Élet és Irodalom, 1981. január-június (25. évfolyam, 1-26. szám)
1981-05-02 / 18. szám - Vágréti László: Másképpen • reflexió | Visszhang • László Anna: A rokkantak évében - másképpen (ÉS 1981. március 28.) (2. oldal) - Dr. Wiltner Willibald: Kutatunk • reflexió | Visszhang • Tatay Sándor: Trónörökösvásár (ÉS 1981. március 28.) (2. oldal) - Csetnegi Mihály: Pezsgősüveg a szemétben • reflexió | Visszhang • Mezei András: Kellenek-e a katasztrófák? (ÉS 1981. április 11.) (2. oldal) - Birkás István kiállításáról • kép (2. oldal)
VISSZHANG Másképpen őszintén fájlalom, hogy soraimat nem intézhetem már A rokkantak évében — másképpen című, az ÉS március 28-i számában megjelent cikk tisztelt szerzőjének, László Annának. De úgy hiszem, az elhunyt írónő iránti megbecsülés nem szenved csorbát, ha írásának egyik részletét, mint érintett fél, kiegészítem. László Anna említést tett annak a felvonónak építési munkáiról, amely a légzésbénultak egyetlen magyarországi intézetében folyt. Lelkesen méltatja az építők tetteit, hiszen „Az alapozásnál óriási sziklakövek bukkantak elő. A gép nem bírt velük. Nekiveselkedtek hát a munkások. A vastag hónak és jégnek is ...” Ne tekintsék istenkáromlásnak, de ki kell mondanom, az a bizonyos felvonó nem hegyeket görgető önfeláldozásból épült, hanem némi odafigyelés és észszerűség alapján. Nem volt szükségünk emberfeletti hősiességre. A lift olyan pénzből készült, amely csendben elfolydogált volna, különben abból az anyagból, amelyet már kikezdett a rozsda, és a fizetett munkaidőnek azon fertályából, amelyen kisebb-nagyobb lyukakat tűr meg a szervezetlenség. Ezen a felvonón a munkahelyi kávézgatások, csevegések és a fizetett, „dolgozó” szombat délelőttök átunatkozgatása helyett folyt a munka. Igaza volt az írónőnek, aki ezt a felvonóépítést „forradalmi tett”-nek látta, de talán nem felesleges leszögezni az ÉS olvasói számára, hogy ez nem sziklaköveket ostromló, lázas forradalmiság volt, hanem egyszerű halandók cselekedete, akik felfedezték saját erőtartalékjaikat, s azt — ha úgy tetszik, a kongreszszusi határozatok „szürke” forradalmiságának értelmében — kiaknázták. (Csak egy példát említek: amikor a gép „már nem bírt” a kövekkel’, éppen azért, hogy ne kelljen tíz körömmel "nekiveselkedni”: a munkások, technikusok, mérnökök összedugták a fejüket, és kiokoskodták, hogyan lehetne az egyébként ésszerű, jó tervet tovább észszerűsíteni, az adottságokhoz igazítva.) Nyugodt, mindennapi munka volt ez. S talán éppen e józan, hideg számításon alapuló racionális gondolkodás teremtette meg a kórház lakói, dolgozói és köztünk azt a kapcsolatot, amit egyszerűen kölcsönös szeretetnek hívnak. Vágréti László művezető Birkás István kiállításáról DOMBSÁG 4 (Folytatás az 1. oldalról) Másokról, a kilátástalanságról, a megaláztatásokról könnyebb írni, mint arról, hogyan változott mindez jobbá és jóvá nekünk, akik akkor tanúi voltunk és hogyan nem elegendő az utánunk következőknek, akik ebbe már beleszülettek. Belülről bírálni, a beletartozás tudatával ellenzékinek is lenni, ehhez nem elegendő a népszerű, a kitűnő, a tízezres példányokban fogyó új „Magyarország felfedezése” könyvsorozat. Vajon hiú álmodozás-e olyan összetartozó csoportra lelni a fiatalok között, mint