Élet és Irodalom, 1977. július-december (21. évfolyam, 27-53. szám)

1977-09-03 / 36. szám - Káldi János: Meg-megjönnek • vers (7. oldal) - D. Molnár István: Déry Tibor lengyelül (7. oldal) - Bálint István: Egy űrhajós naplójából • kép (7. oldal) - Zöldi László: A teljesítmény öröme • interjú • Beszélgetés Eőry István testnevelő tanárral (7. oldal)

I 1977. SZEPTEMBER 3. 7 KÁLDI JÁNOS: Meg-megjönnek Meg-megjönnek olykor a falumbeliek. Mintha álomból szállna az arcuk: a szél horzsolta seb. Hozzák az Avas dűlőt, a Csurgót, a Virághegyet. Szemükben a Paprét, a Berek. A kérdésük — vékonyka füst — lassan tekereg: „Hogyan kerülhetne kollégiumba a gyerek?” Déry Tibor lengyelül „ Folyóirataink az utóbbi másfél évtizedben gyakran informálták az olvasót Déry Tibor növekvő kül­földi népszerűségéről Érdemes-e hát arról írni, hogy a szó nagy ma­gyar mesterének milyen alkotásait fordították le lengyelre és hogyan fogadták a műveket? Feltétlenül, mert a szocialista országok közül talán a lengyeleknél jelent meg Déry legtöbb alkotása. A néhány napja elhunyt író be­mutatása már akkor elkezdődött, amikor itthon javában folyt a Fele­let-vita. A regény egyik részlete egy 1953-as magyar irodalmi anto­lógiában jelent meg, mindazonáltal az első kötetet csak 1964-ben, a másodikat pedig három évvel ké­sőbb adta ki a varsói PIW. A ki­adók felfigyeltek Déry munkássá­gára, és rövid időn belül napvilá­got látott Az óriás, valamint — ma­gasnak számító, tízezres példány­számban — a Szerelem című elbe­szélésválogatás. J. Zimierski a hat­vanas évek közepén a magyar— lengyel irodalmi kapcsolatokat tár­gyaló kötet számára készített ta­nulmányában még azon sajnálkoz­hatott, hogy a lengyelek nem nép­szerűsítik író­ikat, rangjának meg­felelően, az évtized végére azonban a helyzet megváltozott: Déry Tibor nevét a világirodalom ismert alak­jainak 1969-ben megjelent lengyel kislexikonában már megtalálhat­ni. A Literatura na swiecie című világirodalmi folyóirat 1975 már­ciusában magyar számot szerkesz­tett, amelyben — rövidítve — a Képzelt riport... is olvasható. Ezután ismét könyv következett: a Kedves bópeer...!, a­ PIW gondo­zásában, 1976-ban. Az említett fo­lyóirat egyébként idei második számának magyar összeállításában is közölt Déry-műveket, a Niki rövidített változatát és az Ítélet nincs, illetve Az öregedés iskolája hosszabb részleteit. A Felelet közönségsikere nem volt nagy, de Az óriás és a Szere­lem lengyelországi megjelenése után a kritikusok a recenziókon túl is figyelemmel kísérték írónk pá­lyáját. A Zycie­k’Literackie című krakkói irodalmi lap cikkírója 1968- ban azt tartotta elgondolkoztatónak, hogy Déry hősei korántsem egyféle embertípus variációi. Az’ 1969-es Ítélet nincs-vitának Lengyelország­ban is volt visszhangja: egyebek között a varsói Twórczosc beszá­molt arról, hogy az idős író „nem szűnik meg provokálni az olvasó­kat”. A lengyel világirodalmi folyóirat 1975-ös magyar számában esszé je­lent meg Déry munkásságáról, amelynek már a címe is késői mű­veinek kedvező értékeléséről ta­núskodik: Az író második fiatal­sága. E. Cygielska-Guttman talá­lóan jegyzi meg, hogy addig ki­adott könyvei alapján a lengyel ol­vasók a hagyományos