Élet és Irodalom, 1981. január-június (25. évfolyam, 1-26. szám)

1981-05-02 / 18. szám - Vágréti László: Másképpen • reflexió | Visszhang • László Anna: A rokkantak évében - másképpen (ÉS 1981. március 28.) (2. oldal) - Dr. Wiltner Willibald: Kutatunk • reflexió | Visszhang • Tatay Sándor: Trónörökösvásár (ÉS 1981. március 28.) (2. oldal) - Csetnegi Mihály: Pezsgősüveg a szemétben • reflexió | Visszhang • Mezei András: Kellenek-e a katasztrófák? (ÉS 1981. április 11.) (2. oldal) - Birkás István kiállításáról • kép (2. oldal)

VISSZHANG Másképpen őszintén fájlalom, hogy soraimat nem intézhetem már A rokkantak évében — másképpen című, az ÉS március 28-i számában megjelent cikk tisztelt szerzőjének, László Annának. De úgy hiszem, az el­hunyt írónő iránti megbecsülés nem szenved csorbát, ha írásának egyik részletét, mint érintett fél, kiegé­szítem. László Anna említést tett annak a felvonónak építési munkáiról, amely a légzésbénultak egyetlen magyarországi intézetében folyt. Lelkesen méltatja az építők tetteit, hiszen „Az alapozásnál óriási szik­lakövek bukkantak elő. A gép nem bírt velük. Nekiveselkedtek hát a munkások. A vastag hónak és jég­­nek is ...” Ne tekintsék istenká­romlásnak, de ki kell mondanom, az a bizonyos felvonó nem hegye­ket görgető önfeláldozásból épült, hanem némi odafigyelés és ész­szerűség alapján. Nem volt szük­ségünk emberfeletti hősiességre. A lift olyan pénzből készült, amely csendben elfolydogált volna, kü­lönben abból az anyagból, amelyet már kikezdett a rozsda, és a fize­tett munkaidőnek azon fertályából, amelyen kisebb-nagyobb lyukakat tűr meg a szervezetlenség. Ezen a felvonón a munkahelyi kávézgatá­sok, csevegések és a fizetett, „dol­gozó” szombat délelőttök átunat­­kozgatása helyett folyt a munka. Igaza volt az írónőnek, aki ezt a felvonóépítést „forradalmi tett”-nek látta, de talán nem felesleges le­szögezni az ÉS olvasói számára, hogy ez nem sziklaköveket ostrom­ló, lázas forradalmiság volt, hanem egyszerű halandók cselekedete, akik felfedezték saját erőtartalékjaikat, s azt — ha úgy tetszik, a kongresz­­szusi határozatok „szürke” forra­­dalmiságának értelmében — kiak­názták. (Csak egy példát említek: amikor a gép „már nem bírt” a kövekkel’, éppen azért, hogy ne kelljen tíz körömmel "nekiveselkedni”: a munkások, technikusok, mérnökök összedugták a fejüket, és kiokos­­kodták, hogyan lehetne az egyéb­ként ésszerű, jó tervet tovább ész­­szerűsíteni, az adottságokhoz iga­zítva.) Nyugodt, mindennapi munka volt ez. S talán éppen e józan, hideg számításon alapuló racionális gon­dolkodás teremtette meg a kórház lakói, dolgozói és köztünk azt a kapcsolatot, amit egyszerűen köl­csönös szeretetnek hívnak. Vágréti László művezető Birkás István kiállításáról DOMBSÁG 4 (Folytatás az 1. oldalról) Másokról, a kilátástalanságról, a megaláztatásokról könnyebb írni, mint arról, hogyan változott mind­ez jobbá és jóvá nekünk, akik ak­kor tanúi voltunk és hogyan nem elegendő az utánunk következők­nek, akik ebbe már beleszülettek. Belülről bírálni, a beletartozás tu­datával ellenzékinek is lenni, eh­hez nem elegendő a népszerű, a ki­tűnő, a tízezres példányokban fo­gyó új „Magyarország felfedezése” könyvsorozat. Vajon hiú álmodo­­zás-e olyan összetartozó csoportra lelni a fiatalok között, mint azok a tízek