Élet és Irodalom, 1980. július-december (24. évfolyam, 27-52. szám)

1980-08-16 / 33. szám - Császár István: A túlélés változatai • könyvkritika • Jurij Scserbak: Karantén | Jarpil város krónikájából (Európa) (11. oldal) - Lengyel Balázs: Új Babits-mű? • könyvkritika • Babits Mihály BESZÉLGETŐFÜZETEK I-II. (Szépirodalmi) (11. oldal) - Gervai Tamás: Mohács-impressziók • kép (11. oldal)

1930. AUGUSZTUS 16. I ■ Juri) Scserbak: Karan­tén. / Jaropil város króni­kájából. (Európa, 296 old.) A „túlélés”, mint fogalom és tény a mi századunkban olyan hétköznapi gyakorlati kérdéssé vált, mint például az, hogyan ápoljuk fogazatunkat vagy bő­rünket; tehát már nem lényegi ügy, hanem (bármennyire logi­kátlanul hangzik is) az emberi­ség egészét érintő partikuláris probléma, aminek megoldása nélkül lényegi ügyeink egyálta­lán nem lesznek. Aki nem képes arra, hogy háromszázadmagával életben maradjon egy marhava­gonban, aki nem képes ember maradni kínzások és éhínség és árulás között, sőt aki nem tud gondolkodás nélkül meghalni, annak emberi jövője sem lesz, és nem hagy maga után jövőjé­ben bízó emberiséget sem. Ijesztő, hogy a túlélés témáját ma már a felelősséggel gondol­kodó író sem kerülheti meg. Pe­dig az irodalom, a művészet tár­gya nem a túlélés, hanem az élés, az élet: az, ami igazából csak a túlélés után következhet. Természetes, hogy az ember min­den más élőtől abban különbö­zik, abban kell különböznie — ha embernek­­ akarjuk látni­ —, hogy nem az élet élésében, ha­nem az élet mikéntjében látja önmaga megvalósultságát. Néhá­­nyam örömmel és hittel hisszük: az ember története csak most kezdődik, mert eddig csak vala­milyen magára találni akaró „elő­ember” létezett; és ugyanakkor most következett el, hogy nem az ember, hanem maga az em­beriség vált puszta létezés­ében kétségessé; annyira megalázóan, hogy nem az ilyen ember áll szemben az olyan emberrel, ha­nem a csótányok és amőbák ver­senytársai lettünk, mert ezek a kezdetleges lények több ezersze­resét bírják el a radioaktív su­gárzásnak, mint mi. Jurij Scserbak 1934-ben szüle­tett, a háború végén alig tizen­egy éves volt, mégis egy olyan valóságban lett író, amelyet az határozott meg, a jelenvalók ho­gyan élték túl a múltat, és eb­ből eredően őt is az foglalkoz­tatja, mi hogyan tudjuk túlélni a jelent. Legyünk bátrak kimonda­ni, akár szenten­ciaszerű igazság­ként is, hogy ma minden figye­lemre méltó író arról ír, mikép­pen lehet túlélni a jelent. Ódzkodom ettől a „túlélés” ki­fejezéstől, mert benne rejlik az a feltételezés, mintha a jelen csak elsuhanó állomás volna a sokkal fontosabb múlt és jövő között. Irtózom attól a felfogás­tól, hogy „átmeneti korban élünk”, mert nekünk ez az átme­netiség az egyetlen valóság. Ha van a magunk képére formált is­tenünk, csak most lehet , gyöt­rő istentelenségünket nem eny­hítheti, hogy volt és lesz isten. Mi közöm hozzá, ha nekem, most nincs ? ! Azért próbálom szaggatni a lát­szat logikájának hálóját, hogy egyszerre elfogadva és tagadva, olyannak mutathassam távolban élő kortársamat, Scserbakot, amilyennek látom, érzem. A ka­­rantén mai történet, mai hősök­ről — megfelel a ki nem mon­dott szűkkeblű kívánságoknak. A színtér, amelyben a szereplők