Élet és Irodalom, 1978. július-december (22. évfolyam, 26-52. szám)
1978-11-04 / 44. szám - (rab): Nincs kihasználva • glossza | páratlan oldal (9. oldal) - (kartal): Építsünk szökőkutat! • glossza | páratlan oldal (9. oldal) - Tóth: Emlékfutamok • glossza | páratlan oldal (9. oldal) - (zil): Fácánszezon • glossza | páratlan oldal (9. oldal) - (B. P.): Firka • glossza | páratlan oldal (9. oldal) - -nos-: Garaszene • glossza | páratlan oldal (9. oldal) - Kovács Sándor Iván: Szőke Ambrus, a kitalált költő (9. oldal)
— 11 mint régi vár, mint omladék, mint rom felett a vízió, a látomás, a képzelet... De vajon szebb lett volna tőle a vers? (rab) ÉPÍTSÜNK SZÖKŐKUTAT! Gyönyörű képes magazinok kaphatók mostanában. Drágák kissé, de oly népszerű témákat dolgoznak fel, hogy elfogynak így is. Kit nem érdekel a Magyar Konyha, az Ez a divat, a Kertbarát Magazin, a Lakáskultúra? Enni, öltözködni, lakni csak kell! És nem is akárhogy! Szépen, ízlésesen, egészségesen, elegánsan. Nézem a Magyar Konyha receptjeit. Egyik jobb, mint a másik. Utána számolok. Egy-egy hétköznapi ebéd már egy ötszázasból összejön. Természetes anyag a divat — olvasom a divatlapban. Nézem a manökent, közeledik a tél, íme, a dolgozó nő téli utcai öltözéke — kábé tízezer forint. Hogyan rendezzük be a gyerekszobát? Igazán fontos kérdés. Nézem a gyönyörű színes fényképeiket, tölgyfaasztal, könyvespolc, gitár, leckeíróasztal, csupa gyönyörű, ízléses holmi. Mindössze az a baj, hogy egy ilyen szobabútor, legfeljebb egy rózsadombi villa szobájában fér el. Nemrég megadatott, hogy kertes házba költöztem. Gondoltam, itt az idő megismerkedni a természettel, a testi munkával, nőjön ott virág, virítson a gyep. Nézem a szakirodalmat: hát először is szerződtessek egy mérnököt, aki sétaútjaimat, szökőkutaimat megtervezi, aztán legjobb egy szakemberrel kijelölni a gyümölcs-, a konyha- és virágoskert helyét. Lugasról se feledkezzünk meg... Legszebb talán a kovácsolt vasvázra felfuttatott vadszőlő, esetleg rózsa ... Nem folytatom. Az előbbi tanácsot A családi ház kertje című kiadványban olvastam. Azóta tűnődöm: kinek szerkesztik ezeket a kiadványokat? Mindenesetre a próféta szóljon a szerkesztőből. Kívánom, hogy a magyar családok lakása, kiskertje, gyerekszobája, öltözéke e szaklapok és szakkönyvek tanácsainak feleljen meg. Addig? Legalább az igényeink növekedjenek. Az is valami. (tartal) i II—I ■IIMIIHI—M—■ ■ IIIIImill llllll.B«H2 páratlan-oldal BIMH—WWW—HHIH—BIBWHBWTfllMimiil—1T*ffi i IMIIM IIITTIIMITITIIII iiwii mn iiiimimmiibimiimiiii mimiiiiiiimihwi — un«» BSE«W«TM« NINCS KIHASZNÁLVA Többrétű tűnődésre késztet Bor Ambrus írása az Új Tükör október 29-iki számában. Az író a próza- és versírás (fordítás) honorálásának aránytalanságaira hívja fel az értők és érintettek (és a nem-értők meg a nem-érintettek) figyelmét Nevezetesen arra, hogy a prózaíró alkotásának honorálásakor összevonják és egy sorra tömörítik a rövid bekezdéseket, míg a költő (versfordító) akár a legkurtásb sorokat is róhatja, minden sora külön honorálandó. A költő „kedvére írhat rövid sorokat ... rövid soraiért ugyanannyit kap, mint a hosszúnkért...” Ez igaz. Tréfálkozott is rajta néhány költőnk, hogy az ősi magyar nyolcas után feltalálta az ősi magyar tizennyolcötvenest, még ha három szótagból áll is a verssor. De