Élet és Irodalom, 1977. július-december (21. évfolyam, 27-53. szám)

1977-11-05 / 45. szám - Sebők János: A felnövés fagykárai • vers (6. oldal) - Anderle Ádám: A hódítás inka verziója • J. Lockhart: The men of Cajamarca, E. Guillén: La version inca de la conquista (6. oldal) - -nemere-: Veszélyben a kanadai könyvkiadás (6. oldal) - Sorki Dala Andor: metszete • kép (6. oldal) - Boldizsár Iván: A Malik • Wieland Herzfelde, a Malik-könyvek címlaprajzolója a háború előtt (6. oldal)

SEBŐK JÁNOS: A felnövés fagykárai Elfelejtettem a pánikbaesés művészetét — megfagy testemben az abnormalitás hite és csak mosolyogni tudok az idő ellen lilára rémült lélekkel úszó asszonyok filozófiáin, meg a fegyverkezés féktelenségéről dohányhangon vitatkozó férfiakon — az evolúció, a marxizmus és a biokémia kőzetnyomása alatt elfelejtettem a pánikbaesés művészetét, meg a mindig­ rosszabb­ lesz áldott összebújását, az erkölcstelenség tengerszemének víztérfogatát bemértem és szánó szeretettel látom, hogy leszboszi ölelések a fertő végvárai — asztrálkezemmel megpacskolom a titkolódzók tarkóját — földrengés és vándorciklonok, politikai instabilitás — elfelejtettem a pánikbaesés művészetét — együtt­­­élések roppant tehénbiztonsága és sötét, kétkedő viták istenről — emlékszem, végtelenné nyílt a tér, metafizikus erőre kaptak a rokonságok és pezsdítő kételyek dús erejét pumpálta belém a tény, hogy Józsi bácsi haja olyan göndör, mint egy Murillo-angyalkáé — elfelejtettem a pánikbaesés művészetét — agyam tömbje karóba húzva, logika-léc sejtek között — és a megértés jellege nem likvidálható. Illyés Gyula kitüntetése A Magyar Elnöki Tanácsa Népköztársaság Illyés Gyula háromszoros Kossuth-díjas írónak, több évtizedes, kima­gasló alkotó tevékenysége el­ismeréseként, hetvenötödik születésnapja alkalmából a Magyar Népköztársaság Ba­bérkoszorúval Ékesített Zász­lórendjét adományozta. A magas kitüntetést a Parla­mentben Losonczi Pál, az El­nöki Tanács elnöke nyújtotta át az ünnepeknek. Dobozy Imre kitüntetése A Magyar Népköztársaság Elnöki Tanácsa Dobozy Imre Kossuth-díjas írónak, a Ma­gyar Írók Szövetsége elnöké­nek írói és közéleti tevékeny­sége elismeréseként hatvana­dik születésnapja alkalmából a Szocialista Magyarországért Érdemrend kitüntetését ado­mányozta. A kitüntetést a a Parlamentben Losonczi Pál, az Elnöki Tanács elnöke adta át. Születésnapja alkalmából szovjet kitüntetést is kapott Dobozy Imre. A szovjet és a magyar nép barátságának el­mélyítéséért végzett társadalmi és irodalmi tevékenységének elismeréseképpen a Népek Ba­rátsága Érdemrendet adomá­nyozták az írónak. A Szov­jetunió Legfelsőbb Tanácsa Elnökségének erről szóló ren­deletét Leonyid Brezsnyev, a Legfelsőbb Tanács Elnökségé­nek elnöke és M. M Georgad­ze, a Legfelsőbb Tanács el­nökségének titkára írta alá. A hódítás inka verziója szabók, borbélyok, zenészek, ten­gerészek indultak el Spanyolország­ból (135 személynek sikerült feltár­ni előző foglalkozását, ebből 91 tar­tozik e csoportba). A második cso­port: lecsúszott kisnemesek (38-an), s néhány alacsony rangú „értelmi­ségi” (volt jegyzők stb.). Feltűnően magas arányt mutat az írástudók száma, s f­iderül az is, hogy nagy részük veterán hódító, a legtöbben öt-tíz éve (némely 15—25 éve) már az „Indiákon” voltak, noha igen fiatalok: a szerző 107 személy ko­ráit határozta meg pontosan, ebből 89 ü fő húsz-harminckilenc év kö­zötti. 