Élet és Irodalom, 1978. július-december (22. évfolyam, 26-52. szám)
1978-11-04 / 44. szám - Cseh Gusztáv: Szeben • kép (7. oldal) - Koch Valéria: Híradás a hazai német irodalomról (7. oldal) - Szentmihályi Szabó Péter: Komlós Aladárhoz • vers (7. oldal) - Sós Péter János: Divat-bemutató • interjú • Beszélgetés F. Dózsa Katalin művészettörténésszel (7. oldal)
Cseh Gusztáv: Szeben Híradás a hazai német irodalomról. Amikor volt egyetemi évfolyamtársam megtudta, hogy cikket készülök írni a magyarországi német nemzetiségi irodalomról, csodálkozva nézett rám: „Van ilyen?” Van. Ha látszólag nyelvi elszigeteltségben, különösebb irodalmi előzmények híján is, de nem gyökértelenül. Erről tanúskodik a felszabadulás óta megjelent első magyarországi német (ungarndeutsch) irodalmi antológia címe is: Tiefe Wurzeln, azaz „Mélygyökerek”. A magyarországi német nemzetiségi irodalom fája e nemzetiség kulturális hagyományaiban, folklórjáiban, motívum- és szokásvilágában, anyanyelvében gyökerezik. Az erős gyökerek teremtették meg a maroknyi népcsoport számára a megújhodás és kibontakozás lehetőségét, amely természetesen elképzelhetetlen lett volna a politi-ikai-társadalmi-tudati légkör alapvető változása nélkül. Mint minden művészi alkotásnak, a magyarországi német nemzetiségi irodalomnak is feladata a valóság hű visszatükrözése. Ez az irodalom elsősorban a hazai németeknek szól, róluk íródik és az anyanyelvükön. Azaz rétegirodalom, mely egy többékevésbé állandó és meghatározott közösség érzés- és gondolatvilágát fejezi ki. Elsődleges funkciója tehát a nemzetiségi élet tudatosítása — a művészet eszközeivel. Hogy megreked-e az ábrázolás az egyedi, a kuriózum, az átlagosszintjén, vagy hogy képes-e a maga különös mivoltában az általános felmutatására, az művészi kvalitás dolga. Mindenesetre mostani állapotában is valóságos igényt elégít ki, úgy, hogy emeli is az igény szintjét. Az irodalmi kísérletek röpke néhány év alatt az anyanyelvápolás szándékától a nemzetiség önkifejezésig jutottak eb★ 1973-ban a Magyarországi Németek Demokratikus Szövetsége és hetilapja, a Neue Zeitung pályázatot hirdetett német nyelvű önálló irodalmi alkotások írására. A következő évben e pályamunkák legjava kötet formájában is megjelent, a már említett Mélygyökerek című antológiában. A kezdeti sikerek további munkára ösztönözték a szerzőket, akiknek többsége vidéken élő munkásember, illetve értelmiségi (pedagógus). Megalakult a Német Szövetség irodalmi szekciója, valamennyi tagja német nyelven író, az antológiában megjelent és a Neue Zeitungban, vagy a Szövetség egyéb kiadványaiban rendszeresen publikáló szerző. 1977-ben két új kötettel jelentkezett a német nemzetiségi irodalom, mindkettő a Tankönyvkiadó gondozásában jelent meg. Az egyik a Pécsett élő nyugdíjas Fath György válogatott verseit tartalmazó Stockbrünnlein (A forrásnál), a másik a Die Holzpuppe (A fabábu) című elbeszélésgyűjtemény, melynek szerzői Fischer Lajos szekszárdi tanár, Koch Leó szederkényi nyugdíjas agronómus, Petrován Oszkár szakfordító Százhalombattáról és Wittmann György budafoki kereskedelmi levelező. Fath György lírája a német népdalok motívumkincsét és hangulatvilágát idézi; könnyed, dallamos, rímes versépítkezésével, témaválasztásával olykor a lenaui örökség folytatójaként jelenik meg előttünk. Képviselője a német nemzetiségi irodalom egyik fő áramlatának, melyet leginkább talán a hagyományos jelzővel jellemezhetnénk. A szülőföld, a haza, a táj szeretete, a nemzetiség szokásaihoz, nyelvéhez, kulturális hagyományaihoz való ragaszkodás a legfőbb eszmei-tartalmi jellemzője ennek az irányzatnak, a lírai és a prózai műfajokban egyaránt. Ide sorolhatók a szakadáti építőmunkás Kanter József, a mázaszászvári kőműves Herold János, a brennbergbányai nyugdíjas Zeltner Ferenc népi ihletésű, folklórhagyományokat feldolgozó versei, illetve a tarjáni születésű tatabányai alumíniumkohász, Mikony József prózai műve is. Az irányzat modernebb, realisztikusabb, a