Élet és Irodalom, 1978. július-december (22. évfolyam, 26-52. szám)
1978-09-02 / 35. szám - Osztojkán Béla: Levél Lengyel Balázshoz • vers (10. oldal) - Gondos István: Ablak a világra • kép (10. oldal) - Alföldy Jenő: Emlékek választottja • könyvkritika • Bertók László: Emlékek választása (Magvető) (10. oldal) - Bán Magda: Mai aranyásók • könyvkritika • Oleg Kuvajev: A terület (Európa) (10. oldal) - Széky János: Bolond bálványok • könyvkritika • Don DeLillo: A fenevad szabad (Európa) (10. oldal)
/ man TM I OSZTOJKÁN BÉLA: Levél Talán ha meghasadnál mint a februári ég, talán ha kitakaróznál és hagynád verdesni a szívedet, ha úszna, mint egy fölravatalozott város, utazna a bánatos villamossínek mentén, görgetné leszabott fejemet, kerülné tikkadt szememből a zúduló átkot, összes gonoszságát ennek a rabláncon függő szerelemnek vagy tovasiklana, mint az emberek szívéből az emlék, a baltákkal levert címerek, a cserepekké zúzott vérvörös búzakazlak, mert szemérmetlen csatározásokról beszélsz, mutogatod bukott diadalmad lobogóit, sírnál inkább, mint ütközet után a leitatott katonák, keresnéd apádat, anyádat, fölfigyelnél a hóba fúló szántalpak nyomaira, hogy a birodalmak bánata szempillád ereszén ne fázzon jégcsapokká, hogy ne átkozzalak, ülnének ki hófehér holdak szemed íriszére, keringenének körülötted bolygók, ugatna rád farkas, vagy kilenc, amiért megbíztam, olyan nagyon megbíztam benned. UTÓIRAT Eljön majd a nap, amikor alászállok, beteg hivatalokból lopok híreket, Dunába fúlt uszályok gyomrából az elhallgatott leveleket címről-címre viszem, kimondom milyen hegy a halálhegy, fogom tudatni, hogy hősök nincsenek, csak Taigetosz, alatta meg a füstölgő Parnasszus. ALFÖLDY JENŐ: ■ Berták László: Emlékek választása (Magvető, 94. old.) ■ Már előző kötetében, a Fák felvonulásában észrevétette velem Bertók László azt az idegrendszeri vibrálással teli, egyúttal felelősen komoly egyéniséget, amely hol szolid, hol fojtottan indulatos verszenével, továbbgondolásra késztető képekkel, helyenkint pedig szatirikus látásmódjával keltett bennem érdeklődést Bertók nem kiszámított, nem is földhözragadt; módszerét nem annyira „tudatosnak”, mint inkább irányítottan ösztönösnek nevezném; ez is egy neme a tudatosságnak. A valóság dolgai nem a hétköznapian megszokott rendjükben kapcsolódnak egymáshoz, hanem a fogalmi gondolkodás által ellenőrzött asszociációs láncolat fűzi őket egységes szerkezetté. Régebbi verseiben érezhető volt némi véletlenszerűség és önkényesség; a képzettársítások nem mindig bizonyultak a gondolattársítás megfelelőinek. Új verseskönyve, az Emlékek választása, sokkal ritkábban tűnődtet el azon, hogy az egymástól távoli támpontokon kiboruló képek vajon egy és ugyanazon versbe kívánkoztak-e. Egyszerre lett felszabadultabb az asszociációban, s összefogottabb a szerkesztésben. Most még határozottabban érzékelhetjük, hogy egész létét, annak minden rétegét, a hétköznapit, a tudatit és a tudatalattit, a műveltségbelit, a nemzetit és az általános emberit egyenlő rangon szólaltatja meg. Az alkalomszerű ötletek öszszefüggő képsorokká, ezek pedig végetlen dallammá szerveződtek, hol nyitva hagyott, befejezetlen zenei futammá, hol szépen zengő, teljes énekké. Az előbbi verstípusból a lázas képekben szemlélődő Vízszintesen, az utóbbiból a Föl a hithez elégiája vagy a Triptichon hivatás-értelmezése kiemelkedő példa. A költészetnek Bertók nem eminens diákja, de egyre biztosabban ’■udja, amit mesteremberként is tudnia kell közlendője megformálásához. Más szóval: példaképeit nem utánozza, hanem tanul tőlük, s főképpen erkölcsi bátorítást merít belőlük. Legfontosabb közlendői: tartozások számonkérése, elsősorban önmagától; művelődéstörténeti elkötelezettség, felelősség a szűkebb és tágabb szülőföldért, melyek nem különítik el egyetemes kötelezettségeitől, hanem az érettük folytatott munkálkodásnak adnak kézzelfogható feladatokat, színteret és tartalmat. Ezt így is mondhatjuk: verseiben a szűkebb pátria és a nemzeti örökség ad színeket az általános emberi