Élet és Irodalom, 1980. július-december (24. évfolyam, 27-52. szám)

1980-10-11 / 41. szám - Máriássy Judit: Betegállományban (4. oldal) - Bihari Sándor: A kihantolt Csokonai • vers (4. oldal) - Kosnás Roland: rajza • kép (4. oldal) - Melis Pálma: Misia rajongói (4. oldal)

MÁRIÁSSY JUDIT, BETEGÁLLOMÁNYBAN Az alábbi kórkép nem található meg az orvosi regiszterben. Ami történt , velem történt meg. Mégsem tudok róla egyes szám első személyben szólni. Azt tapasztalom ugyanis, hogy különböző korú, nemű és foglalkozású ismerőseim közül többen szenvedtek hasonló betegségben. S ha most utólag felidézem az eseményeket, emlékeimben is úgy látom magamat, mint egy harmadik személyt. Mintőt. Előjáték Azon a szerdán is fél nyolckor berregett az óra. M. arra ébredt, hogy nem akar felébredni. Nem ma nem akar, holnap sem, később sem — soha többé. Heves szívdobogással irigyelte azokat, akiket álmukban ért utól a kegyes halál. Úgy érezte, mindaz, amit e perctől tenni fog: értelmetlen kényszercselekvés. Felkelni, behozni az újságokat, kávét főzni, letusolni, felöltözni, felszállni a kettes villamosra, köszönni munkatársainak, dolgozni, ebédelni, részt venni a szekcióülésen, elmenni a megbeszélt találkozóra, bevásárolni, otthon megírni a megírnivalót, telefonálni, ágyat vetni, olvasni. Egyetlen vigasztalót látott az elkövetkező tizenvalahány órában, este, miután lenyelte az Eunoctin tablettát, ismét aludni fog. Természetesen mégis kibújt az ágyból, valamennyi teendőjét elvégezte. Napközben el is felejtette, hogy szeretne meghalni. Valamivel fáradtabb volt, mint máskor. Csütörtök reggel azonban megismétlődött minden. Az aritmiás szívdobogást okozó érzés már gondolattá formálódott. Minek él az ember? S kinek hiányozna ő, ha nem élne? Mit veszítene a nemléttel? Semmit. . A kezdet Pénteken hajnalban riadt fel álmából. Ezúttal nem a lelke fájt, hanem a bal lába. Sántikálva feltápászkodott, hogy valami gyógyszert keressen, ekkor azonban éles szúrást érzett a szegycsontjában, nehezen lélegzett. Megjött az infarktus — gondolta némi elégtétellel —, de mert a lábából csak nem állt ki a görcs, taxit rendelt, és fájdalmait dédelgetve felkereste a rendelőintézetet. Előbb az ortopéd szakorvos vizsgálta meg, majd a belgyógyász, kézhez kapta a laboratóriumi, az EKG- és a röngtenleleteket. Megszületett a kedvező diagnózis. A lábizom görcse nem az egykori gerincműtét következménye, a szegycsontban észlelt szúró fájdalom sem infarktus-előjelzés, egyszerű mellhártya-érgörcs. Tizetre szindróma. Mindkettő — a depresszióval társulva — az általános kimerültség jele. M.-et tehát „kivonták a forgalomból”. A belgyógyász B 1 és B 12 vitaminkúrára ítélte, teljes kikapcsolódásra, pihenésre. A következőkben kerülnie kell az izgalmakat, tilos kinyitnia az írógépet, minél több időt töltsön szabad levegőn, táplálkozzék bőségesen és kalóriadúsan. Az asszisztensnő kitöltötte a megfelelő űrlapokat, az orvos alákanyarintotta a nevét. M. betegállományba került. Kötelező pihenés - I. A történet szenvedő alanya ezután elbicegett a munkahelyére. Kollégái lelkére kötötték: most csak önmagával törődjön, Sz. kitűnően gondoskodik majd helyettesítéséről. Ez a „kitűnően” nem tette őt boldoggá, de a szeretetteljes részvét örömére szolgált. És megkezdődött a betegállomány-élet. Reggelenként M. tizenegy óráig lustálkodott az ágyban. Az újságok apróhirdetéseit is végigböngészte. Kalóriadús, kakaós