közelmúlti és mai életünk problémáit feszegető, a kérdésekre választ kereső változatával találkozunk Rittinger Engelbert újpetrei tanár verseiben, Koch Leó sikerültebb elbeszélésekben, és a két legmarkánsabb prózaíró, Fischer Lajos és Wittmann György műveiben. A fabábu című elbeszéléskötete három prózaíró, valamint a formailag és tartalmilag is új utakat kereső és a fiatalabb nemzedékhez tartozó Petrován Oszkár válogatott írásait tartalmazza. A legizgalmasabb prózaíró Fischer Lajos. Tárgy és stílus, múlt és jelen, nép és nemzetiség, eszmei tartalom és művészi megfogalmazás nála ötvöződik a legsikeresebben. Mert a magyarországi német nemzetiségi irodalom egyik nagy gondja a beszélt tájnyelv és az irodalmi német nyelv összeegyeztetése, helyes arányú vegyítése. A nyelvi-stiláris szintézis leginkább az ő műveiben látszik megvalósulni. A mai német nyelvű irodalom másik jelentős áramlatát a modernebb, intellektuálisabb törekvések alkotják. Az egyelőre még kis létszámú, de határozott művészi elképzelések megvalósítására törekvő gárda már a nagy irodalom, s különösen a német klaszszikusok ismeretében és vonzásában nevelődött. Valamennyien értelmiségiek — tanárok, újságírók, diákok —, akik vagy született nemzetiségiek vagy pedig munkájuk, hivatásuk révén kapcsolódtak be a nemzetiségi közéleti tevékenységbe és a közművelődésbe. Ez utóbbira példa a Neue Zeitung helyettes főszerkesztője, Ats Erika, akinek kiemelkedő színvonalú versfordításai (Radnóti, József Attila, Ady, Nagy László) jelennek meg, s akinek markáns, közéleti ihletésű lírájából előreláthatólag 1981-ben jelenik meg egy kötet. ★ A Német Szövetség messzemenően támogatja a nemzetiségi irodalom kibontakozását. Jelenleg két nyomdakész antológia vár a jövő évi megjelenésre: az egyik az elmúlt esztendők válogatott lírai és prózai termését tartalmazza, a másik pedig a gyerekeknek és az ifjúságnak készült a gyermekek világéve alkalmából. A Szövetség és lapja a német nyelvű hazai irodalom továbbfejlesztése érdekében további pályázatokat ír ki, aktivizálni igyekszik a tehetséges fiatalokat. Koch Valéria 1978. NOVEMBER 4. SZENTMIHÁLYI SZABÓ PÉTER: Komlós Aladárhoz Lassan a nyár eliramlik, jön A csonthasogató ősz, s a magányos tél, Te pedig, Ali bácsi, hallgatagon trónolsz Az Őrzők Őrzőjeként, a Forrás mellett, Honnan az Idő csobogva előtör, Mindig más, mégis ugyanaz. Számadásra szólít a lélek, ha rád Gondolok, nemes öregember, Szemed előtt elsuhannak múlékony arcok, S papírtemetőbe szánt lusta igék. Azt kívánom magamnak, Örök Őrzője, Emlékezz meg majdan rólam odaát, S ajánlj be szelíden az asztaltársaságba, Hol pipaszó s víg kvaterkázás mellett Költőknek járó elnézéssel elnököl az Isten. . Sós Péter János DIVATBEMUTATÓ Beszélgetés F. Dózsa Katalin művészettörténésszel Az egyik nagy amerikai társasági magazin rendszeres tanácsadó rovattal örvendezteti meg olvasóit. Két, egymással szemben álló oldalon sorolja fel, melyek azok a dolgok, témák, hobbik, amelyek divatosak, illetve éppen nem divatosak. „Jó társaságból való ember” számára tehát — sugallja a magazin — a viselkedés, a beszédtéma, a kedvtelés, de még a megvásárolandó használati cikk is a módi parancs alá esik. Kézenfekvő kérdés: Mi a divat? Aki válaszol: F. Dózsa Katalin, a Magyar Nemzeti Múzeum textilgyűjteményének vezetője. — Minden, amit sokan viselnek, sokan tesznek és minden, amit még kevesen viselnek, kevesen tesznek. — Ezt nem nagyon értem. — Ha meg akarja érteni, meg kell figyelnie a kisgyerekeket. Szenvedélyesen él bennük a díszítés vágya: mindent felekcomáznak, amit elérnek. Környezetüket is, önmagukat is. Ugyanez az ösztön dolgozott az ősemberben is — ásatások tanúskodnak erről. Kezdetleges ékszerekkel, festett vagy tetovált jelekkel ékítette magát, később egyes díszeket ruhává tökéletesített. Ezek szerint a ruházat, a ruházkodás indítéka nem a hideg elleni védekezés? — Inkább a díszítésvágy és a szakrális megkülönböztetés szándéka hajtotta őseinket. A