Élet és Irodalom, 1980. július-december (24. évfolyam, 27-52. szám)

1980-08-16 / 33. szám - Sumonyi Zoltán: Hol vannak jelen? • könyvkritika • Jelenlét. Csehszlovákiai magyar költészeti antológia (Madách) (10. oldal) - Sarkadi László: Hajdú Ráfis Gábor emlékére • nekrológ (10. oldal) - Szász Imre: A félkarúság képlete • könyvkritika | Küszöb • Dobó Piroska: Alászállás (Szépirodalmi) (10. oldal)

SUMONYI ZOLTÁN: 21 Jelenlét. Csehszlovákiai magyar költészeti antológia (Madách, 591 old.) „Igazán nem jó magyar poétának lenni..irta 1917-ben Ady Endre Octavian Gogának, de mit írhatott volna neki négy vagy öt év múlva, ha megéri? És ha nem Budapesten, de Kolozsváron, Kassán vagy Szabadkán éli meg az 1919 utáni éveket? Vagy akár — hiszen csak hatvannyolc éves lett volna! — az 1945 utáni egy-két esztendőt?! ”... de higgye el nekem Domnul Goga, hogy lelkiismeretet nem cserélnék vele” — folytatódik a megkezdett Ady-mondat a Levél helyett Gogának című cikkben, amelynek írója és címzettje is még a korabeli magyar államhatárokon belül élt. De vajon hogy is hangzott volna ez a mondat, ha már nem Magyarországon fogalmazza meg a költő? Persze, a „mi lett volna ha?” történelmietlen kérdéseket én sem szeretem, s eszembe sem jutna Ady Endre, ha a Jelenlét című antológia előszavában nem bukkanok egy 1948-ból származó Fábry-idézetre. „Behozhatatlan hátránnyal, de le nem becsülhető előnnyel indultunk: tiszták maradtunk, emberek maradtunk. Némák voltunk, és embertelen hang nem hagyta el a szánkat... A sértődöttség, bosszú és türelmetlenség elvakító szenvedélyét mi elemésztettük magunkban: ennyi az előnyünk és ezt meg kell tartanunk, ez kincsünk, zálogunk és menlevelünk: mi voltunk és vagyunk a vox humana népe!” Mit jelenthet ez?! Szerencsére Fónod Zoltán előszava megmagyarázza azt, amiről mi, magyarországi harminc-negyven évesek mit sem tudhatunk. „1948 februárját követően — a jogfosztottság, a hallgatás és némaság évei ,után — a munkáshatalom helyreállította a csehszlovákiai magyarság jogait, s hatályon kívül helyezte a kollektív bűnhődés tarthatatlan vádjait. Az Új Szó első száma, 1948 december 15-én a csehszlovákiai magyarság legsúlyosabb korszaka után tett pontot. A hontalanság, a némaság, kiszolgáltatottság, az anyanyelvi szó tilalma után.” Tehát erről van szó, ezt jelenti a vox humana népe. S harmincegy évvel korábban Adynál: „Amelyik nemzet ma internacionalista fényűzéseket engedhet meg magának, nyert ügyű!” Ez a bevezetés, mint ahogy az antológia előszava is, úgy hangzik, mintha mentegetőzés volna. Mintha olyasfélét akarna jelenteni, hogy ezeket a dolgokat is vegyétek figyelembe, amikor a verseket olvassátok! S amikor a versek megméretnek, a történelmet is tegyétek melléjük a serpenyőbe Közép-Kelet-Európa kis népeinek történelmét. A nehéz éveket, amelyek ha elmúltak is, kisugárzásuk ígyúgy tovább munkál. Mert nagyon jól tudjuk, hogy az elhintett és évekig fennen hangoztatott vádakat és rágalmakat már soha nem lehet teljesen visszavonni. A kisebbségi tudat és közérzet pedig még ott is kialakul, ahol ennek felszítására soha nem voltak hivatalos megkülönböztetések. Tehát bármennyire ódzkodunk is tőle, ezeket a bevezető mondatokat mégsem lehet figyelmen kívül hagyni, amikor a csehszlovákiai magyar költészet legújabb antológiáját elemezzük. Egy reprezentatív antológia — éppen mert minden élő költőtől vagy minden korosztály képviselőitől be akar mutatni valamit — óhatatlanul egyenetlen. És, persze, nemcsak színvonalban, de versszemléletben is igen nagyok a különbségek. Ez magyarázható azzal