voltak, akik az első sorozatot elindították. (Pedig mi is mennyire különböztünk egymás között és mennyit vitatkoztunk!) Imni való, megírnivaló van ma is. Az öregek­nek pedig itt van a dombság. Kétoldalt a fű fiatal és fényes. Amikor jobbra fordulunk, egy dű­­lőútra, és egy kis helyen át kell vágni a réten, sajnálok még rálépni is. Áprilisban a fű és a fa és a vi­rág élőbb lény, mint nyáron vagy­­ ősszel; ifjú még, kíméletre szorul. Szerencsére a dűlőút kiszélesedik, a műemlékvédők gondossága kis utat épített egy ismeretlen magyar kincs­hez, a Szent Mihály arkangyal tisz­teletére épített bódéi templomhoz. Április itt is kegyes hozzánk: két nagy fredericiabokor aranylevelek­kel díszíti a templom fehérre me­szelt, hatszázéves falát. A templom zömök és mégis bájos. Vagy éppen ezért. Talán attól is, hogy tervezője 1220 körül nem épített különálló tornyot, hanem kinövesztette a templom belsejéből, így szokatlan, talán kissé esetlen is. Igaz, hogy azután a tetejére olyan hármas ta­golású, elegáns kis román félkör­íves ikerablakokat vágott, olyan ál­latfejes, karcsú oszlopocskákkal, hogy építészeti tankönyvben ábrául szolgálhatnának. Kapuja csak ajtó­­nyi, de timpanonja van, benne bá­rányos dombormű. A bárányt és Szent Mihály arkangyalt nem tu­dom bibliailag összekötni, de talán nem is kell. Bárányt láthatott a dús réten, aki faragta, megtetszett neki. Csak be kell menni a temp­lomba és már meglátja az ember, hogy nem esetlen az a torony! Funk­ciója van. Belül két oszlopon nyug­szik, és így, ami kívül nem látszik a toronyból, az bent karzat. A bódéi templom magányosan áll egy dombocskán, jámbor kis völgy szélén, körülötte semmi. De a föld alól két-három ásó mélységből elő­kerülnek az Árpád-kori temető csontjai. Böde faluból a török hó­doltság után csa­k ennyi maradt. Mutattam már ilyen templomot, nem is egyet francia vagy más kül­földi barátaimnak. Mindig rám me­redtek: az egész falu? Mindenestül? Most kislány unokám mást kérdez: Miért hagytátok? Mármint ti, öre­gek, ősök, a történelem. Ha hagytuk is, ami megmaradt, megőriztük és az új közös bőkezű­ségben, 1971-ben helyreállítottuk. A többes számot azon a jogon hasz­nálom, amilyenem a kislány kérdez­te. Hány ember férhetett el a te­remtemplomban? Húsvétkor se több száznál. Az egész falu, Böde. Mára a neve se maradt fenn. Azé se, ahova a megmaradt lakosok me­nekülhettek: Szentmihályfa. Ma Hottó községhez tartozik. Weöres Sándornak van egy kis verse a leg­furcsább nevű , magyar falvakról. Ezt is belevezette volna a, Szombat­hely melletti Sé mellé, mondom. A kislány elégedett: tegnap átmen­tünk Sén, Búcsú felé tartva, és mind a két falu túlélte a törököt. És azóta is egyet s mást. ■ Kutatunk A lap 1981. március 28-i számá­ban megjelent Trónörökös-várás cí­mű Tatay Sándor-cikkel nem kívá­nok vitába bocsátkozni. Egyetlen állítása azonban korrek­ciót követel: „Ugyanakkor nem tu­dok róla, hogy valahol is mélyreha­tó kutatás folyna valamilyen sze­rért, valamely hatásos metódusért, mely a dohányzásban szenvedőket gyógyítja” — írja a szerző. A világon óriási, hatalmas pénze­ket felemésztő kutatás folyik! Csak­­kéthavonta megjelenő bibliográfiá­ja minden alkalommal több száz cikket idéz, illetve ismertet. Hozzá­férhető magyar nyelven is a Pákozdi Lajos dr. szerkesztésében megjelent, a