Élet és Irodalom, 1979. január-június (23. évfolyam, 1-26. szám)

1979-01-06 / 1. szám - Bálint B. András: Lesznek-e barátaink? • reflexió | Visszhang • Kelecsényi László: Leszünk-e még szerelmesek? (ÉS 1978. 50. szám) (2. oldal) - Dessewffy László: Kultúra, pénz, fogyasztók • reflexió | Visszhang • Lázár István (ÉS 1978. 49. szám) (2. oldal) - Sinkó Veron: rajza • kép (2. oldal)

ÉLET ÉS ÍZ IRODALOM . VISSZHANG Lesznek-e barátaink? Bajok vannak a szerelemmel — közli az ÉS a múlt évi 50. számában Kelecsényi László (Lettünk-e még szerelmesek?), és logikus okfejtése, no, meg a mindennapi tapasztalatokkal meggyőzhet valamennyiünket: igaza van. De ha a szerelem apropóján a társas kapcsolatok többi típusán is végigpillant az ember, azonnal rájön, hogy nemcsak a szerelemmel vannak bajok. Hanem a munkatársi, a lakótársi viszonyokkal, a kiscsoportokkal, a szervezett és a spontán közösségekkel is. S baj van az egyik legmeghittebb, mélységben és intenzitásában csak a szerelemhez fogható emberi érzéssel, a barátsággal. Nemrég egy felmérés során hatvan húsz év körüli fiatalt, diákokat és munkásokat kérdeztem arról: szükségük van-e barátra, milyennek képzelik az ideális baráti kapcsolatot, tartják-e olyan fontosnak, mint a szerelmet. Három kérdőívet mindjárt az első olvasás után külön raktam; kitöltőik — egy lány, egy fiatalasszony és egy fiú — elutasítanak mindenféle bensőséges kapcsolatot, így a szerelmet is. Senkit sem szeretek "- vetette oda a fiatalember nagy, csúfbogár betűkkel, s a kának meg a tének a szarva, az én csápjai szinte keresztülszúrták a papírt. Az asszonyka szerint házas embernek nem kell barát, a férj is elég. Neki még sok is... A diáklány nem tudja, mi a szerelem, nem ismeri az őszinte ba- rátságot — s amit nem ismer az ember, az után hogy is vágyakozna? — kérdi. Bebújnak magányuk odújába, s önszántukból nemigen jönnek elő. ők tudják, miért. A többiek viszont kivétel nélkül roppant fontosnak tartják a szerelmet és a barátságot, sőt, érdekes módon a megkérdezettek többsége a barátságot tartja elsődlegesnek. „Voltam már szerelmes — felelte egy kőbányai gimnazista. — A barátság fontosabb kapcsolat, mert ha igazán jó, akkor egy életen át tarthat, de a szerelem — soha.” Többen azonban kijelentették: a két fogalmat nem szabad összekeverni, de még egymáshoz rendelni sem, hisz mindkettőnek egyforma súlya van az ember életében. „Barátság és szerelem nélkül egyaránt szánalmas figura az ember” — fogalmazott egy szentendrei diák, s igazat kell adnunk neki. Az igény tehát él bennük — társa, „szívbéli barátja” mégis csak néhány utónak álcád. Nem találkoztak még igazi baráttal, vagy ha igen , csalódniuk kellett... S nézzünk körül: hány ember büszkélkedhet valóban komoly barátokkal, kinek van régóta tartó, bensőséges kapcsolata egy kisebb vagy nagyobb társasággal? Persze, nem a kártyakompániákra, az ivócimboraságokra gondolok, ezekből van elég, hanem a hivatás gondjait, a szűkebb környezet és a nagyvilág problémáit, vagy akár a belső „lelki” ügyeket megbeszélni tudó, segítőkész társakra, kisközösségekre. "Hírlapíró lévén elég sok emberrel találkozom, sokfelé megfordulok, de ilyen baráti párokkal vagy körökkel alig akadtam össze. Egy kezemen megszámolhatom, hányszor. Itt van például a brigádmozgalom. Micsoda alkalom arra, hogy néhány azonos szakmájú, nagyjából egyívású ember összekovácsolódjék, társa is legyen a többinek, ne csak kollégája. László-Bencsik Sándor ilyen brigádot mutatott be nekünk: egy kivételesen összetartó, már-már baráti kollektívát. S van még ilyen az országban jócskán. De a