Élet és Irodalom, 1978. január-június (22. évfolyam, 1-25. szám)
1978-06-17 / 24. szám - B. Sajti Emese: A mérgező szirup • reflexió | Visszhang • Almási Miklós: Például a szirup. ÉS, május 20. (2. oldal) - Alexa Károly: Bátya, bátya mely az út • reflexió | Visszhang • Dessewffy László: Névspenót. ÉS, június 10. (2. oldal) - Lengyel András: Zalai Béla elfelejtett írásai • reflexió | Visszhang • Papp Zsolt: Egy filozófus kiadót keres. ÉS, június 3. (2. oldal) - Bajomi Lázár Endre: Voltaire maradványai • reflexió | Visszhang • Benedek István, ÉS, június 10. (2. oldal) - Dombay Győző: rajza • kép (2. oldal)
VISSZHANG A mérgező szirup Ahogyan a tudományos életben, az újságírásban is előfordul — sőt természetes —, hogy ugyanaz a kérdés többeket is foglalkoztat egyszerre. Most én is hasonlóképpen jártam: „megírták előlem” a gondolataim mélyén régóta hordozott témát. Mégis örömmel üdvözöltem az Élet és Irodalom 1978. május 20-i számában Almási Miklós Például a szirup címmel megjelent írását. Új oldalról világította meg a nyelvi formákban tetten érhető, de sokkal súlyosabb erkölcsi, etikai zavarokat okozó „szirupos köznyelvi divat” vészes terjedését. Azzal kezdem, amivel Almási Miklós befejezte írását: „Tartok tőle, hogy ez a szirupos köznyelvi divat egy idő után rongálni fogja minőségérzékünket. Nem nagyon, persze, de megeshet, hogy egyszeresek nekünk is tudatos leszokási korukkal kell újratanulnunk értékfogalmakban beszélni. Nemcsak gondolkodni.” S ha már a gondolkodás, és a nyelv ily paradox módon kezd elválni egymástól, az már mindnyájunkra tartozik. Almási Miklós „a puszilkodó haverkodás” féktelen terjedését az egymástól elidegenedő emberek rossz lelkiismeretével magyarázza. Megállapításában sok igazság rejtőzik. Mennyivel kevesebb időbe kerül egy levegőbe cuppantott csók, egy „hogy vagy drágám?” (s ez még előkelő is!), mint beülni valahova egy jó kiadós beszélgetésre vagy esetleg, uram bocsá’, még segíteni is a bajbajutotton. Vagy milyen, megkönnyebbülés kiállító művész ismerősünk nyolc-tíz éve készült alkotásaira rámondani: „te mindig újítani tudsz, öregem” — s a megcsalatott hálás kézszorítása után csatát és időt nyerve továbbállni. De úgy vélem, a művészvilágban — talán évszázadok óta — megszokottá (?) vált „szemedbemolnomnagyzsém vagy” vallomások mégsem okoznak olyan nagy kárt. Vííiit 'a' negédes „igazságosztás” ízére még csak most rákapó, és éppen ezért vészes túlzásokba eső egyéb társadalmi rétegekben. Gondoljuk csak végig a következményét annak, hogy a korszerű szakmai ismeretektől már kissé elmaradt gazdasági vezetőt a kollégák jól kipárnázott kollektív helyeslései tovább hajszolják a helytelen úton. Végül ki lesz a vesztes? Vagy nem találkozunk-e az iskolákban a vezetésre — orr kényeskedése, hiányos pedagógiai felkészültsége miatt — már bizonyítottan nem alkalmas igazgató „jobbkezeivel”, akik általában nem az iskola kiemelkedő pedagógusaiból kerülnek ki. De nem menekülhet meg e szirupos mételytől tudományos életünk sem. S az sem, meglepő hogy különösen vidéken kezd akadály nélkül terjedni. (Vagy éppen szükségszerűen?) És bizonyára észrevették, hogy a mindig készenálló mosoly pozícióhoz, érdekekhez kötött. Aligha hallhattak olyan esetről, hogy a ranglétra alsó fokán álló, valamint éppen elpuskázott beosztottat tárt karokkal, meleg