1550-ben már 74-re nőtt a Spa­nyolországba visszatértek száma. A maradók encomenderók, üzletem­berek lettek. Az életrajzokat olvas­va tűnik fel, hogy az indián ellen­állás heves és hosszan tartó volt: több hódító halt meg e harcok és felkelések során, mint a hódítás idején. Ha az ő könyve alapján csak gyanúnk támad, E. Guillén könyvének olvastán (La version inca de la conquista) bizonyossággá lesz: az inka állam bukása nem Atahualpa kivégzésével követke­zett be. Cajamarca valamiféle „in­dián Mohács” inkább, olyan vere­ség, mely után lett volna még le­hetőség a spanyolok kiűzésére. Guillén okmánypublikációja szen­zációként hat. 1573-ban, a Pizarro-örökösök követeléseinek jogosságát megvizs­gálandó, a spanyol Korona vizsgá­latot indított. A szerző 1974-ben publikálta azt a — tizennyolc ta­núvallomást tartalmazó — jegyző­könyvet, melyet a gyarmati tisztvi­selők vettek fel a kihallgatásokról. Indián paraszt, falusi elöljáró, és az inka uralkodó családhoz tartozó tanú egyaránt szerepelt a listán. A legfiatalabb is elmúlt hatvan éves, a legidősebb pedig kilencven felett járt. Vallomásuk a hódítás előtti korról is értékes anyagot ad, de az igazán izgalmas korszak az 1532— 1572 közötti, amikor az inka állam tovább élt a hegvidéki körzetek­ben s harcban állt vagy békéről tárgyalt a spanyol koronával. Nyilvánvalóvá lesz: a néhány száz — vagy a tizenhatodik század má­sodik felében néhány ezer — spa­nyol önmagában, még tűzfegyverei­vel és lovaival sem lett volna ké­pes meghódítani az inka birodal­mat. A gazdag országot az inka di­nasztia mellőzött tagjai helyezték a spanyol uralkodó lábai elé. Az in­dián uralkodó osztályon belüli cselszövések hihetetlen szövevé­nyeit ismerhetni meg Guillén köny­véből. A történettudomány csöndjében a szorgalmas és kitartó aprómunka egyre inkább halmozódó eredmé­nyei új, plasztikus és a korábbinál sokkal mélyebb történeti kép meg­rajzolásának lehetőségeit sejtetik. Anderte Ádám Különös élmény közvetlenül egy­más után elolvasni J. Lockhart és E. Guillén könyveit. Lockhart azt vizsgálja The men of Cajamarca című művében, hogy ■ ki volt az a 168 spanyol konkvisztádor, aki az 1532-ben Cajamarcában elfogott in­ka uralkodó, Atahualpa által ös­­­szehordatott kincseken osztozott. A kutató módszere „egyszerű”: az osz­tozkodási listán szereplő nevek után levéltárakban kezdett nyo­mozni. Munkájából megtudjuk, hogy a hódítók honnan jöttek, mit csináltak a perui hódítás előtt, mi lett velük ,a későbbiekben, A hódító­? döntő,­­többségi?,­ volt kézművest asztalosok, kovácsol?, Egy hétig olyan vendége volt Budapestnek — és Visegrádnak, Esztergomnak, Szentendrének és a bácskai Fajszknak is, ahova tevé­keny vendégként paprikatermelő szövetkezetét ment el megnézni, nyolcvanhárom évesen — aki nemzedékem ifjúságának eszmei irányítója, olvasmányaink jó irányba terelője, politikai irány­tűnk egyik mágneses sarka volt. Wieland Herzfelde-ről beszélek. Az NDK PEN-jének díszelnöke, s e minőségében vezetett küldöttsé­get a mi PEN-ünk