Élet és Irodalom, 1977. január-június (21. évfolyam, 1-26. szám)

1977-06-11 / 24. szám - Goda Gábor: Levelek Judithoz. Huszonharmadik levél (15. oldal) - Bihari Sándor: Törmelékek Szabó István leveléből • vers (15. oldal) - Dallos Jenő: karikatúrái • kép (15. oldal)

! Te voltál az egyedül, aki életem szinte minden másodpercét ismer­ted elbeszéléseimből. Exhibicioniz­musom eredményeként mindent el­mondtam neked, kis győzelmeimet éppen úgy, mint nagy bukásaimat. Észre kellett vennem, hogy te, aki egész addigi életedet is a fasizmus elleni harcnak szentelted, nemcsak kényszerűségből, hanem emberi magatartásod belső törvényeinél fogva, alapjában véve nem ismer­ted a fasizmust. Ismerted elméle­tileg, talán úgy is, mint aki látta berlini emigrációs éveiben kifej­lődését, hatalomraj­utását, de nem láttad a fasizmust „munkában”, amikor feltűrt ingujjban végzi írtóztató viviszekcióit a tízmilliók testén. Hogyan is láthattad volna, hiszen már gyerekkori környezeted is a világ, mondhatni, haladó ol­daláról nézte az eseményeket és közeli-távoli ismerőseid egyaránt olyan véres harcban álltak vele, amelynek harci jellegéről sokat tudtál, de magát a vért nem láttad soha. Azok a kivételes kilátók, amelyekről a történelmet szemlél­hetted, olyan távcsövekkel rendel­keztek, amelyeken át mindig csak a végső győzelmet, az optimizmust és a humanizmust láttad, még ak­kor is, ha a történelem mélyen be­lenyúlt családi életedbe és olyan infernális katasztrófákat okozott, amelyekre, ha választ adni tudtál volna is, holmi legszentebb cél érdekében nem voltál hajlandó. Számodra nem volt lecke annak kettéválasztása, ami a szocializ­mushoz tartozik és ami teljesen idegen a szocializmustól. Számod­ra az sem volt gerincgörbítő, hogy kétségbeesetten láttad a forrada­lom óraingájának óriási kilengé­seit, amelyek nem a valóságos időt, hanem az óraszerkezet pontatlan­ságait, rugóinak hibáit, az óramu­tatók fellazulását és az idő teljes elmaradását mutatták. Megszoktad, hogy a forradalom igaz vagy vélt érdekeinek szellemében mindig mindent igazolj, megmagyarázd a megmagyarázhatatlant. Mélysége­sen hitted, amiben egyébként tel­jesen igazad volt, hogy a lövész­árkokban nincs helye a filozófiá­nak. De szemléletedben mindig megvolt az a feszülő energia,­amely­ a rohamra indulók tekintetéből su­gárzik és szép szerelmi kalandjaid, vérbő életed ellenére, sosem felej­tetted el a forradalom kiskátéját, amelynek egyetlen pontját sem le­het megkerülni. Jól tudtad, hogy aki az emberi társadalom haladá­sának eszméiért konkrét formák­ban küzdi végig az életet, előbb­­utóbb olyanná válik, mint a túl­­edzett acél. Igen, az acélt meged­zették, de túl is edzették.­­ Ezt mind tudtad, de mindent vállaltál, mert soha kétség nem élt benned az emberi, általános bol­dogság feltétlen megvalósulása iránt. Magamról nem­ merném ezt soha állítani, mert engem mindig a kétség darálói őröltek, ha úgy tetszik, dialektikám lényege nem abból állt, hogy az ellentétek har­monikus szintézisére várakoztam, hanem az ellentétek fizikailag né­ha elfogadhatatlan, néha éppen csak elfogadható senkiföldjén vitt az utam, de mindig arrafelé, amer­re a te utad vitt. Benned mélyeb­ben éltek az eszme iránti kötött­ségek és mélyebben hitted, hogy az eszme, mint történelmi kategória, pontosan