együttérzéssel és frissen vasalt zsebkendővel vigasztalt volna főnöke. Nem. A sziruposság, az álimádat valahogy mindig felfelé törekszik. Mindez öröklétünk óta tartó gyengeségeinkből táplálkozhat; a szépet, a jót, a megbocsátót, még a hamisan és üresen kongó egyszerű bókot is szívesebben veszszük, mint az őszinte, tiszta, bátor emberi szót, amely — hibáinkra figyelmeztetve — megtarthatná bennünk és egymás között — ha fájdalmat okozva is — a józan tisztességen, a produktív tudáson alapuló értékrendet. Így a tisztességes becstelenné, a hamis igazzá, az értékes könnyen értéktelenné válhat. S ne csodálkozzunk majd, ha példánkon a felnőttek a szerepét újrajátszó, arra építő generáció a „cukros manírt” tanulja el, nem a gondolatainkban élő és vigyázó értékrendet, s ha a látszatérdekek szülte hamis nyelvi jelekből teremt magának belső értékrendet is. B. Sajti Emise Bátya, bátya mely az út Örömmel és jó érzéssel olvastam Dessewffy László Névspenót című hozzászólását az ÉS múltheti számában, bár hatékonyságát illetően éppoly pesszimista vagyok, mint most, amikor a magam „adalékait” gépelgetem. Egyetemista koromban egyszer, egy nagy dalolás közben Klaniczay Tibor csendesen megkérdezte: „Ki tudja, hol van Körösfő?” — ahol ama nótabéli zakaratás folyik. Reprodukálhatatlan — röstellkedő — csend követte a kérdést ... Nemrég — már mint vizsgáztató — Aranyról faggatózván, a Nagyidai cigányok topográfiai körülményei iránt érdeklődtem. Aztán aról, hogy Gozsdu Elek „fehértemplomi magányosságát” hová is képzeljük. Aztán: Szabács viadala... Aztán: Bátya, Bátya, mely azút Becskerekére? Hol dörögtek négy napig Petőfi ágyúi? Mi a helyes: Érmindszent vagy Érdmindszent? Körmöcbányai táncszó ... Apáca és Szene ... Bús düledékek (1. Kölcsey) Szülőhelyem Szalonta, nem szült engem szalonba ... Milyen opuszok születtek a fogarasi várbörtönben? — Nem mik, hanem hol? Mettől meddig terjed a Partium? Hol volt a Macsói és a Kacsói bánság? (Haladóknak) Nagyenyedi fügevirág ... Sütő Andráshoz és Petelei Istvánhoz: Mezőségi utak... Vastagodik a csönd az efféle kérdések után. És nem „félelemből” — mint hajdanán, hanem figyelmetlenségből és az alliterráció szent háromságával élve: félszegségből. Kézenfekvő lenne iderögtönözni egy indulatos futamot a hazafias nevelésről és múlttiszteletről. Azt hiszem, megelégedhetnénk a szolid tárgyi tudással is. Alexa Károly a Zalai Béla elfelejtett írásai Az Élet és Irodalom június 3-i számában Papp Zsolt tollából cikk jelent meg Egy filozófus kiadót keres címmel. E cikk Zalai Bélának (1882—1915), a századelő „egyetlen eredeti magyar gondolkodójának” (ezek Lukács György szavai) mindmáig kiadatlan főművére hívja fel a könyvkiadók figyelmét — reméljük, talán nem eredménytelenül. Mert Papp Zsolt kívánsága — adjuk ki végre Zalai tanulmányainak válogatott gyűjteményét —, sajnos, jogos. Zalai Béla, e kor sok vonatkozásban úttörő jelentőségű filozófusa csak nevében ismert, ha ismert; bár írásai, a folyóiratokban s másutt megjelentek, gyakorlatilag hozzáférhetetlenek. A legsürgősebb feladat ma vitathatatlanul egy gyűjteményes Zalai-kötet kiadása, jó bevezetéssel, sok és alapos jegyzettel. Sajnos azonban, meg kell vallanunk, ma még nemcsak az életmű hozzáférhetetlen, de Zalai életútjáról és pályájáról is igen keveset tudni. Lényegében csak