nagyközönség tájékoztatását jól szolgáló könyvecske Orvosok a do­hányzásról címmel. A problémával foglalkozó társaság is évente tart tudományos kongresszusokat, ahol a legújabb hazai eredményeket is­mertetik. Mai tudásunk szerint a dohá­nyost akarata ellenére a dohány­zásról leszoktató szert nem várha­tunk az orvosoktól. Hiszen maga a rászokás is kellemetlen melléktü­netek és kísérő jelenségek leküzdé­se árán történhet csak meg. A le­szokni nem akaró dohányos szer­vezete a szer előidézte melléktüne­teket is leküzdi. Csupán a leszokni akarókat lehet ilyesmivel támogat­ni. Magam a legelső hazai eredmé­nyekről 1962-ben a pécsi bánya­egészségügyi napokon számoltam be. Azóta is ismertettünk eredmé­nyeket és tájékoztattunk arról is, hogy külföldön milyen ambulanciák és intézmények foglalkoznak hatá­sos leszoktató kúrákkal. Én ezek közül az ötnapos bad­nauheimi kú­rát vélem a legjobbnak. Éppen en­nek mintájára javasoltam két év­vel ezelőtt a tüdőgyógyász-kong­resszuson, hogy a szezonon kívül kellően ki nem használt üdülőkben rendezzenek orvosi ellenőrzés és irányítás melletti ilyen kúrákat, a leszokni szándékozók részére. Ter­mészetesen a szabadság terhére és legalább önköltségi térítés mellett. Az akaratot is erősítő leszoktató kúrák módszertanát nem kell fel­találni, ez jól ismert. További gyógyszer kutatására kizárólag anyagi érdekeltség ösztönözheti a vállalatokat, melyek ebben,­ úgy lát­szik, nem látnak fantáziát. Nekünk, orvosoknak, az a fő gondunk most, hogy milyen ténye­zők védik meg a dohányzás ártal­maitól azt az ezrelékekben kifejez­hető néhány dohányost, akikre mint „bezzeg”-példákra szoktak hivat­kozni. Ha ezekre a védő faktorokra rájöhetnénk, talán többet tehetnénk a szenvedélyüknek ellenállni nem tudók megmentése érdekében is. Bár nem a szakmára tartozik, mégis meg kell mondanom, hogy szerzőnek az irodahelyiségek bőví­tésére vonatkozó igen hasznos aján­lata alighanem illúzió, a mai viszo­nyok ismeretében. A kellő légcserét biztosító berendezések azonban al­kalmasak arra, hogy még a közvet­len asztalszomszéd szivarozását is észrevehetetlenné tegyék. Ezeket is feltalálták már: ilyeneket alkal­maznak az alacsony belmagasságú helyiségekben az óceánjárókon. Dr. Wiltner Willibald Pezsgősüveg a szemétben Elgondolkoztatott a Kellenek-e a katasztrófák? című Mezei András cikk az ÉS április 11-i számában. Eszembe juttatta saját tapasztala­taimat, arról, hogy milyen „gazda­gok vagyunk”. Néhány évvel ezelőtt ,a Balaton mellett dolgoztam.­ A szemetet nylonzsákban szállították el (csak abban, amit erre a célra árusítot­tak). Rengeteg kartonhulladékunk is volt, ezeket kénytelen voltam elégetni, mert azt nem gyűjtötte ott senki. Dolgoztam Pesten is, ahol a 0,33- as lengyel és az NDK-ból impor­tált sört árultunk. Ezeknek árába a palackot is bekalkulálják. Nem is vették vissza tőlünk. Összetörték őket ezrével, hogy egyáltalán be­férjenek a kukába. Itt, Sopronban is a kukába do­báljuk a szovjet, a lengyel vodkás­­üvegeket, a szovjet pezsgősüveget, a konyakos, vermuthos palackokat. Jártam Finnországban, ahonnan mi cellulózt importálunk, és elh­ámultam. Ott ugyanis a kukák mellett van egy másik szeméttartó, amelyre felírták, hogy Papír. S az emberek megtöltik, az illetéke­sek elszállíttatják. Elképzelhetetlen, hogy nyaranta