vadászösztön kerített hatalmába, hogy tovább, csak tovább, nem szabad tétovázni, mert jó nyomra bukkantam ... Megpróbáltam lehűteni a gondolataimat: Testvér András úgy eltemette magában Gál Nórát, hogy az gyötrelmesebb a halálnál. Kérdés kérdést követett bennem. Ha minden úgy történt, ahogy nekem elmondta, ha Gáspár Bubu mellett fegyverrel a kezében csaknem otthagyta a fogát, miért hányódik ide-oda már egy éve, miközben mások, akik azokban a napokban nem is láttak fegyvert, de azzal, hogy a november negyedike utáni hetekben ismét színre léptek, amikor ez már nem jelentett életveszélyt, sőt különösebb kockázatot sem... Mi lehet az igazi oka Testvér András csaknem egy év óta tartó kóborlásának? Nem lopva, de feltűnés nélkül, óvatosan figyelni kezdtem. Az első benyomás: alig észrevehetően mozgatta a fejét. Magában beszélhetett. Kibámult a vízre, de most nem annyira idegenül, mint az előbb. Alaposan szemügyre vettem, részletekbe menően. Dús haja csomós volt, a történet elbeszélése közben időnként a tenyerével hátrafésülte. A szemöldök felett két erős dudor domborodott, miáltal kiugró homloka volt, középen két függőleges mély ránc választotta el. A nyeregnélküli orr lent szokatlanul nagy sikakban szélesedett ki. Szemében furcsa, sárgás fény; különböző szögből nézve változtak az árnyalatok, de mindent árnyalatban volt valami macskaszerűen ragadozó. Felemás szája volt, a vékony felső ajak ellentéteként az alsó duzzadt és cserepes volt. Az áll szívalakú csúcsban végződött. A kék munkászubbony két gombja felül nyitva volt, kilátszott a mellkas erős, göndör szőrzete. A felső zsebből ceruza vége állt ki. Karján feltűrte a zubbony ujját, nem sokkal a csuklója felett néhány lencse nagyságú sebhely fehér lett. Apró késszúrások, vagy behegedt gennyes pattanások nyoma. A nadrágot tegnap vételezte a hajógyári raktárban, de már gyűrött és sáros volt. A szárát felhúzta térdig, vizes tenyérrel mosogatta a lábát, hasonlóan ahhoz, amikor az ember egy égő testrészét hűsíti. Fehér lába szárán hosszú forradás húzódott lefelé, a folytatás eltűnt a bakancsban. A vadonatúj bakancs nagy volt a lábára, a szára elállt, hiába húzta Testvér András a fűzőt olyan szorosra, amennyire csak lehetett. Ez volt minden, amit róla külsőleg megállapítottam. Kiegészíthettem volna még az arcjátékával — de ez nem okozott fejtörést —, az igazolványaiban szereplő adatokkal, sőt a szavait is idesorolhatom, amelyek közelebb állnak a külsőséghez, mert a gondolkodás eszközei. De ez mind együttvéve is kevés volt, mert a Testvér Andráshoz vezető nyom itt megszakadt. — Hallja, milyen nagy csönd van? — fordult felém. Kizökkentett gondolataimból. A nagy csöndből addig mit sem észleltem, de néhány pillanat is elég volt ahhoz, hogy felfogjam: a délutáni melegben különös hangvákum keletkezhetett és valóban nyomasztó volt a csönd. , — Nem szeretem az ilyen nagy csöndet — mondta Testvér András. — Rossz érzés fog el mintha be akarna repedni a dobhártyám. — Rosszak az idegei —, jegyeztem meg. — Nehezen viselem el az egyedüllétet. Megtörténik, hogy éjjel fölkelek és kimegyek az utcára vagy a vasútra, hogy embereket vagy legalább valami kis mozgást lássak. A tekintetem az arcán maradt. — Mit néz rajtam? — kérdezte. — Most már ideje, hogy megnyugodjon. Azóta már csaknem egy év eltelt. —■ Igen, rövidesen egy éve lesz — Ingatta a fejét. — De itt majd minden megváltozik. Itt jó helyem lesz és rendbe jövök. — El fogja felejteni Gál Nóráit is. Meg se rezzent az arca. Nyíltan