realizmus írójaként ismerték meg, csakhogy az olyan művei, mint a G. A. úr X- ben vagy A kiközösítő újszerűek, másfélék. Esszéjében a kritikus — Déry regényeit mérlegre téve — elsősorban magyar** véleményekre támaszkodik, kivételt jelentenek a hetvenes években kiadott kötetek. A lengyel értelmező például a Kép­zelt riport... formai eszközei és témája közötti összhangot tartja nagy értéknek: „A harmonikus víziókat, az egyre növekvő izgatott­ság és feszültség állapotát szug­­gesztíven érzékelteti a szaggatott elbeszélésmóddal és az idősíkok ke­verésének technikájával” — írja. A nem sokkal később már len­gyelül is olvasható Kedves bó­peer...­ kapcsán pedig megállapít­ja: „Aprólékos, egyenesen nyugta­lanító tanulmány ez az öregedésről, a félelemmel, a különcséggel vívott harcról, valamint a lemondásról és a legnagyobb szenvedélynek , az írói munkának való magamegadás­ról. Az öregség az íróban a feszé­­lyezettség, sőt az iszonyodás érzését kelti, nemcsak kívülről és tárgyila­gosan nézi önmagát, hanem néha még valami különleges rosszindu­lattal is. Nem kétséges, hogy a fő­hős modellje itt maga Déry, az éle­­medett korú... író, aki ennek el­lenére aktív, friss, meghökken­tő”. Déry éppen a Literatura na swhecie számára adta egyik utolsó külföldi interjúját. Őszintén beszélt tervezett Gulliver című kisregényé­ről, aztán arról, hogy szerinte a magyar irodalom „nagy öregjei” közül Illyés Gyula árnyalatokban gazdag nyelven ír, a fiatalok mű­veiben pedig mintha eluralkodott volna a formalizmus. Említést tett a népi írók és az urbánusok több évtizedes „konfliktusáról” és ennek ma is érezhető utóhatásáról. Ugyancsak a lengyel világirodal­mi fórum ez évi 2. . számában ol­vasható XX. századi prózánk egyik legjobb lengyelországi ismerőjének, A. Sieroszewskinek esszéje, amely­nek címe: A lázadó, a harcos, a ké­telkedő. A kritikus a Nikit Déry egyik legérettebb művének tartja, és úgy látja, hogy „a természethez­­fordulás ettől az időtől kezdve egy­re észrevehetőbb nála”. Felhívja a lengyel olvasók figyelmét arra, hogy az újabb Déry-regényekben megfogalmazott kérdések lényegü­ket tekintve mennyire hasonlóak. Az Ítélet nincsről — amelynek részleteit ő fordította — így véle­kedik: „Számunkra, idegen olvasók számára a történetnek nincs bot­rányíze, ... viszont közelíti hoz­zánk az író alakját, s lehetővé te­szi, hogy az önarcképalkotás mód­szerét megleshessük”. D. Molnár István — Úgy tudom, körülbelül hatszáz nő és férfi jár rendszeresen edzésre, s a kezdetek óta aránylag kevesen morzsolódtak le. Mivel magyarázható a kétségtelen siker? — Azzal, hogy elkerültük a gye­rekbetegségeket. Mielőtt ugyanis belefogtunk volna a vállalkozásba, igyekeztem tájékozódni a korábbi kísérletekről. Kiderült, hogy nagy­jából a következő történt: összejött egy csoport, nagy volt a lelkesedés, azután két-három hónap múlva a többség elmaradozott. Vajon, miért — kérdeztem ma­gamtól és kollégáimtól —, hogyan a lehetne becsalogatni a „civileket” tornaterembe, hogyan lehet­ne testedzésre szoktatni, és megtartani őket? Amikor 1975 ta­vaszán apróhirdetést adtunk fel az újságokban, abból indultunk ki, hogy nemcsak a mozgásra kell le­hetőséget teremteni, hanem a