ruha funkcionális szerepe valamivel később fejlődött ki. Mindebből egy nagyon fontos dolog következik: a ruha, a díszítés, megszületése pillanatától fogva társadalmi jelenség. A díszítések használata az emberek kialakuló társadalmi különbözőségét jelképezte: a törzshöz, a nagycsaládhoz való tartozást, a munkamegosztásban és a kialakuló hierarchiában elfoglalt helyet. — S ez divatjelenség? — Feltétlenül az. Figyelembe véve természetesen, hogy a hagyományok által irányított társadalomban a divat, a szokások változásai a maihoz képest még rendkívül lassan, évszázadok alatt mentek végbe. De már amikor megfigyeltek egy olyan jelenséget, ami azóta sem változott: a hierarchia alacsonyabb szintjén lévők igyekeztek felejteni a magasabban állók öltözékét — s ha sikerült nekik, a fönt lévők már új díszítéseket használtak. — A viselettörténet, de a mai divatok némelyike is néha célszerűtlen és kényelmetlen ruhadarabokat produkál. Mi lehetett az oka, hogy a társadalom és a divat csúcsain álló személyek önsanyargató módon különböztették meg magukat? — Nem egyszerűen különbözni akartak. Már az ősidőkben megjelent a törekvés: olyan ruhákat felölteni, amelyekben nem lehet dolgozni. A társadalmi rangot legkézenfekvőbben azok a ruhák fejezték ki, amelyek eleve lehetetlenné tettek bizonyos cselekvéseket. Az „előkelőség” forrása végül is az, hogy ki mit nem csinál. A római szabad polgárok tógájában például nem a díszítés színe volt a lényeg, hanem az, hogy abban legföljebb méltóságteljes, kimért karmozdulatokat lehetett végezni. S a harci öltözetet kivéve, a középkor egész viselettörténete a munkára alkalmatlan ruhadarabok gyűjteménye. Nem véletlenül mondja a magyar nyelv, hogy a ruhát „viseljük” és „hordjuk”. Elviselni és jelvényként hordani — ez a státuszt jelentő öltözék két lényeges eleme. — A polgárság megjelenése lényeges változást hozott a divatba? — Kezdetben nem. A ruha érték volt — ugyanolyan, mint mai fogalmaink szerint az ékszer. A polgárság kezdetben arra törekedett, hogy — legalább ünnepi alkalmakkor — az arisztokrácia ruháját öltse magára. Ezt korlátozták a ruhatörvények. Európaszerte meghatározták a különféle rendek és rangok által viselhető öltözetet: a kalap és az uszály nagyságát, a felhasználható anyagokat és csipkéiket, a felvehető ékszereket. Hogy ezeket a ruhatörvényeket tíz-tizenöt évenként meg kellett újítani, az arra vall, hogy nem nagyon igyekeztek a rangban lejjebb levőik ezt betartani. Igazán lényeges változást csak a nagy francia forradalom hozott: innenkezdve számolhatjuk a jellegzetesen polgárt, tehát némiképpen egyszerűsödő — ha nem is kétkezi munkára, de a mindennapos tevékenységre alkalmas — viseletek kialakulását. — Ez a divat „demokratizálódása”? ■— Még nem. A polgári viseletek eene is csakhamar kialakult a megmerevedett rítusok. Galsworthy a Forsyte Sagában például egyetlen momentummal jelzi Bosinney-t, az építészt: vasárnap délelőtt vizitjéhez szürke puhakalapot vesz föl. Miután a művek olvasóközönsége tudta, hogy ilyenkor csakis a fekete keménykalan viselhető, az író már ezzel is baljós dolgok árnyékát vetíthette előre. A női divat kifejezetten a lányok „eladását” szolgálta. De Kaffka Margit már azt írja fiatal és szabadelvű "hősnőiről, hogy az új divatnak megfelelő laza testtartással ülnek — magyarán kiszabadultak a fűzők merevítő rabságából, öltözet és viselkedés, munka és életfilozófia, szorosan összekapcsolódik itt. Egyébként amit a divat demokratizálódásának hívunk, az technológiai kérdés. A nagyipar elterjedésével az egyedi ruhákat fokozatosan felváltotta a konfekció. Olcsóbbá és gyakoribbá válhattak egyes ruhatípusok. Egyre nagyobb csoportok vehették meg maguknak a „felső tízezer” ruházatának tömegváltozatát. A századforduló táján négy-öt év kellett ahhoz, hogy egy új modell a párizsi szalonokból eljusson a magyar kispolgárságig. Az idő tájt egybeesett a női emancipációs mozgalmakkal, a „dolgozó nő” elismertetésével. A nagykonfekció