is, hogy a hetvenkét éves Csontos Vilmostól a huszonkilenc éves Varga Imréig legalább három generáció képviselteti magát, de igazán az a meglepő, hogy ezek a korosztályok mennyire különböznek egymástól versszemléletben, versépítkezésben is! Az idősebbek — Csontos Vilmos, Gyurcsó István, Dénes György — költészete jelenti azt a hidat, amely az Ady utáni korszak egyszerűsödő, népdalszerű verseivel a József Attila-i filozofikus költészetig ível! Korántsem az összehasonlítás szándékával, csupán a magyarországi olvasók számára, fogódzóul említem mellettük Erdélyi József vagy Sinka István nevét. Hiszen a csehszlovákiai magyar népiesek hangvételükben és témaválasztásukban is leginkább Erdélyiékkel rokoníthatók. Verseikben elsősorban a szülőföld, az ősök és a hajdani szegénység emlékei szólalnak meg. (Dénes György: „Ha élne szegény nagyanyó”,„Kapanyél, kapanyél”,Gyurcsó István: „Éjfélig a gondot kergették”, „Fut a tél, fut a tél”, Csontos Vilmos: „Jaj, Szikince”, „Lánc, lánc, eszterlánc”.) Rácz Olivér, aki születési dátumát tekintve csak néhány évvel fiatalabb, mint Csontos vagy Gyurcsó, versszemléletét, verskultúráját tekintve mégis sokkal közelebb áll a középgeneráció legjobbjaihoz. A szombathelyi politikai fogház balladája című, megrázó erejű verse — bár hivatkozik Oscar Wilde balladájára — a magyar olvasót inkább Pilinszky költészetére emlékezteti. S azon belül is talán a legnagyobbra, az Apokrifra. ”... mint aki hosszú, terhes út után / megérkezik magányos otthonába, / Úgy tért haza egy őszi délután: / megérkezett a régi kis szobába. „ ... A függönyt nézi és a képeket, / a házkutatás hajdani nyomát, / a feldúlt szekrényt, feldőlt székeket, / számba veszi visszanyert otthonát.” A derékhadat a negyven-ötven évesek korosztályát elsősorban Ozsvald Árpád, Tőzsér Árpád, Cselényi László és Zs. Nagy Lajos reprezentálja. Ozsvald Árpád népdal-indíttatású legjobb versei jobbára megmaradnak a népdalszerű műköltészet intellektuális szintjén (Luca-napi emlék, A legkisebb legény, Csordákat, Jegenyék). Néhol viszont kilép a népköltészet ihlette keretekből, és általánosabb szimbólumok felhasználásával a gondolati lírával is megpróbálkozik (Tékozló fiú). Tőzsér Árpád biztos forma kultúrájú, megbízhatóan jó költő, akinek kötött formájú, tisztán rímelő verseiből egy határozott arcélű lírikus rajzolódik elénk. A népköltészet és a műköltészet elemeiből kialakított magának egy látszólag dalszerű, mert rövid sorokban lüktető és két-, három-, négysoronként összecsengő versformát, amellyel kemény és kíméletlen önarcképet rajzol. (Például: Mogorva csillag; Vydrica 5.). Pályatársai közül Tőzsérben fogalmazódik meg először költői szinten a kisebbségi tudat, és a visszafogottságával méginkább felerősödő versében (Fejezetek egy kisebbségtörténelemből) pontosan beszámol e tudat kialakulásának idejéről és körülményeiről is. Vele kezdődik az a költészet, amely szerves része ugyan a magyar irodalomnak, mégis összetéveszthetetlenül különbözik a hazaitól. Pselényi László az antológia legsokszínűbb költője; bravúros forma- és témagazdagsága azt bizonyítja, hogy egyrészt szinte mindent tud a költői mesterségről, másrészt, hogy szinte minden versírásra készteti. Legerőteljesebb darabjai mégis a sodróan hömpölygő Kassákos versek, és legizgalmasabb közlendője a hazájáról és népéről, illetve e két fogalom kölcsönhatásáról szóló tudósítás Nemzeti kisebbségében élő költőnek nem is lehet ennél fontosabb feladata. Rapszódia a bodrogközi szélről című versében így ír: „...Mert évek óta fúj a szél / ezen a tájon dúl a harc/ tizenkét éve küszködik / egymással mint két összemart / halálra csókolt szerető / két nagy ellenfél múlt jövő”. Zs. Nagy Lajos igen közel áll groteszkbe hajló fanyar verseivel a korosztályához tartozó magyarországi költők egyik jelentős csoportjához. A szikár élőbeszéd, a dolgoknak szinte „egy az egyben” való átemelése a versbe — amelynek művészi erejét a sorrend leleménye adja —, intellektuális élményt és felüdülést jelent a szimbolista, szürrealista vagy népitermészeti képek zuhataga után. Ráadásul az effajta költői szemlélet és módszer a parabolák végtelen lehetőségét rejti magában. (Ótestamentum, Nagypéntek 1964.) Csupán összehasonlításként nézzük meg, hogy a Cselényinél idézett nemzeti sorskérdés miként fogalmazódik meg Zs. Nagy Lajos Csehszlovákiai magyar költő fohásza az Úrhoz című versében: „Uram, világosítsd meg a mi elménk, / teremts nekünk minisztereket, hóhányókat és / zongorahangolókat, / szabadíts meg bennünket a fülcsengéstől, / a fülcimparángatástól és nyelvátültetéstől, mert tüskés a mi sorsunk, mint a kaktusz”. Ez a versszemlélet és módszer jellemzi a legfiatalabb korosztály tehetséges képviselőit is, elsősorban Kulcsár Ferencet, Tóth Lászlót, Varga Imrét és Mikola Anikót. E rövid ismertetés nem vállalkozhat arra, hogy érdemben és részletesen foglalkozzék egy huszonkét költőt felvonultató, ötszázkilencven oldalas antológiával. És ahogy — valószínűleg — a szerkesztői válogatás, úgy ez a kritikusi szemezgetés sem mentes a szubjektivitástól és az esetlegességtől. De nem is ez az én gondom. Hanem az olimpista cím, a jelenlét. Hogy valóban jelen vannak-e és hol vannak jelen? Hogy hány olvasóhoz jut el ez a 3800 példányban megjelent verseskötet, amelyből 2100 példány Csehszlovákiában maradt, 1700 pedig Magyarországra került? Én boldog volnék, ha elmondhatnám, hogy a csehszlovákiai magyar költők jelen vannak, vagy jelen lesznek a magyar nyelvű költészetben ! Hol vannak jelen? Tóth István Ferenc rajza Hjdú Ráfis Gábor emlékére Az anyakönyv szerint Hajdú Gábornak hívták, a Ráfis nevet a család egyik régi ágának hagyatékából vette, de több mint tízéves irodalmi munkássága jobban hitelesítette így, mint a matrikula: H. R. G. Ezen a néven ismertük meg, így harcolta ki reputációját és tekintélyét az irodalmi jelen világában. Aggályosan pontos, filológiailag megbízható írásaira gondolva vagy komor tekintetére emlékezve, nem tudok tárgyilagos szavakat találni búcsúztatására, elsősorban azok nevében nem tudok tárgyilagos lenni, akiket ő „hozott be” az irodalom fórumára, a fiatal íróknak, költőknek nevében. Másodszor azoknak nevében, akik jó nevelést, hiteles irodalmi elemzést, pontos útbaigazítást és módszereket kaptak tőle, a tanítványok nevében. Kollégái és barátai érzelmeit is tolmácsolom, amikor nem vagyok elfogulatlanul tárgyilagos, és kimondom: nagyon fáj személyének elvesztése. Sokan nem szerették, de ki szereti a számonkérő kritikust? Felfokozott igények jellemezték, s talán azt is mondhatjuk: ez tette sírba is, mert önmagát sem vonta ki önnön követelményének magas mércéje alól, szilárd világot szeretett volna építeni és látni maga körül, de sokszor ingoványon járt. Léptei ezért voltak bizonytalanok néha. Kevés ember van közöttünk, aki olyan szigorú volna önmagához és a környezetéhez, mint ő volt, de aki a humánus, meleg baráti érzéseket úgy tudná ötvözni a követelmény szigorával, mint ő tette. Azt pedig közömbös ismerői is elfogadhatják, hogy nagy pálya törött ketté, nagy szellem szűnt meg , működni halálával. Tudata mindig szilárdan uralkodott szellemén, akarata