a Balaton mellett a MÉH felajánlja a boltoknak és vendéglőknek, hogy minden hó ilyen és ilyen napján teherautóval összegyűjti, a papír- és az üveghul­ladékot? Ha csak valamicskét fi­zetnének érte, és gondoskodnának a fuvarról,­­ több nyersanyagunk len­ne, és kevesebb szemét „díszeleg­ne” a tóparton. S hátha még azt is feltalálnánk, hogy a hazainál fél decivel nagyobb űrtartalmú szovjet pezsgősüveget ne csak nyersanyag­ként használjuk, hanem valamelyik vállalat ezt töltse meg magyar pezs­gővel, hogy a vodkás, konyakos palackokba magyar likőr, pálinka kerüljön, a 0,33-as német és len­gyel sörösüvegekbe a hazai sör, a literes külföldi vermuthos üvegek­be pedig magyar vermuth. Igaza van­­Mezei Andrásnak! A környezetvédelem nemcsak költsé­ges lehet, de gazdaságos, hasznot hajtó is, ha jobban figyelünk min­dennapi környezetünk „kínálatára”. Csem­egi Mihály Sopron SZOJ-BÍJ1,1981 A Szakszervezetek Országos Tanácsának székházában ki­osztották az idei SZOT-díja­­kat. Bán János riporter.­ Bo­dor Tibor színművész. Bretus Mária és Hetényi László tánc­művészek, a Dárday István— Szalay Györgyi író—rendező páros. Dobray István karnagy. Fabók Gyula festőművész. Gá­bor Móric festőművész. Kál­lai Ilona színművésznő. Lu­kács Ervin km­ mester. Marosán György író. Maróti Lajos író. Pallos Béla karnagy. Pap Ist­ván, a Videoton vezérigazga­tója. Pintér István, a Párttör­­téneti Intézet tudományos fő­munkatársa. Rancsányi László riporter, Sas Elemér fizikus, Somogyi József szobrászmű­vész. Szörényi Levente és Bró­­dy János dalszerzők részesül­tek a kitüntetésben. ‘­i Vt Art” ". *■ Szerkesztői üzenetek SZÁNTÓ IMRE, BALASSA­GYARMAT. Leghűségesebb levele­zőnk ezúttal is több közlemé­nyünkre reflektál szellemesen. Most csak az Írás befejező részét idézzük, azért is, mert sok koráb­ban megválaszolt hozzászóló véle­ményének mond ellent. „Olvasó­társaim nagy ritkán foglalkoznak az ÉS-ben megjelent rajzokkal. Igen jónak tartom a válogatást, a képek szervesen illeszkednek a lap egészéhez. Nagyon szeretem Lacza Márta rajzait, megjelenésü­ket hétről hétre várom. Igazán ki­fejező a Mona Lisa mosolyú, be­felé gondolkodó-töprengő, kedves dundi nőalakja, a legutóbbi 2X3 év című képe pedig híven jeleníti meg a csak gyermekeinek élő, kétszer hároméves gyes­re bezárt anya érzelmeit a környezetéhez és a külvilághoz. Én legalábbis ezt olvasom ki belőle.” Köszönjük az elismerést. Igazság szerint bár sok olvasónk nevezte lapunk képanyagát érthetetlennek­, csú­­nyának, túl modernnek. Egykor Nagy László, aki hosszú időn át képszerkesztője volt a lapnak. He­ti jegyzetben válaszolt az értetlen­­kedőknek. Azóta is feleltünk né­hány elégedetlen levélírónak a szerkesztői üzenetekben, ám mi­után érveink épp oly kevéssé vál­toznak, mint a címzettek ízlése, írásaikat elolvassuk, de úgy hisz­­szük, a vitatkozásnak nincs ér­telme. VARGA KLÁRA, SZÉKESFE­HÉRVÁR: „Fiatal, kezdő­ tanár voltam 1947-­ben, inkább a lelke­sedés fűtött, mint télikabát azon a csodálatos estén is, amikor Zelk Zoltán eljött hozzánk, és egy mo­ziban nem csupán verseit mondta életéről is beszélt. Mintha ma is látnám csillogó szemét, s a ked­ves, szerény gesztust, mellyel bo­csánatot kért a vele egy műsor­ban fellépő kitűnő zongoristától és hegedűstől, hogy a mi tapsa­ink hatására több időt vett