ez, persze, csak tréfa volt Versírás közben a költők általában nem számlálják ujjaikon a forintokat Komoly és igaz viszont az, hogy — költőink jól tudják — százszorta nehezebb, s a versírás (és fordítás) mesterségbeli tudásának igazi próbája a tömörítés: rövid sorokba feszíteni bele a sűrített mondanivalót. (Hogy ez a prózára is érvényes, természetesen nem vitatom.) . Óhatatlanul egy hajdani kultúrkorifeus megjegyzése jut eszembe, aki egy szimfonikus hangverseny végén kinyilatkoztatta: „Nincs kihasználva a zenekar. Figyeltem az üstdobost, talán ha kétszer vette az ütőt kézbe.” Ha az írás nyomán netalán új vershonorárium-rendelet lépne életbe, biztosan jobban honorálnák Petőfit is például, ha ma írná meg, és a szótagszámot megháromszorozva, hosszabb lére engedve írná meg halhatatlan versét Valahogy így: Ment, mendegélt nyugat felé, a nap lement, készült soká, még mielőtt eljött a csend, rongyos, sötét, viharcibált szellőűzött hajszolt, sebes, kócos, zilált felhők között ábrándosan, tűnődve és merengve, jár az éj bálvány kis mécsese, a holdsugár. 1978. NOVEMBER 4. ) EMLÉKFUTAMOK Sokszor szégyelltem, hogy nem értek a sporthoz. Környezetemben állandóan rejtélyes tized- és századmásodperceket és centimétereket emlegetnek, mondván: ,,Fantasztikus! Hát hol az emberi teljesítőképesség határa?” Ezek a számok nekem nem mondtak semmit. Beszereztem hát egy sporttörténeti könyvet; alapos tanulmányozása óta nem adnak el sportberkekben, s már a térdcsapkodó, fejcsóváló, hüledező szurkoló-csudálkozás élménye sem ismeretlen előttem. Hű, de tudom értékelni a „tízen belüli százait” atlétikában vagy az „ötvenen belüli százat” úszásban! Igazában akkor tudok ámuldozni, teringettezni és hajat mereszteni, amikor olyasféle híreket olvasok a lapok sportrovatában, hogy a „Csík Ferenc úszóemlékversenyen” a százméteres gyorsot ötvenhét másodperccel nyerték... Újra elolvasom a hírt: nem kétséges, a százas férfi gyorsot nyerték ötvenhét másodperccel. Nem gondolhatok mást: a feladat nem a minél gyorsabb úszás volt, hanem az 1936-os berlini olimpián győztes Csík Ferenc idejének megidézése. Néhány nappal később meginogtam e feltételezésemben. Kitűnő középtávfutónk ugyanis így nyilatkozott a terveiről: szeretne jól szerepelni a moszkvai olimpián — csak előbb meg akarja dönteni Szentgáli 1954-ben elért csúcsát... Nem mindig szándékos tehát mifelénk a hagyománytisztelet. Tóth FÁCÁNSZEZON Semmi kétség, benne vagyunk a vadászidényben. Legalábbis ez derül ki a Dunántúli Napló egyik legutóbbi számából. A Fácánszezon című cikk névtelen szerzője ugyanis azt fejtegeti, hogy a figyelemre méltó madár vadászati idénye már szeptember elsején megkezdődött, de még mindig nem tanultunk meg jót s jól lőni. Azért hoztak gyenge eredményt a cserkészések — írja egyebek A kolozsvári Utunk október 6-i számában Weöres és Szeőke címmel hosszú cikket olvashatunk Szőcs István tollából. Szőcs indulatosan védelmére ker egy állítólagos Gelencei Szőke Ambrus nevű XVII. századi költőnek, aki Weöres Sándor Három veréb hat szemmel című költészettörténeti antológiájában Thaly Kálmán kitalált teremtményeként szerepel. A Weöres által határozottan hamisítványnak minősített „Szőke Ambrus dala” bizonyára sokaknak ismerős, hiszen kedvelt darabja volt a régi tankönyveknek és antológiáknak: