Élet és Irodalom, 1980. július-december (24. évfolyam, 27-52. szám)
1980-08-16 / 33. szám - Császár István: A túlélés változatai • könyvkritika • Jurij Scserbak: Karantén | Jarpil város krónikájából (Európa) (11. oldal) - Lengyel Balázs: Új Babits-mű? • könyvkritika • Babits Mihály BESZÉLGETŐFÜZETEK I-II. (Szépirodalmi) (11. oldal) - Gervai Tamás: Mohács-impressziók • kép (11. oldal)
1930. AUGUSZTUS 16. I ■ Juri) Scserbak: Karantén. / Jaropil város krónikájából. (Európa, 296 old.) A „túlélés”, mint fogalom és tény a mi századunkban olyan hétköznapi gyakorlati kérdéssé vált, mint például az, hogyan ápoljuk fogazatunkat vagy bőrünket; tehát már nem lényegi ügy, hanem (bármennyire logikátlanul hangzik is) az emberiség egészét érintő partikuláris probléma, aminek megoldása nélkül lényegi ügyeink egyáltalán nem lesznek. Aki nem képes arra, hogy háromszázadmagával életben maradjon egy marhavagonban, aki nem képes ember maradni kínzások és éhínség és árulás között, sőt aki nem tud gondolkodás nélkül meghalni, annak emberi jövője sem lesz, és nem hagy maga után jövőjében bízó emberiséget sem. Ijesztő, hogy a túlélés témáját ma már a felelősséggel gondolkodó író sem kerülheti meg. Pedig az irodalom, a művészet tárgya nem a túlélés, hanem az élés, az élet: az, ami igazából csak a túlélés után következhet. Természetes, hogy az ember minden más élőtől abban különbözik, abban kell különböznie — ha embernek akarjuk látni —, hogy nem az élet élésében, hanem az élet mikéntjében látja önmaga megvalósultságát. Néhányam örömmel és hittel hisszük: az ember története csak most kezdődik, mert eddig csak valamilyen magára találni akaró „előember” létezett; és ugyanakkor most következett el, hogy nem az ember, hanem maga az emberiség vált puszta létezésében kétségessé; annyira megalázóan, hogy nem az ilyen ember áll szemben az olyan emberrel, hanem a csótányok és amőbák versenytársai lettünk, mert ezek a kezdetleges lények több ezerszeresét bírják el a radioaktív sugárzásnak, mint mi. Jurij Scserbak 1934-ben született, a háború végén alig tizenegy éves volt, mégis egy olyan valóságban lett író, amelyet az határozott meg, a jelenvalók hogyan élték túl a múltat, és ebből eredően őt is az foglalkoztatja, mi hogyan tudjuk túlélni a jelent. Legyünk bátrak kimondani, akár szentenciaszerű igazságként is, hogy ma minden figyelemre méltó író arról ír, miképpen lehet túlélni a jelent. Ódzkodom ettől a „túlélés” kifejezéstől, mert benne rejlik az a feltételezés, mintha a jelen csak elsuhanó állomás volna a sokkal fontosabb múlt és jövő között. Irtózom attól a felfogástól, hogy „átmeneti korban élünk”, mert nekünk ez az átmenetiség az egyetlen valóság. Ha van a magunk képére formált istenünk, csak most lehet , gyötrő istentelenségünket nem enyhítheti, hogy volt és lesz isten. Mi közöm hozzá, ha nekem, most nincs ? ! Azért próbálom szaggatni a látszat logikájának hálóját, hogy egyszerre elfogadva és tagadva, olyannak mutathassam távolban élő kortársamat, Scserbakot, amilyennek látom, érzem. A karantén mai történet, mai hősökről — megfelel a ki nem mondott szűkkeblű kívánságoknak. A színtér, amelyben a szereplők megmutatkoznak, tudományos (mint a vélt életünk), de nem idiótán fantasztikus: egy víruskutató laboratórium munkatársai véletlen baleset következtében megfertőződnek. Lehet, hogy néhány nap múlva meghalnak. És innen következik századunk hétköznapian döntő problémája: hogyan viselkednek, kiesve a jelen életbiztonságából. És ebben a helyzetben kiderül, hogy nezt az unalomig ismételgetett „túlélés” lehetőségein belül kell választani, hanem — és az ilyen választási lehetőséget csak az irodalom és nem valamiféle ésszerű logikának alávetett tudomény tárhatja elénk — a túlélés vág; az embernek maradás lesz a igazi kérdés. Közhelyszerű és magától értetődő következtetés, mégis leírom, éppen mert azok közé a közhelyek közé tartozik, amelyeket sem bizonyításra, sem cáfolatra nem tartunk érdemesnek, lehet emberhez méltatlanul életben maradni, és lehet emberként meghalni. Aki emberként hal meg, az nem önmagát, de az embert őrizi meg, fenntartja az embert.