reggelit készített magának, mintha valaki idegent ápolt volna, majd elsétált a rendelőintézetbe. A padon általában sokan üldögéltek. A betegtársakat, akiknek sürgős dolguk volt, maga elé engedte — őt nem várta semmiféle kötelesség. Szóba elegyedett az idegenekkel, megtudta tőlük, hogy mi az övsömör, milyen az ideális diéta ulrusosoknak, hogyan lehet megkülönböztetni a migrént a közönséges fejfájástól. Egy különösen közlékeny középkorú férfi még abba a titokba is beavatta, milyen tüneteket lehet kockázat nélkül szimulálni, ha nem akarja, hogy „kiírják” a betegállományból. Hallott bölcsességeket a felnőtt gyermekekről, akik mind hálátlanok, a felnőtt gyerekekről, akik bearanyozzák szüleik életének alkonyát, férfiakról, akik az ötödik X táján megbolondulnak és feleségekről, akik nem becsülik meg azt az áldott jó embert. Délutánonként M. lakásán megjelent egy-egy barát, kolléga, rokon, önmagukról és a külvilágról meséltek. Ezek a beszélgetések, akárcsak a telefonhívások, kezdetben fárasztották őt. Néhány nap múlva azonban már várta, hogy megzavarják. Az orvosi utasításhoz híven, ha szép idő volt, M. szorgalmasan sétált a Margitszigeten vagy a Normafánál. A padokon itt is, akárcsak a rendelőintézetben, idegenekkel társalgott és megnézte a gyerek vagy az unoka fényképét. Titkon az összesimult szerelmespárokat, a napi futóedzésüket végző sportolókat irigyelte, sőt, tegnapi önmagát is, aki csak nemrég, baráti társaságban nézte és vitatkozta végig szemerkélő esőben, éjfélig az Evita című rock-operát. Otthon zenét hallgatott, megismerkedett a televízió délutáni műsoraival, de-bekapcsolta a rádiót, aztán elzárta, hiszen az orvosi javallat szerint kerülnie kellett az izgalmakat. Hasonló okból nem tudta behozni olvasási restanciáit. A jó könyv — természeténél fogva — lázba hozta volna, a rossztól viszont dühbe gurult. Egy padtárs tanácsára vásárolt néhány krimit, izgalom ellen. Ettől kezdve sikerült kilenc órakor elaludnia. Altató nélkül. Ám napról napra korábban ébredt. Kötelező pihenés - II. Két hét múltán egy reggel felfedezte, hogy nyomja a paplán és tikkasztja az ágy langymelege. Az újságok még nem érkeztek meg, így mégis bekapcsolta a rádiót. A helyi vetélkedőről egy vidéki város funkcionáriusa nyilatkozott az érces hangú riporternek. „... sikerült biztosítaniuk, hogy fiatal dolgozóink ne csak a sportra vonatkozó kérdéseket tudják megválaszolni, hanem a magyar történelem szomorú múltjáról és a felszabadulás utáni építés-szépítés eredményeivel is felvértezzék magukat. A legjobbakat vásárlási utalvánnyal jutalmaztuk ...” M. konstatálta, hogy a leletek szerint alacsonynak minősített vérnyomása a magasba szökik. Mikor és ki ébred rá végre, hogy a vetélkedődömping nem táplálja tartósan az emberek érzékenységét és érdeklődését a politikai kérdések iránt és nem helyettesítheti az önálló gondolkodást serkentő agitációt? Semmiféle lexikális felkészülés — a vásárlási utalvány reményében — nem feledtetheti, hogy azt szeretnénk: magántársaságban és üzemben ne csak a szilvatermés, a lakás és a szövetségi kapitány legyen a beszédtéma, hanem emberek személyes véleményt formáljanak a haza és a világ dolgairól. Mint egykor a szervezett munkás, a nyugtalan értelmiségi és az értelmes diák. Mindezt tegnap kellett volna elmondani, azon az elnökségi ülésen, melynek meghívója az íróasztalán hevert. Vagy meg kellett volna írni. A cikket