Élet és Irodalom, 1977. július-december (21. évfolyam, 27-53. szám)
1977-09-03 / 36. szám - Káldi János: Meg-megjönnek • vers (7. oldal) - D. Molnár István: Déry Tibor lengyelül (7. oldal) - Bálint István: Egy űrhajós naplójából • kép (7. oldal) - Zöldi László: A teljesítmény öröme • interjú • Beszélgetés Eőry István testnevelő tanárral (7. oldal)
I 1977. SZEPTEMBER 3. 7 KÁLDI JÁNOS: Meg-megjönnek Meg-megjönnek olykor a falumbeliek. Mintha álomból szállna az arcuk: a szél horzsolta seb. Hozzák az Avas dűlőt, a Csurgót, a Virághegyet. Szemükben a Paprét, a Berek. A kérdésük — vékonyka füst — lassan tekereg: „Hogyan kerülhetne kollégiumba a gyerek?” Déry Tibor lengyelül „ Folyóirataink az utóbbi másfél évtizedben gyakran informálták az olvasót Déry Tibor növekvő külföldi népszerűségéről Érdemes-e hát arról írni, hogy a szó nagy magyar mesterének milyen alkotásait fordították le lengyelre és hogyan fogadták a műveket? Feltétlenül, mert a szocialista országok közül talán a lengyeleknél jelent meg Déry legtöbb alkotása. A néhány napja elhunyt író bemutatása már akkor elkezdődött, amikor itthon javában folyt a Felelet-vita. A regény egyik részlete egy 1953-as magyar irodalmi antológiában jelent meg, mindazonáltal az első kötetet csak 1964-ben, a másodikat pedig három évvel később adta ki a varsói PIW. A kiadók felfigyeltek Déry munkásságára, és rövid időn belül napvilágot látott Az óriás, valamint — magasnak számító, tízezres példányszámban — a Szerelem című elbeszélésválogatás. J. Zimierski a hatvanas évek közepén a magyar— lengyel irodalmi kapcsolatokat tárgyaló kötet számára készített tanulmányában még azon sajnálkozhatott, hogy a lengyelek nem népszerűsítik íróikat, rangjának megfelelően, az évtized végére azonban a helyzet megváltozott: Déry Tibor nevét a világirodalom ismert alakjainak 1969-ben megjelent lengyel kislexikonában már megtalálhatni. A Literatura na swiecie című világirodalmi folyóirat 1975 márciusában magyar számot szerkesztett, amelyben — rövidítve — a Képzelt riport... is olvasható. Ezután ismét könyv következett: a Kedves bópeer...!, a PIW gondozásában, 1976-ban. Az említett folyóirat egyébként idei második számának magyar összeállításában is közölt Déry-műveket, a Niki rövidített változatát és az Ítélet nincs, illetve Az öregedés iskolája hosszabb részleteit. A Felelet közönségsikere nem volt nagy, de Az óriás és a Szerelem lengyelországi megjelenése után a kritikusok a recenziókon túl is figyelemmel kísérték írónk pályáját. A Zyciek’Literackie című krakkói irodalmi lap cikkírója 1968- ban azt tartotta elgondolkoztatónak, hogy Déry hősei korántsem egyféle embertípus variációi. Az’ 1969-es Ítélet nincs-vitának Lengyelországban is volt visszhangja: egyebek között a varsói Twórczosc beszámolt arról, hogy az idős író „nem szűnik meg provokálni az olvasókat”. A lengyel világirodalmi folyóirat 1975-ös magyar számában esszé jelent meg Déry munkásságáról, amelynek már a címe is késői műveinek kedvező értékeléséről tanúskodik: Az író második fiatalsága. E. Cygielska-Guttman találóan jegyzi meg, hogy addig kiadott könyvei alapján a lengyel olvasók a hagyományos realizmus írójaként ismerték meg, csakhogy az olyan művei, mint a G. A. úr X- ben vagy A kiközösítő újszerűek, másfélék. Esszéjében a kritikus — Déry regényeit mérlegre téve — elsősorban magyar** véleményekre támaszkodik, kivételt jelentenek a hetvenes években kiadott kötetek. A lengyel értelmező például a Képzelt riport... formai eszközei és témája közötti összhangot tartja nagy értéknek: „A harmonikus víziókat, az egyre növekvő izgatottság és feszültség állapotát szuggesztíven érzékelteti a szaggatott elbeszélésmóddal és az idősíkok keverésének technikájával” — írja. A nem sokkal később már lengyelül is olvasható Kedves bópeer... kapcsán pedig megállapítja: „Aprólékos, egyenesen nyugtalanító tanulmány ez az öregedésről, a félelemmel, a különcséggel vívott