Élet és Irodalom, 1978. július-december (22. évfolyam, 26-52. szám)

1978-11-04 / 44. szám - (rab): Nincs kihasználva • glossza | páratlan oldal (9. oldal) - (kartal): Építsünk szökőkutat! • glossza | páratlan oldal (9. oldal) - Tóth: Emlékfutamok • glossza | páratlan oldal (9. oldal) - (zil): Fácánszezon • glossza | páratlan oldal (9. oldal) - (B. P.): Firka • glossza | páratlan oldal (9. oldal) - -nos-: Garaszene • glossza | páratlan oldal (9. oldal) - Kovács Sándor Iván: Szőke Ambrus, a kitalált költő (9. oldal)

— 11 mint régi vár, mint omladék, mint rom felett a vízió, a látomás, a képzelet... De vajon szebb lett volna tőle a vers? (rab) ÉPÍTSÜNK SZÖKŐKUTAT! Gyönyörű képes magazinok kap­hatók mostanában. Drágák kissé, de oly népszerű témákat dolgoz­nak fel, hogy elfogynak így is. Kit nem érdekel a Magyar Kony­ha, az Ez a divat, a Kertbarát Magazin, a Lakáskultúra? Enni, öltözködni, lakni csak kell! És nem is akárhogy! Szépen, ízlése­­sen, egészségesen, elegánsan. Nézem a Magyar Konyha re­ceptjeit. Egyik jobb, mint a má­sik. Utána számolok. Egy-egy hét­köznapi ebéd már egy ötszázas­ból összejön. Természetes anyag a divat — olvasom a divatlapban. Nézem a manökent, közeledik a tél, íme, a dolgozó nő téli utcai öltözéke — kábé tízezer forint. Hogyan rendezzük be a gyerek­szobát? Igazán fontos kérdés. Né­zem a gyönyörű színes fényképei­ket, tölgyfaasztal, könyvespolc, gi­tár, leckeíróasztal, csupa gyönyö­rű, ízléses holmi. Mindössze az a baj, hogy egy ilyen szobabútor, legfeljebb egy rózsadombi villa szobájában fér el. Nemrég meg­adatott, hogy kertes házba köl­töztem. Gondoltam, itt az idő megismerkedni a természettel, a testi munkával, nőjön ott virág, virítson a gyep. Nézem a szakiro­dalmat: hát először­ is szerződtes­sek egy mérnököt, aki sétaútjai­mat, szökőkutaimat megtervezi, aztán legjobb egy szakemberrel kijelölni a gyümölcs-, a konyha- és virágoskert helyét. Lugasról se feledkezzünk meg... Legszebb talán a kovácsolt vasvázra felfut­tatott vadszőlő, esetleg rózsa ... Nem folytatom. Az előbbi taná­csot A családi ház kertje című kiadványban olvastam. Azóta tű­nődöm: kinek szerkesztik ezeket a kiadványokat? Mindenesetre a próféta szóljon a szerkesztőből. Kívánom, hogy a magyar családok lakása, kiskertje, gyerekszobája, öltözéke e szaklapok és szakköny­vek tanácsainak feleljen meg. Ad­dig? Legalább az igényeink növe­kedjenek. Az is valami. (tartal) i II—I ■IIMIIHI—M—■ ■ IIIIImill llllll.B«H2 páratlan-oldal BIMH—WWW—HHIH—BIBWHBWTfllMimiil—1T*ffi i IMIIM IIITTIIMITITIIII iiwii mn iiiimimmiibimiimiiii mimiiiiiiimihwi — un«» BSE«W«TM« NINCS KIHASZNÁLVA Többrétű tűnődésre késztet Bor Ambrus írása az Új Tükör október 29-iki számában. Az író a próza- és versírás (fordítás) honorálásá­nak aránytalanságaira hívja fel az értők és érintettek (és a nem-ér­tők meg a nem-érintettek) figyel­mét Nevezetesen arra, hogy a prózaíró alkotásának honorálása­kor összevonják és egy sorra tö­mörítik a rövid bekezdéseket, míg a költő (versfordító) akár a leg­­kurtás­b sorokat is róhat­ja, min­den sora külön honorálandó. A költő „kedvére írhat rövid soro­kat ... rövid soraiért ugyanannyit kap, mint a hosszúnkért...” Ez igaz. Tréfálkozott is rajta né­hány költőnk, hogy az ősi magyar nyolcas után feltalálta az ősi ma­gyar tizennyolcötvenest, még ha három szótagból áll is a verssor. De