közölnék. De az orvos eltiltotta az írógéptől. Mire az újságok megérkeztek, és átfutotta őket, különös vonzás kerítette hatalmába. Nyomban be kéne nyargalni a munkahelyére, megvitatni, közösen átgondolni, akár veszekedve megbeszélni a Trybuna Luda cikkét és az iráni— iraki konfliktusról szóló közleményeket. E feszültséget levezetendő, M. nekiesett a rendcsinálásnak. Hamarosan megválaszolatlan levelek, befejezetlen kéziratok, elveszettnek hitt képek, tárgyak halmaza vette körül. Az utóbbiak arról szóltak, milyen szép is volt a cselekvő, a kalandos, a nehéz, a vidám, a végigharcolt élet. Az előbbiek pedig arról, hogy mennyi mindent kéne elvégezni, befejezni, kijavítani, méghozzá sürgősen, lévén az emberi kor határa véges. Az orvosi utasítással ellentétes tettvágyát este végletekig fokozta egy váratlan látogatás. M. lakásában évekkel ezelőtt bedőlt egy fal. A házkezelőség — munkaerőhiányra hivatkozva — azóta sem gondoskodott pótlásáról. Most pedig váratlanul és hívatlanul beállított mérnök barátja és barátjának barátja, vödrökkel, téglával, cementtel, szerszámokkal, hogy helyrehozza a helyrehozandót. Egyikük sem lévén kőműves, a művelet késő éjszakáig tartott. „Te csak üldögélj és pihenj!” — mondta barátja M.nek, aki szeretett volna segíteni. Így csak bámulhatta az egyik legszebb emberi tevékenységet: az építést, a hézag megszüntetését, a figyelmesen, gondosan végzett munkát. Kénytelen volt üldögélni, de az agya nem pihent. Eszébe jutott, hogy a jövő héten el kéne utazni az állami gazdaság őszi kiállítására, amint azt ottani barátainak megígérte. Meg kéne nézni mielőbb H. filmjét. Holnap le kell vinni a szennyest a Patyolatba. Meglátogatni .K-t a kórházban. Felhívni, elintézni, befejezni, elkezdeni ... Mire a falat felhúzták, M. fáradtabb és lelkesebb volt, mint a két építő. Vissza! Az okos orvos nem csupán a laboratóriumi leleteket nézi. A beteg szemét, arcszínét, gesztusait is. M.ez másnap saját kérésére, de nem saját felelősségére a belgyógyász „kiírta” a betegállományból. Harmadnap ismét berregett az ébresztőóra. M. kipattant az ágyból, hiszen rengeteg tennivaló várta, és ez örömmel töltötte el. S miközben megitta a kávét, letusolt, felöltözött és türelmetlenül zötyögött a kettes villamoson, egyre határozottabbá vált benne az a meggyőződés (tévhit?), hogy véleménye, munkája, beleszólása — fontos. Hogy lenni kell. Hogy a lét megismételhetetlen lehetőség, mely önmagát igazolja. Szervusz — mondják a munkatársak M.-nek. A jószívűek, udvariasan hozzáteszik: hiányoztál. Ő zavarban van. Hiszen pontosan tudja, hogy a csapat — a közösen végzett munka, a cselekvés — hiányzott neki. MISIA RAJOMEI „Szép, okos és gazdag. A világ legnagyobb csodája, ha ez a három tulajdonság egy nőben összpontosul” — mondta róla Toulouse-Lautrec. A századforduló Párizsának minden jelentősebb művésze megfordult házában. Mallarmé verset írt hozzá, Prousst róla mintázta egyik regényalakját, Vuillard, Lautrec és Renoir portréi őrzik szépségét, társaságához tartozott Cocteau, Debussy és Gyagilev, barátnője volt Chanel. Arthur Gold és Robert Fizdale Misia című, frissen megjelent könyvét Clive James ismerteti a London Review of Books egyik legutóbbi számában. Az esszének is beillő kritika (címe: Megveszek Missáért) nemcsak a művészetpártoló hölgy jellegzetes egyéniségét, hanem a párizsi művészvilág fél évszázadát is bemutatja — sajátos szemszögből. Misia