körülhatárolt világ. Így nőttél fel. Ilyenek voltak azok az apostolok, akik ebben az ország­ban akarták megvalósítani a tár­sadalom leghaladóbb államrendsze­rét, s ha gondoltak is egy ezredév nyíltan reakciós, népellenes, rab­szolgatartó feudalizmusára, sose feledkeztek meg arról, hogy a ha­zai forradalmaknak mélységes nemzeti hagyományai vannak. István királyt a maga korában még hazaárulónak is tekintették, mert a római katolikus egyház ál­tal adományozott koronát tétette a fejére, ezzel bizonyítva a maga ide­­­jének leghaladóbb, nemzetközi jó­szándékát. Ugyan ki törődött ak­kor ennek az István királynak azokkal az intézkedéseivel, ame­lyek még a törzsi fejedelmek által leiinert államnak egységes nemze­ti jelleget és függetlenséget biz­tosítottak, miközben szövetségre lépett a maga korának univerzá­lis nagyhatalmával. A magyar ha­ladás és forradalom gondolkodói és politikusai nem feledkeztek meg soha Dózsa György reménytelen harcáról, sem a Rákócziak ugyan­csak irreális szövetségekre épített kurucságáról, amelyben a nemze­ti energia minden vitézség ellené­re mégis csak kisebb volt, mint a Habsburg birodalom államainak sajátos nemzetközisége. De nem fe­ledkeztek meg arról a Kossuth-i, 43-as nemesi forradalmi szabadság­­harcról sem, amelynek csak egy távlati tévedés következtében le­het megtagadni jogosultságát, mert hiszen e korban minden megmoz­dulás a francia és olasz szabadság­­harcokból nőtt ki nemesi jelleggel és csak ennek csődje után vált vi­lágossá a nép forradalmi mozgósí­tása 1849-ben. Széchenyire is gon­doltak, reálisnak mégis csak­ azt a szemléletet kell tartanunk, amely adott körülmények között nem ké­pes reformokkal áttörni annak a föld­tulajdonosi és amint már mon­dottam, lóverseny istálló-szagú ma­gyar arisztokráciának feudaliz­musát. Ugyan ki akart a magyar arisztokráciából iparmágnássá len­ni? Ehhez más előzményekre lett volna szükség, mert a magyar leg­felső uralkodó osztály sajátosságait nem lehet félvállról összevetni az­zal az angol arisztokráciával, amely a mezőgazdaságot a gyar­matbirodalmakra száműzhette. Ha HUSZONHARMADIK LEVÉL Kossuth és Széchenyi történelmi vállalkozásai nem sikerülhettek is, mégis világos, hogy Kossuth járta a nemzetibb és végső soron a nem­zetközi forradalmak törvényes út­jait. Nem történelmi leckét akartam felmondani itt, hanem azt akarom, hogy lássanak téged, Judit, kis­lányként a Magyar Tanácsköztár­saság forradalmárai közt, akik, ha elbuktak is, reálisan gondolkodtak, mert tisztában voltak azzal, hogy a feudalizmus nem válthat át dik­tatúra, nélkül forradalomra; a fő­nemesből sohasem, lehet kurtane­­rm­es, a kilencágú grófi koronából sem lesz hétszilvafás Pató Pál, mert még a patópálságot is hűsí­tette forró nyári napokon a kilenc­­ág árnyéka, s még azt sem adta át a kurtanemességnek, amely egyre kurtább lett, egyre kevésbé nemes és dzsentriskedése mégiscsak ro­konszenvesnek találta a háborút vesztett ország nyomorában a mun­kások és parasztok gyilkolását, tör­ténelminek ítélve azt a magatar­tást, hogy zsidókkal fűtsön moz­donyt Siófokon és a nyakig földbe ásott proletárok koponyáit lovak patájával rúgassa szét az orgová­­nyi tisztásokon. Előtted kibontakozott egy olyan garnitúra, amely megértette, hogy itt már nem az ország struktúrájá­nak átalakításáról van