azok a tízek voltak, akik az első sorozatot elindították. (Pedig mi is mennyire különböztünk egymás között és mennyit vitatkoztunk!) Imni való, megírnivaló van ma is. Az öregeknek pedig itt van a dombság. Kétoldalt a fű fiatal és fényes. Amikor jobbra fordulunk, egy dűlőútra, és egy kis helyen át kell vágni a réten, sajnálok még rálépni is. Áprilisban a fű és a fa és a virág élőbb lény, mint nyáron vagy ősszel; ifjú még, kíméletre szorul. Szerencsére a dűlőút kiszélesedik, a műemlékvédők gondossága kis utat épített egy ismeretlen magyar kincshez, a Szent Mihály arkangyal tiszteletére épített bódéi templomhoz. Április itt is kegyes hozzánk: két nagy fredericiabokor aranylevelekkel díszíti a templom fehérre meszelt, hatszázéves falát. A templom zömök és mégis bájos. Vagy éppen ezért. Talán attól is, hogy tervezője 1220 körül nem épített különálló tornyot, hanem kinövesztette a templom belsejéből, így szokatlan, talán kissé esetlen is. Igaz, hogy azután a tetejére olyan hármas tagolású, elegáns kis román félköríves ikerablakokat vágott, olyan állatfejes, karcsú oszlopocskákkal, hogy építészeti tankönyvben ábrául szolgálhatnának. Kapuja csak ajtónyi, de timpanonja van, benne bárányos dombormű. A bárányt és Szent Mihály arkangyalt nem tudom bibliailag összekötni, de talán nem is kell. Bárányt láthatott a dús réten, aki faragta, megtetszett neki. Csak be kell menni a templomba és már meglátja az ember, hogy nem esetlen az a torony! Funkciója van. Belül két oszlopon nyugszik, és így, ami kívül nem látszik a toronyból, az bent karzat. A bódéi templom magányosan áll egy dombocskán, jámbor kis völgy szélén, körülötte semmi. De a föld alól két-három ásó mélységből előkerülnek az Árpád-kori temető csontjai. Böde faluból a török hódoltság után csak ennyi maradt. Mutattam már ilyen templomot, nem is egyet francia vagy más külföldi barátaimnak. Mindig rám meredtek: az egész falu? Mindenestül? Most kislány unokám mást kérdez: Miért hagytátok? Mármint ti, öregek, ősök, a történelem. Ha hagytuk is, ami megmaradt, megőriztük és az új közös bőkezűségben, 1971-ben helyreállítottuk. A többes számot azon a jogon használom, amilyenem a kislány kérdezte. Hány ember férhetett el a teremtemplomban? Húsvétkor se több száznál. Az egész falu, Böde. Mára a neve se maradt fenn. Azé se, ahova a megmaradt lakosok menekülhettek: Szentmihályfa. Ma Hottó községhez tartozik. Weöres Sándornak van egy kis verse a legfurcsább nevű , magyar falvakról. Ezt is belevezette volna a, Szombathely melletti Sé mellé, mondom. A kislány elégedett: tegnap átmentünk Sén, Búcsú felé tartva, és mind a két falu túlélte a törököt. És azóta is egyet s mást. ■ Kutatunk A lap 1981. március 28-i számában megjelent Trónörökös-várás című Tatay Sándor-cikkel nem kívánok vitába bocsátkozni. Egyetlen állítása azonban korrekciót követel: „Ugyanakkor nem tudok róla, hogy valahol is mélyreható kutatás folyna valamilyen szerért, valamely hatásos metódusért, mely a dohányzásban szenvedőket gyógyítja” — írja a szerző. A világon óriási, hatalmas pénzeket felemésztő kutatás folyik! Csakkéthavonta megjelenő bibliográfiája minden alkalommal több száz cikket idéz, illetve ismertet. Hozzáférhető magyar nyelven is a Pákozdi Lajos