Élet és Irodalom, 1981. július-december (25. évfolyam, 27-52. szám)

1981-07-04 / 27. szám - Zsilka László: Pokoli tévedés • reflexió | Visszhang • Galsai Pongrác: A vén cigány után (ÉS 1981. június 27.) (2. oldal) - Fürjes József: Kultúra - mundérban • reflexió | Visszhang (2. oldal) - Mádl Antal: Periférikus és sváb-e a „sváb nyelv”? • reflexió | Visszhang • Csányi László: Békesség velünk! (ÉS 1981. június 13.) • Mádl Antal egyetemi tanár, ELTE német tanszék (2. oldal) - dr. Kililán István: A latin kérdés • reflexió | Visszhang • (ÉS 1981. június 27.) (2. oldal)

VISSZHANG Pokoli tévedés Könyörület és irgalom Galsai Pongrácnak! Némuljanak el a kárörvendők is, akik most feltehetően győzelmi zászlóként lobogtatják az Élet és Irodalom június 27-i számát, benne G. P. vitazáró cikkét „A vén cigány” után címmel. Benne a fatális, minősíthetetlen, mármár megbocsáthatatlan bakival. Galsai pedig jó ügyért csatázott, értő és nagy költőinkhez méltó verselemzéseket és magyarázatokat követelt az iskolai irodalomtankönyvekbe. A harc végén azonban maga adott ellenfelei kezébe fegyvert. Ironikus, rögtönzött verselemzést sző cikkébe Pilinszky Négysorosáról, mint írta „tankönyvszerűen”. Idézi mind a négy sort. Az első elolvasása után, azt hittem, viccel: „Alvó szegek a jéghideg pokolban”. Mi lesz ebből? — hajoltam kíváncsian az újság fölé, hiszen tudtommal Pilinszkynél az első sor végén nem a pokol, hanem a homok szó szerepel. Tréfára, paródiára vagy sajtóhibára gyanakodtam. Sajnos, nincs ilyesmiről szó. A szerző további fejtegetései meggyőztek arról, hogy Galsai erre a versre csak felületesen emlékszik, bár ennek éppen az ellenkezőjét állítja: „Pilinszky vakító négy sorát gyakran felidéztem magamban.” (Egyébként a pokol semmiképpen nem illik a vers hibátlan logikai rendjébe, ezzel a beszúrással egyszerűen nincs értelme a Négysorosnak, bármilyen érzelmi kapcsolatba került a művel Galsai.) A száraz, bugyuta tankönyvszövegek előállítói és megrendelői azonban ne örüljenek. Galsai gigantikus tévedése nem igazolhatja, nem mentheti őket. G. P. viszont ne siesse el partizánakcióját, ne írjon még irodalmi ellen-tankönyvet. Vagy ha ír, hagyja ki belőle a Négysorosról szóló elmélkedését. Ám, ha mindenképpen ragaszkodik ehhez a vershez, olvassa el. Legalább még egyszer. Zsilka László ahol korábban a tábori miséket celebrálták. Valamikor 1953—54-ben a Bánk bán címszerepében léptem fel, majd a Vén cigány következett. Az intézet kultúros-nevelőtanárával állítottuk össze a programot, időt kérve a két szereplés közt, hogy legyen időm a vers előtt „lemaszkírozni”. Nem szükséges, mondta a kultúrás, legalább jobban nevet a a közönség. Ez a közönség azonban nem nevetett. Velünk azonos korú, tizennégy-tizenhat éves fiúk voltak ott, és látogatási nap lévén: a hozzátartozók. Kabarétréfák és operettrészletek után elkerekedett szemmel, megilletődötten figyeltek, néma csöndben. Gyerekek voltunk, mundérban. A padsorokban az elítéltek, a színpadon a szabadok, akik a napi munka és oktatás, lőgyakorlat és szigorú alaki kiképzés után vasárnap odaérkeztek egy kis csodát tenni. Vörösmarty rólunk és hozzánk szólt, külön-külön és másmás módon mindannyiunkhoz. A bajba jutottakhoz, az elkeseredettekhez és azokhoz, akik remélték, hogy egyszer a viszály elvérzik a csatákon. Fürjes József Kultúra - mundérban Volt valami a Vörösmartyról zajló vitában, ami régi, személyes emlékeket ébresztve bennem arra biztatott, hogy a tárgytól függetlenül elmondjam: a költészet milyen életre szólóan befolyásolhatja a fiatal embereket Serdülőkoromban, az akkor tanintézetté alakított Margit körúti fegyházban tanultuk néhány ipari szakma