megmutatkoznak, tudományos (mint a vélt életünk), de nem idiótán fantasztikus: egy vírus­kutató laboratórium munkatársai véletlen baleset következtében megfertőződnek. Lehet, hogy né­hány nap múlva meghalnak. És innen következik századunk hét­­köznapian döntő problémája: ho­­gyan viselkednek, kiesve a je­len életbiztonságából. És ebben a helyzetben kiderül, hogy nezt az unalomig ismételgetett „túl­­élés” lehetőségein belül kell vá­lasztani, hanem — és az ilyen választási lehetőséget csak az iro­dalom és nem valamiféle éssze­rű logikának alávetett tudomény tárhatja elénk — a túlélés vág; az embernek maradás lesz a igazi kérdés. Közhelyszerű és magától érte­tődő következtetés, mégis leírom, éppen mert azok közé a közhe­lyek közé tartozik, amelyeket sem bizonyításra, sem cáfolatra nem tartunk érdemesnek, lehet emberhez méltatlanul életben maradni, és lehet emberként meghalni. Aki emberként hal meg, az nem önmagát, de az em­bert őrizi meg, fenntartja az em­bert.­­■ Eredetileg nem is arról akar­tam írni, amiről írtam, de most már elfogy a tinta, a papír és a szükségszerű terjedelem. Scser­bak másik kisregényén, a Jaro­pil város krónikájából című, kü­lönös, zaklatott látomáson elgon­dolkodva eszembe jutott, hogy az orosz irodalomnak van, illetve volt és biztosan lesz egy ukrán vonala, amit nem feltétlenül uk­ránok írtak. Van egy orosz iro­dalomtörténész, Borisz Eichen­baum, ő elemzi Gogolt — akinek köpenyegéből az egész orosz iro­dalom előbújt —, mint azt a faj­ta nyelvteremtő írót, aki az élő­beszéd ritmusát vitte át az iro­dalomba. Mellesleg megjegyezve, az „élő” irodalom örökké tartó törekvése, hogy irodalom és élet (Élet és irodalom) között átme­net nélküli kapcsolatot, folyama­tosságot létesítsen. Az értő ol­vasó és a kapcsolatot nélkülözni nem tudó író egyformán tudja, mennyire elviselhetetlen, ha az irodalom különváló, és kizárja magából a közönséget. A Jaropil város krónikájából-t mintha nem is ugyanaz az író írta volna, mint a „mai” karan­­tén­t Ha ezt a­z írást igazán meg akarjuk érteni, arra kell gondol­nunk — most már túllépve a nagyszerű Eichenbaumon —, hogy az ukránok és az Ukrajnában élő oroszok nemzetileg és nyelvileg viszonylagos közösségben nőttek fel. Egyszerre tudott többet vagy kevesebbet ukránul, oroszul, len­gyelül, németül Gogol, aki, per­sze, hogy észrevette a.. pétervári hivatalnoki beszéd csicsikovi fur­csaságait, mint Leszkov, az orosz irodalom nyelvbűvésze vagy Bo­risa Pilnyak, a maiak szerint szürrealista Bulgakov vagy élő utóduk, Jurij Scserbak. Scserbak... Van modern orosz irodalom, és ez nem csak az emigránsok, az elfogultan szóki­mondók és a bénultan hallgatók irodalma. Ugye, valahogyan úgy fejezem be, mintha visszatérnék a túl­élés és az élés különbségéhez? De ez csak látszat. Tudom, hogy a történelem, az adott történel­mi helyzet formálja az embert. De én minden helyzetben a Scserbakokban — és hozzá­tehe­tem: a Szimonovokban vagy... —, azokban hiszek, akiknek hal­latszik a hangjuk; azokban, akik úgy érzik, hogy bármilyen nehéz történelmi helyzetben szólni kell; akik nem túlélik megbújva a kort, hanem módot találnak az életre. LENGYEL BALÁZS s ■ Babits Mihály BESZÉLGE­­TŐFÜZETEK I—II. (Szép­­irodalmi, 