si­kerélmény megszerzésére is. — Az Országos Testnevelési és Sporthivatal orgánumában, a Nép­sportban olvastam egy félhivatalos megállapítást, amely szerint „... a minőségi sportot az állam tulajdon­képpen személyre szólóan támogatja, felmérve, azt, hogy egy­­egy sportág minőségi fejlődése ér­dekében ... kire van szükség, s tá­mogatja a tömegsportot is, k­ö­z­ös­sé­g­e­k elé tálalva a lehetőséget:­­egyertek minél többen, az egészsége­tekért, a jó kedvetekért«”. Talán az idézetből is kicsendül, hogy torz az a szemlélet, amelynek lényege: elég erdei tornapályákat építeni, elég a sporttelepeket alkalmanként a mo­zogni vágyók rendelkezésére bocsáta­ni, a többi már megy magától.­­ Akár hetenként hétszer is pá­lyára ereszthetik a „műkedvelő­ket”, ettől még nem fognak rend­szeresen mozogni. Ha valaki spor­tol, bármilyen szinten is, akkor úgy illő kezelni, mint egy sportolót. Mint olyan embert, aki igényli, hogy feladatokat kapjon és oldjon meg. Persze, feladatokat adhatok magamnak is, de személyes tapasz­talatom, hogy egyedül szörnyen unalmas futni vagy tornászni. Ilyenkor hajlamosak vagyunk a halogatásra, mondván, hogy „majd holnap”. Ráadásul a nagyvárosi embernek némi mentsége is van: órákat zötykölődünk közlekedési eszközökön, ezerfelé húznak a dol­gaink, szétszórtságban élünk. Már­pedig ha nincs egy konkrét idő­pont, amihez tarthatjuk magunkat, és nincs egy szakember, aki szer­vezi és vezeti az edzést, akkor ma­gányos mozgásunk csakugyan mű­kedveléssé, lötyögéssé sekélyesedik. De ha éreztetik velünk, hogy ma többet csináltunk, mint tegnap, ha van, aki buzdít vagy visszafog ben­nünket ... Csak egyesületi, mi több: szakosztályi keretek között lehet rendszeres sikerélménnyel ke­csegtetni a kondicionálókat. Csak egy face to face (szemtől szembe) kapcsolatban lehet érzékelni és ér­zékeltetni a jobb, nagyobb teljesít­ményért való küzdelmet. — Ezt egy pszichológus, aki nem tesz különbséget az élsport és a tö­megsport között, úgy fogalmazta meg, hogy „... a sport — legyen iskolai testnevelés keretében végzett vagy versenyszerű tevékenység — mindig teljesítményre irányuló mozgás’*. A kísérleti alanyok milyen teljesítményre képesek? — Az úgynevezett Cooper-teszt az állóképesség mérésére alkalmas: azt jelenti, hogy tizenkét perc alatt hány métert fut valaki. Nos, a mi férfi sportolóink két és fél év után átlagban megfutják a 2600 métert. Csupán az összehasonlítás kedvé­ért: azt olvastam a Népsportban, hogy a volt válogatott labdarúgó, Zámbó Sándor mostanában nagyon sokat javult, mert először 2700 mé­tert futott, másodszor pedig 2850-et. — Persze, ne felejtsük el, hogy Zámbó harmincnégy esztendős. — Azt is olvastam, hogy a har­minc alatti élvonalbeli labdarúgók „drámai küzdelemben” futották meg az MLSZ által megállapított szintet: a 3200 métert. Hát kérem, életük legoptimálisabb korszaká­ban levő, kiválogatott fiatalembe­rekről van szó, akik abból élnek, hogy futnak és fociznak. A mi, többnyire ülőfoglalkozású, elfog­lalt sportolóink fizetnek, aiogy fut­hassanak, nem is egy akad köztük, aki már túl van a 3200 méteren. — Mi hajtja őket? — Az, hogy átélik, átélhetik a teljesítmény örömét. — Tulajdonképpen mit csinálnak az