születésekor édesanyja meghal. Apja, a divatos lengyel szobrász, Cyprien Godebski, többnyire magára hagyja. Fauré-nál tanul zongorázni, aki csodagyereknek tartja. Fiatal lányként ismerkedik meg Liszttel. Első férje, Thadée Natansom, elég gazdag ahhoz, hogy nemcsak párizsi, hanem vidéki házait is megnyissa Misia hódolói előtt. André Gide, bár mérsékelten kedveli az asszonyt, mégis meg-megjelenik nála. Paul Valéry annál inkább rajong érte. Misia viszont Mallarmét imádja, a társaság nagy öregjét, Fouré elhozza a körbe fiatal tanítványát, Ravelt. Később Ravel Misiának ajánlja La Cygne (A hattyú) című darabját. Férje egyik Fontainebleau melletti házában Misia Schubertet játszik Mallarménak, aki hálából minden év első napján erről szóló költeménynyel kedveskedik neki. Missa rohamosan emészti férje vagyonát, s a feleséget Bonnard már új környezetben, a dúsgazdag Alfred Edwards szeretőjeként festi le. Gyagilev érkezik Párizsba. A Rivoli utca az orosz emigránsok otthona lesz. Edwards-ot időközben José-Maria Sert spanyol festő váltotta fel Misia oldalán, elegendő pénzzel ahhoz, hogy a felesége ne változtasson megszokott életmódján. Amikor Sztravinszkij először játssza el a Tavaszi áldozat zongorakivonatát Gyagilevnek — természetesen Misia szalonjában —, Misia Gyagilevet megelőzve ítéli remekműnek. Debussy Mme, Sert balján ülve hallgatja meg a darab bemutatóját, s Misia fáradozik azon, hogy a két zeneszerző megértse egymást Eric Satie ül a zongoránál Misia szobájában, és Gyagilev hallgatja; valaki megjegyzi, hogy Ausztria hadat üzent Szerbiának. A frontra induló mentőosztag tagja Misia is — Cocteau társaságában. A háború elvonultával Misia ismét elfoglalja az őt megillető helyet a párizsi művésztársaságban. Még mindig szép, de talán a kortól való félelmében morfinistává válik. A második világháborúban mindent elkövet Max Jacob megmentéséért Proust néhány levelét felbontatlanul találták meg nála. Még halála előtt megsemmisítette Renoir szerelmes leveleit Melis Pálma déliT és TI-- 4 i BIHARI SÁNDOR: A kihantott Csokonai , Tamásnak és Mártonnak Megsirattam Csokonai Vitéz Mihályt, mint az édesanyám fiát, mint Szigligeten a májusi havazás vak szájában az almafaágat. Nem múlik a gyásza bennem. Mint a tarlón a szál búzákat, összeszedtem a sovány csontjait a hullongó téli esőben, a debreceni meghalt temetőben. Az ujjaimmal a csontjai keveredtek, rajtuk az agyag törmeléke sár lett. És az édesanyja csontjaiból is volt közöttük egy árva sípcsont. Az egészet végül valaki rakta, mint egy vakondtúrás, olyan kupacba, egymásnak dőlve, mint a gallyak a láng alatt, a lélegzetünktől is hamvadtak. Sárgultak, emlékszem, mint a kéziratpapírjai a versek alatt. Ott álldogált velem, hogy mit mond Csokonai Vitéz Mihályról Móricz Zsigmond. És kicsengett a levegőből, mint a húsból, amit senki mindenki tőle jussol. Olyan volt, mint mikor a gondolat sír, teste helyébe valaki tulipánt ír. Külön volt ott a poézis meg a minerálé. Kétségbeesett földrajza átért Sárospataktól Somogyig; szakadékba néztek a koponyatetőre a remények. Mint mikor a lét ízületei kezdenek fájni, nyiszorogtak a Nagyerdő fái. S olyan idétlen volt, akár az isten a klinikák előtt, a könnycsepp a szememben. Láttam, úgy vagyunk, mint repedés az űrben, s mint az űr a falrepedésben, a huszonnégy órában halálunk úgy mocorog. Ezerkilencszázötvenöt januárja volt. I Kosnás Roland rajza 1930. OKTÓBER 11.