azonban kevésbé volt ura bonyolult lelkivilágának. Tudjuk, halála előtt többször megingott, de azt is illik tudni, nem a gyengeségtől, hanem a nagy vállalkozások természetes terhét megsokszorozó önfelelősség — néha képzelt, néha valódi — túlsúlyától. Legtöbben a szigorú kritikust, a feszes hangú publicistát ismerték benne. Kevesebben látták közelről mint szerkesztőt, kollégát, barátot. Minden tettében ugyanaz vezette: a különböző életsíkok ugyanazon eszme szolgálatának színterei voltak számára. Lesújtó volt látni utolsó hónapjait, ahogyan szemmel láthatóan kopott korábbi kedves humora, nehezedett emberies könnyedsége, s lett zárkózottabb, a régebben mindig mindenkinek éppen ráérő és minden panaszt meghallgató jóbarát. Az egyetemi évek után benn maradt tanítani az Eötvösön, majd korán munkatársa lett a Kritika szerkesztőségének, később a Népszabadság kulturális rovatában dolgozott s végül a Kritika főszerkesztő-helyettese lett. Irt majd minden műfajban: kismonográfiát Sarkadi Imréről, eszszét Krúdyról, színikritikát, cikket, tanulmányt, interjút, riportot. Szívesen fejtegette véleményét, ha meghívták valahova, adott jó tanácsot fiatal pályakezdőknek, szerkesztett kötetet, vezetett vitafórumot. Hangja keményen szólt, de hagyta magát meggyőzni, hanem volt pontosan igaza; lehetett vele vitatkozni; ellenfélnek kemény volt, de tisztességes. Véleményét szívesen elmondta, de gyötrődje fogalmazott, bele tudott betegedni egy-egy dolgozat megírásába. Egy korábbi időszakban közös szobában dolgoztunk. Úgy tudott önfeledten bolondozni, mint egy gyerek. De egy pillanat alatt karikás lett a szeme, ha az írott szó felelőssége közelről megérintette, mert könyörtelen logikája nem engedte kompromisszumot kötni, az igazat mondani pedig néha nemcsak annak fájó, akit érint, hanem annak is,, aki mondja. Ő ilyen alkatú ember volt, mindig szolgálatban, nem tudott könnyedén lazítani, nem fordult a néha olyannyira szükséges, lelki görcsöket oldó megoldásokhoz. Inkább vállalta a kegyetlen, végső leszámolást, mint hogy engedményeket tegyen. Nincs jogunk ítéletet mondani utolsó tette fölött, sajnálni lehet, elvesztése miatt lehetünk szomorúak, de morálisan meg nem róhatjuk. Munkássága és emléke tiszteletet érdemel. Sarkadi László ------------------------------------------------------— SZÁSZ IMRE: A félkarúság képlete . Dobó Piroska: Alászállás. (Szépirodalmi, 419 old.) Mint olvasó és kritikus, szívesen küszködöm egy könyvvel; viaskodok is, ha kell, de verekedni nem szeretek vele. Márpedig Dobó Piroska könyvével verekedtem. Szinte a szó fizikai értelmében nemegyszer a sarokba akartam vágni, hogy én ezt tovább nem olvasom. Mindjárt az elején elkezdte azt a divatos ál-belső monológot, teleszólva később megmagyarázandó nevekkel, amiről azt kellene hinnünk, hogy most fejest beleestünk az elbeszélő főhős lelkivilágába. Ronda affektációja ez a hang mai prózánknak. Felületes átvétel azoktól, akik jól csinálták, a korai Szabó Magda-regényektől, Mészölytől. De ott ez iszonyúan feszített, nagy gonddal felépített szerkezet, igazi mondanivalóval, és valóban titkos, tán még az író által is csak sejtett összefüggésekkel, nem pedig színpadi szerepjátszás. Igazságtalan e divatért egy első könyves írón elverni a port, de Dobó Piroska regényének eleje felbosszantott: annyira hamis a hang, annyira csinált a helyzet, annyira nagy az igyekezet, hogy a gondolati közhelyeket valamilyen absztraháló kacifántossággal megemelje. Aztán, kötelességérzetből mégis tovább olvasván, elkezdtem tűnődni: vajon a Bibliában kímél meg egy