Élet és Irodalom, 1977. július-december (21. évfolyam, 27-53. szám)
1977-11-05 / 45. szám - Sebők János: A felnövés fagykárai • vers (6. oldal) - Anderle Ádám: A hódítás inka verziója • J. Lockhart: The men of Cajamarca, E. Guillén: La version inca de la conquista (6. oldal) - -nemere-: Veszélyben a kanadai könyvkiadás (6. oldal) - Sorki Dala Andor: metszete • kép (6. oldal) - Boldizsár Iván: A Malik • Wieland Herzfelde, a Malik-könyvek címlaprajzolója a háború előtt (6. oldal)
SEBŐK JÁNOS: A felnövés fagykárai Elfelejtettem a pánikbaesés művészetét — megfagy testemben az abnormalitás hite és csak mosolyogni tudok az idő ellen lilára rémült lélekkel úszó asszonyok filozófiáin, meg a fegyverkezés féktelenségéről dohányhangon vitatkozó férfiakon — az evolúció, a marxizmus és a biokémia kőzetnyomása alatt elfelejtettem a pánikbaesés művészetét, meg a mindig rosszabb lesz áldott összebújását, az erkölcstelenség tengerszemének víztérfogatát bemértem és szánó szeretettel látom, hogy leszboszi ölelések a fertő végvárai — asztrálkezemmel megpacskolom a titkolódzók tarkóját — földrengés és vándorciklonok, politikai instabilitás — elfelejtettem a pánikbaesés művészetét — együttélések roppant tehénbiztonsága és sötét, kétkedő viták istenről — emlékszem, végtelenné nyílt a tér, metafizikus erőre kaptak a rokonságok és pezsdítő kételyek dús erejét pumpálta belém a tény, hogy Józsi bácsi haja olyan göndör, mint egy Murillo-angyalkáé — elfelejtettem a pánikbaesés művészetét — agyam tömbje karóba húzva, logika-léc sejtek között — és a megértés jellege nem likvidálható. Illyés Gyula kitüntetése A Magyar Elnöki Tanácsa Népköztársaság Illyés Gyula háromszoros Kossuth-díjas írónak, több évtizedes, kimagasló alkotó tevékenysége elismeréseként, hetvenötödik születésnapja alkalmából a Magyar Népköztársaság Babérkoszorúval Ékesített Zászlórendjét adományozta. A magas kitüntetést a Parlamentben Losonczi Pál, az Elnöki Tanács elnöke nyújtotta át az ünnepeknek. Dobozy Imre kitüntetése A Magyar Népköztársaság Elnöki Tanácsa Dobozy Imre Kossuth-díjas írónak, a Magyar Írók Szövetsége elnökének írói és közéleti tevékenysége elismeréseként hatvanadik születésnapja alkalmából a Szocialista Magyarországért Érdemrend kitüntetését adományozta. A kitüntetést a a Parlamentben Losonczi Pál, az Elnöki Tanács elnöke adta át. Születésnapja alkalmából szovjet kitüntetést is kapott Dobozy Imre. A szovjet és a magyar nép barátságának elmélyítéséért végzett társadalmi és irodalmi tevékenységének elismeréseképpen a Népek Barátsága Érdemrendet adományozták az írónak. A Szovjetunió Legfelsőbb Tanácsa Elnökségének erről szóló rendeletét Leonyid Brezsnyev, a Legfelsőbb Tanács Elnökségének elnöke és M. M Georgadze, a Legfelsőbb Tanács elnökségének titkára írta alá. A hódítás inka verziója szabók, borbélyok, zenészek, tengerészek indultak el Spanyolországból (135 személynek sikerült feltárni előző foglalkozását, ebből 91 tartozik e csoportba). A második csoport: lecsúszott kisnemesek (38-an), s néhány alacsony rangú „értelmiségi” (volt jegyzők stb.). Feltűnően magas arányt mutat az írástudók száma, s fiderül az is, hogy nagy részük veterán hódító, a legtöbben öt-tíz éve (némely 15—25 éve) már az „Indiákon” voltak, noha igen fiatalok: a szerző 107 személy koráit határozta meg pontosan, ebből 89 ü fő húsz-harminckilenc év közötti. 