nézett rám. — Biztosan úgy lesz, ahogy mondja. — Jön majd egy másik nő az életébe, egy új szerelem, aztán könnyebb lesz. — A szerelem most egy ideig nem megy. — Pedig segítene a talpraállásban. — Meglesz anélkül is. Talpra fogok állni, most jött el az ideje. Gáspár Bubu megtanított rá, hogy amíg egy kis esély van, addig nem szabad feladni a reményt, hogy talpra áll az ember. Nekem ide kellett eljönnöm, hogy ez sikerüljön. A kapcsolat már megvan. Jó munkát kaptam a hajógyárban. A környezet olyan, hogy szebbet és megnyugtatóbbat nem kívánhatok magamnak. A sors azt is megadta, hogy találkozhattam magával és elmondhattam, ami egy éven át nyomta a szívemet... — Felejtse el! — szóltam közbe. — Rövid idő alatt egymás után háromszor csapott le rám az élet. Meghalt Gáspár Bubu, elhagyott Nóra és cserbenhagytam magát. Illetve nem keltem a védelmére, amikor... — Mondtam, hogy hagyja ezt! — Igen. Most már ezen is túl vagyok. A part felől a nevemet kiáltotta valaki. A hang után ítélve a bérlő. — Jó magának — mondta Testvér András csöndesen, egy kis irigységgel. — Miből gondolja? — Sok barátja van. — A bérlő nem a barátom. — Ő kiabál a partról? — A hangja után azt hiszem — mondtam. Az órámra néztem. — Az operások üzenhettek fel értem a csárdába, hogy megérkezett Pestről a karmester, akivel interjút fogok csinálni. — Jó, a bérlő nem a barátja — fogadta el Testvér András, de látszott rajta, hogy nem nagyon hiszi el, amit mondtam. — Rajta kívül hány barátja van? — Nem sok. — Mégis, mennyi? — Egy kezemen megszámolhatom. Testvér András hitetlenkedve rázta a fejét. Este kicsit neheztelt is, hogy titkolódtam előtte. Félre akarom vezetni. — Egy ilyen embernek öt barátja? — Még annyi sincs. A bérlő megint a nevemet kiáltotta, most már közelebbről. Behallatszott a stégre, ahogy a nádas mentén csörtetett. Testvér András lerángatta a nadrág szárát, sietve begyűrte a bakancsba. — Ne szóljon nekit — tartott vissza. — Miért? — Valamit még szeretnék magától kérdezni. — Kérdezzen csak nyugodtan. Kivárt néhány másodpercet. — Máskor is találkozhatunk? — Mi ketten? — Vagy nem akarja? — Dehogynem! Sőt! Semmi kifogásom, hogy máskor is találkozzunk. — Nem szeretnék a terhére tenni. — Mondom, hogy nincs kifogásom. Egyik pillanatról a másikra bánatos lett az arca, s mint aki a felszín alatt játékot űz a másikkal, kezdett alázatosan visszavonulni. — De maga elfoglalt ember. — Csak annyira, hogy minden reggel bemegyek Veszprémbe és ebédutánig bent vagyok a szerkesztőségben. Ha nem megyek ki vidékre, a háromórás vonattal már indulok haza. — Sokat jár vidékre? — Hetenként egyszer-kétszer. — Holnaptól kezdve nekem is az esti órák felelnek meg. A hajógyárban fél négyig tart a munkaidő. Mégis félek, hogy nem sikerül közöttünk ez a kapcsolat. — Miért ne sikerülne? — Az akadályok — mondta Testvér András búsan. — Amikor például a cikkeit írja, olyankor nyilván nem zavarhatom. Hiába jön meg a háromórás vonattal, ha leül írni. — Mindent a szerkesztőségben írok, még a leveleimet is — nyugtattam meg. — Vagy itt van ez a karmester, akiről az előbb szó volt. Ha magának kedve támad beszélgetni vele, hogyan vehetem föl én a versenyt egy karmesterrel? — A karmester egészen más... Testvér András közelebb csúszott a stég deszkáján. — Biztosan hemzsegnek maga körül a nők meg a haverok. Ezért szeretném bebiztosítani magamat, hogy egyszer se érezhessem, magára akaszkodtam, és csak tapintatból nem ráz le. Negyedórája még százszázalékig biztos voltam, hogy a sors