dr. szerkesztésében megjelent, a nagyközönség tájékoztatását jól szolgáló könyvecske Orvosok a dohányzásról címmel. A problémával foglalkozó társaság is évente tart tudományos kongresszusokat, ahol a legújabb hazai eredményeket ismertetik. Mai tudásunk szerint a dohányost akarata ellenére a dohányzásról leszoktató szert nem várhatunk az orvosoktól. Hiszen maga a rászokás is kellemetlen melléktünetek és kísérő jelenségek leküzdése árán történhet csak meg. A leszokni nem akaró dohányos szervezete a szer előidézte melléktüneteket is leküzdi. Csupán a leszokni akarókat lehet ilyesmivel támogatni. Magam a legelső hazai eredményekről 1962-ben a pécsi bányaegészségügyi napokon számoltam be. Azóta is ismertettünk eredményeket és tájékoztattunk arról is, hogy külföldön milyen ambulanciák és intézmények foglalkoznak hatásos leszoktató kúrákkal. Én ezek közül az ötnapos badnauheimi kúrát vélem a legjobbnak. Éppen ennek mintájára javasoltam két évvel ezelőtt a tüdőgyógyász-kongresszuson, hogy a szezonon kívül kellően ki nem használt üdülőkben rendezzenek orvosi ellenőrzés és irányítás melletti ilyen kúrákat, a leszokni szándékozók részére. Természetesen a szabadság terhére és legalább önköltségi térítés mellett. Az akaratot is erősítő leszoktató kúrák módszertanát nem kell feltalálni, ez jól ismert. További gyógyszer kutatására kizárólag anyagi érdekeltség ösztönözheti a vállalatokat, melyek ebben, úgy látszik, nem látnak fantáziát. Nekünk, orvosoknak, az a fő gondunk most, hogy milyen tényezők védik meg a dohányzás ártalmaitól azt az ezrelékekben kifejezhető néhány dohányost, akikre mint „bezzeg”-példákra szoktak hivatkozni. Ha ezekre a védő faktorokra rájöhetnénk, talán többet tehetnénk a szenvedélyüknek ellenállni nem tudók megmentése érdekében is. Bár nem a szakmára tartozik, mégis meg kell mondanom, hogy szerzőnek az irodahelyiségek bővítésére vonatkozó igen hasznos ajánlata alighanem illúzió, a mai viszonyok ismeretében. A kellő légcserét biztosító berendezések azonban alkalmasak arra, hogy még a közvetlen asztalszomszéd szivarozását is észrevehetetlenné tegyék. Ezeket is feltalálták már: ilyeneket alkalmaznak az alacsony belmagasságú helyiségekben az óceánjárókon. Dr. Wiltner Willibald Pezsgősüveg a szemétben Elgondolkoztatott a Kellenek-e a katasztrófák? című Mezei András cikk az ÉS április 11-i számában. Eszembe juttatta saját tapasztalataimat, arról, hogy milyen „gazdagok vagyunk”. Néhány évvel ezelőtt ,a Balaton mellett dolgoztam. A szemetet nylonzsákban szállították el (csak abban, amit erre a célra árusítottak). Rengeteg kartonhulladékunk is volt, ezeket kénytelen voltam elégetni, mert azt nem gyűjtötte ott senki. Dolgoztam Pesten is, ahol a 0,33- as lengyel és az NDK-ból importált sört árultunk. Ezeknek árába a palackot is bekalkulálják. Nem is vették vissza tőlünk. Összetörték őket ezrével, hogy egyáltalán beférjenek a kukába. Itt, Sopronban is a kukába dobáljuk a szovjet, a lengyel vodkásüvegeket, a szovjet pezsgősüveget, a konyakos, vermuthos palackokat. Jártam Finnországban, ahonnan mi cellulózt importálunk, és elhámultam. Ott ugyanis a kukák mellett van egy másik szeméttartó, amelyre felírták, hogy Papír. S az emberek megtöltik, az illetékesek