ez, persze, csak tréfa volt Versírás közben a költők általá­ban nem számlálják ujjaikon a forintokat Komoly és igaz viszont az, hogy — költőink jól tudják — százszor­ta nehezebb, s a versírás (és for­dítás) mesterségbeli tudásának igazi próbája a tömörítés: rövid sorokba feszíteni bele a sűrített mondanivalót. (Hogy ez a prózára is érvényes, természetesen nem vitatom.) . Óhatatlanul egy hajdani kultúr­­korifeus megjegyzése jut eszembe, aki egy szimfonikus hangverseny végén kinyilatkoztatta: „Nincs ki­használva a zenekar. Figyeltem az üstdobost, talán ha kétszer vette az ütőt kézbe.” Ha az írás nyomán netalán új vershonorári­um-rendelet lépne életbe, biztosan jobban honorál­nák Petőfit is például, ha ma írná meg, és a szótagszámot meghá­­­romszorozva, hosszabb lére enged­ve írná meg halhatatlan versét Valahogy így: Ment, mendegélt nyugat felé, a nap lement, készült soká, még mielőtt eljött a csend, rongyos, sötét, viharcibált szellőűzött hajszolt, sebes, kócos, zilált felhők között ábrándosan, tűnődve és merengve, jár az éj bálvány kis mécsese, a holdsugár. 1978. NOVEMBER 4. ) EMLÉKFUTAMOK Sokszor szégyelltem, hogy nem értek a sporthoz. Környezetem­ben állandóan rejtélyes tized- és századmásodperceket és centimé­tereket emlegetnek, mo­ndván: ,,Fantasztikus! Hát hol az emberi teljesítőképesség határa?” Ezek a számok nekem nem mondtak sem­mit. Beszereztem hát egy sport­történeti könyvet; alapos tanul­mányozása óta nem adnak el sportberkekben, s már a térd­csapkodó, fejcsóváló, hüledező szurkoló-csudálkozás élménye sem ismeretlen előttem. Hű, de tudom értékelni a „tízen belüli százait” atlétikában vagy az „öt­­venen belüli százat” úszásban! Igazában akkor tudok ámul­dozni, teringettezni és hajat me­reszteni, amikor olyasféle híre­ket olvasok a lapok s­portrovatá­­ban, hogy a „Csík Ferenc úszó­­emlékversenyen” a százméteres gyorsot ötvenhét másodperccel nyerték... Újra elolvasom a hírt: nem kétséges, a százas férfi gyor­sot nyerték ötvenhét másodperc­cel. Nem gondolhatok mást: a fel­adat nem a minél gyorsabb úszás volt, hanem az 1936-os berlini olimpián győztes Csík Ferenc ide­jének megidézése. Néhány nappal később meg­inogtam e feltételezésemben. Ki­tűnő középtávfutónk ugyanis így nyilatkozott a terveiről: szeretne jól szerepelni a moszkvai olim­pián — csak előbb meg akarja dönteni Szentgáli 1954-ben elért csúcsát... Nem mindig szándékos tehát mifelénk a hagyománytisztelet. Tóth FÁCÁNSZEZON Semmi kétség, benne vagyunk a vadászidényben. Legalábbis ez derül ki a Dunántúli Napló egyik legutóbbi számából. A Fácánsze­zon című cikk névtelen szerzője ugyanis azt fejtegeti, hogy a fi­gyelemre méltó madár vadászati idénye már szeptember elsején megkezdődött, de még mindig nem tanultunk meg jót s jól lőni. Azért hoztak gyenge eredményt a cserkészések — írja egyebek ­ A kolozsvári Utunk október 6-i számában Weöres és Szeőke cím­mel hosszú cikket olvashatunk Szőcs István tollából. Szőcs indu­­­­latosan védelmére ker egy állító­lagos Gelencei Szőke Ambrus ne­vű XVII. századi költőnek, aki Weöres Sándor Három veréb hat szemmel című költészettörténeti antológiájában Thaly Kálmán ki­talált teremtményeként szerepel. A Weöres által határozottan ha­misítványnak minősített „Szőke Ambrus dala” bizonyára sokak­nak ismerős, hiszen kedvelt da­rabja volt a régi tankönyveknek és antológiáknak: Székelyföld