brigádok többsége — lássuk be ezt is — csupán a feladat jellegének megfelelően összeállított munkacsoport, melynek céljai közt legfeljebb szólamként szerepel a közösségi kötelékek erősítése. Az üzem vezetőségének az a fontos, hogy a tervet teljesítsék, s a sok kényszerű túlóra meg társadalmi munka után — csoda-e — kinek van kedve még a szabad idejét is a szaktársaival tölteni? S ha a kedv megvolna is — ott a család, a háztáji vagy a házépítés, nem érnek rá a barátkozásra. Egyszer egy évben összejönnek a brigádvacsorán, beboroznak, aztán pár hétig megvan a dumatéma ... Néhány ismerősöm társasházban lakik. Társasház — már a szó hallatán nevethetnékem támad. A lakótársak ugyanis anynyira nem ismerik egymást, hogy a liftben rendre megtudakolják. Hányadikra parancsolja? Holott évek óta ugyanazon a folyosón laknak... Falun olykor még összejárnak az emberek, „letanyáznak”, megbeszélik az újságokat. Tíz-tizenöt éve, amikor még kevés helyen volt, a tévé is összehozta a szomszédokat, belekopogtak a tulajdonoshoz, hogy megnézhessék ezt meg azt a műsort. S közben jól kicsevegték magukat. De ma már majd mindenkinek van saját készüléke — hát inkább otthon maradnak az emberek. Klubhelyiség is kevés faluban van. Azelőtt ott volt a gazdakör, a földmunkás egylet, a sportklub, a legényegylet, ki-ki abba a társaságba mehetett, amelyikben a legjobban érezte magát. Ma csak egy helyre ballaghat mindenki, a művelődési házba — ha van. De oda inkább csak akkor mennek, ha valami program akad: szüreti bál vagy hakni-műsor... Különben — magyarázzák az igazgatók — nemigen érdemes felfűteni ezt a hodályt... Major Máté két esztendeje a Valóságban ismét fölvetette a kollektív lakóház — az úgynevezett korház — kérdését. Ha építőiparunk jelenleg még képtelen is arra, hogy közös könyvtárral, uszodával, mozival és presszóval fölszerelt házakat építsen, arra igenis volna mód, hogy a földszinten, vagy az alagsorban egykét közös helyiséget kialakítsanak. A legtöbb lakótelepi házban van ilyen helyiség: limlomot tartanak beülnie vagy kiadják albérletbe egy kisiparosnak. A lakások kicsik, este, miután a gyerekek elaludtak, ki tud vendéget fogadni, társalogni vagy — uram bocsá — vitatkozni? De ha ott lenne az a közös helyiség, a klubszoba, volna hol lehajtani egy pohár sört, s mellette megvitatni a világ dolgait. Lenne hol kártyázni, sakkozni, barkácsolni. Hány ilyen helyiség van Budapesten? És ha nincs terünk időnk arra ,hogy összejöjjünk, hogyan lehetnének barátaink? Kiveltudjuk megbeszélni munkánk perspektíváit, szerelmi csalódásainkat, házasságunk zökkenőit, a gyereknevelés fonákságait? Senkivel. A minden meghittséget nélkülöző eszpresszók és kocsmák alkalmatlanok a komolyabb eszmecserére, így hát társalgásaink a tegnapi tévéfilmre, a szombati meccsre, meg a főnök legújabb flörtjeire szorítkoznak, mindezt néhány új viccel fűszerezve ... Magunkba fordulunk, akarva-akaratlanul elzárkózunk a világ elől. Szemünk helyett a tévékamerával nézünk, fülünk helyett a rádió mikrofonjával hallgatózunk. S ha kezünkbe kerül valami statisztika, fejcsóválva konstatáljuk, milyen tömeges arányokat ölt az alkoholizmus, az ideg- és elmebetegség, az öngyilkosság. Mindez véletlen volna? Hallgassuk csak, mit mond Arisztotelész: „Mint midőn, ha a saját arcunkat akarjuk megnéz - ■ ni, tükörbe tekintünk, hogy lássuk, ugyanúgy, midőn megismerni kívánjuk önmagunkat, a barátunkra tekintve ismerjük meg ...” Nekünk, úgy látszik, elég a fürdőszobatükör, hogy megfésülködjünk, megborotválkozzunk vagy kikenjük-kifenjük az arcunkat. Mert emberek közé megyünk, s