egyetlen kutató, Beöthy Ottó magános erőfeszítéseinek eredményei állanak rendelkezésünkre. Egy életrajzi pályatörténeti vázlat (két változatban) s egy nyolctíz levelet publikussá tevő dokumentumközlés. Beöthy e kutatásai persze eléggé nem méltányolhatók, hisz nemcsak a teljes feledettségből ásta ki Zalait, s írásai nemcsak egyedüliek e nemben, de minden továbbikutatás biztos alapjai is. Mégis, teljesen nyilvánvaló, a kutatás e pontján nem szabad megállanunk. Addig is, amíg — jobb esetben két-három év múlva — megjelenik a Papp sürgette kötet, foglalkozni kell Zalaival. Azt az írásait regisztráló fontos jegyzéket, melyet Beöthy Ottó állított össze (Világosság, 1975. 2. 83—84.), magam is meg tudom pótolni egy-két tétellel, jóllehet nem Zalai írásai után kutattam. (Másokkal hasonló lehet a helyzet.) Ezek a Tanulók Lapjában 1905- ben és 1906-ban megjelent írások, melyekre ezúton hívom fel a figyelmet, persze nem az „igazi”, a legjobb lehetőségei szintjén dolgozó Zalait mutatják. 1905/6-ban, amikor az egyetemi hallgató Zalai Béla a Tanulók Lapja alkalmi munkatársa lett, a fiatal filozófus egzisztenciális gondokkal küzdött, számára a cikkírás kényszerű pénzszerzési alkalom s nem intellektuális ambíció kiélése volt. A témák, amelyeket földolgozott s a bennük kifejeződő élmények és szempontok azonban mégis érdemesítik e cikkeket arra, hogy adataikat rögzítsük, hisz ezek tudomásulvételével egy fontos életszakasz ismerete lehet teljesebb. A négy Zalai-cikk, mely a Tanulók Lapjában jelent meg, a következő: Az álom a régiek képzeletében. · 1905. július 9. XII. évf. II. félév 15. sz. 232—233. lap. Mi az álom? · 1905. július 23. XII. évf. II. félév 17. sz. 262—263. lap. A környezet és a művészet. · 1905. augusztus 6. XII. évf. II. félév 19. sz. 293—295. lap. A föld korszakai. — 1906. április 8. XIII. évf. II. félév 2. s. 26. lap. A Tanulók Lapja egyébként a századelő színvonalas képes hetilapja volt — az „ifjúság számára”. Gaál Mózes szerkesztette sok neves munkatárs, például Gyulai Pál, Móricz Zsigmond szerepeltetésével A lapnak ez időben Dienes (akkoriban: Geiger) Valéria s későbbi férje, Dienes Pál is rendszeresen dolgozott. Mindketten Zalai baráti köréhez tartoztak, Zalai tehát valószínűleg az ő révükön került kapcsolatba ezzel a színvonalas, de mégiscsak „tanulók” számára készített hetilappal. Dienesékért s Zalain kívül egyébként más „debreceniek” is dolgoztak a lapba: Oláh Gábor és Gyökössy Endre. Lehet, hogy ez sem véletlen. Mindenesetre Gaál Mózes hagyatékát is érdemes lenne átnézni a Zalai-kutatás szempontjai szerint. Nem szabad ugyanis felednünk: ez az időszak (egészen 1909-ig) meglehetősen ismeretlen szakasza Zalai Béla életútjának. S eddig mindössze tizenkét írását (plusz két terjedelmes fordítását) regisztrálta csak a kutatás, pedig bizonyos adatok szerint Zalai ennél jóval többet írt. A most előkerült négy cikk is e lappangó írások létét igazolja: Zalai ilyen alkalmi, pénzkereső cikkeket is írt. Lengyel András Voltaire maradványai Benedek István érdekes cikke röviden kitért az ÉS június 10-i számában Voltaire szívének krimijére is, de nem írta meg a végeredményt. Több kaland után, két pereskedés következtében, a drága jószág végül a Nemzeti könyvtárban kötött ki. Ma is ott van a Bibliothéque Nationale-ban, Houdon híres márvány szobra