Mindig zöld. Hazánk ott, Szived ott. Jaj be szép Székely nép. Székely vér Magyar ér. Kicsiny vagy, Mégis nagy Hű­ség ott. Hideg vagy* Mégse fagy Szived ott. Szőcs Istvánnak nagyon tetszik ez a Gelencei Szőke Ambrus. Nem kevesebbet állít róla, mint hogy „egy akkori »agamzsák­«, elköte­lezett költő”, és hogy „Valószínű­leg ő is a nagyszöllősi csatában esett el, szegről-végről kollégája, Kemény János oldalán. Úgyhogy eggyel szaporíthatjuk a Segesvár környéki ismeretlen költősírok számát”. Szőcs nem átall odáig menni nagy buzgóságában, hogy végezetül ünnepélyesen felszólítja a gelenceieket: „ha Nagyszöllős felé járnak, mit se törődjenek a kételyekkel, s egykori nevezetes földijük feltételezett sírjára hul­lassanak legalább egy szalmavi­­rágot”. Csak lassan azzal a viirághulla­­tással! Szőke Ambrus ugyanis so­hasem élt, így meglehetősen ne­héz lett volna elesnie Kemény Já­nos fejedelem (az „írókolléga”!) oldalán a nagyszöllősi csatatéren. Amit Szőcs Szőkéről tudni vél, azt Kemény Józsefnek a Tudomá­nyos Gyűjtemény című folyóirat 1830. évfolyamában megjelent köz­léséből veszi, úgyannyira, hogy — mert szerinte Kemény közlemé­nye „ olyan érdekes, és annyi ma­gyarázatot ad Szőke versei hitelé­nek alátámasztásához” — szó sze­rint lemásolja az egész dolgozatot. Ezt az újraközlést elvégezte már előtte más is, nevezetesen Tolnai Vilmos, a kiváló nyelvtudós és irodalomtörténész, a Thaly-féle kuruc balladahamisítás egyik le­­leplezője, mégpedig több mint fél­százada, 1911-ben, egy patinás szakfolyóirat, az Egyetemes Phi­­lológiai Közlöny hasábjain. Tolnai azonban éppen ellenkező ered­ményre jutott, mint Szőcs, amikor megvizsgálta Szőke Ambrus Ver­nikéit: „Mind a hat versikének stílusa teljesen elüt a XVII. szá­­­­zad költészetének előadásától. Az első háromnak végén visszatérő forduló: »Siess kemény magyar — Mert jön török agyar [!]« teljesen az Aurora verseire emlékeztet; »Édes hon«-t a kuruc időkben még nem emlegettek; »Hazám ott — Szivem ott« szintén teljesen, szokatlan mondatszerkesztés ab­ban az időben; gyanús a szándé­kosan fogyatékos helyesírás, az ékezet elhagyása az é felől, kivéve a vér, ér, bér rímekben; gyanú­sak az állítólagos költőnek meg­jegyzései; végsőnek, de nem utol­sónak hagytam a közlőnek, gr. Kemény Józsefnek személyét, aki­nek a magyar történetírásban igen gyönge hitele van. Az én felfogá­som szerint ez a versike gr. Ke­mény József koholmánya ... Nagy lelkesedéssel idézi őket Orbán Ba­lázs (Székelyföld, III., 134.). Thaly Kálmán s utána minden irodalmi szemelvénygyűjtemény. — Gelen­­czei Szőke (Szeőke, Szőke?) Amb­rus neve törlendő a magyar iro­dalom névkönyvéből”. Amikor a Három veréb hat szemmel készült, Tolnai Vilmos közleményébe — sajnos — eszünk­be sem jutott belelapozni, hiszen szakmai közhelyként tudtuk a lé­nyeget, hogy Szőke Ambrus fiktív személy, a „Székelyföld mindig zöld..pedig antedatált hamisít­vány. (A Szőke körüli hamisítá­sok ráadásul Thalyval is szorosan összefüggnek: Gálos Rezső 1909- ben azt próbálta igazolni a Szá­zadokban, hogy a később Thaly koholmányának bizonyult Ocskay László-balladát Szőke Ambrus ír­ta. A forrásul használt temesvári másolatot, ami furcsa mód „szó­ról szóra megegyezett” Thaly ko­rábbi közlésével, nyilvánvalóan maga Thaly Kálmán csempészte be a temesvári levéltárba, s maga írta rá az utókor megtévesztéséül: „Anno 1719 