csak szó, hanem új utak építéséről, amelye­ken szerencsésen és szerencsétle­nül bandukolhat az emberiség, sa­ját boldogságának célja felé. Mon­dom, prófétai hangulatok voltak ezek, függetlenül a civódásoktól, mert az utolsó vacsora prófétái kö­zött nemcsak Júdás volt az áruló, hanem a többiek között is akadt olyan nézet, amely a maga módján akarta meghatározni a társadalmi átalakulás törvényszerűségeit. Még­is ez volt a gyerekkorod hangulata. A próféták szertartásai és liturgiái megszabták az ifjú utódok, köztük a te világodat is és sohase tűrték a legkülönbek, hogy minden esz­közt elfogadjanak egy credo érde­kében, amelynek nem lehet örök érvényű meghatározása, mert kü­lönben nem lenne igaz az a credo sem, amely a történelmi változás törvényei alól illetéktelenül fel­menthetett. Ez volt a te szellemi bölcsőd, eb­ben ringattak és énekelték az al­tatódalokat mellette. Különös alta­tódalok voltak ezek. Csupa induló. Erre aludtál el este, ezt vitted ma­gaddal édes álmaidba, s ez lett ké­sőbbi romantikád és hősi korsza­kod gazdag dalvilága. Nem a ze­neesztéták határozták meg soha ezeknek a daloknak jelentőségét és népi szépségét. De szinte halálodig mégis ezek voltak a te népdalaid. Az Internacionálé, a Marseillaise, a Bunkócska. Mindegyikhez törté­nelmi freskók kötődtek a lelked­­ben. Lovasrendőrök — akiket itt Pesten emeletes zsaruiknak nevez­tek — kardlapozásai, a könyörte­len schupók, akik Berlin utcáin próbálták feltartóztatni a bérköve­­telőket, a munkanélküliséget, a nyomort és részvétlenül néztek a Spree-be, ahol az öngyilkosok te­temei úszikáltak. Neked ezek a da­lok, mint a Qa­ira, mást és többet mondtak, szebbet és talán még egyházibbat is, mint nekem kora ifjúságom bármely dal­ emléke, mert engem nem mozgatott meg a „Hullámzó Balaton tetején...” vagy a „Vörös bort ittam az es­te ..Ezek a dalok csak külföl­dön ötlenek az eszembe, de akkor sem mondanak igazi nagyot a vi­lágról. De a te dalaid neked nem a „mozgalmiságot” jelentették, en­nél sokkal többet és mást: az ifjú­ságodat hozták vissza esztendőről esztendőre. Láttad a mérges arcú, kis francia rendőröket, akik úgy akarták megállítani a világ forgá­sát, mint világraszóló forradalmaik idején. Mélyen hitted, hogy e da­lok ritmikája nyomán nemcsak a negyedik rend, hanem az egész emberiség is felszabadul. Ez az első generáció, amely a társadalmak kollektivitásában lát­ta az utat, hitt benne, hogy ez az út, amely az emberi individualiz­mushoz vezet. Nem a falanszter réme, hanem az individualista for­radalomba vetett hit volt még nagy betegséged idején is a szent cél. S minden, ami ellene történt, a te nézeteid szerint az ember egyéni felszabadulásának eltiprá­­sához vezet. Ebből nem engedtél. Ellenkezőleg. Ahogy közeledett a vég, úgy nőtt benned az ember egyéni szabadságvágya. A rend utáni vágy. És tudtad, hogy csak ebből a szabadságból nőhet ki a rend és az individuum győzelme. Megharagudtál egy írónak kikiál­tott dilettánsra, aki Montaigne-ről egyszer azt mondta neked, hogy nem szereti, mert az az individua­lizmus bibliája. Rideg feleleted­ből az csendült ki, hogy aki a nyáj kolompjainak azonos hangját akar­ja hallani, ideinek végső célja, hogy közös ütemre lépjen a buta­sággal, aki a kollektivizmusból ki­szűri a legszebb gyémántot, az egyéniséget, az