alapfogalmait. Ebben az MTH (Munkaerő Tartalékok Hivatala) néven ismert közegben nemigen szorgalmazták a humán tantárgyak oktatását. Ezért számított különlegesnek az a színjátszó csoport, amelyben kevés lelkes fiatal — egy-két mellőzött, de kiváló színészpedagógus irányításával — versek és színdarabok (részletek) tanulása és előadása által igyekezett ezt az „intelektuálisan ingerszegény környezetet” megváltoztatni. Ipari tanulóként elsősorban üzemekben és tanintézetekben rendeztük előadásainkat, olyan intézetekben is, mint az aszódi, a rákospalotai és a hűvösvölgyi, amelyekről csak azt tudtuk, hogy lakói köztörvényes vagy más bűncselekmény miatt kerültek oda. Mi, „színészek”, természetesen civilben érkeztünk az előadás színhelyére, vagyis ugyanazt a fekete posztóból vagy fakó zsávolyból készült öltözéket viseltük, mint házigazdáink. Különösen szívesen mentünk a Hűvösvölgybe, mert a kolostorból átalakított intézet emberi rendje és a szép környezet kellemes hangulatot teremtett. Szabadtéri színpadon játszottunk, ott. Periférikus és sváb-e a „sváb nyelv”? Csányi László Békesség velünk! című riportja (Élet és Irodalom, 1981. június 13.) meggyőző és örvendetes bizonysága annak a megbékélési folyamatnak, amely a több mint negyedszázados következetes nemzetiségi politikánk eredményeként érzékelhető a hazai németség felnövő generációiban. A riportban megszólaltattak keresik helyüket mai életünkben, és igényelnék, hogy a múltat differenciáltabban, azaz a részigazságokat jobban megközelítve ítélje meg sajtónk, a tudomány és egész közvéleményünk. Történészek, szociológusok, néprajzkutatók számára a hazai nemzetiségiek terén még sok izgalmat rejtegető kérdés megfejtése várat magára. Én a német nyelvtanár képzése felől közelítve, a Csányi László által felvetett kérdések közül mindössze egyet szeretnék érinteni, nevezetesen azt, hogy mit ér, illetve ér-e valamit a megszólaltatott tanárnő által „periféririkus”-nak jelölt nyelv, amelynek egyik-másik szavát a Duden, a mai hivatalos német nyelvnek valamennyi német államban elismert terjedelmes szógyűjteménye sem regisztrálja (persze, van azért szótár, amelyben megtalálhatók). A 18. században a német nyelvterület különböző vidékeiről, verbuválás útján, a Kárpát-medencébe vetődött faluszegényei még nem beszélhettek egységes német irodalmi nyelvet. Ez nem is lephet meg, hiszen a Grimm-testvéreknek a német szókincsét számba vevő hatalmas vállalkozása csak sok évtizeddel később, a 19. század elején indult meg, és több mint száz évvel később az NDK Akadémiája fejezte be, nem is olyan régen A Magyarországon gyakran a véletlen folytán összerázódott német ajkú települések lakói, eredeti hazájuktól a legrövidebb időn belül teljesen elszakadva, köztük az értelmiségiek (a papot és a kántortanítót leszámítva) gyakran írástudók nélkül vegyítettek és konzerváltak egyfajta „nyelvet”, amely őshazájukban pontosan így talán nem is létezett, és amely a magyar környezet és annak gazdasági és társadalmi-politikai fejlődésének hatására, az új fogalmakat a legközelebbi magyar szomszédtól vette át. Ez a folyamat azóta is tart, sőt a nagyobbrészt bányász- és parasztlakosság körében mai változó életünk szoros függvényeként, érthető módon, felgyorsult. Mit ér hát ma ez a nyelv, amely nem egységes, még kevésbé egységesen „sváb nyelv”, sőt nagyobb részében nem is sváb, hanem bajor, frank és sváb nyelvjárások különböző nyelvjárási variánsainak, magyar beütésekkel tarkított és konzervált rekvizituma. Nem vitás, hogy a mai nyelvtudomány, különösen a nyelvtörténészek, a nyelvjáráskutatók, a nyelvszociológusok számára hallatlanul sokat ér. A hazai germanisztikának