makettjének a talapzata alá befalazva. Talán még izgalmasabb a Voltaire-ügy históriája: mikor az aranycsillagokkal díszített kék hintó 1778. május 30-án kivágtatott Párizsbóla három lepedőbe csavart, élőnek álcázott, hálósipkás, papucsos holttesttel, nemcsak a szíve, hanem az agya is hiányzott, mert egy Mithouard nevű gyógyszerész „megcsapta”, s borszeszbe tette. Előbb pénzért mutogatta, majd felajánlotta az államnak, de a király örült, hogy megszabadult ettől a félelmetes szerszámtól, esze ágában sem volt állami gondozásba venni... Ötvenév múlva a patikárius örököse az Akadémiának ajánlotta fel, de a halhatatlanok elutasították, mondván, nekik „nincs ereklyetartójuk ilyen meglepő letétnek”. Voltaire agyát később a patikus unokája örökölte, kinek az volt a hóbortja, hogy folyton költözött. Egyszóval, a XVIII. század legremekebb szürke állonyingát utoljára 1870- ben látták az árverési csarnok egyik bútorának a fiókjában. Azóta eltűnt. S a „becsületes megtaláló” mindmáig nem jelentkezett ... Bajomi Lázár Endre Szerkesztői üzenetek L. R, BUDAPEST, olvasóink Horváth Zsolt MAFILM-sajtófőnök Dotáció című hozzászólására (ÉS, 22. szám) reagál: „Bár statisztikailag korrekt módszer a dotációt a nézőszámra vetíteni, nekem nem tetszik — írja. — Más nézőpont is jogos. Például, ha két év alatt a magyar játékfamgyártás 375 millió forintos költségeiből 182 millió forint térült meg, akkor a dologi kiadásoknak, a színé-, szék, a rendezők, a szellemi és a fizikai dolgozók munkabérének mintegy felét állami dotáció fedezte. Ez a gondolatmenet is korrekt. Hol van tehát az igazság? Véleményem szerint ott, hogy a dotáció nem a nézőnek adott állami ajándék, nem a filmgyárnak juttatott adomány, hanem a tudatos állami politika eszköze.. Ezt az eszközt nem kell a mo■ kinézők százfiához hozzárendelni, mert egyoldalú képet kapunk. Hiszen honnan veszi államunk ezt a pénzt (is)? Például a vállalatok, szövetkezetek által befizetett nyereségadóból, melynek kitermeléséhez a szóbanforgó két év alatt a 26 millió mozinéző is hozzájárult.’' — Egyetértünk önnel abban, hogy az állami dotáció valóban nem ajándék, s egyetértünk abban is, hogy valamely művészeti ág helyzetének vizsgálatánál nem célirányos az állami ráfordításokkal kezdeni. H. ZOLTÁN, NAGYKANIZSA. Szorgalmas levélíró-olvasónk hiányolja az ÉS-ből Hernádi Miklós interjúsorozatát, s azt kérdezi, miért hagytuk abba a magyar tudósok faggatását. Nos, nem hagytuk abba. A Munka közben című sorozat sikerén felbuzdulva, a nevünkben más kérdezők is szóra bírták a tudományos élet képviselőit, persze, a maguk egyéniségének megfelelő módon. A példa kedvéért néhány cím az 1978-ban megjelent interjúkból: A lélek ..idomárai”. Beszélgetés a pszichoterápia ellentmondásairól dr. Szinetár Ernővel (jan. 14.). Az élet vége. Beszélgetés dr. Magynar Imre belgyóevász professzorral a halálról (jan. 21.). Izomkutatás. Beszélgetés dr. Guba Ferenc egyetemi tanárral (febr. 25.). Víz, víz, „tiszta víz”. Beszélgetés dr. Libor Oszkár vegyészprofesszorral a környezetszenynyezésről (márc. 4.). Támad az idő? Beszélgetés dr. Örményi Imrével a biometeorológiáról (márc. 25.). Útkereső protestantizmus. Beszélgetés dr. Kónya István vallástörténésszel (ápr. 22.), Kinek a zsebéből élünk? Beszélgetés dr. Hagelmayer István közgazdásszal az inflációról (máj. 