fecseghet, amit akar: reakciós ember. A szocializ­mus lényege nem ez a kollektivitás, hanem mindazon erők egyesítése, amelyekre az egyén felszabadításá­hoz szükség van. Szívemből beszéltél akkor, mert néha én is megrettentem már a szocializmus különös eretnekségé­nek uniformizáló vágyától, mert ez a szocializmusnak és kommuniz­musnak legfeljebb csak hátráltató­ja lehet. De szükség van rá mind­addig, míg minden erő egyesül az olyan közösségre, amely felszaba­dítja az emberben rejlő nem anarchista individualizmust, de gondolatainak, érzéseinek szabad­ságát biztosítja. Igen, ez forradalmi nézet. Sőt ez a forradalmi nézet. És büszke vol­tam, hogy veled együtt vallom mindezt.­­ A sok börtön, gumibot, rágalma­zás és krajcárokért való besúgás, az emberek utáni szimatolás me­chanizmusa számodra undorító volt. Életed során nem egyszer a fasiz­mus cselszövényei próbálták be­­nyálazni a te világodat is, bepisz­­kolták és megfertőzték a bibliádat, az oltárodat és az ünnepi áhítatot De nem cserélted össze soha a for­radalmi rendet a káoszban szüle­tett új és új káoszok rendjével. Tudtad, hogy holmi titokzatos rend uralkodott a zűrzavarban, lé­nyegében egy alattomos mechaniz­mus, amelynek mindig az a felada­ta, hogy szerte a világon őrizze a feudálisan polgári módra ötvözött világok rendjét, amelyek legtöbb céljuknak éppen azt tartják, hogy a haladásért küzdő harcosok vi­lágát zavarosnak, rendetlennek, széthullónak, bűnösnek láttassák. De mi köze volt mindehhez an­nak a tisztaságnak, amellyel a magad sokféle őrhelyén, munkád­ban, emberi magatartásodban, köz­életben és magánéletben egyaránt, szinte elkápráztattad környezete­det, akik közül sokan észre sem vették, hogyan is bomlasztja egy titokzatos betegség a születőben le­vő rendet — akár egy szörnyű kór a még látszólag egészségeseket — hogyan dúlja föl a lelkeket és a biológia belső törvényeit, hogy vé­gül reményvesztetten feladva ifjú­kori álmaikat, örökre holtan feküd­jenek a harctereken, az utcák kö­vein, a betegágyakon, úgy, ahogy te­lepedőbe burkolva, holtodban sem feküdtél akkor, 1974. december harmadikán, a kórházi ágyon. ?­ ft­.W GODA GÁBOR: LEVELEK JUDITHOZ §1 Dallos Jenő karikatúrái BIHARI SÁNDOR: Törmelékek Szabó István Leveléből „Alighanem egy régi novellámon járhatott az eszem, mert az egyik nyiladéknál mit látok hirtelen? Szép nagy fácántyúk verte szárnyával a földet, fejét néha beledugta a leveleibe és különös, gyermeki hangon pityergett.” „Csupa vérgyöngy futotta végig a begyét. Rosszul lőtték meg.” „Ekkor a sűrű kökényesből kisurrant egy gyönyörű fácánkakas (máig sem felejtem el a díszes tollai ragyogását) , és fél szárnyával betakarta a sebesült tyúkot, a maga testéhez szorította, aztán büszkén szembenézett velem. Párja sírdogált a telisátor alatt, s a kakas különös félfordulatot tett — és mintha egy test tűnt volna­ el a sűrűségben, abban a kökényesben.” „Letörtem, az öreg vadászpuska csövét, kicsapattam a két patront” — „Tudtam, hogy én többé fegyvertelen vadat nem lövök meg —” „Mit maradt? Az erdei, csöndes kószálás, száraz gally-ropogás, fanyar leveles­ illat így ősszel, a fák barátsága, meg a Gondolat szabadsága.” „Igen ker­enyen elgondolkodtam. Tudod, mikor az ember sokáig egy helyre néz. A Fontosat, a Lényeget láttam ott az erdei nyiladékban.”

Next