■ Eredetileg nem is arról akartam írni, amiről írtam, de most már elfogy a tinta, a papír és a szükségszerű terjedelem. Scserbak másik kisregényén, a Jaropil város krónikájából című, különös, zaklatott látomáson elgondolkodva eszembe jutott, hogy az orosz irodalomnak van, illetve volt és biztosan lesz egy ukrán vonala, amit nem feltétlenül ukránok írtak. Van egy orosz irodalomtörténész, Borisz Eichenbaum, ő elemzi Gogolt — akinek köpenyegéből az egész orosz irodalom előbújt —, mint azt a fajta nyelvteremtő írót, aki az élőbeszéd ritmusát vitte át az irodalomba. Mellesleg megjegyezve, az „élő” irodalom örökké tartó törekvése, hogy irodalom és élet (Élet és irodalom) között átmenet nélküli kapcsolatot, folyamatosságot létesítsen. Az értő olvasó és a kapcsolatot nélkülözni nem tudó író egyformán tudja, mennyire elviselhetetlen, ha az irodalom különváló, és kizárja magából a közönséget. A Jaropil város krónikájából-t mintha nem is ugyanaz az író írta volna, mint a „mai” karantént Ha ezt az írást igazán meg akarjuk érteni, arra kell gondolnunk — most már túllépve a nagyszerű Eichenbaumon —, hogy az ukránok és az Ukrajnában élő oroszok nemzetileg és nyelvileg viszonylagos közösségben nőttek fel. Egyszerre tudott többet vagy kevesebbet ukránul, oroszul, lengyelül, németül Gogol, aki, persze, hogy észrevette a.. pétervári hivatalnoki beszéd csicsikovi furcsaságait, mint Leszkov, az orosz irodalom nyelvbűvésze vagy Borisa Pilnyak, a maiak szerint szürrealista Bulgakov vagy élő utóduk, Jurij Scserbak. Scserbak... Van modern orosz irodalom, és ez nem csak az emigránsok, az elfogultan szókimondók és a bénultan hallgatók irodalma. Ugye, valahogyan úgy fejezem be, mintha visszatérnék a túlélés és az élés különbségéhez? De ez csak látszat. Tudom, hogy a történelem, az adott történelmi helyzet formálja az embert. De én minden helyzetben a Scserbakokban — és hozzátehetem: a Szimonovokban vagy... —, azokban hiszek, akiknek hallatszik a hangjuk; azokban, akik úgy érzik, hogy bármilyen nehéz történelmi helyzetben szólni kell; akik nem túlélik megbújva a kort, hanem módot találnak az életre. LENGYEL BALÁZS s ■ Babits Mihály BESZÉLGETŐFÜZETEK I—II. (Szépirodalmi, 629 és 480 old.) Könyvkiadásunk kezünkbe adta Babits Mihály „beszélgetőfüzeteit”, két vaskos kötetben, több mint ezer oldalon, a költő fényképével a fedőlapján. Az első kötet anyaga 1938-ból való, a másodiké 1940 t élből. Az operációk miatt hangját vesztett, szólni képtelen költő keresett érintkezést környezetével, közölte kívánságait, panaszait, gondolatait a most sajtó alá rendezett papírfecniken, letépett naptár- meg noteszlapokon és a füzetekben. A megőrzött anyagot annak idején Török Sophie, majd most a példaszerű filológiai kiadásban Belia György egészítette ki jegyzetekkel. E lapszélen futó, helyzetfeltáró és magyarázó tájékoztatás nélkül bele sem foghatna az olvasó a hagyaték követésébe. Az áldozatos filológus-munka eredményeként új, eddig lappangó Babits-művel gyarapodott hát irodalmunk? Rögtöni válasz helyett, próbáljunk a kérdésre a mai filológus-felfogás szempontjait is figyelembe véve felelni. Korunkban a művészetkritika kénytelen így fogalmazni: művészeti tárgy mindaz, amit esztétikai gyönyörködtetés céljából kiállítanak. Legyen az kő, gyökér vagy konzervdoboz. E nem oktalanul kitágított meghatározás szellemében: írásmű mindaz, amit írnak — publikálás céljából. De bizonyos nagyságrenden felüli nagy írónál a publikálás szándéka sem feltétel: minden papírra vetett szó: mű. Egy levél, egy kérvény, talán még egy nyugta is. Egyszerű olvasói ésszel nehéz persze erre rábólintani. Hol van akkor a köznapi élet és a mű közötti választóvonal? Van-e egyáltalában? És hol marad a művön belüli válogatás? Miért tart vissza, szinte kivétel