Élet és Irodalom, 1977. január-június (21. évfolyam, 1-26. szám)
1977-06-11 / 24. szám - Goda Gábor: Levelek Judithoz. Huszonharmadik levél (15. oldal) - Bihari Sándor: Törmelékek Szabó István leveléből • vers (15. oldal) - Dallos Jenő: karikatúrái • kép (15. oldal)
! Te voltál az egyedül, aki életem szinte minden másodpercét ismerted elbeszéléseimből. Exhibicionizmusom eredményeként mindent elmondtam neked, kis győzelmeimet éppen úgy, mint nagy bukásaimat. Észre kellett vennem, hogy te, aki egész addigi életedet is a fasizmus elleni harcnak szentelted, nemcsak kényszerűségből, hanem emberi magatartásod belső törvényeinél fogva, alapjában véve nem ismerted a fasizmust. Ismerted elméletileg, talán úgy is, mint aki látta berlini emigrációs éveiben kifejlődését, hatalomrajutását, de nem láttad a fasizmust „munkában”, amikor feltűrt ingujjban végzi írtóztató viviszekcióit a tízmilliók testén. Hogyan is láthattad volna, hiszen már gyerekkori környezeted is a világ, mondhatni, haladó oldaláról nézte az eseményeket és közeli-távoli ismerőseid egyaránt olyan véres harcban álltak vele, amelynek harci jellegéről sokat tudtál, de magát a vért nem láttad soha. Azok a kivételes kilátók, amelyekről a történelmet szemlélhetted, olyan távcsövekkel rendelkeztek, amelyeken át mindig csak a végső győzelmet, az optimizmust és a humanizmust láttad, még akkor is, ha a történelem mélyen belenyúlt családi életedbe és olyan infernális katasztrófákat okozott, amelyekre, ha választ adni tudtál volna is, holmi legszentebb cél érdekében nem voltál hajlandó. Számodra nem volt lecke annak kettéválasztása, ami a szocializmushoz tartozik és ami teljesen idegen a szocializmustól. Számodra az sem volt gerincgörbítő, hogy kétségbeesetten láttad a forradalom óraingájának óriási kilengéseit, amelyek nem a valóságos időt, hanem az óraszerkezet pontatlanságait, rugóinak hibáit, az óramutatók fellazulását és az idő teljes elmaradását mutatták. Megszoktad, hogy a forradalom igaz vagy vélt érdekeinek szellemében mindig mindent igazolj, megmagyarázd a megmagyarázhatatlant. Mélységesen hitted, amiben egyébként teljesen igazad volt, hogy a lövészárkokban nincs helye a filozófiának. De szemléletedben mindig megvolt az a feszülő energia,amely a rohamra indulók tekintetéből sugárzik és szép szerelmi kalandjaid, vérbő életed ellenére, sosem felejtetted el a forradalom kiskátéját, amelynek egyetlen pontját sem lehet megkerülni. Jól tudtad, hogy aki az emberi társadalom haladásának eszméiért konkrét formákban küzdi végig az életet, előbbutóbb olyanná válik, mint a túledzett acél. Igen, az acélt megedzették, de túl is edzették. Ezt mind tudtad, de mindent vállaltál, mert soha kétség nem élt benned az emberi, általános boldogság feltétlen megvalósulása iránt. Magamról nem merném ezt soha állítani, mert engem mindig a kétség darálói őröltek, ha úgy tetszik, dialektikám lényege nem abból állt, hogy az ellentétek harmonikus szintézisére várakoztam, hanem az ellentétek fizikailag néha elfogadhatatlan, néha éppen csak elfogadható senkiföldjén vitt az utam, de mindig arrafelé, amerre a te utad vitt. Benned mélyebben éltek az eszme iránti kötöttségek és mélyebben hitted, hogy az eszme, mint történelmi kategória, pontosan körülhatárolt világ. Így nőttél fel. Ilyenek voltak azok az apostolok, akik ebben az országban akarták megvalósítani a társadalom leghaladóbb államrendszerét, s ha gondoltak is egy ezredév nyíltan reakciós, népellenes, rabszolgatartó feudalizmusára, sose feledkeztek meg arról, hogy a hazai forradalmaknak mélységes nemzeti hagyományai vannak. István királyt a maga korában még hazaárulónak is tekintették, mert a római katolikus egyház által adományozott koronát tétette a fejére, ezzel bizonyítva a maga idejének leghaladóbb, nemzetközi jószándékát. Ugyan ki törődött akkor ennek az István királynak azokkal az intézkedéseivel, amelyek még a törzsi fejedelmek által leiinert államnak egységes nemzeti jelleget és függetlenséget biztosítottak, miközben szövetségre lépett a maga korának univerzális nagyhatalmával. A magyar haladás és forradalom gondolkodói és politikusai nem feledkeztek meg soha Dózsa György reménytelen harcáról, sem a Rákócziak ugyancsak irreális szövetségekre épített kurucságáról, amelyben a nemzeti energia minden vitézség ellenére mégis csak kisebb