az elmúlt évtizedekben részben ezeken a forrásokon szakmailag felnőtt és a német nyelvterületen ma komoly elismerést élvező nyelvészei ezt éppen úgy bizonyítják, mint a német nyelvterület szakembereinek, tudományos intézményeinek, köztük az NDK Tudományos Akadémiájának állandó érdeklődése e hazai német nyelvszigetek kincsei iránt. A germanisztika nyelvtudományi ága számára tehát értékes ez a „periférikus nyelv”, és ha képviselői ma harmonikus együttműködésben folytathatják munkájukat a magyar nyelvészekkel — hiszen mint mindenfajta hatás ez sem egyirányú, hanem kölcsönös —, és nem fenyegeti őket többé az a veszély, hogy a tudománytól idegen hatalmi-politikai célok szolgálatába állítódik tevékenységük, ahogyan ez a két világháború közötti időben megtörténhetett, úgy ez sokak számára tudományosan hasznos és emberileg értelmes foglalkozás. De vajon ér-e ma még valamit ez a „periférikus nyelv” annak, aki — túl azon, hogy anyanyelveként országunk alkotmánya szellemében szabadon használhatja — kilép a szűkebb családi vagy faluközösségből? Ha a megszólaltatott tanárnő példáját, Der Hund kauzt, általánosítva alapul vesszük, akkor egy világnyelvhez a köznapi szókincsnek legalább ötven százalékát adja; ha pedig az iskolai német nyelvoktatás képes lesz arra, hogy az irodalmi nyelv és a hazánkban beszélt különböző nyelvjárási variánsok közötti összefüggésre felhívja a figyelmet az e nyelvjárásokat még beszélők vagy legalább értők számára, ez a haszon, az ötvenszázalékos közvetlen szókincsismereten túl, többek között olyan artikulációs bázis aktivizálását jelenti, ami a nyelvjárást nem ismerőkkel szemben utolérhetetlen előny. Ezt az előnyt érdemes kamatoztatni az alkotmány biztosította jogokon túlmenően is, hiszen kiváló startlehetőségeket kínál ahhoz a nyelvhez, amely ma az országunkban megforduló turisták nagy többségének kommunikációs eszköze, s amely nyelvet beszélő országok kereskedelmi partnereink élvonalába tartoznak. Ha pedig ezen túlmenően Goethét és Schillert, Heinét, Marxot és Engelst, Thomas Mannt és Bert Brechtet e „periférikus nyelv” felől segítjük egyre több embernek eredetiben megismerni, éppen a meginterjúvolt tanárnő és kollégái közreműködésével, ez a Csányi László írta Békesség velünk! címhez, illetve mottóhoz további örvendetes hozzájárulást jelenthet. Mádl Antal egyetemi tanár ELTE, német tanszék mnket, mint arra a szellemiségre, amit ez a nyelv megteremtett és hordozott. Kilenc esztendeig tanítottam középiskolában latint, magyart és történelmet, ezt követően másfél évtizedig múzeumban voltam tudományos munkatárs, ezzel párhuzamosan hét esztendeig vezettem régi magyar irodalmi szemináriumokat, jelenleg pedig akadémiai kutatóintézetben dolgozom, s itt a régi magyar dráma múltjának feltárása a legfontosabb feladatom. A latin nyelv és irodalom ilyen mérvű elmarasztalásának káros következményeit tehát saját bőrömön érzem. S minthogy nincs latinul tudó magyar szakos egyetemi hallgató, a múzeumokban alig található az eredeti forrást olvasó, értő kutató, ilyenformán tudományszakunk jövőjét féltem. A latint az első, leghevesebb támadás a reformkorban érte. Akkor az „átokként uralkodó latin” nyelvben látták a magyar nyelv fejlődésének legfőbb akadályát. Megszűnt tehát az oktatás nyelve lenni, maradt azonban a tudományé, s így egy évszázaddal a latin elleni rohamos támadás után, még az én középiskolás koromban is heti hat órában tanultuk. Ha jól emlékszem, a grammatikát, amely kétségtelenül nem könnyű, hat évre osztották el, s a két felső osztályban, a hetedikben és a nyolcadikban már tudtuk olvasni Horatiust, Vergiliust, Tacitust, Cicerót, Catullust és a többieket. A