elszállíttatják. Elképzelhetetlen, hogy nyaranta a Balaton mellett a MÉH felajánlja a boltoknak és vendéglőknek, hogy minden hó ilyen és ilyen napján teherautóval összegyűjti, a papír- és az üveghulladékot? Ha csak valamicskét fizetnének érte, és gondoskodnának a fuvarról, több nyersanyagunk lenne, és kevesebb szemét „díszelegne” a tóparton. S hátha még azt is feltalálnánk, hogy a hazainál fél decivel nagyobb űrtartalmú szovjet pezsgősüveget ne csak nyersanyagként használjuk, hanem valamelyik vállalat ezt töltse meg magyar pezsgővel, hogy a vodkás, konyakos palackokba magyar likőr, pálinka kerüljön, a 0,33-as német és lengyel sörösüvegekbe a hazai sör, a literes külföldi vermuthos üvegekbe pedig magyar vermuth. Igaza vanMezei Andrásnak! A környezetvédelem nemcsak költséges lehet, de gazdaságos, hasznot hajtó is, ha jobban figyelünk mindennapi környezetünk „kínálatára”. Csemegi Mihály Sopron SZOJ-BÍJ1,1981 A Szakszervezetek Országos Tanácsának székházában kiosztották az idei SZOT-díjakat. Bán János riporter. Bodor Tibor színművész. Bretus Mária és Hetényi László táncművészek, a Dárday István— Szalay Györgyi író—rendező páros. Dobray István karnagy. Fabók Gyula festőművész. Gábor Móric festőművész. Kállai Ilona színművésznő. Lukács Ervin km mester. Marosán György író. Maróti Lajos író. Pallos Béla karnagy. Pap István, a Videoton vezérigazgatója. Pintér István, a Párttörténeti Intézet tudományos főmunkatársa. Rancsányi László riporter, Sas Elemér fizikus, Somogyi József szobrászművész. Szörényi Levente és Bródy János dalszerzők részesültek a kitüntetésben. ‘i Vt Art” ". *■ Szerkesztői üzenetek SZÁNTÓ IMRE, BALASSAGYARMAT. Leghűségesebb levelezőnk ezúttal is több közleményünkre reflektál szellemesen. Most csak az Írás befejező részét idézzük, azért is, mert sok korábban megválaszolt hozzászóló véleményének mond ellent. „Olvasótársaim nagy ritkán foglalkoznak az ÉS-ben megjelent rajzokkal. Igen jónak tartom a válogatást, a képek szervesen illeszkednek a lap egészéhez. Nagyon szeretem Lacza Márta rajzait, megjelenésüket hétről hétre várom. Igazán kifejező a Mona Lisa mosolyú, befelé gondolkodó-töprengő, kedves dundi nőalakja, a legutóbbi 2X3 év című képe pedig híven jeleníti meg a csak gyermekeinek élő, kétszer hároméves gyesre bezárt anya érzelmeit a környezetéhez és a külvilághoz. Én legalábbis ezt olvasom ki belőle.” Köszönjük az elismerést. Igazság szerint bár sok olvasónk nevezte lapunk képanyagát érthetetlennek, csúnyának, túl modernnek. Egykor Nagy László, aki hosszú időn át képszerkesztője volt a lapnak. Heti jegyzetben válaszolt az értetlenkedőknek. Azóta is feleltünk néhány elégedetlen levélírónak a szerkesztői üzenetekben, ám miután érveink épp oly kevéssé változnak, mint a címzettek ízlése, írásaikat elolvassuk, de úgy hiszszük, a vitatkozásnak nincs értelme. VARGA KLÁRA, SZÉKESFEHÉRVÁR: „Fiatal, kezdő tanár voltam 1947-ben, inkább a lelkesedés fűtött, mint télikabát azon a csodálatos estén is, amikor Zelk Zoltán eljött hozzánk, és egy moziban nem csupán verseit mondta életéről is beszélt. Mintha ma is látnám csillogó szemét, s a kedves, szerény gesztust, mellyel bocsánatot kért a vele egy műsorban fellépő kitűnő zongoristától és hegedűstől, hogy a mi tapsaink hatására több