volt, mint a Habsburg birodalom államainak sajátos nemzetközisége. De nem feledkeztek meg arról a Kossuth-i, 43-as nemesi forradalmi szabadságharcról sem, amelynek csak egy távlati tévedés következtében lehet megtagadni jogosultságát, mert hiszen e korban minden megmozdulás a francia és olasz szabadságharcokból nőtt ki nemesi jelleggel és csak ennek csődje után vált világossá a nép forradalmi mozgósítása 1849-ben. Széchenyire is gondoltak, reálisnak mégis csak azt a szemléletet kell tartanunk, amely adott körülmények között nem képes reformokkal áttörni annak a földtulajdonosi és amint már mondottam, lóverseny istálló-szagú magyar arisztokráciának feudalizmusát. Ugyan ki akart a magyar arisztokráciából iparmágnássá lenni? Ehhez más előzményekre lett volna szükség, mert a magyar legfelső uralkodó osztály sajátosságait nem lehet félvállról összevetni azzal az angol arisztokráciával, amely a mezőgazdaságot a gyarmatbirodalmakra száműzhette. Ha HUSZONHARMADIK LEVÉL Kossuth és Széchenyi történelmi vállalkozásai nem sikerülhettek is, mégis világos, hogy Kossuth járta a nemzetibb és végső soron a nemzetközi forradalmak törvényes útjait. Nem történelmi leckét akartam felmondani itt, hanem azt akarom, hogy lássanak téged, Judit, kislányként a Magyar Tanácsköztársaság forradalmárai közt, akik, ha elbuktak is, reálisan gondolkodtak, mert tisztában voltak azzal, hogy a feudalizmus nem válthat át diktatúra, nélkül forradalomra; a főnemesből sohasem, lehet kurtanermes, a kilencágú grófi koronából sem lesz hétszilvafás Pató Pál, mert még a patópálságot is hűsítette forró nyári napokon a kilencág árnyéka, s még azt sem adta át a kurtanemességnek, amely egyre kurtább lett, egyre kevésbé nemes és dzsentriskedése mégiscsak rokonszenvesnek találta a háborút vesztett ország nyomorában a munkások és parasztok gyilkolását, történelminek ítélve azt a magatartást, hogy zsidókkal fűtsön mozdonyt Siófokon és a nyakig földbe ásott proletárok koponyáit lovak patájával rúgassa szét az orgoványi tisztásokon. Előtted kibontakozott egy olyan garnitúra, amely megértette, hogy itt már nem az ország struktúrájának átalakításáról van csak szó, hanem új utak építéséről, amelyeken szerencsésen és szerencsétlenül bandukolhat az emberiség, saját boldogságának célja felé. Mondom, prófétai hangulatok voltak ezek, függetlenül a civódásoktól, mert az utolsó vacsora prófétái között nemcsak Júdás volt az áruló, hanem a többiek között is akadt olyan nézet, amely a maga módján akarta meghatározni a társadalmi átalakulás törvényszerűségeit. Mégis ez volt a gyerekkorod hangulata. A próféták szertartásai és liturgiái megszabták az ifjú utódok, köztük a te világodat is és sohase tűrték a legkülönbek, hogy minden eszközt elfogadjanak egy credo érdekében, amelynek nem lehet örök érvényű meghatározása, mert különben nem lenne igaz az a credo sem, amely a történelmi változás törvényei alól illetéktelenül felmenthetett. Ez volt a te szellemi bölcsőd, ebben ringattak és énekelték az altatódalokat mellette. Különös altatódalok voltak ezek. Csupa induló. Erre aludtál el este, ezt vitted magaddal édes álmaidba, s ez lett későbbi romantikád és hősi korszakod gazdag dalvilága. Nem a zeneesztéták határozták meg soha ezeknek a daloknak jelentőségét és népi szépségét. De szinte halálodig mégis ezek voltak a te népdalaid. Az Internacionálé, a Marseillaise, a Bunkócska. Mindegyikhez történelmi freskók kötődtek a lelkedben. Lovasrendőrök — akiket itt Pesten emeletes zsaruiknak neveztek — kardlapozásai, a könyörtelen schupók, akik Berlin utcáin próbálták feltartóztatni a bérkövetelőket, a munkanélküliséget, a nyomort és részvétlenül néztek a Spree-be, ahol az öngyilkosok tetemei úszikáltak. Neked ezek a dalok, mint a Qaira, mást és többet mondtak, szebbet és talán még egyházibbat is, mint nekem kora ifjúságom bármely dal emléke, mert engem nem mozgatott meg a „Hullámzó Balaton tetején...” vagy a „Vörös bort ittam az este ..Ezek a dalok csak külföldön ötlenek az eszembe, de akkor sem mondanak igazi nagyot a világról. De a te dalaid neked nem a „mozgalmiságot” jelentették, ennél sokkal többet és mást: az ifjúságodat hozták vissza esztendőről esztendőre. Láttad a mérges arcú, kis francia rendőröket, akik úgy akarták megállítani a világ forgását, mint világraszóló forradalmaik