Szeőke Ambrus”. Ő tehát nem ti­portálta szét a kita­lált székely poétát a nagyszöllősi csatatéren, hanem saját hamisí­tása leplezésére használta fel.) Weöres Sándor ekképpen joggal állította, hogy a vers valószínűleg „a XVIII—XIX. század forduló­ján” készült. „Verselése, stílusa, lokálpatriotizmusa sehogy se illik a XVII. századba”. Csak abban tévedett, hogy Kemény József he­lyett Thaly Kálmánra ruházta a hamisítást. De hát egyik tizenki­lenc, a másik egy híján húsz — Kemény keze épp úgy benne volt romantikus hamisításokban, mint a Thalyé (lásd erről Tompa Jó­zsef A művészi archaizálás és a régi magyar nyelv című, 1972-ben megjelent könyvét). Szőcs István Weöres és Szeőke című cikke és Utólagos magyará­zatok címmel megjelent kiegészí­tése tehát (Utunk, 1978. október 13.) csak két egyírású hamisító, Kemény és Thaly összekeverésére figyelmeztethetné a Három ve­réb ... stábját. Ehelyett kioktatja a költőt: „Weöres Sándor, aki só­várogva alkot sohasem élt költő­ket, tudósokat és költőnőket, ami­kor valódi őseivel találkozik, Thaly Kálmánra keni őket.” Holott a sohasem élt Gelencei Szőke Ambrust éppen hogy Szőcs István igyekszik agnoszkálni, s mert érdemes ősz­nél meglelni benne, Weöres Sándorra keni fáj­lalt elsikkasztását. Ha a fenti bekezdéssel fejezném be a cikkem, azt hihetné az olva­só: a sértő v­iszontk­iokta­tás osto­rával akarok lesújtani a tudo­mány szent csarnokába tévedt Szőcs Istvánra, mert felkarcolta a sima padlatot. Azt szögezem le ehelyett záradékul, hogy a Három veréb-antológia vitáira, elmemoz­dításra és ellentmondásra is ser­kentő céllal készült, s Szőcs Ist­vánt is helyesen indította arra, hogy belelapozzon a Thaly által megjelölt forrásműbe. Ennek eredményeként joggal s a legjobb szándékkal figyelmeztet rá, hogy nem Thaly a szerző. De nem is Gelencei Szőke Amb­rus­­— mint ahogy Szőcs véli —, mert Szőke a másik hamisító, a gróf és „gróf” Kemény József agy­szüleménye. Kovács Sándor Iván Szőke Ambrus, a kitalált költő között a kritikus szellemű érté­kelő —, mert „ez a vadászati idő­szak főleg a vadászkutyák beva­­dászására és az öreg kakasok ki­lövésére szolgál, mivel ilyenkor még az idei, kevésbé színes ka­kasokat nem lőjük”. Pedig érde­mes lövöldözni, mert „kétmillió forintot képvisel az a kilőtt fá­cánmennyiség, amelyet vadá­szaink kompetenciaként hazavisz­nek a konyhára”. Igaz, nem mind­egy, hogy miként lövünk, mert a tapasztalatok azt bizonyítják: „a fácán eredményes vadászatához legcélszerűbb a speciális 11-es fá­­cánozó sörét használata. Ha ez nem áll rendelkezésünkre, a 10-es sörétet használjuk és csak végső esetben a 12-est, bár ettől is szé­pen esik a fácánkakas”. Persze, nemcsak a fácánkakas, mert ha nem vigyázunk — figyelmeztet a cikkíró —, akkor „a fácánhúzást megelőzően a lővonalon átsurra­nó rókát is meglőhetj­ük, ha lövés­re készen tartott puskával vár­juk”. Továbbá az is fontos, hogy „a vadászokat 35—40 lépésre ál­lítsuk fel, mert ha sűrűbben áll­nak, gyakori a közös lövés, amely nem kívánatos. Ha azonban olyan helyzet alakul ki, hogy egy-két hajtáson a vadászokat mégis sű­rűbben kell felállítani, úgy álla­podjanak meg abban, hogy a jobb szélen álló vadász kivételével minden vadász csak balra lő”. Kérdésem: a fácán, amit a va­dászok balról­ lőnek — milyen fácán? (zil) FIRKA Gyönyörű ókori vaskosságokat jegyeznek s fényképeznek le pa­tinás