időt vett igénybe a műsorból, mint amennyiben megegyeztek. Előadás után láttuk őt bekászálódni a Magyar Szovjet Társaság ponyvafedelű, fűtetlen autójába, aztán eltűnt a szemünk elől. Költészete azonban most is a miénk, a halál sem tudja őt törölni hívei szívéből. Él”. Leveléhez nincs, mit hozzáfűznünk. Mi is a gyászoló családhoz tartozunk. KOVÁCS LÁSZLÓNÉ, TATA: Köszönjük a küldeményt, öröm tudni, hogy a megyei művelődési központban ilyen élénk és sokoldalú munka folyik, s hogy a barlangkutató és geológiai szakkör jóvoltából „büszkeségünk” az előcsarnok is. A könyvtári beszélgetések sora, jó hangulata és választékos tematikája valóban megérdemelné, hogy alkalomadtán beszámoljunk róla. Ami a lapunkban megjelenő kritikák kritikáját illeti, sok mindenben igaza van, de az már vitatható, vajon „az egyetlen irodalmi hetilap abszolút mércének tekintendő” vagy a magyar sajtó egészébe illeszkedően egy szerkesztőség. Kritikusaink véleménye nem szentírás. FEKETE KLÁRA, SZEGED. Olvasónk terjedelmes levélben foglalkozik a természet- és embervédelem ellentmondásaival. Egyebek között ezt írja: „Azt hiszem, tisztában vagyok a téma jelentőségével, mostanában azonban még a vízcsapot is alig merem kinyitni. Félek, hogy egészséges ivóvíz helyett hang jön ki belőle, amely a környezetvédelemről papol.” Majd megkérdezi: „Az Élet és Irodalom mikor fejezi már be a hosszúra nyúlt környezetvédelmi vitát?” Olvasónk gondját megértjük, de ami nincs, azt nem lehet befejezni. Lapunk ugyanis korántsem indított vitát az említett témakörben, évek óta rendszeresen napirenden tartja a környezetvédelem megannyi kérdését. Néhány cikk címe a legutóbbi három-négy évfolyamból: Víz, víz, „tiszta” víz (Beszélgetés Libor Oszkár vegyésszel). 1978. március 4.: Szemétügyek (Beszélgetés ,Jocsik Lajos közgazdásszal). 1979. június 23.: Még minden megfordítható (Beszélgetés Láng István biológussal, a Magyar Tudományos Akadémia főtitkárhelyettesével). 1979. november 4.: A harmadik fokozat (Beszélgetés a Balaton jövőjéről Herodek Sándor biológussal). 1980. november 29.: Az emberiség az éhhalál szélén? (Beszélgetés a fehérjeválságról Nagy Bálint címzetes egyetemi tanárral, a Mezőgazdasági és Élelmezésügyi Minisztérium főosztályvezetőjével. 1980. december 6.: Balogh János: Tovább sápítozunk, 1981. január 3.: Nagy Bálint: Tovább sápítozunk, 1981. január 10.: Paon Ferenc: Két cikk és a Balaton, 1981. január 91.: Balogh János: Vita a mellékvágányon, 1981. február 7.: Óvjuk a földet! (Beszélgetés Jakucs Pál ökológussal, 1981. február 21.: Tímár Éva: A víz is meghálálja, 1981. március 7.: Megzsarolt természet (Beszélgetés Tóth Károllyal, a Kiskunsági Nemzeti Park igazgatójával), 1981. március 28.: Mezei András: Kellenek-e a katasztrófák?, 1981. április 11.; Útban van a természet? (Beszélgetés Magyar Ferenccel, a Kecskemét-Szikrai Állami Gazdaság igazgatójával), 1981. április 18.; Balogh István: Egy korty halál, 1981. április 18.; Balogh István: Levegőt vennénk, 1981. április 25. — A felsorolt cikkek vagy közvetlen kapcsolatban vannak egymással vagy sem, a címekből mindenesetre kiderülhet a szerkesztőség szándéka: vitákkal vagy viták nélkül, de emberiségpártivá kell változtatni a természetvédelmi szemléletet. 1931. MÁJUS 2.