véletlenül se akarjuk, hogy valaki — akár a barátunknak nevezett valaki — olyannak lásson, amilyenek valóban vagyunk. Bálint B. András más intézkedéseikkel hosszú időkre döntenek sorsukról. Mint egész infrastruktúránk, művelődési hálózatunk sem képes lépést tartani az életszínvonal és a szabadidő növelésével. Talán nem volna egészen jogtalan a lakossági megtakarítások jelentős részét kulturális beruházásokra fordítani. Művelődésünk ugyanis szélesre alapozott, aztán lépcsőzetessé váló, legfelül erősen kihegyesedő piramisra emlékeztet. A legfelső és persze legköltségesebb lépcső keresztmetszete semmivel sem tágabb, mint negyven éve. A többségnek gyakorlatilag semmi esélye sincs rá, hogy valaha ide feljusson, a kiművelt emberfők számát gyarapítsa, Így aztán lakosságunk nagyobb részét egyáltalán nem fogja sem lelkileg, sem pénzügyileg földhözvágni, bármekkorát emllkedjennek is a kulturális szolgáltatások és árucikkek árai. Vagy nem juthat hozzájuk, vagy ingyen se kellenek. Vannak azonban réteglek, amelyeknek nemcsak joguk a művelődés, hanem kötelességük is, nemcsak kikapcsolódás, nem csak a szellemi, erkölcsi tökéletesedés útja, hanem kényszerűség és „munkaeszköz” is. Az értelmiségre, a diplomásokra gondolok, de hozzájuk kell számítani azokat a foglalkozásszerűen nem értelmiségieket is, akik kulturális igényeik kielégítésére eddig is készek voltak áldozatot hozni. Még a diplomások egy részét sem teszi tönkre a kulturális áremelés, mert vagy nem éltek lehetőségeikkel eddig sem vagy igényeik és jobb anyagi helyzetük révén eddig is ők voltak a fő fogyasztók, tehát továbbra is azok maradnak. De egy jól körülhatárolható réteg, a fiatal értelmiségiek és a munkásság művelt rétege, újabb anyagi megterhelésnek néz elébe. A kezdő értelmiségiekkel elég mostohán bánik gazdaságpolitikánk és szociálpolitikánk. Fizetésük megállapításánál arra szokás hivatkozni, hogy a diplomás iskoláztatása óvodától diplomáig, állam bácsinak kétszázezer forintjába került, ezt törleszti vissza a diplomás alacsony kezdőfizetésével. Mármost mi az oktatás a kiadás? Személyi kölcsön, amelyet meghatározott havi törlesztéssel tartozik ki-ki tíztizenöt év alatt visszafizetni vagy szellemi beruházás? A helyzet tisztázatlansága, az obskúrus kölcsön-szemlélet súlyos tehertétel a fiatalok helyzetének megítélésében. Helyesebb lenne, ha az oktatási költséget beruházásként fognánk fel, és az nem az értelmiség keresetének megkurtításából törlesztődne, hanem az alkotómunka nagyobb lendületéből Naponta láthatjuk, hogy a fiatalság alkotó hajlandósága csip-csup anyagi problémák miatt nem bontakozik ki. Ilyen okok miatt az értelmiségiek többsége tényleges alkotás helyett keresetének feltomnászásával és lakásgondjainak megoldásával kell hogy eltöltse legértékesebb éveit. Ha a továbbiakban eddigi problémáit tetézik az önképzés és művelődés költségnövekedései is, anélkül hogy keresetét ehhez hozzáigazítanák, megkapta az erkölcsi felmentvényt, hogy sutba vágja minden szellemi igényét. Az ég felé tartó kulturális dotációkat, persze, akár a többi dotációt, ésszerűen le kellene építeni. Ennek legkézenfekvőbb módja, ha minden a valóságos értékén kerül forgalomba, és mindenki a munkája arányában kapott keresetéből valamint személyre szóló szociális korrekcióból elégítené ki szükségleteit. De különösebb jóstehetség nélkül is tudjuk, milyen messze vagyunk ettől Akikor viszont a művelődés költségeit az egyes rétegek tényleges szükségleteinek megfelelően kellene egészséges arányosítással beépíteni a keresetekbe, enélkül a dotációknak a fogyasztókra való áthárítása