629 és 480 old.) Könyvkiadásunk kezünkbe adta Babits Mihály „beszélgetőfüzeteit”, két vaskos kötetben, több mint ezer oldalon, a költő fényképével a fe­dőlapján. Az első kötet anyaga 1938-ból való, a másodiké 1940 t él­ből. Az operációk miatt hangját vesztett, szólni képtelen költő ke­resett érintkezést környezetével, közölte kívánságait, panaszait, gon­dolatait a most sajtó alá rendezett papírfecniken, letépett naptár- meg noteszlapokon és a füzetekben. A megőrzött anyagot annak idején Török Sophie, majd most a példa­szerű filológiai kiadásban Belia György egészítette ki jegyzetekkel. E lapszélen futó, helyzetfeltáró és magyarázó tájékoztatás nélkül bele sem foghatna az olvasó a hagyaték követésébe. Az áldozatos filológus-munka eredményeként új, eddig lappangó Babits-művel gyarapodott hát iro­dalmunk? Rögtöni válasz helyett, próbáljunk a kérdésre a mai filo­lógus-felfogás szempontjait is figye­lembe véve felelni. Korunkban a művészetkritika kénytelen így fogalmazni: művésze­ti tárgy mindaz, amit esztétikai gyönyörködtetés céljából kiállíta­nak. Legyen az kő, gyökér vagy konzervdoboz. E nem oktalanul ki­tágított meghatározás szellemében: írásmű mindaz, amit írnak — pub­likálás céljából. De bizonyos nagy­ságrenden felüli nagy írónál a pub­likálás szándéka sem feltétel: min­den papírra vetett szó: mű. Egy le­vél, egy kérvény, talán még egy nyugta is. Egyszerű olvasói ésszel nehéz persze erre rábólintani. Hol van ak­kor a köznapi élet és a mű közötti választóvonal? Van-e egyáltalában? És hol marad a művön belüli válo­gatás? Miért tart vissza, szinte ki­vétel nélkül, minden író zsengéket, sikertelen írásokat, ki nem dolgo­zott jegyzeteket az íróasztalában? Miért hagy el itt-ott megjelent írá­­rásaiból több-kevesebbet, mikor könyvbe rendezi őket? Miért törő­dik minden valamirevaló író írásai megszerkesztett rendjével és a rend­­ szuggesztivitásával? (Lásd Ady szo­rosra zárt tematikai ciklusait vagy a Babits-verseskötetek kompozí­cióit.) Vagy ez a törődés, ez a gond ok­talan, sőt jogtalan? Bizony az — legalábbis olybá tetszik, hogy az —, filológusaink buzgalma és könyvkiadásunk ki­alakult gyakorlata szerint. Nemcsak a kritikai, hanem a nagy tömegek­nek szánt József Attila összes ver­sei kiadásban a költő minden zsengéje, minden kezevonása ben­ne van. Minden, sőt annál is több, amit annak idején tudatosan elha­gyott. Éspedig nem úgy, mint az Ady-összesben, nem függelékként. A Kosztolányi-összesbe is jegyzet, észrevétel nélkül visszakerült mindaz, amit a költő maga, élete végén, összes verseibe nem vett fel. Prózakötetei pedig hosszan, terjen­gősen közük soha egybe nem gyűj­tött, sok esetben okkal időtállónak nem tekintett írásait. Babits Mihály esszéinek várva várt kétkötetes Új Babits-mű? pompás gyűjteménye (Esszék, ta­nulmányok), bár nem teljes gyűj­temény, egy sereg, a Gondolat és írás sorozatba soha fel nem vett, könyvben nem publikált zsengével kezdődik. Pedig elrendezettségében mily szuggesztív, mennyire mérték­szabó volt egykor az a sorozat! De most, a zsengéket is megelőzve, a Babits-esszék élén a tizennyolc éves egyetemi hallgató egy dolgo­zata áll, mely nem is irodalmi tár­gyú. Nem folytatom. A Beszélgetőfüzetek