Élet és Irodalom, 1981. július-december (25. évfolyam, 27-52. szám)
1981-07-04 / 27. szám - Petrovácz István: Üzenet Lobdowóba, kenyérvárás idején (4. oldal) - Badacsonyi Sándor: rajza • kép (4. oldal) - (alföldy): Jókai arca • Baráti emlékül - Jókai Mór (Népművelési és Propaganda Iroda) (4. oldal)
PETROVÁCZ ISTVÁN« Üzenet Lobdowóba, kenyérvárás idején Szőkül a gabona. Kalásza elnehezedik, szára megszikkad. Ilyentájt, júniusban, legalábbis felénk, a Körös vidékén, a kötelező elővigyázatosság még alig pár éve is tíz-tizenöt bakhátnyi frissen szántott senki földjével választotta el a búzatáblákat a sínektől, hogy a füstös vonatokból fel-fellángoló töltéstüzek átcsapjanak a gabonába. Itt, a dízelesített nyugat-dunántúli szárnyvonalon, a fáradt rugózatú másodosztályú kocsi ablakán kihajolva, szinte kézzel érem a búzaföld szélső kalászait. S ahogy ellépek az ablaktól, s visszaülök a helyemre, két-három döccenő után hatalmába kerít egy fura érzés: mintha az esti vicinális letérne kényszerű pályájáról, s az esti szürkületben toronyiránt nekivágna a fehérre meszelt tűzfalait fel-felvillantó város szélső házainak. Át a mezőn, a bokáigtérdig érő kukoricáson, át a búzaföldön. A kenyérvárásnak a századközép magyar irodalmában (beleértve az irodalmi igényű publicisztikát is) megkülönböztetett helye van. A háborús tematika után a kenyér a negyvenes-hatvanas évek egyik központi témája. A mag, amin a gabonaszem értendő, a magvető, az aratás — jelképpé nőtt fogalmak a közelmúlt szóhasználatában. Az élet a kenyér általánosan elfogadott szinonimája. A kenyérnek csak a hívők oltáriszentség-imádatához hasonlítható ősi tiszteletét én nem az irodalomból tanultam. Régtől közöm van hozzá. Úgy érzem, már azzal is, hogy kisgyerek korom óta igyekeztem megszolgálni, majd megkeresni a rávalót. Ismerem minden munkáját, évekig dolgoztam benne. Legkorábban kilenc-tízévesen, amikor a még nálam is fiatalabb unokaöcsémmel szedtük a markot hetvenéves nagyapánk után, frontszolgálatos keresztapám búzaföldjén. Később, tizenhat évesen, a péterpáli ünnepélyes kaszavágástól augusztus végéig, a szalma kazalba hordásáig dolgoztam egy öltöny áráért, az akkor alakult állami gazdaságban. És arattam 1961-ben, pártmunkásként, párban az elnökkel azokon, a szövetkezetbe pár hónapja behozott parcellákon, amiken, az előzetes becslést igazolva, a négy mázsát sem érte el a holdankénti termés. Bizonyos eszközök, szerszámok, a kapa, kasza, sarló, villa, ásó nyelének, a targonca rúdjának a fogása, a munka beidegzett mozdulatai, mechanizmusai idővel az ember sajátjai lesznek. Ha eszembe jut öreg targoncánk, amivel 1944-től 47-ig hordtam a malomba a hetvennyolcvan kilós zsákokat, nemcsak a tenyerem kezd el azonnal sajogni, de a nyakamban, a vállamon is érzem a hám helyét. Nem minden ásó, kapa, villa nyelének a fogása vált ki egyforma képzetet, érzést. Vannak, amik öt, tíz, sőt néha húsz, huszonöt év után is egyedi, sajátos ingersorral üzennek vissza. A gabona munkái közül számomra a legnehezebb a hordás volt. A búzából felénk a hosszú szalmájú bánkútit termesztették, kévéje tizenöt-húsz kilót nyomott. Csak az tudja, milyen erőfeszítést követel villahegyen feladogatni a szekérre, majd a szekérderékből az utolsó kévéket földobni az asztag tetejébe, aki maga is csinálta. Utoljára 1976-ban, Lobdowóban hordtam. Legközelebbi munkatársam gazdálkodó szülei hívtak meg családostul egyik hét végére a tanyájukra. Lobdowó két sor ház, Bydgoszcztól északra. Varsóból az átszállásokkal csaknem egy nap, gépkocsival nem egészen fél nap az útja. Augusztus utolján, végéig, amerre autóztunk, keresztben állt a búza. Vendéglátóink, Kalászék is a hordás előtt voltak még, az idős parasztgazda tizenhárom éves forma kis dagi unokájával a fészer meggyűrődött szalmatetejét cserélte át éppen hullámpalára, amikor nyomunkban a koromsötét viharfelhővel megérkeztünk. A katonatiszt fő ünneplőben, ahogy a falu első házaiig elénk jött, sietve befogta a lovat a rudakból ácsolt szekér elé, és már vezette is ki a tarlóra. A gazda felmászott a szekérderékba, mi pedig hárman, az előbb — fürdőruhájára kapott kötényében — még csirkét kopasztó fiatalasszony, a tizenhárom éves dagi unoka s jómagam szellős városi