falakról a régészek; a klasz­­szikus civilizáció házai olykor mintha antik nebulók malackodá­sait őriznék. Ez az alkalmi rek­­lámsg­rafika következetes, stilizált realizmussal szólt az ember ana­tómiájáról és agitált a nemi sza­badságért. Illene már képzőművészeti albu­mot szentelni e pikáns, klasszikus leleteknek — a szabin nők karika­túrái, a hexameternél kétségkívül köznapibb lejtésű piktogrammák és a közvetlen hangú felszólítások nőkhöz s férfiakhoz nemre való tekintettel, bizonyára exportsikert is aratnának: krétapapíron, luxus­kiadásban.­­ Valljuk be, manapság is, főként,­ ha az ember hölgyek társaságában van, s a szeme sarkából krétafel­iratot vesz észre a falakon, sze­mérmesen elkapja a tekintetét, ne­hogy a társalgás fennkölt hangu­latát otrombán szétroncsolja az útszéli kiáltvány. Pécsett azonban, ahol a napokban jártam, előbb ugyan lekaptam a tekintetem a falról, de aztán visszaóvakodtam a pillantásommal, újra letapogat­tam a betűket, majd nekiálltam, s hangosan fel is olvastam a len­dületesen odavetett betűket: a vá­ k ros két jeles kiállítására hívta fel a figyelmet a falrafirkálás hagyo­mányát merőben új módon foly­tató krétairat, nyíllal és a plakát­grafika erejével; néhány perc alatt két sarkon is fölfedeztem az útba­igazító felkiáltást, Vasarely — ez állt felül —, Uitz, ez állt alul, meg a vízszintes nyíl, s most azon gon­dolkodom, ki tehette: okos propa­ganda-szakember, képzőművészet­barát nebuló, kamasz, kiállítás­rendező, turisztika-menedzser, lo­­­kálpatrióta? Ha nem szégyelltem volna, s ha nem vagyok ahhoz túl alacsony, odaágaskodtam volna, megtapogatni a betűket, hátha csak utánzat a firka, s valójában gondos, krétaírást mímelő, tartós grafikusmunka... Mindenesetre: hatásosabb a met­szett réztáblánál, prospektusoknál, hiszen az ember, íme, alaposan elolvassa azt, amiről sokezer éves látványtapasztalat alapján szemér­mesen el-elkapja a tekintetét. Gyerekkori krétaírások jutnak­ eszembe, „Pali hülye”, sőt, „Pali hűje!” — és íme, a kiegészítés: „de Vasarely zseniális!”. (B. P.) GARASZENE Mi a takarékosság? Az ember nem most és szeszélyének enged­ve költi el a pénzét, hanem más­kor és meggondoltan. Éppen ezért gondolkodóba estem, mikor ke­zembe került az OTP reklám­nyomtatványa. Közhírré teszi, hogy a Takarékossági Világnapon a Ki nyer ma? című rádióműsort a takarékos zenekedvelőknek ajánlják. Milyen lehet egy takarékos ze­nekedvelő? Nyilván nem most hallgatja és vásárolja a zenét, ha­nem máskor. Beosztással él. Nem veszi meg hebehurgyán a lemezt, amely megtetszik neki, hanem megvárja, míg a világ zeneirodal­ma valami jobbat produkál. Olcsó jegyet vesz az Operába, nem azért, mert drágábbra nincsen pénze, hanem mert gondol a jö­vőjére: lehet, hogy két év múlva ugyanezért a pénzért egy zseniá­lis tenort hallgathat meg. Fülét is kíméli: ki tudja, mikor lesz rá nagyobb szüksége? Nem enged a pillanat csábításának, fogához ver minden garast Zenének az is ele­gendő. ... Szerencsére, a takarékosság napján, október 31-én sugárzott játékos-muzsikás tíz perc résztve­vői eddig nem csupán a garasok koccanását hallgatták. Nem vol­tak igazán takarékosak. Ha ma­gukba szállnak, talán el se men­nek a vetélkedőre. Ez esetben né­hány zenekedvelő valóban taka­rékosnak bizonyul. A rendezőknek ugyanis nem kellett volna kiadniuk a három­száz forintos jutalmat —nos. i

Next