idején. Mélyen hitted, hogy e dalok ritmikája nyomán nemcsak a negyedik rend, hanem az egész emberiség is felszabadul. Ez az első generáció, amely a társadalmak kollektivitásában látta az utat, hitt benne, hogy ez az út, amely az emberi individualizmushoz vezet. Nem a falanszter réme, hanem az individualista forradalomba vetett hit volt még nagy betegséged idején is a szent cél. S minden, ami ellene történt, a te nézeteid szerint az ember egyéni felszabadulásának eltiprásához vezet. Ebből nem engedtél. Ellenkezőleg. Ahogy közeledett a vég, úgy nőtt benned az ember egyéni szabadságvágya. A rend utáni vágy. És tudtad, hogy csak ebből a szabadságból nőhet ki a rend és az individuum győzelme. Megharagudtál egy írónak kikiáltott dilettánsra, aki Montaigne-ről egyszer azt mondta neked, hogy nem szereti, mert az az individualizmus bibliája. Rideg feleletedből az csendült ki, hogy aki a nyáj kolompjainak azonos hangját akarja hallani, ideinek végső célja, hogy közös ütemre lépjen a butasággal, aki a kollektivizmusból kiszűri a legszebb gyémántot, az egyéniséget, az fecseghet, amit akar: reakciós ember. A szocializmus lényege nem ez a kollektivitás, hanem mindazon erők egyesítése, amelyekre az egyén felszabadításához szükség van. Szívemből beszéltél akkor, mert néha én is megrettentem már a szocializmus különös eretnekségének uniformizáló vágyától, mert ez a szocializmusnak és kommunizmusnak legfeljebb csak hátráltatója lehet. De szükség van rá mindaddig, míg minden erő egyesül az olyan közösségre, amely felszabadítja az emberben rejlő nem anarchista individualizmust, de gondolatainak, érzéseinek szabadságát biztosítja. Igen, ez forradalmi nézet. Sőt ez a forradalmi nézet. És büszke voltam, hogy veled együtt vallom mindezt. A sok börtön, gumibot, rágalmazás és krajcárokért való besúgás, az emberek utáni szimatolás mechanizmusa számodra undorító volt. Életed során nem egyszer a fasizmus cselszövényei próbálták benyálazni a te világodat is, bepiszkolták és megfertőzték a bibliádat, az oltárodat és az ünnepi áhítatot De nem cserélted össze soha a forradalmi rendet a káoszban született új és új káoszok rendjével. Tudtad, hogy holmi titokzatos rend uralkodott a zűrzavarban, lényegében egy alattomos mechanizmus, amelynek mindig az a feladata, hogy szerte a világon őrizze a feudálisan polgári módra ötvözött világok rendjét, amelyek legtöbb céljuknak éppen azt tartják, hogy a haladásért küzdő harcosok világát zavarosnak, rendetlennek, széthullónak, bűnösnek láttassák. De mi köze volt mindehhez annak a tisztaságnak, amellyel a magad sokféle őrhelyén, munkádban, emberi magatartásodban, közéletben és magánéletben egyaránt, szinte elkápráztattad környezetedet, akik közül sokan észre sem vették, hogyan is bomlasztja egy titokzatos betegség a születőben levő rendet — akár egy szörnyű kór a még látszólag egészségeseket — hogyan dúlja föl a lelkeket és a biológia belső törvényeit, hogy végül reményvesztetten feladva ifjúkori álmaikat, örökre holtan feküdjenek a harctereken, az utcák kövein, a betegágyakon, úgy, ahogy telepedőbe burkolva, holtodban sem feküdtél akkor, 1974. december harmadikán, a kórházi ágyon. ? ft.W GODA GÁBOR: LEVELEK JUDITHOZ §1 Dallos Jenő karikatúrái BIHARI SÁNDOR: Törmelékek Szabó István Leveléből „Alighanem egy régi novellámon járhatott az eszem, mert az egyik nyiladéknál mit látok hirtelen? Szép nagy fácántyúk verte szárnyával a földet, fejét néha beledugta a leveleibe és különös, gyermeki hangon pityergett.” „Csupa vérgyöngy futotta végig a begyét. Rosszul lőtték meg.” „Ekkor a sűrű kökényesből kisurrant egy gyönyörű fácánkakas (máig sem felejtem el a díszes tollai ragyogását) , és fél szárnyával betakarta a sebesült tyúkot, a maga testéhez szorította, aztán büszkén szembenézett velem. Párja sírdogált a telisátor alatt, s a kakas különös félfordulatot tett — és mintha egy test tűnt volna el a sűrűségben, abban a kökényesben.” „Letörtem, az öreg vadászpuska csövét, kicsapattam a két patront” — „Tudtam, hogy én többé fegyvertelen vadat nem lövök meg —” „Mit maradt? Az erdei, csöndes kószálás, száraz gally-ropogás, fanyar leveles illat így ősszel, a fák barátsága, meg a Gondolat szabadsága.” „Igen kerenyen elgondolkodtam. Tudod, mikor az ember sokáig egy helyre néz. A Fontosat, a Lényeget láttam ott az erdei nyiladékban.”