tehát új helyzetet teremtett: demokratizálta, ugyanakkor manipulálhatóvá tette a tömegek, elsősorban a középosztály viseleti szokásait. — Mára eltűnt volna a divat státuskifejező funkciója? Nagyon valószínűtlenül hangzik. — Nem is ez történt. A második világháború után valóban gyökeres változások mentek végre öltözködési szokásainkban, a legfontosabb ezek közül a kisszériás konfekció megjelenése. Ma már nem a szalonok méregdrága modelljei, a divatbemutatók felvonultatott ruhacsodái jelentik a divatot, hanem a kiskonfekció ezen alapuló, nagy vonalakban egyeztetett, részletmegoldásokban egyéni sorozatai. A szalonok a bemutatókon mintegy iránytűként mutatják a soron következő divat fő vonalait. Csakhogy ők is a kiskonfekcióból élnek. Ezzel azonban nyilván kifejeződik az új társadalmi tartalom is: a társadalmi mobilitás meggyorsulása. A divat, az öltözködés évezredeken át elsősorban az osztályhelyzetet, a rendhez és réteghez tartozást fejezte ki. Manapság eztúj fogalom váltotta fel: a siker. Szépségideálunk a sikeres ember; az, aki erős, egészséges, fiatal, a gondokat könnyen legyűri és jó esélyei vannak a további előrehaladásra. Az öltözködés és az ehhez kapcsolódó társaságbeli viselkedés a sikert igyekszik kifejezni: a lezserséget, a könnyed eleganciát, a sportosságot. Ugyanerre törekszik látszólagos tagadója, a beatnik, hippi, punk is: azt mutatja, hogy számára a társadalom öltözködési konvenciói nem meghatározók, ezért személyes sikerként könyvelheti el a normák semmibe vevését. Más kérdés, hogy a külsőségeket gyorsan fölfalja és megemészti a konfekcióipar. — Azt hiszem, mindez nem ad magyarázatot a divatok gyors és szélsőséges változásaira. Hiszen az imént érzékeltetett folyamatok lassan egy elméletileg tökéletes divathoz vezetnek, amin már többé nem kell módosítani. — Elfeledkezik az ember díszítő szenvedélyéről és az új dolgokhoz való ragaszkodásáról. Éppen a sikeresség egyik „mutatója”, hogy valaki milyen könnyen tudja befogadni, asszimilálni az új dolgokat — anyagilag is, esztétikailag is. Ha a mai divatot már mindenki hordja, semmi sem mutatja a relatív kiválást, az „én jobb, sikeresebb vagyok másnál” alapeszményét. Újdonságok tehát mindig kellenek, esetleg még a célszerűség rovására is. — Nem beszéltünk még az ízlésről. Aki divatos, az ízléses is? Vagy semmi köze egymáshoz a két fogalomnak? — A divat: a kaszthoz, a sikerhez tartozás mutatója. Az ízlés: az egyén elhelyezkedését mutatja saját társadalmi körén belül. A kisgyerek „ízléstelen” — válogatás nélkül mindent magára aggat, hiszen játszik, próbálkozik. Az a felnőtt, aki szintúgy nem válogatja meg, mi illik az egyéniségéhez, mi nem: véletlenszerűen öltözik vagy a mindenkori divat összes kellékét aggatja magára. A divatnak és egyéniségünknek harmonizálnia kell az öltözködésben és a viselkedésben — ezzel nem csupán ízlésünket fejezzük ki, hanem azt is, hogy némileg felette állunk a saját státuszunkban kötelező normáknak. Megtehetjük, hogy válogatunk közülük, saját magunkat juttatjuk érvényre a divatnormák rovására. Az értelmiségiek között divat az „antidivat”, vagy egyáltalán nem törődnek öltözködésükkel vagy excentrikus módon saját módit kreálnak maguknak. Sem így, sem úgy nem feledkezhetünk meg arról, hogy a viselet végül is csupán segédeszköz a magatartáshoz — ha úgy tetszik: a társadalomban való megjelenéshez. — Létezik elkülönített „kapitalista** és „szocialista” divat? — Nincs értelme az efféle megkülönböztetésnek. Inkább tendenciákat figyelhetünk meg: a szocialista társadalomban jóval kevésbé érvényesülnek a régi divatmodell, az osztályhoz, felső rétegekhez tartozás hangsúlyai. A kapitalizmusban elsősorban a fogyasztó középosztálynak csinálják a divatot, az ő ízlését manipulálják. Nálunk is a felépítmény része a divat, nálunk is az ember eredendő díszítő- és játékszenvedélyét fejezi ki, de úgy gondolom, hogy sokkal jobban érvényre kellene jutnia az öltözködésben a célszerűségnek és az egyéniségnek.