második kö­tetének véletlenül csakugyan be­szélgetést rögzítő 417. lapján a kö­vetkezőket „mondja” Babits Rédey Tivadarnak, a Halász Gábor filoló­giai gondozásában éppen megjelent Vörösmarty Minden munkáiról: „És még egy hibája van: a sok fia­talkori zsenge stb. mű túlságosan egy sorban van a többiekkel, s al­kalmas a laikus olvasót megzavar­ni s elriasztani. Gyulai ezt máskép­pen csinálta. Kisebb betűkkel kel­lett volna szedni, ahogy Gyulai is csinálta.” így Babits a zsengék közléséről. Még itt is, ebben a beszédet helyet­tesítő füzetben is, pontosan ugyan­úgy, ahogyan részletesebben, na­gyobb súllyal, megjelent írásaiban. Miért nem akadt meg ezen a sze­­­me a sajtó alá rendezőnek? Igaz, más a zsengék és más a Beszélgető­füzetek esete. Mégha minden szó Babits hiteles kezevonása is, nem írta Babits őket. Az írói megfor­málás legcsekélyebb szándéka sincs itt jelen. Lejegyzett beszélgetés­csokor tehát a kiadvány? A laikus olvasónak elég innen is, onnan is pár oldalt elolvasnia a két vaskos kötetből, hogy felparádzzon ben­ne a gyanú: a könyv címe eufémiz­mus. Ha a lapszélen futó jegyzet­anyag megvilágítja is, hogy Ba­bits esetenként egy-egy szót, mon­datot kivel kívánt közölni, s ha a későbbiek során egy-egy irodalmat érintő megjegyzés is akad, vajon beszélgetés-e, és számít-e, hogy ki­nek szól a töredezett feljegyzés:­t.Fulladok, nagyon fáj, nem tudok köhögni, rettenetes ez, nem tudok nyelni, meghalok, ha elalszom, meghalok?” És mindez, mert nem a megörökítés vágya, hanem az élet, a betegség rettenetes kényszere hozta létre, egyik napról a másikra gyötrően ismétlődik, méghozzá a légzés és a testi anyagcserezavar minden megalázó mozzanatának új és új jelentkezésével. Igaz, az operáció, majd az ápolói, orvosi gyakorlatlanság hosszan tar­tó kínzásai után (Babitsot heteken át fenyegeti, hogy egyik percről a másikra megfullad), vannak átme­neti jobb szakaszok is, amelyek vál­tozást mutatnak. Ezekben teret kap a mindennapi élet, melynek már vannak kéziratot, könyvet, szerkesztést érintő vonatkozásai is. Szavakat kap, néha még mondato­kat is — és nemcsak a betegségről — egy-egy látogató, szó esik poli­tikáról, irodalmi gondokról, és bő teret kap a költő kislánya, Ildikó, akivel a lábadozó Babits iskolai tananyagát korrepetálja. De hát ami fő, az az irodalmi be­szélgetések sora. Eszembe jutott, hogy Babits Mihály halálának napján vagy másnapján írótanonc­­ként Sárközi Györggyel és Halász Gáborral töltöttem az estét, Szabó Zoltán Gül Baba utcai lakásán. Sárközi Babits egyik kedvence volt, Halász,­­talán nyilvános vitájuk miatt távolabb állt tőle. De az este sivár szomorúságában, a gyász­ban, amely egész irodalmunkat egyformán sújtotta, Halász Gá­bor beszélni kezdett arról, hogy ki volt számára Babits. Azzal kezdte, sosem képzelte, hogy meg­hal, mielőtt Hitlert le nem verik. Hogy ezt az erkölcsi elég­tételt meg nem éri. S azzal foly­tatta: legutoljára, amikor nála járt, az angol regényről beszélgettek. Hogy a némával, a haldoklóval tu­dott a legjobban beszélni egész Magyarországon. Megkerestem a kötetben ezt a beszélgetést. íme, ez a nyoma: „Ennyit összeírni” (Tö­rök Sophie jegyzete szerint ez a Halász szerkesztette Juth Zsigmond Naplójára