várost vagy valamilyen emberi közösséget az Úr, mert talál benne egy igaz embert? Nem jutott eszembe, de Lenke, a csúnya, bogaras és nagyon vonzóan emberi vénlány megjelenése a regényben mindenesetre megajándékozott az első igaz emberrel, aztán megint találkoztam egy csomó hamis, egysíkú s gyakran felesleges figurával, aztán előkerült Edit, a befolyásos középkorú szépasszony, s a főhős nagy szerelme és később felesége, Nikol. Ők vigasztaltak meg a közbülső bosszúságokért. Hadd mondom el először a regény történetét, dióhéjban: Elbeszélő Vidrai Kálmán, munkás vagy inkább lumpen anyja nevelte-eltartotta tehetséges fiú. Legjobb barátja a gazdag s a háború után is jól helyezkedő Szántó család nonkonformista fia, Dévi. Anyja akarata ellen, gyűlölködő s fájdalmas harcok közepette járja ki az egyetemet. Anyja ott is hagyja, elköltözik egy férfival, vidékre. Egyetem után Vidrai nem hajlandó protekciót igénybe venni, inkább elmegy vidékre — egy építkezésre — mérnöknek. Zárkózott, konok, magának való. Volt évfolyamtársa, az ügyeskedő,világfias Tóth Ármin (micsoda névválasztás!) kapacitálja, hogy jöjjön az ő tervezőintézetükbe (persze, egyéni haszonlesésből). Végül aztán felkerül, protekcióval, ha nem kéri is, s ott lázadások és munkátlanság után beletörődik abba, hogy az embernek ebben a világban pártfogó kell. Neki Edit az, nagy befolyású szeretője. Találkozik Nikollal, a színes, vibráló, művészi temperamentumú fotóssal, beleszeret, elveszi, gyerekük születik, a gyerekük meghal, Nikolból kitör a lappangó skizofrénia, végül öngyilkos lesz. Mi nem tetszett nekem ebben a regényben? Először is legszembeszökőbben és legtöbbször a stílus. Nagy bátorság kell ilyen mondatot leírni: „Pillantás, mely ölni, ölelni tudott. Nem takaró, ahogy a szavak gazdag szövetébe KÜSZÖB sem takarózott soha, pedig zenéltek a száján költészetet utánzó művészi fenségességgel.” Tipikusabb azonban ez: „Szembenézett a félkarúság egyensúlytalanságával, amitől egyszerre ketten sérülnek meg.” (Félreértés ne essék: a félkarúság képletes.) Dobó Piroska stiláris absztrakcióit igen gyakran nem a gondolkodás — benne a stiláris gondolkodás! — kényszere hozza létre, hanem egy kellően meg nem alapozott stiláris ambíció. S ez nemcsak azért baj, mert a stílus, ha feltűnő, mindjárt megnyerd vagy eltaszítja az olvasót, hanem azért is, mert többnyire ezt használja jellemzésnek, leírásnak a főhős eszmefuttatásainak formájában. Direkt ábrázolás ugyanis nagyon kevés van a regényben. Az ábrázolás másik, általa használt, szerencsésebb formája egyik-másik szereplő egy-két mondatos közbevetése. Inkább vélemények ezek, nem ember- vagy helyzetábrázolási lehetőségek, bár — főként a bogaras és következetlen Lenke közbeszólásaiban — olykor nagyon hatásosak. Itt vagyunk az ábrázolásnál. Említettem azokat az alakokat, akiket élőnek éreztem. Van még néhány ilyen kisebb szereplő. Valamennyien pozitív vagy nagyobbrészt pozitív alakok, legalább annyiban, hogy a személyi, emberi, erkölcsi függetlenségre vágynak. Ez, azt hiszem, a regény fő témája, fő mondanivalója. A negatív alakok, a Szántó szülők, Tóth Árgnin vagy az 56-os események leírása, olyan sematikus, amilyenre én, meglehet, a memóriám önvédelméből, az utolsó húsz évből nem emlékszem. Voltaképpen ugyanilyen elnagyolt közhely Vidrai önérzetes védekezése a boldogulás erkölcstelen lehetőségei ellen. .Milyen regény végül is a Dobó Piroskáé? Azt hiszem, rossz. De bujkál benne egy szép, nem egészen megírt lírai regény. Sajnálom, hogy az írónő nem fedezte fel magának. ERIBE)1980. AUGUSZTUS 16.