nélkül, minden író zsengéket, sikertelen írásokat, ki nem dolgozott jegyzeteket az íróasztalában? Miért hagy el itt-ott megjelent írárásaiból több-kevesebbet, mikor könyvbe rendezi őket? Miért törődik minden valamirevaló író írásai megszerkesztett rendjével és a rend szuggesztivitásával? (Lásd Ady szorosra zárt tematikai ciklusait vagy a Babits-verseskötetek kompozícióit.) Vagy ez a törődés, ez a gond oktalan, sőt jogtalan? Bizony az — legalábbis olybá tetszik, hogy az —, filológusaink buzgalma és könyvkiadásunk kialakult gyakorlata szerint. Nemcsak a kritikai, hanem a nagy tömegeknek szánt József Attila összes versei kiadásban a költő minden zsengéje, minden kezevonása benne van. Minden, sőt annál is több, amit annak idején tudatosan elhagyott. Éspedig nem úgy, mint az Ady-összesben, nem függelékként. A Kosztolányi-összesbe is jegyzet, észrevétel nélkül visszakerült mindaz, amit a költő maga, élete végén, összes verseibe nem vett fel. Prózakötetei pedig hosszan, terjengősen közük soha egybe nem gyűjtött, sok esetben okkal időtállónak nem tekintett írásait. Babits Mihály esszéinek várva várt kétkötetes Új Babits-mű? pompás gyűjteménye (Esszék, tanulmányok), bár nem teljes gyűjtemény, egy sereg, a Gondolat és írás sorozatba soha fel nem vett, könyvben nem publikált zsengével kezdődik. Pedig elrendezettségében mily szuggesztív, mennyire mértékszabó volt egykor az a sorozat! De most, a zsengéket is megelőzve, a Babits-esszék élén a tizennyolc éves egyetemi hallgató egy dolgozata áll, mely nem is irodalmi tárgyú. Nem folytatom. A Beszélgetőfüzetek második kötetének véletlenül csakugyan beszélgetést rögzítő 417. lapján a következőket „mondja” Babits Rédey Tivadarnak, a Halász Gábor filológiai gondozásában éppen megjelent Vörösmarty Minden munkáiról: „És még egy hibája van: a sok fiatalkori zsenge stb. mű túlságosan egy sorban van a többiekkel, s alkalmas a laikus olvasót megzavarni s elriasztani. Gyulai ezt másképpen csinálta. Kisebb betűkkel kellett volna szedni, ahogy Gyulai is csinálta.” így Babits a zsengék közléséről. Még itt is, ebben a beszédet helyettesítő füzetben is, pontosan ugyanúgy, ahogyan részletesebben, nagyobb súllyal, megjelent írásaiban. Miért nem akadt meg ezen a szeme a sajtó alá rendezőnek? Igaz, más a zsengék és más a Beszélgetőfüzetek esete. Mégha minden szó Babits hiteles kezevonása is, nem írta Babits őket. Az írói megformálás legcsekélyebb szándéka sincs itt jelen. Lejegyzett beszélgetéscsokor tehát a kiadvány? A laikus olvasónak elég innen is, onnan is pár oldalt elolvasnia a két vaskos kötetből, hogy felparádzzon benne a gyanú: a könyv címe eufémizmus. Ha a lapszélen futó jegyzetanyag megvilágítja is, hogy Babits esetenként egy-egy szót, mondatot kivel kívánt közölni, s ha a későbbiek során egy-egy irodalmat érintő megjegyzés is akad, vajon beszélgetés-e, és számít-e, hogy kinek szól a töredezett feljegyzés:t.Fulladok, nagyon fáj, nem tudok köhögni, rettenetes ez, nem tudok nyelni, meghalok, ha elalszom, meghalok?” És mindez, mert nem a megörökítés vágya, hanem az élet, a betegség rettenetes kényszere hozta létre, egyik napról a másikra gyötrően ismétlődik, méghozzá a légzés és a testi anyagcserezavar minden megalázó mozzanatának új és új jelentkezésével. Igaz, az operáció, majd az ápolói, orvosi gyakorlatlanság hosszan tartó kínzásai után (Babitsot heteken át fenyegeti, hogy egyik percről a másikra megfullad), vannak átmeneti jobb szakaszok is, amelyek változást mutatnak. Ezekben teret kap a mindennapi élet, melynek már vannak kéziratot, könyvet, szerkesztést érintő vonatkozásai is. Szavakat kap, néha még mondatokat is — és nemcsak a betegségről — egy-egy látogató, szó esik politikáról, irodalmi gondokról, és bő teret kap a költő kislánya, Ildikó, akivel a lábadozó Babits iskolai tananyagát korrepetálja. De hát ami fő, az az irodalmi beszélgetések sora. Eszembe jutott, hogy Babits Mihály halálának napján vagy másnapján