visszalépés, és a kultúra ellen hat. A rengeteg szétcsurgó pénzből éppen csak a két legfontosabb dologra nem futja nálunk kellő mértékben, a munkaerő újratermelésének két forrására: a gyermeknevelés tényleges költségeit fedező családi pótlékra és a szellemi alkotó munka nyugodt lehetőségeinek biztosítására, ösztönzésére. Dessewffy László A bőrlátás rejtélye Mindig izgalmas játék más szemével „újralátni” valamit, amit magunk már ismerünk, átéltünk: az összehasonlítás az élmény közösségének jó érzésén kívül alkalmas vizsgája megfigyelőképességünknek, értékítéletünknek. Különösen igaz ez újságíró esetében, aki az összevetés révén azt is ellenőrizheti, sikerült-e legalább olyan jó műfaji megoldást találnia a témához, annyi lényeges elemet észrevenni ésvezetni az eseményből, mint krónikástársának. Nos, miután a „bőrlátásról” a szeptember 9-i 168 óra műsorában magam is tudósítottam, ilyen érdeklődéssel olvastam az ÉS december 9-i számában Apostol András riportját a bőrével olvasó szovjet nőről s ismeretlenül megemeltem a kalapomat a szerző előtt, minthogy az érdekes információ közlésén kívül egy rendhagyó ember belső világát is megsejttette az olvasóval. Az írás — noha egy tudományosan nem elemzett, de kétségtelenül a tudomány hatáskörébe tartozó jelenséggel kapcsolatos — érthetően nem tekintette feladatának a bőrlátással kapcsolatos nézetek, szakvélemények és hipotézisek ismertetését. Nem is ezt kérem számon, hanem — tapasztalván a téma kényességét s elképzelve a „hiszékenyek”, illetve a „tiszta tudomány” védelmezőinek végletes reagálását — azt az információt hiányolom, hogy Reza Kulesova nem egyszerűen kuriózum: különleges képességeit komoly szovjet tudósok tanulmányozták és tanulmányozzák, köztük Kobzarev akadémikus, aki — a riport utalása szerint is — részt vett a kísérleten. Ez már azért is fontos lett volna, nehogy a riportert besorolják — amint az sokszor tapasztalható — az áltudományterjesztők, avagy a rémhírterjesztők közé. Még inkább sajnálatos, hogy Apostol András esetleg úgy kavar vihart, hogy elmulasztotta közölni: a Tyehnyika Mologyozsi szerkesztősége (ezt a lap képes riportjában szintén megírta!) 1977 végén szervezte a találkozót Kulesovával. Időközben az aszszony ugyanis meghalt. Ez év januárjában egy agydaganattal kapcsolatos vérömlés a tudósokat véglegesen megfosztotta attól, hogy a szovjet asszony közvetlen közreműködésével vizsgálják a bőrlátás változatlanul izgató rejtélyét. Csák Elemér Kultúra, pénz, fogyasztók Az ÉS 49. számában „isten ments” kiáltással óv bennünket Lázár István attól, hogy rövid cikk keretében belevágjunk a dotációk taglalásába. Mégsem lehet megkerülni az isteni kísértő vállalkozást, hogy a kulturális dotációk legáltalánosabb vonásairól beszéljünk, még mielőtt sem Szerkesztői üzenetek TÖBB OLVASÓNK kérésére közöljük, hogy a szilveszteri számunkban megjelent Életszínvonal-történelmi vicc-antológia összeállítója: Száraz György; PRINCZ OSZKÁR, PRÁGA; FELSŐ GÉZA, SOPRON; PRENOSZIL S ANDORNÉ, BUDAPEST; LENDVAY CSABA, BUDAPEST és mások. Köszönjük a leveleiket, melyekben az eszperantó nyelvet védelmezik Melczer Tiborral szemben (ÉS, 50. szám). A vitát azonban nem akarjuk folytatni és a pert eldönteni. Az kétségtelen, hogy valamifajta nemzetközi közvetítő nyelvre szükség lenne. Kétséges, hogy ezt a funkciót betölti-e valaha is az eszperantó. A dolgok mai állását szemlélve úgy véljük, ráérünk még Zamenhof nyelvét megtanulni. CSŐKE ANTAL, BUDAPEST. Felvidéki István hozzászólásához (ÉS, 50. szám) kapcsolódva társadalmi összefogást javasol Mészáros Lázár honvéd altábornagy földi maradványainak hazaszállítására, és kezdő lépésként ötszáz forintot ajánl fel erre a célra. ” Javaslatát ezúton továbbítjuk az illetékeseknek. DR. SZ. L., BUDAPEST. „Kérem, ne hagyjanak kétségben, és árulják el, végül is hogy hívják december 16-i űrhajózási interjújuk alanyát. Dr. Hideg János vagy dr. Hideg András?