tartalomnak. Költészetének érzelmi telítettsége nagy, de mentes az ömlengő vallomásosságtól; képekben közvetített kifejezése magatartás és munkamódszer — emberi alkatát nem látványos gesztusokkal, hanem stílusával képviselteti. Egyik legszebb verse, A megváltó zene módszere több, mint az évszázada és még régebb óta ismert szinesztézia, vagyis mint az érzékletek fölcserélése. A zene születését fényhatásokkal jeleníti meg, fénysugárként viselkedő árnypászmákkal, s a költészet katartikus élményét szemlélhetjük a komplex képben. Itt is látható, milyen szerepe van Bartóknál a vers zenéjének. Mint a modern vers művelői közül egyre többen, ő sem a poétikai szakkönyvek klasszikus sémái szerint hangszereli a szöveget, hanem a gondolat- és képzettársítás törvényszerűségeire bízza a dallamot, a ritmust. József Attila egyszer azt írta, hogy a vers azért kötött kívül, mert belül folyékony. Nos, az új magyar szabadvers — Füst Milán, Kassák s persze a külföldi mesterek nyomán — ennek mintegy a fordítottját valósítja meg: a vers „belül” kötött, s „kívül” cseppfolyós. (Szó sincs tehát „szabad” versről, csupán a kötöttség módja változott.) Az effajta zeneiségnek Bertóknál nemcsak formai jelentősége van. A vers zeneisége valami kuszaságot, rendetlenséget éreztet, s ennek szerkezet-bomlasztó kockázatától még nem minden esetben sikerült a költőnek mentesülnie. Ám versei javában ez a „kuszaság”, e formai külsődlegesség is mondanivaló — ha már nem tudunk elszakadni az olyan iskolás kifejezésektől, mint forma, tartalom és mondanivaló. A modern ember jól ismeri a zajtelítettség állapotát. Nemcsak a nagyvárosi, ipartelepi zajártalmakra gondolok. Teli vagyunk belső zajokkal, zörejekkel, felületes túlinformáltsággal, meg nem gondolt gondolatokkal, megemésztetlen műveltségi tápanyagokkal, továbbá a napi harcok, harcocskák, kényszergondolatok és kényszerérzelmek lármáival Bertók megszólaltatja az Illyés által közismertté tett hangzavar új változatait. Zörejesnek ható mondatszerkezetei, merész képösszevonásai és váratlan sortördelései a káosz megjelenítésével küzdenek a rendetlenség ellen, úgy, hogy a kellő pillanatban feloldja a káoszt, mert a gondolatot célba juttatja. A „megváltó zene” a belső csöndből támad föl, s az emlékezet gomolygását a szerencsés pillanatra bízva, feltolulnak a választott emlékek — ezek türemkednek a kitisztult tudatba. A „választott emlék” lehet a megszépítő múltba tűnt fiatalság, lehet a társadalmi hovatartozás önvizsgálata, de lehet szatirikus válasz is az ellenséges kihívásokra, mint például a néptánc-ritmusra írott Vályú végén. Lehet a líra önismerete is, mint az Arany János tükrébe, a „képíró úr” lencséjébe pillantó Mit tudnak ők?. Vélhetnék, hogy a költészet házatáján is ritkán emlegetett költőt érdemen fölül méltatom. Az értékek rendjét felborítani nem kívánom, de vajon nem most kell-e neki a biztatás, az elsietettnek már aligha tekinthető észrevétetés? Emlékek választottja aTMEN Mai aranyásók olvasva azonban tapasztalhatjuk, hogy ez mit sem von le elszántságukból. Hiszen a vadregényes, ember nem járta Csukotka-hegység számtalan veszedelmet rejt, s a zord időjárás sem kíméli az újmódi kincskeresőket. Kik szegődnek el erre a távolról nézve romantikus, jól jövedelmező, de valójában kegyetlenül nehéz foglalkozásra? Csavargók, börtönviselt, a másik, a „rendes” életben kudarcot vallott emberek, akik most már bizonyítani akarnak. Kalandkeresők, akik itt értik meg, hogy az igazi nagy kaland az emberpróbáló, férfias, kemény munka. Geológusok, fiatalok és idősebbek, akiknek ez a nagy lehetőség a felfedezésre, hírnevük, karrierjük megalapozására. A társadalom legkülönbözőbb rétegeiből összeverődött társaság tagjai egy dologban megegyeznek. Mindnyájuk számára olyan ez az élet, mint valami káros szenvedély, belekóstoltak, és már képtelenek lennének itthagyni, felcserélni, visszatérni a „normális” viszonyok közé. A telep vezetője, Csinkov alakjában Oleg Kuvajev az új értelmisg típusát alkotja meg. Ez a típus merőben különbözik a hagyományos — csehovi