Székelyföld Mindig zöld. Hazánk ott, Szived ott. Jaj be szép Székely nép. Székely vér Magyar ér. Kicsiny vagy, Mégis nagy Hűség ott. Hideg vagy* Mégse fagy Szived ott. Szőcs Istvánnak nagyon tetszik ez a Gelencei Szőke Ambrus. Nem kevesebbet állít róla, mint hogy „egy akkori »agamzsák«, elkötelezett költő”, és hogy „Valószínűleg ő is a nagyszöllősi csatában esett el, szegről-végről kollégája, Kemény János oldalán. Úgyhogy eggyel szaporíthatjuk a Segesvár környéki ismeretlen költősírok számát”. Szőcs nem átall odáig menni nagy buzgóságában, hogy végezetül ünnepélyesen felszólítja a gelenceieket: „ha Nagyszöllős felé járnak, mit se törődjenek a kételyekkel, s egykori nevezetes földijük feltételezett sírjára hullassanak legalább egy szalmavirágot”. Csak lassan azzal a viirághullatással! Szőke Ambrus ugyanis sohasem élt, így meglehetősen nehéz lett volna elesnie Kemény János fejedelem (az „írókolléga”!) oldalán a nagyszöllősi csatatéren. Amit Szőcs Szőkéről tudni vél, azt Kemény Józsefnek a Tudományos Gyűjtemény című folyóirat 1830. évfolyamában megjelent közléséből veszi, úgyannyira, hogy — mert szerinte Kemény közleménye „ olyan érdekes, és annyi magyarázatot ad Szőke versei hitelének alátámasztásához” — szó szerint lemásolja az egész dolgozatot. Ezt az újraközlést elvégezte már előtte más is, nevezetesen Tolnai Vilmos, a kiváló nyelvtudós és irodalomtörténész, a Thaly-féle kuruc balladahamisítás egyik leleplezője, mégpedig több mint félszázada, 1911-ben, egy patinás szakfolyóirat, az Egyetemes Philológiai Közlöny hasábjain. Tolnai azonban éppen ellenkező eredményre jutott, mint Szőcs, amikor megvizsgálta Szőke Ambrus Vernikéit: „Mind a hat versikének stílusa teljesen elüt a XVII. század költészetének előadásától. Az első háromnak végén visszatérő forduló: »Siess kemény magyar — Mert jön török agyar [!]« teljesen az Aurora verseire emlékeztet; »Édes hon«-t a kuruc időkben még nem emlegettek; »Hazám ott — Szivem ott« szintén teljesen, szokatlan mondatszerkesztés abban az időben; gyanús a szándékosan fogyatékos helyesírás, az ékezet elhagyása az é felől, kivéve a vér, ér, bér rímekben; gyanúsak az állítólagos költőnek megjegyzései; végsőnek, de nem utolsónak hagytam a közlőnek, gr. Kemény Józsefnek személyét, akinek a magyar történetírásban igen gyönge hitele van. Az én felfogásom szerint ez a versike gr. Kemény József koholmánya ... Nagy lelkesedéssel idézi őket Orbán Balázs (Székelyföld, III., 134.). Thaly Kálmán s utána minden irodalmi szemelvénygyűjtemény. — Gelenczei Szőke (Szeőke, Szőke?) Ambrus neve törlendő a magyar irodalom névkönyvéből”. Amikor a Három veréb hat szemmel készült, Tolnai Vilmos közleményébe — sajnos — eszünkbe sem jutott belelapozni, hiszen szakmai közhelyként tudtuk a lényeget, hogy Szőke Ambrus fiktív személy, a „Székelyföld mindig zöld..pedig antedatált hamisítvány. (A Szőke körüli hamisítások ráadásul Thalyval is szorosan összefüggnek: Gálos Rezső 1909- ben azt próbálta igazolni a Századokban, hogy a később Thaly koholmányának bizonyult Ocskay László-balladát Szőke Ambrus írta. A forrásul használt temesvári másolatot, ami furcsa mód „szóról szóra megegyezett” Thaly korábbi közlésével, nyilvánvalóan maga Thaly Kálmán csempészte be a temesvári levéltárba, s maga írta rá az utókor megtévesztéséül: „Anno 1719 Szeőke Ambrus”. Ő tehát nem tiportálta szét a kitalált székely poétát a nagyszöllősi csatatéren, hanem saját hamisítása leplezésére használta fel.) Weöres Sándor ekképpen joggal állította, hogy a vers valószínűleg „a XVIII—XIX. század fordulóján” készült. „Verselése, stílusa, lokálpatriotizmusa sehogy se illik a XVII. századba”. Csak abban tévedett, hogy Kemény József helyett Thaly Kálmánra ruházta a hamisítást. De hát egyik tizenkilenc, a másik egy híján húsz — Kemény keze épp úgy benne volt romantikus hamisításokban, mint a Thalyé (lásd erről Tompa József A művészi archaizálás és a régi magyar nyelv című, 1972-ben megjelent könyvét). Szőcs István Weöres és Szeőke című cikke és Utólagos magyarázatok címmel megjelent kiegészítése tehát (Utunk, 1978. október 13.) csak két egyírású hamisító, Kemény és Thaly összekeverésére figyelmeztethetné a Három veréb ... stábját. Ehelyett kioktatja a költőt: „Weöres Sándor, aki sóvárogva alkot sohasem élt költőket, tudósokat és költőnőket, amikor valódi őseivel találkozik, Thaly Kálmánra keni őket.” Holott a sohasem élt Gelencei Szőke Ambrust éppen hogy Szőcs István igyekszik agnoszkálni, s mert érdemes ősznél meglelni benne, Weöres Sándorra keni fájlalt elsikkasztását. Ha a fenti bekezdéssel fejezném be a cikkem, azt hihetné az olvasó: a sértő viszontkioktatás ostorával akarok lesújtani a tudomány szent csarnokába tévedt Szőcs Istvánra, mert felkarcolta a sima padlatot. Azt szögezem le ehelyett záradékul, hogy a Három veréb-antológia vitáira, elmemozdításra és ellentmondásra is serkentő céllal készült, s Szőcs Istvánt is helyesen indította arra, hogy belelapozzon a Thaly által megjelölt forrásműbe. Ennek eredményeként joggal s a legjobb szándékkal figyelmeztet rá, hogy nem Thaly a szerző. De nem is Gelencei Szőke Ambrus— mint ahogy Szőcs véli —, mert Szőke a másik hamisító, a gróf és „gróf” Kemény József agyszüleménye. Kovács Sándor Iván Szőke Ambrus, a kitalált költő között a kritikus szellemű értékelő —, mert „ez a vadászati időszak főleg a vadászkutyák bevadászására és az öreg kakasok kilövésére szolgál, mivel ilyenkor még az idei, kevésbé színes kakasokat nem lőjük”. Pedig érdemes lövöldözni, mert „kétmillió forintot képvisel az a kilőtt fácánmennyiség, amelyet vadászaink kompetenciaként hazavisznek a konyhára”. Igaz, nem mindegy, hogy miként lövünk, mert a tapasztalatok azt bizonyítják: „a fácán eredményes vadászatához legcélszerűbb a speciális 11-es fácánozó sörét használata. Ha ez nem áll rendelkezésünkre, a 10-es sörétet használjuk és csak végső esetben a 12-est, bár ettől is szépen esik a fácánkakas”. Persze, nemcsak a fácánkakas, mert ha nem vigyázunk — figyelmeztet a cikkíró —, akkor „a fácánhúzást megelőzően a lővonalon átsurranó rókát is meglőhetjük, ha lövésre készen tartott puskával várjuk”. Továbbá az is fontos, hogy „a vadászokat 35—40 lépésre állítsuk fel, mert ha sűrűbben állnak, gyakori a közös lövés, amely nem kívánatos. Ha azonban olyan helyzet alakul ki, hogy egy-két hajtáson a vadászokat mégis sűrűbben kell felállítani, úgy állapodjanak meg abban, hogy a jobb szélen álló vadász kivételével minden vadász csak balra lő”. Kérdésem: a fácán, amit a vadászok balról lőnek — milyen fácán? (zil) FIRKA Gyönyörű ókori vaskosságokat jegyeznek s fényképeznek le