1550-ben már 74-re nőtt a Spanyolországba visszatértek száma. A maradók encomenderók, üzletemberek lettek. Az életrajzokat olvasva tűnik fel, hogy az indián ellenállás heves és hosszan tartó volt: több hódító halt meg e harcok és felkelések során, mint a hódítás idején. Ha az ő könyve alapján csak gyanúnk támad, E. Guillén könyvének olvastán (La version inca de la conquista) bizonyossággá lesz: az inka állam bukása nem Atahualpa kivégzésével következett be. Cajamarca valamiféle „indián Mohács” inkább, olyan vereség, mely után lett volna még lehetőség a spanyolok kiűzésére. Guillén okmánypublikációja szenzációként hat. 1573-ban, a Pizarro-örökösök követeléseinek jogosságát megvizsgálandó, a spanyol Korona vizsgálatot indított. A szerző 1974-ben publikálta azt a — tizennyolc tanúvallomást tartalmazó — jegyzőkönyvet, melyet a gyarmati tisztviselők vettek fel a kihallgatásokról. Indián paraszt, falusi elöljáró, és az inka uralkodó családhoz tartozó tanú egyaránt szerepelt a listán. A legfiatalabb is elmúlt hatvan éves, a legidősebb pedig kilencven felett járt. Vallomásuk a hódítás előtti korról is értékes anyagot ad, de az igazán izgalmas korszak az 1532— 1572 közötti, amikor az inka állam tovább élt a hegvidéki körzetekben s harcban állt vagy békéről tárgyalt a spanyol koronával. Nyilvánvalóvá lesz: a néhány száz — vagy a tizenhatodik század második felében néhány ezer — spanyol önmagában, még tűzfegyvereivel és lovaival sem lett volna képes meghódítani az inka birodalmat. A gazdag országot az inka dinasztia mellőzött tagjai helyezték a spanyol uralkodó lábai elé. Az indián uralkodó osztályon belüli cselszövések hihetetlen szövevényeit ismerhetni meg Guillén könyvéből. A történettudomány csöndjében a szorgalmas és kitartó aprómunka egyre inkább halmozódó eredményei új, plasztikus és a korábbinál sokkal mélyebb történeti kép megrajzolásának lehetőségeit sejtetik. Anderte Ádám Különös élmény közvetlenül egymás után elolvasni J. Lockhart és E. Guillén könyveit. Lockhart azt vizsgálja The men of Cajamarca című művében, hogy ■ ki volt az a 168 spanyol konkvisztádor, aki az 1532-ben Cajamarcában elfogott inka uralkodó, Atahualpa által összehordatott kincseken osztozott. A kutató módszere „egyszerű”: az osztozkodási listán szereplő nevek után levéltárakban kezdett nyomozni. Munkájából megtudjuk, hogy a hódítók honnan jöttek, mit csináltak a perui hódítás előtt, mi lett velük ,a későbbiekben, A hódító? döntő,többségi?, volt kézművest asztalosok, kovácsol?, Egy hétig olyan vendége volt Budapestnek — és Visegrádnak, Esztergomnak, Szentendrének és a bácskai Fajszknak is, ahova tevékeny vendégként paprikatermelő szövetkezetét ment el megnézni, nyolcvanhárom évesen — aki nemzedékem ifjúságának eszmei irányítója, olvasmányaink jó irányba terelője, politikai iránytűnk egyik mágneses sarka volt. Wieland Herzfelde-ről beszélek. Az NDK PEN-jének díszelnöke, s e minőségében vezetett küldöttséget a mi PEN-ünk