a kezemre játszotta Testvér Andrást. Most azonban befejezetlenül lógott a mélység felett a hozzá vezető híd. Lezuhan? Nem zuhan le? — Meghívom, jöjjön el hozzám vasárnap délelőtt — ajánlottam fel hirtelen elhatározással. — A lakására? — nézett rám meglepődve. — Ha belefáradunk a beszélgetésbe, átmehetünk a Körbe egy biliárdpartira. — Biliárd? Az igen! — biccentett örömmel — Egy időben sokat rexeztünk Kőbányán a Szárnyaskerékben. Beleképzeltem Testvér Andrást a szobámba, ahogy egymásra vetett lábakkal ül majd a mosdó mellett, a régi, fejtámlás fotelban vagy a könyökére támaszkodva otthonosan heverészik a díványon, gyanútlanul lapozgatja a képesalbumokat, és nem sejti, hogy kelepcében van. Elébe megyek majd a szállodáig. Ha a posta felől jön, teszünk egy kényelmes kört a fenyőfák alatt, esetleg lesétálunk a teniszpályáig. Aztán hazamegyünk. Bemutatom a házigazdámnak, türelmesen végighallgatjuk, mintha fiai volnánk, hogy kénytelen bontott téglával dolgozni, mészből sincs elég a telepen, a jövő héten pedig kirúgja a segédjét, mert már nem bír vele. Utána felmegyünk az emeletre, az albérleti szobámba. Az ablakból kinézve erdő vesz körül bennünket. Bekapcsolom a rádiót, kávét főzök, italt készítek. Az egész napot hajlandó leszek vele tölteni, hogy minél jobban a bizalmába férkőzzek. Ha úgy hozza a helyzet, lemondom Domjánnál a vasárnap estére megbeszélt erőspaprika-evő versenyt, vagy magammal viszem Testvér Andrást, szálljon be negyediknek, legutóbb én nyertem a versenyt huszonkilenc macskapöcse-paprika lenyelésével. Ha szabadkozik, csak annyit mondok neki, hogy sonkával, kenyérrel a savanyúpaprika nem árt a gyomornak, s ha fejenként ráöntünk egy-két kancsó bort, vidámak is leszünk. Megértettem: itt az ideje, hogy felhagyjak a karmestereknek, párttitkároknak, téesz-elnököknek, papoknak szánt kérdéseimmel. A sors Testvér Andrással lehetőséget tett a kezembe és én most másfelől fogok a titokhoz közelíteni. Nem lesből, mint a ragadozó, hanem nyíltan fölfedve magamat és a barátság révén fogok behatolni a titokba, amelynek feltárásához eddig, lehet, hogy éppen ez a momentum hiányzott. A stég bejáratánál felbukkant a bérlő. Erősen fújtatott, az ing kilógott a nadrágjából. — Miért nem szól, ha kiabálok maga után? — kérdezte mérgesen, mégis fellélegezve, hogy meglátott. — Hagyja itt kerestetni magát! A karjaival a levegőben evezett, így egyensúlyozott a nyikorgó, keskeny pallón. Mögötte pörköltes Pintér tolakodott elő a nádasból, közrendőri egyenruhában. Negyvenkilenc óta a nyaralótelep járőre volt. Széles, piros arcával nem szigorúságot, inkább életvidámságot teremtett maga körül, hahotázása esténként messze hangzott a présházak környékén. A présházában minden hónap első hétfőjén, ha nem osztották szolgálatba, pincepörköltet főzött a barátainak. Köztük nekem is. Morogva törtetett szorosan a bérlő nyomában, nem törődve a veszéllyel, hogy a korhadó deszka kettőjük alatt könnyen leszakadhat. Testvér András feltápászkodott a stégről. Futólag kérdő pillantást vetett rám. Leeresztett vállal, kissé megdőlve várta a közelgő bérlőt és a rendőrt, mint egy hatalmas, sebesült madár. ODALOM ■ -rL ~_ ' BENKE LÁSZLÓ: Dal Hó ha hull a hóra hó csattog át a hátamon hó ha hull a gondolat fekete kabátban jár Hó ha hull a képzelet megfagyott lefékezett hó ha hull itt minden út szóban áll és hóban áll végig harangszóban áll Hó ha hull csak játszogass üveggyöngyöt válogass három ujjal csipet kormot a lábam nyomába hints 1977. JÚNIUS 11.