patinás falakról a régészek; a klaszszikus civilizáció házai olykor mintha antik nebulók malackodásait őriznék. Ez az alkalmi reklámsgrafika következetes, stilizált realizmussal szólt az ember anatómiájáról és agitált a nemi szabadságért. Illene már képzőművészeti albumot szentelni e pikáns, klasszikus leleteknek — a szabin nők karikatúrái, a hexameternél kétségkívül köznapibb lejtésű piktogrammák és a közvetlen hangú felszólítások nőkhöz s férfiakhoz nemre való tekintettel, bizonyára exportsikert is aratnának: krétapapíron, luxuskiadásban. Valljuk be, manapság is, főként, ha az ember hölgyek társaságában van, s a szeme sarkából krétafeliratot vesz észre a falakon, szemérmesen elkapja a tekintetét, nehogy a társalgás fennkölt hangulatát otrombán szétroncsolja az útszéli kiáltvány. Pécsett azonban, ahol a napokban jártam, előbb ugyan lekaptam a tekintetem a falról, de aztán visszaóvakodtam a pillantásommal, újra letapogattam a betűket, majd nekiálltam, s hangosan fel is olvastam a lendületesen odavetett betűket: a vá k ros két jeles kiállítására hívta fel a figyelmet a falrafirkálás hagyományát merőben új módon folytató krétairat, nyíllal és a plakátgrafika erejével; néhány perc alatt két sarkon is fölfedeztem az útbaigazító felkiáltást, Vasarely — ez állt felül —, Uitz, ez állt alul, meg a vízszintes nyíl, s most azon gondolkodom, ki tehette: okos propaganda-szakember, képzőművészetbarát nebuló, kamasz, kiállításrendező, turisztika-menedzser, lokálpatrióta? Ha nem szégyelltem volna, s ha nem vagyok ahhoz túl alacsony, odaágaskodtam volna, megtapogatni a betűket, hátha csak utánzat a firka, s valójában gondos, krétaírást mímelő, tartós grafikusmunka... Mindenesetre: hatásosabb a metszett réztáblánál, prospektusoknál, hiszen az ember, íme, alaposan elolvassa azt, amiről sokezer éves látványtapasztalat alapján szemérmesen el-elkapja a tekintetét. Gyerekkori krétaírások jutnak eszembe, „Pali hülye”, sőt, „Pali hűje!” — és íme, a kiegészítés: „de Vasarely zseniális!”. (B. P.) GARASZENE Mi a takarékosság? Az ember nem most és szeszélyének engedve költi el a pénzét, hanem máskor és meggondoltan. Éppen ezért gondolkodóba estem, mikor kezembe került az OTP reklámnyomtatványa. Közhírré teszi, hogy a Takarékossági Világnapon a Ki nyer ma? című rádióműsort a takarékos zenekedvelőknek ajánlják. Milyen lehet egy takarékos zenekedvelő? Nyilván nem most hallgatja és vásárolja a zenét, hanem máskor. Beosztással él. Nem veszi meg hebehurgyán a lemezt, amely megtetszik neki, hanem megvárja, míg a világ zeneirodalma valami jobbat produkál. Olcsó jegyet vesz az Operába, nem azért, mert drágábbra nincsen pénze, hanem mert gondol a jövőjére: lehet, hogy két év múlva ugyanezért a pénzért egy zseniális tenort hallgathat meg. Fülét is kíméli: ki tudja, mikor lesz rá nagyobb szüksége? Nem enged a pillanat csábításának, fogához ver minden garast Zenének az is elegendő. ... Szerencsére, a takarékosság napján, október 31-én sugárzott játékos-muzsikás tíz perc résztvevői eddig nem csupán a garasok koccanását hallgatták. Nem voltak igazán takarékosak. Ha magukba szállnak, talán el se mennek a vetélkedőre. Ez esetben néhány zenekedvelő valóban takarékosnak bizonyul. A rendezőknek ugyanis nem kellett volna kiadniuk a háromszáz forintos jutalmat —nos. i