meghívására. Odahaza, és az Egyesült Államok és Anglia haladó öregei között fényes a neve. Nálunk magyarázni kell: ő alapította, ő vezette húsz éven át, majd 1933-ban ő mentette át a barna szennytengeren a Malik Verlag-ot. Igaz, eszmélkednek azok, akik e kiadó könyvei között ismerték meg Ehrenburg és Brecht és George Grosz nevét, és még sok másét is. Ezeken kívül Malik könyvben olvastam először Lukács Györgyöt, nem is akármilyen művét, hanem a „Történelem és osztálytudat”-ot, az 1923-as kiadásban, 1930 őszén, frissen érettségizett fővel. A kiadó nevét, Wieland Herzfeldet csak később fedeztem fel, de mindjárt megjegyeztem, s azóta sem felejtettem el a könyvborító és a kötés tervezőjének nevét: John Heartfield. Ez már itthon is ismerős: George Grosz mellett, ha el nem is érve az ő gigászi nagyságát, de válláig emelkedve és termékenységben talán még Groszt is felülmúlva ez az angol nyelvű német rajzolta a legtöbb és a legjobb politikai karikatúrát a porosz militarizmus, a német nagytőke, a hitleri barbárság és téboly ellen. Helmut Herzfelde, Wieland fivére még az első világháború idején angolosította nevét John Heartfield-re, hogy tiltakozzék a vilmos császári gyűlölködő jelszó: Gott, strafe England! — Isten, büntesd meg Angliát — ellen. A húszas és a harmincas években ő rajzolta a Malik-könyveknek mind a mai napig ellenállhatatlanul modern címlapjait és kötését. Kanadáról szólva jön, hogy az európai elkerülhetetolvasó ne számokkal kezdje az ismerkedést. Az országban több mint húszmillióan élnek és bár 75 százalékuk városlakó, ezek a települések javarészt közepes méretűek: huszonegyben laknak százezernél többen. Ugyanakkor a lakosság kulturális és nyelvi szempontból több csoportra oszlik: 44 százaléka angol, 30 százaléka francia, a többiek pedig más európai illetve ázsiai és afrikai országokból vándoroltak be. A feltételek tehát nem kedveznek különösen a hazai könyvkiadásnak. Így aztán nem is csoda, hogy a fiatal kanadai kiadók súlyos gondokkal küszködnek. Legveszélyesebb ellenfelük a televízió, az olcsó képregény, a színes magazin, és persze a „Made in USA” jelzésű ponyvaregény. Kanada mindig is függött a külföldi — főleg amerikai és angol — könyvimporttól. Az utóbbi években függőség nyilvánvalóbb lett, mosatanában már ott tartanak, hogy még az iskolai tankönyvek is többnyire újranyomott külföldi könyvek — némi változtatással. Sőt, újabban a külföldi kiadók leányvállalatokat is alapítanak. A könyvkiadók és terjesztők erőfeszítései ellenére mindennapos szokássá vált, hogy a kanadaiak — más árukhoz hasonlóan — A MAL Most, amíg ezt írom, leemelem a könyvespolcomról az első Upton Sinclair könyvet, amelyet megjelenése évében, tizenhét éves koromban vettem Berlinben. A „Boston” az, a Sacco—Vanzetti per története, 795 oldalon, kiadó Wieland Herzfelde, a borítólapot John Heartfield tervezte. Félelmetes címlap, méltó a műhöz: a bostoni törvényszék tornya, éjszaka, az akkor legmodernebb fényképészeti stílusban, amely ma is érvényes: hátlapján egy börtöncellába látni be, a háttérben, aránylag kicsiben, de összetéveszthetetlenül a villamosszék. Ide teszem melléje, az írógépem mellé, az első