harcról, valamint a lemondásról és a legnagyobb szenvedélynek , az írói munkának való magamegadásról. Az öregség az íróban a feszélyezettség, sőt az iszonyodás érzését kelti, nemcsak kívülről és tárgyilagosan nézi önmagát, hanem néha még valami különleges rosszindulattal is. Nem kétséges, hogy a főhős modellje itt maga Déry, az élemedett korú... író, aki ennek ellenére aktív, friss, meghökkentő”. Déry éppen a Literatura na swhecie számára adta egyik utolsó külföldi interjúját. Őszintén beszélt tervezett Gulliver című kisregényéről, aztán arról, hogy szerinte a magyar irodalom „nagy öregjei” közül Illyés Gyula árnyalatokban gazdag nyelven ír, a fiatalok műveiben pedig mintha eluralkodott volna a formalizmus. Említést tett a népi írók és az urbánusok több évtizedes „konfliktusáról” és ennek ma is érezhető utóhatásáról. Ugyancsak a lengyel világirodalmi fórum ez évi 2. . számában olvasható XX. századi prózánk egyik legjobb lengyelországi ismerőjének, A. Sieroszewskinek esszéje, amelynek címe: A lázadó, a harcos, a kételkedő. A kritikus a Nikit Déry egyik legérettebb művének tartja, és úgy látja, hogy „a természethezfordulás ettől az időtől kezdve egyre észrevehetőbb nála”. Felhívja a lengyel olvasók figyelmét arra, hogy az újabb Déry-regényekben megfogalmazott kérdések lényegüket tekintve mennyire hasonlóak. Az Ítélet nincsről — amelynek részleteit ő fordította — így vélekedik: „Számunkra, idegen olvasók számára a történetnek nincs botrányíze, ... viszont közelíti hozzánk az író alakját, s lehetővé teszi, hogy az önarcképalkotás módszerét megleshessük”. D. Molnár István — Úgy tudom, körülbelül hatszáz nő és férfi jár rendszeresen edzésre, s a kezdetek óta aránylag kevesen morzsolódtak le. Mivel magyarázható a kétségtelen siker? — Azzal, hogy elkerültük a gyerekbetegségeket. Mielőtt ugyanis belefogtunk volna a vállalkozásba, igyekeztem tájékozódni a korábbi kísérletekről. Kiderült, hogy nagyjából a következő történt: összejött egy csoport, nagy volt a lelkesedés, azután két-három hónap múlva a többség elmaradozott. Vajon, miért — kérdeztem magamtól és kollégáimtól —, hogyan a lehetne becsalogatni a „civileket” tornaterembe, hogyan lehetne testedzésre szoktatni, és megtartani őket? Amikor 1975 tavaszán apróhirdetést adtunk fel az újságokban, abból indultunk ki, hogy nemcsak a mozgásra kell lehetőséget teremteni, hanem a sikerélmény megszerzésére is. — Az Országos Testnevelési és Sporthivatal orgánumában, a Népsportban olvastam egy félhivatalos megállapítást, amely szerint „... a minőségi sportot az állam tulajdonképpen személyre szólóan támogatja, felmérve, azt, hogy egyegy sportág minőségi fejlődése érdekében ... kire van szükség, s támogatja a tömegsportot is, közösségek elé tálalva a lehetőséget:egyertek minél többen, az egészségetekért, a jó kedvetekért«”. Talán az idézetből is kicsendül, hogy torz az a szemlélet, amelynek lényege: elég erdei tornapályákat építeni, elég a sporttelepeket alkalmanként a mozogni vágyók rendelkezésére bocsátani, a többi már megy magától. Akár hetenként hétszer is pályára ereszthetik a „műkedvelőket”, ettől még nem fognak rendszeresen mozogni. Ha valaki sportol, bármilyen szinten is, akkor úgy illő kezelni, mint egy sportolót. Mint olyan embert, aki igényli, hogy feladatokat kapjon és oldjon meg. Persze, feladatokat adhatok magamnak is, de személyes tapasztalatom, hogy egyedül szörnyen unalmas futni vagy tornászni. Ilyenkor hajlamosak vagyunk a halogatásra, mondván, hogy „majd holnap”. Ráadásul a nagyvárosi embernek némi mentsége is van: órákat zötykölődünk közlekedési eszközökön, ezerfelé húznak a dolgaink, szétszórtságban élünk. Márpedig ha nincs egy konkrét időpont, amihez tarthatjuk magunkat, és nincs egy szakember, aki szervezi és vezeti az edzést, akkor magányos mozgásunk csakugyan műkedveléssé, lötyögéssé sekélyesedik. De ha éreztetik velünk, hogy ma többet csináltunk, mint tegnap, ha van, aki