edzéseken? — Abból indultunk ki, hogy bio­lógiai létünk szempontjából az em­beri képességek két legfontosabbi­ka az erő és az állóképesség. A ügyesség és a technika idővel kopik, az erő és állóképesség azonban még ötven-hatvan éves korban is fej­leszthető. A foglalkozásokat tehát úgy építettük fel, hogy a tornater­mi, úszó és futógyakorlatok révén az élettani hatás egyértelmű le­gyen. Ebből persze korántsem kö­vetkezik, hogy a játékot háttérbe szorítjuk, de — ismétlem — a tel­jesítmény örömével elsősorban az egyszerűen elvégezhető és könnyen mérhető gyakorlatok kecsegtetnek. Nemrégiben például kidolgoztuk az OSC jelvényszerző versenyrendsze­rét. Mindenkinek nyolc különböző feladatot kell végrehajtania: ko­rántsem eszközigényes, de megle­hetősen kemény gyakorlatokat. S mert­ egyszerűen elvégezhetők, ott­hon is lehet csinálni őket. Mosta­nában egyre gyakrabban tapaszta­lom, hogy az edzésekre jól felké­szült kondicionálók járnak.­­ Ezen nem lepődöm meg, az el­mondottakból ugyanis az derül ki, hogy szinte csak szuperamatőröket vettek föl a szakosztályba.­­ Ha arra gondol, hogy átlagon felüli képességűeknek engedtünk utat, akik elfoglaltságuk miatt nem érnek rá „élsportolni”, akkor té­ved. De ha úgy érzi, hogy olyanok­kal fogtunk a kísérletbe, akik az­előtt sohasem sportoltak, akkor csakugyan szuperamatőrökkel dol­gozunk. Már csak azért is, mert a legtöbben fogyni jöttek ide. Igaz, rögtön az elején közöltem velük, hogy hiába mozgatják meg magu­kat hetenként kétszer, a kiala­kult ember súlya alig-alig változik. Jó­­néhányan meghökkentek, majd lassacskán lemorzsolódtak, a törzs­gárda azonban kitartott. És átala­kult: az orvosi vizsgálatok szerint a testzsír-százalék jócskán csök­kent és az izomszövet nőtt. A nad­rág derékban és csípőben keske­nyebb lett, s ami szintén nem mellékes, a közérzet is megjavult. — Átböngésztem szociológiai f­elm­é­­résük adatait. Az egyik kérdés így hangzott: „Mit kapott a foglalkozásai kon? Rangsorolja a három legfonto­sabbat!” Tipikusnak tetszik az a vá­lasz, amit egy harmincéves, kétgyermekes könyvelőnő adott: házas. „1. Jólesik a mozgás. 2. Jobb a közér­zetem. 3. Könnyebben megy a mun­ka.*. Kimutatható valamiféle össze­függés a testi és a munkahelyi köz­érzet között? — Még nem összegeztük az ada­tokat, de a kondicionálókkal való beszélgetésekből tudom, hogy ami­óta edzenek, azóta a mindennapi munkában is állóképesebbek. Igaz persze az is, hogy a mi húsz és hatvanöt közötti sportolóink egye­lőre még csak végrehajtanak: ti­zenöt testnevelő tanár Budapest hat pontján megmondja nekik, mit csináljanak és hogyan csinálják ... Szinkronban vagyunk a munkahe­lyekkel, de józan fővel nem is szá­míthattunk másra: először lennünk kellett, aztán be kellett bizonyíta­nunk a szakosztály életrevalóságát, most — mint az imént említett ott­honi edzés is példázza — az ön­állóságra nevelés van soron. — Vajon az egyéni önállóság ki­bontakoztatása révén nem korlátoz­zák a közösséggé formálódás esélyeit? Szót váltottam kondicionálókkal, akik őszintén bevallották, hogy már ér­zik az önállóság örömét, ez azonban számukra azt is jelenti, hogy az ed­zés végeztével veszik a és elköszönnek egymástól­ kalapjukat ” — Idézte