Ehrenburg könyvet is, amelyet olvastam: „A második nap”, a Teremtés második napjára utalva az első ötéves terv emberfeletti erőfeszítéseit írta meg. Nem kell újra olvasnom, azóta se felejtettem el első szavait: „Akaraterő és kétségbeesés segített az embereknek, végigmentek az úton. Az állatok nem bírták ki.” Erősen gondolkodnom kellene, hogy találok-e emlékezetem geológiai rétegeiben két másik regényt, amely akkora erővel, s oly tartós hatással formálta volna, valósággal újjáalakítva a Horthy- Magyarországon kialakult tudatomat, mint ez a két Malik-könyv. Új világ nyílt meg előttem, kettő is, soha nem is sejtett élményeknek váltam osztályrészesévé, és — a tollszár végét akkor kezdvén rágni, öreg Remingtonom billentyűin az elsőket gyakorolva — a kifejezés olyan új lehetőségeit ismertem meg, amelyek nyomát nyilván ma is őrzi stílusom. Amikor ezt most elmondtam Pesten, a Hungária kávéházban Wieland Herzfeldének, örült, de tamáskodva nézett rám. Ne’m holmi vendéglátói udvariasság mondatja-e ezt velem ? Óvatosan tapogatva körül tudásomat, kikérdezett. Úgy tett, mintha csak érdeklődne; úgy tettem, mintha nem venném észre. Közben minden mondatnál élveztem a nemet és a előnyben részesítik a külföldi eredetű könyveket. A Kanadai Kiadók Társulása nemrégen nyilvánosságra hozott jelentéséből kiderül, hogy a külföldi cégek nyomása erősödött és a hazai vállalatok bevételei csökkenőben vannak. Sok cég tönkrement, néhány pedig a csőd szélén áll. Például a tankönyvek eladásából származó összegnek, nyolcvanhét millió dollárnak csak csekély töredéke (2,6 millió dollár) jutott kanadai tulajdonban levő kiadók kasszájába. A kanadai könyvkiadók és könyvterjesztők egyre nagyobb nyomást igyekeznek gyakorolni a kormányra, s nem is eredménytelenül. „Mindent meg kell tenni, hogy elvágjuk ezt a külföldről áramló könyvfolyamot” — hirdetik a hazafias kanadai könyvkiadók, s a sajtó is mind gyakrabban foglalkozik ezzel a riasztó jelenséggel. Bátrabb lapok már azt is megpendítették, hogy a könyvkiadás terén a kormánynak nem szabadna visszariadnia a gazdasági áldozatoktól, akkor sem, ha azok — látszólag — a belátható jövőben nem hoznak anyagi hasznot, mert — mint írják — „sokkal többet nyer majd ezáltal a hazai kultúra, s az oly gyakran emlegetett „Canadian identity”, a kanadai nemzeti öntudat. nemere nemzetközi irodalom e pátriárkájának szellemi rugalmasságát, emlékeinek tisztaságát, még időnkénti nyelvbotlásait is. És még mit olvastam Ehrenburgtól? Könnyű a válasz: „Az álomgyár”-at. A ..Jeanne Ney szerelmét”. És még? „Mert Ehrenburg tizenkét kötetben jelent meg nálunk, 1933 után Prágában is, majd amikor New York-ban a Malikból Auróra lett, ott is.” És emlékszem-e, melyik volt a legszebb Upton Sinclair címlap? Ekkor nyertem nála csatát. A „Leidweg der Liebe”, a „Szerelem keresztútja”. Szülészeti magasfogó és egy szál rózsa van rajta. „És azt tudja-e, hogy a Leidweg szó a német nyelvben addig nem létezett, amíg én az elfogadott Leidesweg helyet ki nem találtam. Az eredeti szó rosszul festett a bátyám rajzolta címlapon.” Ezt már csakugyan nem tudtam. De emlékeztem más Malik-olvasmányaimra: Dos Passos, Feuchtwanger, Gladkov, Fegyin