meghívására. Odahaza, és az Egyesült Államok és Anglia haladó öregei között fé­nyes a neve. Nálunk magyarázni kell: ő alapította­, ő vezette húsz éven át, majd 1933-ban ő mentet­te át a barna szennytengeren a Malik Verlag-ot. Igaz, eszmélkednek azok, akik e kiadó könyvei között ismerték meg Ehrenburg és Brecht és George Grosz nevét, és még sok másét is. Ezeken kívül Malik könyvben olvastam először Lu­kács Györgyöt, nem is akármi­lyen művét, hanem a „Történel­­­em és osztálytudat”-ot, az 1923-as kiadásban, 1930 őszén, frissen érettségizett fővel. A kiadó nevét, Wieland Herzfelde­t csak később fedeztem fel, de mindjárt megje­gyeztem, s azóta sem felejtettem el a könyvborító és a kötés terve­zőjének nevét: John Heartfield. Ez már itthon is ismerős: George Grosz mellett, ha el nem is érve az ő gigászi nagyságát, de válláig emelkedve és termékenységben talán még Groszt is felülmúlva ez az angol nyelvű német rajzolta a legtöbb és a legjobb politikai ka­rikatúrát a porosz militarizmus, a német nagytőke, a hitleri barbár­ság és téboly ellen. Helmut Herz­­felde, Wieland fivére még az első világháború idején ango­­losította nevét John Heartfield-re, hogy tiltakozzék a vilmos császári gyűlölködő jelszó: Gott, strafe England! — Isten, büntesd meg Angliát — ellen. A húszas és a harmincas években ő rajzolta a Malik-könyveknek mind a mai napig ellenállhatatlanul modern címlapjait és kötését. Kanadáról szólva jön, hogy az európai elkerülhetet­olvasó ne számokkal kezdje az ismerkedést. Az országban több mint húszmil­­lióan élnek és bár 75 százalékuk városlakó, ezek a települések ja­varészt közepes méretűek: huszon­egyben laknak százezernél többen. Ugyanakkor a lakosság kulturális és nyelvi szempontból több cso­portra oszlik: 44 százaléka angol, 30 százaléka francia, a többiek pedig más európai illetve ázsiai és afrikai országokból vándoroltak be. A feltételek tehát nem kedvez­nek különösen a hazai könyvki­adásnak. Így aztán nem is csoda, hogy a fiatal kanadai kiadók sú­lyos gondokkal küszködnek. Legve­szélyesebb ellenfelük a televízió, az olcsó képregény, a színes ma­gazin, és persze a „Made in USA” jelzésű ponyvaregény. Kanada mindig is függött a külföldi — fő­leg amerikai és angol — könyv­importtól. Az utóbbi években függőség nyilvánvalóbb lett, mos­a­tanában már ott tartanak, hogy még az iskolai tankönyvek is több­nyire újranyomott külföldi köny­vek — némi változtatással. Sőt, újabban a külföldi kiadók leány­­vállalatokat is alapítanak. A könyvkiadók és terjesztők erő­feszítései ellenére mindennapos szokássá vált, hogy a kanadaiak — más árukhoz hasonlóan — A MAL Most, amíg ezt írom, leemelem a könyvespolcomról az első Up­ton Sinclair könyvet, amelyet megjelenése évében, tizenhét éves koromban vettem Berlinben. A „Boston” az, a Sacco—Vanzetti per története, 795 oldalon, kiadó Wieland Herzfelde, a borítólapot John Heartfield tervezte. Félel­metes címlap, méltó a műhöz: a bostoni törvényszék tornya, éj­szaka, az akkor legmodernebb fényképészeti stílusban, amely ma is érvényes: hátlapján egy bör­töncellába látni be, a háttérben, aránylag kicsiben, de összeté­veszthetetlenül a villamosszék. Ide teszem melléje, az írógépem mellé, az első Ehrenburg könyvet