azt a félhivatalos állás­­foglalást, hogy „ ... az állam támo­gatja a tömegsportot, közösségek elé tárva a lehetőséget: »gyertek mi­nél többen, az egészségetekért, a jó kedvetekért«. Ebből azt a kife­jezést, hogy tömegsport, nem foga­dom el, végtére is akkor és attól vagyok én tömegsportoló, hogy bi­zonyos szint alatt futóim az ezeröt­­száz métert? A jól felkészített és felkészült egyének közösséggé for­málása viszont feltétlenül kívána­tos. Olyannyira, hogy ezen áll vagy bukik a koncepciónk. S bár tudo­másul kellett vennünk, hogy fel­nőtt sportolóink abban az értelem­ben is kialakult emberek, hogy ne­hezebben oldódnak, mint mondjuk a tizenévesek, azért megpróbáltuk összerázni a társaságot. Bált ren­deztünk a különböző csoportokban edzők számára, körülbelül három­százan jöttek el, a szakosztályi ta­gok fele igényelte a közös együ­tt­­létet. Ezért — a sikeren felbuzdul­va — nyári tábort is szerveztünk. Az egyik keszthelyi kollégiumban önköltségi áron helyeztük el a je­lentkezőket: a három turnusban tíz-tíz napra majdnem négyszáz kondicionáló számára teremtettünk edzés- és­­ játéklehetőséget, sokan feleségestül, gyerekestül táboroz­tak. Bebizonyosodott, hogy elsősor­ban azok keresték egymás társasá­gát, akik a fővárosi órákon is együtt dolgoztak. Tulajdonképpen már ezt is eredménynek könyvel­hetjük el, mert valószínű, hogy ősztől kezdve is keresik majd egy­más társaságát. S ha ehhez még hozzáveszem, hogy a Balaton part­ján új kapcsolatok is kialakultak, mindenekelőtt a családok között... — Apropó, család! Élménybeszámo­­lója azt sejteti, hogy a sportkultúra terjesztésében a véltnél nagyobb sze­repe van, lehetne a családnak. — Egyre gyakoribb, hogy a férj elhozza a feleségét és fordítva, ar­ról nem is szólva, hogy a gyermek­­részlegben százan edzenek-játsza­­nak. Márpedig az, hogy a testmoz­gás öröme ennyire áthatotta a csa­ládokat, arra utal: a kondicionálás korántsem csupán egészségügyi kérdés, életszemlélet-életmód is.­­ Mielőtt a szemléletformálásra vállalkozott volna, élsportolókat ne­velt. Miért váltott? — Azért, mert elkeserített, hogy amikor sokszáz gyerek jelentkezett tornázni, néhány kivételével el kel­lett küldenem őket. Az sem oldotta fel a konfliktusomat, hogy 1960—74 között mindig szerepeltek tanítvá­nyaim a válogatottban, a világver­senyeken. Amióta senkit sem kell elutasítanom és mindenkiből spor­tolót nevelhetek, azóta folyamato­san­­ érzem, hogy társadalmilag hasznosabb munkát végzek. Zöldi László A TELJESÍTMÉNY • • ÖROMÉ Beszélgetés Eőry István testnevelő tanárral „A magyar sport legnagyobb kérdése nem az, hogy hány arany­érmet szerzünk az olimpián, hanem az, hogy általánossá válik-e a sportkultúra Magyarországon” — fejtegette dr. Frenkl Róbert pro­fesszor egy BS-beli interjúban (A sport közelről, 1976. június 12.) Az Orvosegyetemi Sport Club nyilatkozó elnöke cselekedett is: több mint két és fél esztendeje, hogy egyesületében felnőttek szá­zai edzenek. A kísérletsorozat tapasztalatairól és tanulságairól be­szélgettünk egyik legközvetlenebb munkatársával, Eőry István test­nevelő tanárral, a kondicionáló szakosztály vezető edzőjével. Bálint István: Egy űrhajós naplójából ÉLET ESI# IRODALOM

Next