buzdít vagy visszafog bennünket ... Csak egyesületi, mi több: szakosztályi keretek között lehet rendszeres sikerélménnyel kecsegtetni a kondicionálókat. Csak egy face to face (szemtől szembe) kapcsolatban lehet érzékelni és érzékeltetni a jobb, nagyobb teljesítményért való küzdelmet. — Ezt egy pszichológus, aki nem tesz különbséget az élsport és a tömegsport között, úgy fogalmazta meg, hogy „... a sport — legyen iskolai testnevelés keretében végzett vagy versenyszerű tevékenység — mindig teljesítményre irányuló mozgás’*. A kísérleti alanyok milyen teljesítményre képesek? — Az úgynevezett Cooper-teszt az állóképesség mérésére alkalmas: azt jelenti, hogy tizenkét perc alatt hány métert fut valaki. Nos, a mi férfi sportolóink két és fél év után átlagban megfutják a 2600 métert. Csupán az összehasonlítás kedvéért: azt olvastam a Népsportban, hogy a volt válogatott labdarúgó, Zámbó Sándor mostanában nagyon sokat javult, mert először 2700 métert futott, másodszor pedig 2850-et. — Persze, ne felejtsük el, hogy Zámbó harmincnégy esztendős. — Azt is olvastam, hogy a harminc alatti élvonalbeli labdarúgók „drámai küzdelemben” futották meg az MLSZ által megállapított szintet: a 3200 métert. Hát kérem, életük legoptimálisabb korszakában levő, kiválogatott fiatalemberekről van szó, akik abból élnek, hogy futnak és fociznak. A mi, többnyire ülőfoglalkozású, elfoglalt sportolóink fizetnek, aiogy futhassanak, nem is egy akad köztük, aki már túl van a 3200 méteren. — Mi hajtja őket? — Az, hogy átélik, átélhetik a teljesítmény örömét. — Tulajdonképpen mit csinálnak az edzéseken? — Abból indultunk ki, hogy biológiai létünk szempontjából az emberi képességek két legfontosabbika az erő és az állóképesség. A ügyesség és a technika idővel kopik, az erő és állóképesség azonban még ötven-hatvan éves korban is fejleszthető. A foglalkozásokat tehát úgy építettük fel, hogy a tornatermi, úszó és futógyakorlatok révén az élettani hatás egyértelmű legyen. Ebből persze korántsem következik, hogy a játékot háttérbe szorítjuk, de — ismétlem — a teljesítmény örömével elsősorban az egyszerűen elvégezhető és könnyen mérhető gyakorlatok kecsegtetnek. Nemrégiben például kidolgoztuk az OSC jelvényszerző versenyrendszerét. Mindenkinek nyolc különböző feladatot kell végrehajtania: korántsem eszközigényes, de meglehetősen kemény gyakorlatokat. S mert egyszerűen elvégezhetők, otthon is lehet csinálni őket. Mostanában egyre gyakrabban tapasztalom, hogy az edzésekre jól felkészült kondicionálók járnak. Ezen nem lepődöm meg, az elmondottakból ugyanis az derül ki, hogy szinte csak szuperamatőröket vettek föl a szakosztályba. Ha arra gondol, hogy átlagon felüli képességűeknek engedtünk utat, akik elfoglaltságuk miatt nem érnek rá „élsportolni”, akkor téved. De ha úgy érzi, hogy olyanokkal fogtunk a kísérletbe, akik azelőtt sohasem sportoltak, akkor csakugyan szuperamatőrökkel dolgozunk. Már csak azért is, mert a legtöbben fogyni jöttek ide. Igaz, rögtön az elején közöltem velük, hogy hiába mozgatják meg magukat hetenként kétszer, a kialakult ember súlya alig-alig változik. Jónéhányan meghökkentek, majd lassacskán lemorzsolódtak, a törzsgárda azonban kitartott. És átalakult: az orvosi vizsgálatok szerint a testzsír-százalék jócskán csökkent és az izomszövet nőtt. A nadrág derékban és csípőben keskenyebb lett, s ami szintén nem mellékes, a közérzet is megjavult. — Átböngésztem szociológiai felmérésük adatait. Az egyik kérdés így hangzott: „Mit kapott a foglalkozásai kon? Rangsorolja a három legfontosabbat!” Tipikusnak tetszik az a válasz, amit egy harmincéves, kétgyermekes könyvelőnő adott: házas. „1. Jólesik a mozgás. 2. Jobb a közérzetem. 3. Könnyebben megy a munka.