is, amelyet olvastam: „A máso­dik nap”, a Teremtés második napjára utalva az első ötéves terv emberfeletti erőfeszítéseit írta meg. Nem kell újra olvasnom, az­óta se felejtettem el első szavait: „Akaraterő és kétségbeesés segí­tett az embereknek, végigmentek az úton. Az állatok nem bírták ki.” Erősen gondolkodnom kellene, hogy találok-e emlékezetem geo­lógiai rétegeiben két másik re­gényt, amely akkora erővel, s oly tartós hatással formálta volna, valósággal újjáalakítva a Horthy- Magyarországon kialakult tudato­mat, mint ez a két Malik-könyv. Új világ nyílt meg előttem, kettő is, soha nem is sejtett élmények­nek váltam osztályrészesévé, és — a tollszár végét akkor kezdvén rágni, öreg Remingtonom billen­tyűin az elsőket gyakorolva — a kifejezés olyan új lehetőségeit is­mertem meg, amelyek nyomát nyilván ma is őrzi stílusom. Amikor ezt most elmondtam Pesten, a Hungária kávéházban Wieland Herzfeldének, örült, de tamáskodva nézett rám. Ne’m hol­mi vendéglátói udvariasság mon­datja-e ezt velem ? Óvatosan tapo­gatva körül tudásomat, kikérde­zett. Úgy tett, mintha csak érdek­lődne; úgy tettem, mintha nem venném észre. Közben minden mondatnál élveztem a nemet és a előnyben részesítik a külföldi ere­detű könyveket. A Kanadai Ki­adók Társulása nemrégen nyilvá­nosságra hozott jelentéséből kide­rül, hogy a külföldi cégek nyo­mása erősödött és a hazai válla­latok bevételei csökkenőben van­nak. Sok cég tönkrement, néhány pedig a csőd szélén áll. Például a tankönyvek eladásából származó összegnek, nyolcvanhét millió dol­lárnak csak csekély töredéke (2,6 millió dollár) jutott kanadai tu­lajdonban levő kiadók kasszájába. A kanadai könyvkiadók és könyvterjesztők egyre nagyobb nyomást igyekeznek gyakorolni a kormányra, s nem is eredmény­telenül. „Mindent meg kell tenni, hogy elvágjuk ezt a külföldről áramló könyvfolyamot” — hirdetik a hazafias kanadai könyvkiadók, s a sajtó is mind gyakrabban fog­lalkozik ezzel a riasztó jelenség­gel. Bátrabb lapok már azt is megpendítették, hogy a könyvki­adás terén a kormánynak nem szabadna visszariadnia a gazda­sági áldozatoktól, akkor sem, ha azok — látszólag — a belátható jövőben nem hoznak anyagi hasz­not, mert — mint írják — „sok­kal többet nyer majd ezáltal a hazai kultúra, s az oly gyakran emlegetett „Canadian identity”, a kanadai nemzeti öntudat.­ ­nemere­ nemzetközi irodalom e pátriárká­jának szellemi rugalmasságát, emlékeinek tisztaságát, még időn­kénti nyelvbotlásait is. És még mit olvastam Ehrenburgtól? Könnyű a válasz: „Az álom­­gyár”-at. A ..Jeanne Ney szerel­mét”. És még? „Mert Ehrenburg tizenkét kötetben jelent meg ná­lunk, 1933 után Prágában is, majd amikor New York-ban a Malikból Auróra lett, ott is.” És emlék­szem-e, melyik volt a legszebb Upton Sinclair címlap? Ekkor nyertem nála csatát. A „Leidweg der Liebe”, a „Szerelem kereszt­­útja”. Szülészeti magasfogó és egy szál rózsa van rajta. „És azt tud­ja-e, hogy a Leidweg szó a német nyelvben addig nem létezett, amíg én az elfogadott Leidesweg he­lyet ki nem találtam. Az eredeti szó rosszul festett a bátyám raj­zolta címlapon.” Ezt már csak­ugyan nem tudtam. De emlékez­tem más Malik-olvasmányaimra: Dos Passos, Feuchtwanger, Glad­kov, Fegyin