igény­be a műsorból, mint amennyiben megegyeztek. Előadás után láttuk őt bekászálódni a Magyar Szovjet Társaság ponyvafedelű, fűtetlen autójába, aztán eltűnt a szemünk elől. Költészete azonban most is a miénk, a halál sem tudja őt tö­rölni hívei szívéből. Él”. Levelé­hez nincs, mit hozzáfűznünk. Mi is a gyászoló családhoz tartozunk. KOVÁCS LÁSZLÓNÉ, TATA: Köszönjük a küldeményt, öröm tudni, hogy a megyei művelődési központban ilyen élénk és sokol­dalú munka folyik, s hogy a bar­langkutató és geológiai szakkör jóvoltából „büszkeségünk” az elő­csarnok is. A könyvtári beszél­getések sora, jó hangulata és vá­lasztékos tematikája valóban meg­érdemelné, hogy alkalomadtán be­számoljunk róla. Ami a lapunkban megjelenő kritikák kritikáját il­leti, sok mindenben igaza van, de az már vitatható, vajon „az egyet­len irodalmi hetilap abszolút mér­cének tekintendő” vagy a magyar sajtó egészébe illeszkedően egy szerkesztőség. Kritikusaink véle­ménye nem szentírás. FEKETE KLÁRA, SZEGED. Ol­vasónk terjedelmes levélben fog­lalkozik a természet- és ember­védelem ellentmondásaival. Egye­bek között ezt írja: „Azt hiszem, tisztában vagyok a téma jelentő­ségével, mostanában azonban még a vízcsapot is alig merem kinyit­ni. Félek, hogy egészséges ivóvíz helyett hang jön ki belőle, amely a környezetvédelemről papol.” Majd megkérdezi: „Az Élet és Iro­dalom mikor fejezi már be a hosszúra nyúlt környezetvédelmi vitát?” Olvasónk gondját megért­jük, de ami nincs, azt nem le­het befejezni. Lapunk ugyanis ko­rántsem indított vitát az említett témakörben, évek óta rendszere­sen napirenden tartja a környe­zetvédelem megannyi kérdését. Né­hány cikk címe a legutóbbi há­rom-négy évfolyamból: Víz, víz, „tiszta” víz (Beszélgetés Libor Oszkár vegyésszel). 1978. március 4.: Szemétügyek (Beszélgetés ,Jo­­csik Lajos közgazdásszal). 1979. június 23.: Még minden megfor­dítható (Beszélgetés Láng István biológussal,­­ a Magyar Tudomá­nyos Akadémia főtitkárhelyettesé­vel). 1979. november 4.: A har­madik fokozat (Beszélgetés a Ba­laton jövőjéről Herodek Sándor biológussal). 1980. november 29.: Az emberiség az éhhalál szélén? (Beszélgetés a fehérjeválságról Nagy Bálint címzetes egyetemi ta­nárral, a Mezőgazdasági és Élel­mezésügyi Minisztérium főosztály­­vezetőjével. 1980. december 6.: Balogh János: Tovább sápíto­­zunk, 1981. január 3.: Nagy Bálint: Tovább sápítozu­nk, 1981. január 10.: Paon Ferenc: Két cikk és a Balaton, 1981. január 91.: Balogh János: Vita a mellékvágányon, 1981. február 7.: Óvjuk a földet! (Be­szélgetés Jakucs Pál ökológus­sal, 1981. február 21.: Tímár Éva: A víz is meghálálja, 1981. már­cius 7.: Megzsarolt természet (Be­szélgetés Tóth Károllyal, a Kis­kunsági Nemzeti Park igazgatójá­val), 1981. március 28.: Mezei András: Kellenek-e a katasztró­fák?, 1981. á­prilis 11.; Útban van a természet? (Beszélgetés Magyar Ferenccel, a Kecskemét-Szikrai Állami Gazdaság igazgatójával), 1981. április 18.; Balogh István: Egy korty halál, 1981. április 18.; Balogh István: Levegőt vennénk, 1981. április 25. — A felsorolt cikkek vagy közvetlen kapcsolat­ban vannak egymással vagy sem, a címekből mindenesetre kiderül­het a szerkesztőség szándéka: vi­tákkal vagy viták nélkül, de em­beriség­­pártivá kell változtatni a természetvédelmi szemléletet. 1931. MÁJUS 2.

Next