vonatkozik.) „Én külön­ben alig olvasok ... Nem esett rosz­­szul neked, hogy” (ti. felvette új kötetébe, az Írók két háború kö­­zött-be a Halásszal vitázó cikket.) „Detektív, Sárközi küldte Athenae­um ... Még egyet kaptam: Grey Dawn, Constant nymph”. Majd egy nem angol, hanem francia törté­nész munkáját említi Babits. Aztán néhány irodalomra vonatkozó mon­dattöredék: „Rém rossz tud lenni minden romantikus”. Meg ilyesfé­lék: „Hogy változott a stílus... Hogy miért becsülték ennyire, nem tudom”. Végül két-három félmon­dat a fájdalomról, a betegségről. Azt a beszélgetést tehát, amire Halász Gábor emlékezett, nem idé­zi fel a beszélgetőfüzet. Lehet, hogy más beszélgetőpartner más beszél­getését jobban megörökíti. Szá­momra a legtöbb rekonstruálhatat­­lan. De mégha részben rekonstru­álható is, mint azokon a helyeken, ahol Babits a Baumgarten-díjra szóba kerülők nevét írja össze, tár­gyalja meg, s egy-egy jelzővel, mon­dattal minősíti őket, úgy kell-e venni a kínnal leírt, odavetett szót, mint Babits meglátott, nyilvános­ságra szánt szavát? Szabad-e, jo­gos-e Szerb Antalról beszélve, ki­nek éppen ekkor ad Baumgarten­­díjat, idézni a füzetben írtakat: „Hát Halász különb anyag, mint Szerb. Igazabb. Nem zsurnaliszti­­kus. Szerb Antal nagyon megalkuvó kritikákat is írt”. A kiadvánnyal kapcsolatban ez azonban a legkisebb kételyem. Nem Szerb Antal vagy bárki más sérel­me iránt, hanem — hadd mondjam ki végül — magáé Babitsé. Az em­beri személyiség testi mivoltának van egy olyan köre, amely teljes­séggel zárt, amelyhez senkinek semmi köze — csak az orvos, az ápoló, a legközvetlenebb családtag tolakodhat be zavar, betegség ese­tén. Átmenetileg. A kiadvány ide von be bennünket. Tartósan, in­diszkréten. Valójában nem naplót ad, vagy ahogyan bizony megté­vesztően hirdeti: beszélgető füzete­ket, hanem a felbomló test, az el­akadt funkciójú szervek, a lassú kínhalál vergődésének véletlenül fennmaradt dokumentumait. Ba­bits Mihály szellemének önnön teste által való iszonyatos meg­aláztatás­a szó szerint vett kál­váriájának vannak irodalmai, iro­dalomtörténetet érintő pillanatai, mikor Babits szelleme a kínokon felülemelkedett. Ezeket kétségte­lenül érdemes lett volna az anyag­ból kiszűrni, és a­ tudósok számára nyilvánosságra hozni. De ez a tel­jességében a nagyközönség elé tárt egész nem más, mint a légszomj, az anyagcserezavar, a fájdalom és halálfélelem és a sikertelen orvos­lás haláltánca. Szörnyűséges és kínzó olvasmány önmagában is, ha ismeretlen volna számunkra az, aki elszenvedi. Még kínzóbb, még gyöt­­rőbb annak, akinek valami köze is van Babits Mihályhoz, szelleméhez, művészetéhez, emberi nagyságához. Jogunk van-e azt a pillanatot, ami­kor a tett és az emberi személyiség elválik a testtől, a test szemszögé­ből végig követni? A tetthez, a fénylően ránkmaradóhoz, csatolni azt, ami fizikai bomlás? A beszélgetőfüzetekből azt tudja meg az olvasó, orvosi, csaknem na­turális intimitásban, hogy milyen meghalni. S leszűrheti belőle, hogy a jó halál a legnagyobb adomány. De ezt nem Babits Mihály műve mondja el — ne tévedjünk —, ha­nem a szenvedő test hörgése, jaj­gatása CSÁSZÁR ISTVÁN: A túlélés változatai Gervai Tamás: Mohács-impressziók

Next