grammatika tanulása közben megismerkedtünk a nyelvi alapfogalmakkal, a szófajokkal, a szóképzéssel, a főnév- és igaragozás alapjaival, a mondattannal, így a harmadik osztály végére már nem volt gondunk a magyar nyelvtannal. Tehát a latint tanulva sajátítottuk el a magyar grammatikát is. Mire tanítani kezdtem, a latin már heti három órára csökkent a gimnázium négy osztályában. Fájdalommal kellett tapasztalnom, hogy tanítványaim nagyon gyenge nyelvi — magyar nyelvi — alapokkal érkeztek a gimnáziumba. Ezért felhasználva az óra minden percét, a magyar nyelvismeret érdekében, bizony, elsősorban a grammatikára fektettem a súlyt, legalábbis az első két tanévben. Minden lelkiismeretes latintanár így cselekedett, dacolva olykor a szakfelügyelői ellenállással. A túlzott grammatizálásnak viszont az lett a következménye, hogy a latin nyelvet intézményesen háttérbe szorították, s külön tárgyként bevezették az irodalom mellett a magyar nyelvtant. Ma az orvosnak, agrármérnöknek, biológusnak, kémikusnak, gyógyszerésznek készülő egyetemi hallgató csak óriási gyötrelmek árán tudja magáévá tenni tudományterülete szakkifejezéseit. A humán szakosok pedig legtöbbször csak átkínlódva a néhány szemeszternyi latinoktatást, egyetemi éveik után azt is elfelejtik, hogy valaha tanultak. Sokan érezzük, hogy tennünk kell valamit. Meg kellene például szüntetnünk a latinoktatás hiányának hátrányos következményeit. A középiskolában vissza kellene állítani a latin tekintélyét, esetleg úgy, hogy kísérletképpen egy-két általános iskolában is bevezetnék második nyelvként Nem tartanám elképzelhetetlennek, hogy a humán egyetemekre latin érettségivel jelentkező fiatalember a többiekkel szemben előnyben részesülne, mondjuk, egy pluszpontot kapna. A humán egyetemeken a magyar, történelem, idegen nyelv, régészet művészettörténet szakokon legalább nyolc féléven át kellene a latint tanítani. Egyetemi doktori címeknél e nyelv ismeretét feltételként kellene megszabnunk, mint volt valaha. S mindezt azért, hogy legyen elegendő kutató a humán tudományokban. Hogy a tudományok egykori nyelvének, a latinnak emlékeit őrző szakkifejezések érthetők legyenek a reáliákban tájékozottak számára is. Hogy könyvtárainkban, levéltárainkban legalább egy munkatárs legyen, aki ezt latinul s kultúránk, második anyanyelvünk emlékeit értőn tovább tudja őrizni. dr. Kilián István A latin kérdés ! Az Élet és Irodalom június 27-i számában egy szerkesztői üzenet foglalkozik a latin nyelv oktatásával, illetve azzal, hogy az ókori nyelv tekintélyének visszaállításáért a Tudományos Akadémia osztályai is szót emeltek. Vagy másfél évtizede az antik római kultúra nyelvének oktatása ellen az volt a legfőbb érv, hogy épp e múlttal való alapos ismerkedés kárára a grammatika került előtérbe. Az órák tekintélyes részében a tanárok inkább a nyelvtani kérdésekre fordították figyel Szerkesztői üzenetek PAUL ROZALIA, BUDAPEST, Tetszésrel és egyetértéssel olvasta Ordas Iván Bontani tudni kell... című riportját, június 27-i számunkban. „A bontási anyagok körüli manipulációk ismertetése után hadd ajánljam a szerző vagy a szerkesztőség figyelmébe a rokon-témát, melynek címe ez lehetne: Tetőteret beépíteni tudni kell.... itt legalább olyan rutinos ügyeskedők játsszák ki az alapjában emberséges és elsősorban a fiatalok lakásgondjainak megkönnyítését szolgáló intézkedéseket, mint azok, akik a bontásokból húznak munka nélküli hasznot.” A levélíró néhány konkrét esetet is felsorol. Mégsem tudunk állást foglalni a tetőtér-dzsungel dolgában. Egy-egy ilyen témájú riport, amelyet „sürgősen” szeretne olvasni az Es-ben, riporteri vállalkozókedv kérdése. Nem