6.), Sebzéssel gyógyítani. Beszélgetés dr. Kulka Frigyes sebészprofesszorral (máj. 13.), Kertmagyarország? Beszélgetés dr. Filius István zöldségtermesztővel (máj. 20.), Van-e szocialista erkölcs? Beszélgetés dr. Földesi Tamás filozófiiaprofesszorral (máj. 27.). Az írás — tanú.Beszélgetés dr. Benda Kálmán történésszel a paleografológiáról (jan. 10.).Reméljük, a névsor meggyőzte olvasónkat, akinek egyébként — mint a mostani számban Olvashatóinterjú is bizonyítja — nem kell lemondania a Munka közben című sorozatról sem. Arra törekszünk — éppen Hernádi Miklós újbóli bekapcsolódása révén —, hogy az idén megszokottnál teljesebben és részletesebben tájékoztassuk az érdeklődőket a társadalomtudományi műhelyekben folyó munkáról is. MUHAROS PÉTER: SZEGED. örömmel olvastuk levelét, melyben arról ír, hogy tetszett az Élet és Irodalom, valamint Sándor György közös szegedi estje. május30-án (Köz) élet és Irodalom címmel és folytatását is várja. Dicséretének egy része nem minket illet, hanem a kitűnő szervezőket, az okos műsorvezetést. Hogy utóbb a közönség folyosón, utcán még számos kérdést intézett volna hozzánk, s fájlalja, hogy ezeket nem hallottuk, nem válaszolhattuk meg? Kérjük, higgye el, hogy nincs olyan ,,kényes” probléma, kritikai észrevétel, melyet éppen ezen a hasábon ugyanolyan, őszintén ne továbbítanánk és válaszolnánk meg, mint a szegedi művelődési házban. Tehát biztassa csak a „lámpalázas” barátokat! SZABÓ KLÁRA, GRAZ: „Tudom, hogy az Élet és Irodalom nemigen foglalkozik az idegenforgalom kis slamposságaival. Nekem mégis ez a cím kínálkozott, hogy elpanaszoljam, amit egy turistacsoport tagjaként (férjemmel, aki ismert osztrák orvos) szép hazám fővárosában legutóbb tapasztaltam, a belvárosi Kígyó utca egyike azoknak a helyeknek, ahová csaknem minden külföldi betéved, hogy souvenirt, herendi porcelánt vagy — horribile dictu! — barackpálinkát, fekete címkés cseresznyét vásároljon.. Most is felkerestük a megszépült utcácskában a Comsumtourist melletti, közkedvelt delicattesse-üzletet. Nagy meglepetésünkre közölték, hogy nekik már nem szabad (!) cseresznyét, barackot, szilvóriumot árulniuk. Mint a csoport egyetlen magyarul beszélő tagja, érdeklődtem, miért? a válasz meglepett: ők ezentúl főként cukorkát tartanak majd, baby-ételt, kávét, teát, halkonzerveket és külföldi cigarettát. Tudom, hogy Magyarország is harcol az alkoholizmus ellen, magam pedig tagja vagyok az antialkoholista ligának, tehát még örömmel is fogadtam volna a választ, ha a polcokon nem sorakoznak a legkülönfélébb konyakok, főként franciák (Courvoisier, Hennessey, Séguin), mellettük óriás méretű, három literes spanyol brandy is található. Vajon az idegenforgalmi centrum szűk kis boltjából, melynek eladókisaszonyai még idegen nyelveket is értenek, miért éppen a speciális magyar italokat száműzik?” Csakugyan nem foglalkozhatunk az idegenforgalom és a belkereskedelem ,,kis slamposságaival”. De egyetértünk grazi olvasónkkal. Utánanéztünk. Az egyébként kávészaküzletként ismert kis üzlet forgalma ijesztően visszaesett, s mi is találkoztunk csalódott külföldiekkel, akik ugyanúgy jártak, mint önök. Vigasztalásul: nemcsak a barackot, a szovjet, lengyel vodkát, a skót whiskyt is száműzték a Kígyó utcából, viszont rum, jamaikai ital akad bőviben. Háromliteres is. 1978. JÚNIUS 17.