** Közöljük — többirányú bocsánatkéréssel —, hogy a megszólaltatott orvos-ezredes neve: dr. Hideg János. DR. LONGER LAJOSNÉ, CSÁKTORNYA. „Érdeklődéssel olvastam Papp Mária Adriai tercinák című írását az ÉS 49. számában. A szerző többek között a színházak szerb, horvát, szlovén elnevezését sorolja, s hibásan »prozoristé«-nek írja a szerb szót. Helyesen: pozoriste.” — Észrevételét köszönjük, az elírás sajtóhibából származik. Sinkó Veron rajza ÚJÉVI ORKÁN (Folytatás az 1. oldalról) tam jelenteni, a villanykörtéhez érintettem a lázmérőt, és figyeltem, hogyan emelkedik a higanyszál. Most a fordítottja történik, ilyet sem láttam még: szemmel követni tudom, hogyan száll le a higany. Ebéd előtt tíz fokot mutatott. Most, amikor figyelni kezdtem, már csak hat volt és íme, szemem láttára húzódik össze. Már a fagyponton van, de csak percekig, már két fok mínusz, aztán négy, öt, hat! Itt megállt. Egy óra alatt tizenhat fokot csökken a hőmérséklet, várom, hogy jöjjön a fejfájás. Ki kell mennem, szélárnyékba tenni a kocsit. Ha nem láttam volna a hat fokot, húsznak vélném a szélben. A fák nyögnek, egy fenyő felsikolt, gyökerestül tépi ki az orkán a földből. Behúzom a nyakam, a házról hullanak a paladarabok. Egy már az autó tetején van, meg is sebezte a zománcot. Iszonyú lehet most országúton lenni, gondolom, amíg a kocsit lépésben állítom a ház mögé, de a szél még így is félrenyomja. A sötétség egy órával korábban szakadt le ránk, mint a tegnapi, szilveszteri tavaszban. A tó is feketébe burkolózott, a hullámok már nem lovon, hanem harckocsikkal támadnak, dübörögnek robbannak, olykor mintha tüzelnének is. A házfal egyik szögletében fedezéket keresek, úgy kémlelek ki a Balaton felé. Nem csodálnám, ha golyó érne, hiszen látom a torkolattüzet. Villámlik valahol messze, a Szentgyörgyhegy mögött, talán Tapolca felett. A vihar csatazaja a szobába is behallatszik. Bújjunk a kályha mellé, nézzük a televíziót. Az orkán előbb túlharsogja az elektronikus hangot, azután ütközetet nyer. Nagy csattanás a képernyőn, sötétség. Még ég a villany, de feleségem már keresi a gyertyát. Az asszonyokban tovább élnek az ősi mozdulatok ösztönei. Mire megtalálja, már ki is alszik a villany. Házigazdánk tavaly óta villanyfűtésre állíttatta át a nagy cserépkályhát. Egyszerűbb, tisztább. Örültünk neki. De a vihar negyed óra alatt kikergeti a samotttéglákból a meleget. Most jó lenne egy kis igazi kályha. Néhány hasáb fa, meg egy kis gyújtós. Vajon arra akar-e figyelmeztetni a százhúsz kilométerrel száguldó orkán, hogy ne szeressük annyira a sebességet? Vagy arra, hogy az újítás kedvéért ne vessük el a hagyományt? Ezzel alszom el, a paplanra ráborítva télikabátomat is. Reggelre a szél már csak játszadozik velünk. Az ablakra vastagon ráfagyott a tóból idáig felfröcskölő víz és a vihar hordta pára. A Balatont nem látom, de a kérdésre mintha megtaláltam volna a választ. Ég a villany. Megcsinálták az orkánban. Újra meleg a kályha. A gyerekek egy fagyott szárnyú szárcsát hoznak be. Odatesszük a kályha mellé. Egész teste megdermedt, csak szemével jelzi, hogy segítsetek emberek, még élek. A szoba melegében fölenged a csonttá fagyott toll. A gyerekek letörölgetik róla a vizet. Eredj, madár, repülj. 1979. JANUÁR 6.