ígérhetünk semmit. EGY FERENCVÁROSI OLVASÓ, BUDAPEST. A szerkesztőségnek címezte írását, mely voltaképpen egyik általa — s általunk is — nagyrabecsült íróhoz szól. Arra kért minket, hogy teljes nevét és címét csak a szerzővel tudassuk. Hosszú levele voltaképpen topográfiai, történelmi korrekciók sora. Idős ember lévén, a századelő városképét, utcaelnevezéseit sorolja fel, majd a második világháború idejének néhány dátumát, katonai tényét igazítja helyre. Hogy miért üzenünk mégis egy nem ismertetett levélre? Mert érdekes módon fellelhető benne egy általánosabb (és a memoárirodalomban, újságírásban is fellelhető) jelenség. Az a határozottság, mellyel saját emlékezetében megbízik. Szerkesztőségünk legidősebb munkatársai is fiatalabbak lévén ferencvárosi előfizetőnknél, az egykori „Francstadt” utcaneveit, üzletelt iletően nem dönthetjük el, kinek van igaza. De például az ostrom idején már többen éltünk, néhányan éppen Budapesten, így tudjuk, némely adata önnek is pontatlan. Hiába: az emlékezés országútién könnyű megbotlani. Velünk is megesik. BARTALUCZ GÉZÁNÉ, SZEGED. „Miért majmoljuk, sőt terjesztjük álami boltokban a Nyugatról beáramló divatot? Egyik cikkükben azt állították, hogy bár gyermekeink nem ismerik a tízparancsolatot, arra megtanítottuk őket, hogy ne paráználkodjál! Nézzenek szét az utcán, figyeljék meg hogy csókolódznak (enyhén szólva) fiúk-lányok, nézzék meg a nyári divat új kreációit, a vállmadzaggal úgy-ahogy testet takaró, de inkább mutogató női ruhákat! Hol itt a felelősség? Hogyan hunyhat szemet ez előtt egy irodalmi orgánum?" Bocsássa meg tisztelt olvasónk, ha bevalljuk: nem hunyunk szemet. Az úgynevezett , kánikula-ruhákat viselő szép, egészséges fiatal nőket kedvtelve nézzük. Mint nézték egykor nagyapáink a hátsó felüket kipárnázó, darázsderekú, miederes delnőket. A két divat közül az a néhai csakis a formák kidomborítását szolgálta, a mostani természetes. Véd a meleg ellen. Nem hisszük, hogy jobban serkentene a „paráználkodásra”, mint amaz. Egyébként nincs divatrovatunk, TÖBBEKNEK. Az elmúlt hónapokban több levelet kaptunk, melyeknek feladói magánsérelmükre kértek orvoslást. Az írások zöme — tiszteletre méltó módon — olyan igazságtalanságot, bürokratikus eljárást, tévedést tesz szóvá, amely, a személye jellegén túl, közérdeket is sért. (Akad köztük a környezetvédelemmel kapcsolatos anomáliát, adakozási kedvtelokasztó hivatali eljárást nehezményező panasz.) Arra kérjük a levelek íróit, hogy jogos észrevételeikkel a napilapok levelezési rovatához forduljanak. Kis létszámú szerkesztőségünk az ÉS sajátságos feladatainak megfelelően, ilyesféle ügyekben nem lehet az olvasók segítségére. KEREKES DÁNIEL, DEBRECEN. Június 27-i számunk páratlan oldalán „felkeltette figyelmét” a Fantomok című glossza. Mint egyetemi hallgató, úgy véli: a magyar Irodalom kedvelőinek csak hasznára válna, ha több olyan szerző akadna, aki „elbeszéléskötetét” vagy regényét „visszavenné" a kiadóktól, ítélete szigorú. De a művek, melyeket azért sorol fel, mert szereti őket, s mert úgy hiszi, a „visszavonások” nyomán nagyobb példányszámban jelenhetnének meg — jó ízlésről és a mai magyar Irodalom iránti igényes vonzódásról tanúskodnak. SZABÓ GEDEON, NYÍREGYHÁZA. Kérdéseikre igyekszünk röviden válaszolni. 1. A tiszteletjegyek megszüntetéséről valóban szó esett a kulturális bizottságban, de intézkedés még nem történt. 2. Sz. Gy. nem „vált ki a kötelékből”. Lapunk egyik főmunkatársa. 3. Jól sejti. Bár a viták többségét a valóság „provokálja”, előfordul, hogy a szerkesztőség kezdeményez. De az említett két esetben nem határoztuk el, hogy szelet vetünk, mégis vihart arattunk. 1981. JÚLIUS 4.