értelemben felfogott — évszázados értelmiségi képtől. Nem tudjuk meg róla, hogy ■ Oleg Kuvajev: A terület (Európa, 331 old.) Oleg Kuvajev könyve nem az alaszkai vadászmezőkön, nem is a kaliforniai aranyláz idején játszódik, hanem a Szovjetunióban, de hősei ugyanúgy megszállottak. Felesküdtek az ügyre, mint legendás aranyásó-elődeik. Egy lényeges különbséggel: az aranyat nem maguknak keresik. A fiatalon elhunyt szovjet író A terület című könyvét szereti-e a zenét és a festészetet. Még azt sem, hogy mennyire jártas a szépirodalomban, de ez itt ebben a regényben nem is fontos. Az viszont kétségtelen, hogy Csinkov kiváló felkészültségű, intuitív, vállalkozó szellemű szakember; határozott és makacs, jó tulajdonságai mind az ügy javára válnak. Nem utolsó sorban ezeknek köszönhető az új lelőhely felfedezése. A Buddhat így hívják beosztottai — jó emberismerő, ami nem mellékes, hiszen a munkatársak megfelelő kiválasztása fél siker. Jellemzéséből is kitűnik: bár az író egyrészt mindent megtesz, hogy pátosz nélkül, reális képet fessen a termelésről, szereplői megrajzolásában — akarata ellenére — romantikus. A fiatal geológustól az aranymosó munkásig, apró hibáikkal együtt szintekivétel nélkül csodálatos emberek. Kitartóak, hűségesek, mozgásuk, beszédük — és ezt híven tükrözi Soproni András fordítása — kedves, megnyerő, szellemes. Kuvajev képtelen tárgyilagosan írni róluk. Így válik a romantikátlanított kincskereső történet romantikus termelési regénynyé, alakjai pedig hősökké magasodnak. A mindennapok szürke, de nem jelentéktelen hőseivé. Bán Magda Bolond bálványok • Don DeLillo: A fenevad szabad (Európa, 260 old.) Ha az ember magára marad, egyedül igyekszik jól érezni magát. A jó közérzet elérésének legpraktikusabb módja a képzelgés: mit csinálnék, ha sok pénzem lenne, ha mindent megkapnék, amit akarok, ha ez a világegyetem másmilyen lenne, ha senki se szólna rám, bármilyen imposztorságot követek is el. Erről szól a rock and roll. Legalábbis a műfaj zöme. Eme ponyvaregénybe illő életformát bizonyos alakok kitalálták, ők gyakran keresnek is rajta. Mások csak vágynak erre az életformára, ők gyakran ráköltik a pénzüket. Megint mások valóban gyakorolják, bár nem mindig élik túl. Ők hajigálják ki a színes tévéket az ablakon, zúzzák tönkre a hotelszobákat, szemelgetnek koncert után a serdülő lánykák közül, őket kapja el a rendőrség kábítószer-élvezetért, és ők ússzék meg szárazon, ők lövöldöznek galambokra a háztetőről, és ők fulladnak bele az úszómedencébe vagy a fürdőkádba. E sok nemes mutatvány hiába volna, ha valaki le nem fényképezné, meg nem írná, s nem közvetítené a különböző értelmi szintű rajongóknak. A New York-i Don DeLillo regénye — A fenevad szabad — korlátok nélkül csapong, mint a folyton megvalósulásra törő rock and roll-fantázia. Hősei a korláttalanság illúziójában élnek és halnak meg. A könyv nyelve és szemlélete majdnem olyan, mint a jobbfajta szaklapoké, melyeket Kerouacon, Burroughson és Tom Wolfe-on nevelkedett fiatal — és néha szkeptikus — újságírók körmölnek. Bartos Tibor fordítása éppoly virtuóz, mint annak idején a Tom Wolferiportkötetben. A nehézség ugyanaz. Az avatatlan olvasó talán homályos zsargonkifejezésnek könyveli el az olyan fordulatokat, mint „kiléptél a körútból”, talán rájön, hogy arról van szó: „koncert-turné közben bejelentés nélkül faképnél hagytad az együttesedet”. De csak a zenei hírlapok megszállott olvasója tudja, hogy mindez pontosan a következőt jelenti: „pácban hagytad a zenekart, megszegted a szerződést, lemondtál egy halom pénzről és előbb-utóbb megbolondulsz”. Ha idegen a kulturális háttér, a pontos hangsúlyokért alig kárpótolnak a százhússzal rohanó mondatok, az irigylésre méltó sváda, a hatalmas szókincs. A szerző nem képviseli és nem védelmezi az öngerjesztő szövegeés, az önpusztító randalírozás alvilágát. Megtörtént egyedi vagy tipikus rockeseményeket dolgoz föl rocklogikával Az eredmény egy részeg világ, melyben abszurditás a józanság. S ezt a világot megérteni amúgy is fölösleges. Széky János