regényeire, Gorkij csodálatos Malva-jára, és Gábor Andor 1924-es kötetére „Horthys Lager”, Horthy tábora címmel. Emlékszem-e az alcímére? Az egykori kiadó már mondja is: „Három kép a magyar életből és a magyar halálból.” A nagy kiadó életműve elhomályosíthatja ugyan, de nem feledtetheti el Herzfeldet, az írót. Érdemes elővenni magyarul is megjelent szép kötetét, az „Örökzöld”-et, Ember Mária jó fordításában. Dedikálást a legillőbb helyen, a Hungária mélyvizében kaptam tőle. Gyűjteményes félönéletrajzi kötetét, amelynek, címe: „Zur Sache”, vagyis — szabadon fordítva —: „Térjünk a tárgyra”. Alcíme: „Amit 18 és 80 közt írtam és mondtam.” Kár, hogy magyarul még nem jelent meg visszaemlékezése Majakovszkijról.: „így csinálhat a véletlen iskolát.” Herzfelde előbb elmeséli, hogyan vitte el 1924-ben Majakovszkijt egy berlini áruházba, hogyan rakatta ki a költő a női fehérnemű részlegben úgyszólván az egész raktárt, hogyan vett elő listát és válogatott —Herzfeldét idézem — „harisnyák, harisnyakötők, nadrágocskák, ingnadrágok, melltartók, vajpkés, kenkecskék és pongyolák között”, majd elmondta, hogy ezeket a meghitt ruhadarabokat nem szívszerelmeinek szánja, hanem rokonainak, barátai feleségének és egyéb hölgyismerőseinek. Mert mit vigyen az ember?” De még nem ez a történet, amely a véletlenből iskolát csinál, hanem amikor Majakovszkij megmagyarázza, miért tért át a szélesen hömpölygő, szabad verssorokról a rövidekre. Ezt a versformáló újítást azért vezette be, mert az újságokban, a keskeny hasábok miatt, a nyomdászok ott törték ketté a sort, ahol a hasáb-léma megkívánta. Ezért tért át a rövidebb verssorokra. Újabb megbeszélés következett a nyomdászokkal, mert az egyforma rövid sorok mellett nem tudták a verskezdeteket jelezni, és ekkor tanácsolta egy nyomdászbarátja azt a jobb felé csökkenő, jellegzetes, lépcsőzetes verssor-módszert, amely olymű jellemző Majakovszkijra. „Ez a verssor már számos más fiatalabb költőt is megihletett, kiváltképpen azért — kacsint hozzá Herzfelde — hosszabbakká mert a versek így váltak és nagyobb tiszteletdíjat lehetett értük kérni.” Ha már a műhelytitkoknál tartunk, végre választ kérhetek egy ötödfél évtizedes kíváncsiságomra: mit jelent ez a Malik? Herzfelde már várta a kérdést. Elsa Lasker-Schülernek, a nagy expresszionista költőnőnek folytatásokban megjelent egy „Malik” című ifjúsági regénye, a Malik-kiadó ősében, a „Neue Jugend” című lapban. „Még a háború alatt...” (Herzfelde, valahányszor „a háborút” említi, mindig az elsőre gondol.) Malik arab szó, és királyt, vezért, fejedelmet jelent. Amikor a háborús cenzúra betiltotta az „Új Ifjúság”-ot, Herzfelde-ék fondorlatosan „Malik” címmel nyújtottak be lapindítási kérelmet A főcenzor tábornokkal megetették azt a mesét, hogy Malik török szó, szultánt jelent, és a Vilmos császárral szövetséges török hatalom jó hírét fogja szolgálni. Cenzorék csakhamar átláttak a szitán, a Malik mint lap nem élt sokáig, de a háború (az első ...) után feltámadt Malik— Verlag néven. Könyvei már nem jelennek meg, de ma is él. Boldizsár Iván Veszélyben a kanadai könyvkiadás CJ M 1/l «-* oE ZJa<zz Q 12L.o.s> 1977. NOVEMBER 5.