írótanoncként Sárközi Györggyel és Halász Gáborral töltöttem az estét, Szabó Zoltán Gül Baba utcai lakásán. Sárközi Babits egyik kedvence volt, Halász,talán nyilvános vitájuk miatt távolabb állt tőle. De az este sivár szomorúságában, a gyászban, amely egész irodalmunkat egyformán sújtotta, Halász Gábor beszélni kezdett arról, hogy ki volt számára Babits. Azzal kezdte, sosem képzelte, hogy meghal, mielőtt Hitlert le nem verik. Hogy ezt az erkölcsi elégtételt meg nem éri. S azzal folytatta: legutoljára, amikor nála járt, az angol regényről beszélgettek. Hogy a némával, a haldoklóval tudott a legjobban beszélni egész Magyarországon. Megkerestem a kötetben ezt a beszélgetést. íme, ez a nyoma: „Ennyit összeírni” (Török Sophie jegyzete szerint ez a Halász szerkesztette Juth Zsigmond Naplójára vonatkozik.) „Én különben alig olvasok ... Nem esett roszszul neked, hogy” (ti. felvette új kötetébe, az Írók két háború között-be a Halásszal vitázó cikket.) „Detektív, Sárközi küldte Athenaeum ... Még egyet kaptam: Grey Dawn, Constant nymph”. Majd egy nem angol, hanem francia történész munkáját említi Babits. Aztán néhány irodalomra vonatkozó mondattöredék: „Rém rossz tud lenni minden romantikus”. Meg ilyesfélék: „Hogy változott a stílus... Hogy miért becsülték ennyire, nem tudom”. Végül két-három félmondat a fájdalomról, a betegségről. Azt a beszélgetést tehát, amire Halász Gábor emlékezett, nem idézi fel a beszélgetőfüzet. Lehet, hogy más beszélgetőpartner más beszélgetését jobban megörökíti. Számomra a legtöbb rekonstruálhatatlan. De mégha részben rekonstruálható is, mint azokon a helyeken, ahol Babits a Baumgarten-díjra szóba kerülők nevét írja össze, tárgyalja meg, s egy-egy jelzővel, mondattal minősíti őket, úgy kell-e venni a kínnal leírt, odavetett szót, mint Babits meglátott, nyilvánosságra szánt szavát? Szabad-e, jogos-e Szerb Antalról beszélve, kinek éppen ekkor ad Baumgartendíjat, idézni a füzetben írtakat: „Hát Halász különb anyag, mint Szerb. Igazabb. Nem zsurnalisztikus. Szerb Antal nagyon megalkuvó kritikákat is írt”. A kiadvánnyal kapcsolatban ez azonban a legkisebb kételyem. Nem Szerb Antal vagy bárki más sérelme iránt, hanem — hadd mondjam ki végül — magáé Babitsé. Az emberi személyiség testi mivoltának van egy olyan köre, amely teljességgel zárt, amelyhez senkinek semmi köze — csak az orvos, az ápoló, a legközvetlenebb családtag tolakodhat be zavar, betegség esetén. Átmenetileg. A kiadvány ide von be bennünket. Tartósan, indiszkréten. Valójában nem naplót ad, vagy ahogyan bizony megtévesztően hirdeti: beszélgető füzeteket, hanem a felbomló test, az elakadt funkciójú szervek, a lassú kínhalál vergődésének véletlenül fennmaradt dokumentumait. Babits Mihály szellemének önnön teste által való iszonyatos megaláztatása szó szerint vett kálváriájának vannak irodalmai, irodalomtörténetet érintő pillanatai, mikor Babits szelleme a kínokon felülemelkedett. Ezeket kétségtelenül érdemes lett volna az anyagból kiszűrni, és a tudósok számára nyilvánosságra hozni. De ez a teljességében a nagyközönség elé tárt egész nem más, mint a légszomj, az anyagcserezavar, a fájdalom és halálfélelem és a sikertelen orvoslás haláltánca. Szörnyűséges és kínzó olvasmány önmagában is, ha ismeretlen volna számunkra az, aki elszenvedi. Még kínzóbb, még gyötrőbb annak, akinek valami köze is van Babits Mihályhoz, szelleméhez, művészetéhez, emberi nagyságához. Jogunk van-e azt a pillanatot, amikor a tett és az emberi személyiség elválik a testtől, a test szemszögéből végig követni? A tetthez, a fénylően ránkmaradóhoz, csatolni azt, ami fizikai bomlás? A beszélgetőfüzetekből azt tudja meg az olvasó, orvosi, csaknem naturális intimitásban, hogy milyen meghalni. S leszűrheti belőle, hogy a jó halál a legnagyobb adomány. De ezt nem Babits Mihály műve mondja el — ne tévedjünk —, hanem a szenvedő test hörgése, jajgatása CSÁSZÁR ISTVÁN: A túlélés változatai Gervai Tamás: Mohács-impressziók