*. Kimutatható valamiféle összefüggés a testi és a munkahelyi közérzet között? — Még nem összegeztük az adatokat, de a kondicionálókkal való beszélgetésekből tudom, hogy amióta edzenek, azóta a mindennapi munkában is állóképesebbek. Igaz persze az is, hogy a mi húsz és hatvanöt közötti sportolóink egyelőre még csak végrehajtanak: tizenöt testnevelő tanár Budapest hat pontján megmondja nekik, mit csináljanak és hogyan csinálják ... Szinkronban vagyunk a munkahelyekkel, de józan fővel nem is számíthattunk másra: először lennünk kellett, aztán be kellett bizonyítanunk a szakosztály életrevalóságát, most — mint az imént említett otthoni edzés is példázza — az önállóságra nevelés van soron. — Vajon az egyéni önállóság kibontakoztatása révén nem korlátozzák a közösséggé formálódás esélyeit? Szót váltottam kondicionálókkal, akik őszintén bevallották, hogy már érzik az önállóság örömét, ez azonban számukra azt is jelenti, hogy az edzés végeztével veszik a és elköszönnek egymástól kalapjukat ” — Idézte azt a félhivatalos állásfoglalást, hogy „ ... az állam támogatja a tömegsportot, közösségek elé tárva a lehetőséget: »gyertek minél többen, az egészségetekért, a jó kedvetekért«. Ebből azt a kifejezést, hogy tömegsport, nem fogadom el, végtére is akkor és attól vagyok én tömegsportoló, hogy bizonyos szint alatt futóim az ezerötszáz métert? A jól felkészített és felkészült egyének közösséggé formálása viszont feltétlenül kívánatos. Olyannyira, hogy ezen áll vagy bukik a koncepciónk. S bár tudomásul kellett vennünk, hogy felnőtt sportolóink abban az értelemben is kialakult emberek, hogy nehezebben oldódnak, mint mondjuk a tizenévesek, azért megpróbáltuk összerázni a társaságot. Bált rendeztünk a különböző csoportokban edzők számára, körülbelül háromszázan jöttek el, a szakosztályi tagok fele igényelte a közös együttlétet. Ezért — a sikeren felbuzdulva — nyári tábort is szerveztünk. Az egyik keszthelyi kollégiumban önköltségi áron helyeztük el a jelentkezőket: a három turnusban tíz-tíz napra majdnem négyszáz kondicionáló számára teremtettünk edzés- és játéklehetőséget, sokan feleségestül, gyerekestül táboroztak. Bebizonyosodott, hogy elsősorban azok keresték egymás társaságát, akik a fővárosi órákon is együtt dolgoztak. Tulajdonképpen már ezt is eredménynek könyvelhetjük el, mert valószínű, hogy ősztől kezdve is keresik majd egymás társaságát. S ha ehhez még hozzáveszem, hogy a Balaton partján új kapcsolatok is kialakultak, mindenekelőtt a családok között... — Apropó, család! Élménybeszámolója azt sejteti, hogy a sportkultúra terjesztésében a véltnél nagyobb szerepe van, lehetne a családnak. — Egyre gyakoribb, hogy a férj elhozza a feleségét és fordítva, arról nem is szólva, hogy a gyermekrészlegben százan edzenek-játszanak. Márpedig az, hogy a testmozgás öröme ennyire áthatotta a családokat, arra utal: a kondicionálás korántsem csupán egészségügyi kérdés, életszemlélet-életmód is. Mielőtt a szemléletformálásra vállalkozott volna, élsportolókat nevelt. Miért váltott? — Azért, mert elkeserített, hogy amikor sokszáz gyerek jelentkezett tornázni, néhány kivételével el kellett küldenem őket. Az sem oldotta fel a konfliktusomat, hogy 1960—74 között mindig szerepeltek tanítványaim a válogatottban, a világversenyeken. Amióta senkit sem kell elutasítanom és mindenkiből sportolót nevelhetek, azóta folyamatosan érzem, hogy társadalmilag hasznosabb munkát végzek. Zöldi László A TELJESÍTMÉNY • • ÖROMÉ Beszélgetés Eőry István testnevelő tanárral „A magyar sport legnagyobb kérdése nem az, hogy hány aranyérmet szerzünk az olimpián, hanem az, hogy általánossá válik-e a sportkultúra Magyarországon” — fejtegette dr. Frenkl Róbert professzor egy BS-beli interjúban (A sport közelről, 1976. június 12.) Az Orvosegyetemi Sport Club nyilatkozó elnöke cselekedett is: több mint két és fél esztendeje, hogy egyesületében felnőttek százai edzenek. A kísérletsorozat tapasztalatairól és tanulságairól beszélgettünk egyik legközvetlenebb munkatársával, Eőry István testnevelő tanárral, a kondicionáló szakosztály vezető edzőjével. Bálint István: Egy űrhajós naplójából ÉLET ESI# IRODALOM