regényeire, Gorkij csodálatos Malva-jára, és Gábor Andor 1924-es kötetére „Horthys Lager”, Horthy tábora címmel. Emlékszem-e az alcímére? Az egykori kiadó már mondja is: „Három kép a magyar életből és a magyar halálból.” A nagy kiadó életműve elho­mályosíthatja ugyan, de nem fe­ledtetheti el Herzfelde­t, az írót. Érdemes elővenni magyarul is megjelent szép kötetét, az „Örök­­zöld”-et, Ember Mária jó fordí­tásában. Dedikálást a legillőbb helyen, a Hungária mélyvizében kaptam tő­le. Gyűjteményes félönéletrajzi kötetét, amelynek, címe: „Zur Sache”, vagyis — szabadon for­dítva —: „Térjünk a tárgyra”. Al­címe: „Amit 18 és 80 közt írtam és mondtam.” Kár, hogy magya­rul még nem jelent meg vissza­emlékezése Majakovszkijról.: „így csinálhat a véletlen iskolát.” Herzfelde előbb elmeséli, hogyan vitte el 1924-ben Majakovszkijt egy berlini áruházba, hogyan ra­katta ki a költő a női fehérnemű részlegben úgyszólván az egész raktárt, hogyan vett elő listát és válogatott —Herzfeldét idézem — „harisnyák, harisnyakötők, nadrá­­gocskák, ingnadrágok, melltartók, vajpkés, kenk­ecskék és pongyolák között”, majd elmondta, hogy eze­ket a meghitt ruhadarabokat nem szívszerelmeinek szánja, hanem rokonainak, barátai feleségének és egyéb hölgyismerőseinek. Mert mit vigyen az ember?” De még nem ez a történet, amely a vélet­lenből iskolát csinál, hanem ami­kor Majakovszkij megmagyaráz­za, miért tért át a szélesen höm­pölygő, szabad verssorokról a rö­videkre. Ezt a versformáló újítást azért vezette be, mert az újságok­ban, a keskeny hasábok miatt, a nyomdászok ott törték ketté a sort, ahol a hasáb-lém­a megkí­vánta. Ezért tért át a rövidebb verssorokra. Újabb megbeszélés következett a nyomdászokkal, mert az egyforma rövid sorok mellett nem tudták a verskezde­teket jelezni, és ekkor tanácsolta egy nyomdászbarátja azt a jobb felé csökkenő, jellegzetes, lépcső­zetes verssor-módszert, amely olymű jellemző Majakovszkijra. „Ez a verssor már számos más fiatalabb költőt is megihletett, ki­váltképpen azért — kacsint hozzá Herzfelde — hosszabbakká mert a versek így váltak és nagyobb tiszteletdíjat lehetett értük kér­ni.” Ha már a műhelytitkoknál tar­tunk, végre választ kérhetek egy ötödfél évtizedes kíváncsiságom­ra: mit jelent ez a Malik? Herz­­felde már várta a kérdést. Elsa Lasker-Schülernek, a nagy exp­resszionista költőnőnek folytatá­sokban megjelent egy „Malik” cí­mű ifjúsági regénye, a Malik-ki­­adó ősében, a „Neue Jugend” cí­mű lapban. „Még a háború alatt...” (Herzfelde, valahányszor „a háborút” említi, mindig az el­sőre gondol.) Malik arab szó, és királyt, vezért, fejedelmet jelent. Amikor a háborús cenzúra betil­totta az „Új If­júság”-ot, Herz­­felde-ék fondorlatosan „Malik” címmel nyújtottak be lapindítási kérelmet A főcenzor tábornokkal megetették azt a mesét, hogy Ma­lik török szó, szultánt jelent, és a Vilmos császárral szövetséges török hatalom jó hírét fogja szol­gálni. Cenzorék csakhamar át­láttak a szitán, a Malik mint lap nem élt sokáig, de a háború (az első ...) után feltámadt Malik— Verlag néven. Könyvei már nem jelennek meg, de ma is él. Boldizsár Iván Veszélyben a kanadai könyvkiadás CJ M 1/l «-* oE ZJa<zz Q 12L.o.s> 1977. NOVEMBER 5.

Next