szandálban, hosszú nadrágban, atlétatrikóban adogattuk a kévéket. Más a gyerekkor mértéke, más a felnőtté. Először ennek tulajdonítottam, hogy a tizenhat éves atlétaként sérvszaggató kévéket túl a negyvenen, pocakosan is pehelykönnyűnek érzem. Na, majd a huszadik, harmincadik kéve, majd a második kereszt után, óvtam magam az elbizakodottságtól. Feladtam a tizedik kévét, fel a huszadikat, még mindig ugyanabból a keresztből. Odahaza tizennégy kéve volt egy kereszt, egy alul, a talp, rajta háromszor négy, szigorú rendben, s egy, a pap, a tetejében. A lobdonói kereszt megszámlálhatatlanul sok, a sima nyelű villa hegyén pihekönnyen magasba szálló kévéből állt. A háromholdnyi búzaföldről kétszer fordultunk. A második forduló végén a katonatisztre futva vitte be a lovat az istállóba, a gazda ponyvát dobott a kévével feltornyozott szekérre, miközben a fészer frissen palázott tetejét verni kezdte a galambtojás nagyságú jég. Idegenek közt nehezen találom fel magam. Kalászéknál már az első este otthon voltam. Házigazdáink erejükkel takarékosan bánó, kevés szavú emberek voltak. Minden, ami engem azon a viharos augusztus végi délutánon felvillanyozott, nekik megszokott, hétköznapi eset volt. A sikeres hordás bennem az értékmentő emberi munka örömét ébresztette, számukra a kenyeret fenyegető sok-sok veszély egyikének elhárulását jelentette csak. A rossz minőségű vetőmag, a vetést megtizedelő fagy, a vadkár, az aszályos nyárelő szerencsétlenségei után kevéske szerencse, amelynek értékét, a mag felét a pelyvában hagyó, öreg cséplőgép másfél óra alatt tönkreteheti. Különben is, a búza már jó néhány éve nem jövedelmező. Lassan a cukorrépa, sőt, a burgonya sem az. Ha rossz a termés, azért, ha meg jó, a faluban mindenkinek egyformán terem mindenből. S nincs hol eladni. Az állattartás egyszerűen ráfizetéses — hűtötte le nekihevülésem a gazda, aki hosszú-hosszú hallgatások után végül mégis megszólalt. S mint amikor zsilip szakadt fel, ömlött belőle a keserű panasz. Úgy tervezik, hogy át is íratják a földet az államra, az őszön. Bajlódjon vele, aki akar. Nekik az a két hold, ami a tanyaház körül van, hátralevő éveikre megtenni a betevő falatot. S ha nem, segítsen az öt gyerek, akit tisztességgel felneveltek. Különösen az utóbbi időben jut eszembe egyre többet az a viharfelhős, jégesős lobdonói hétvége. A villa sima nyele, a pihe könnyű kéve. A zárókép, amint búcsúzóul végignéztem a puszta búzaföldön, életem minden bizonnyal utolsó hordása tarlóján, ahol a keresztek helyén a már üszkösödő törzs közül a jószág az elhullatott magot csipegette. Újabban minden, Lengyelországról szóló híradást elolvasok az újságokban, meghallgatok a rádióban, a televízióban. Ezekben a hírekben, természetesen, nem esik szó Lobdowóról, nem is eshet, két sor ház, Bydgoszcztól északra. S néhány tanya. Az egyik legtávolabbi a Kolaszoké. Lengyelországban most sokkal nagyobb a tét, mint egy parasztgazdaság, egy parasztgazda sorsa. Róluk mindössze annyit hallottam, hogy földjük nagyobb részét valóban átíratták az államra, azon a kis darabon viszont, amit maguknak megtartottak, az elmúlt két évben mindent, de mindent kiölt a víz. így azt se tudom, megmaradt földjükön vetettek-e Kalászék az őszön gabonát, s készülnek-e lassan a nálunk jóval hűvösebb éghajlatú északon az aratásra? Mindenesetre kívánom, legyen kenyerük, az életüknek újra sója. Badacsonyi Sándor rajza A Népművelési Propaganda Iroda ikonográfiát jelentetett meg Jókai Mór összes fényképéről, „Baráti emlékül — Jókai Mór” címmel. A fotótörténetileg is értékes dokumentumgyűjtemény összeállítója E. Csorba Csilla. Nem kevesebb, mint 129 fotó tanúskodik Jókai arcának alakulásáról, 1861 és 1904 között. Kár, hogy ifjúságában, az 1846-ban alakult Tízek Társasága vagy az 1848-as márciusi fiatalok idején fotó nem készült róla, csupán grafika és festmény. Hosszú életének azonban így is negyvenhárom évéből származnak „fénnyel írt” arcmások. Az albumot végiglapozva feltűnik, hogy harminchat éves korában rögzített vonásai már véglegesek; az előszóíró találó szavaival, „arca legtöbbször komoly, rezzenéstelen, kevés érzelemről tanúskodik”. A nemzet írója higgadt méltó JÓKAI ARCA Sággal viseli a reá szabott szerepet, kopaszon és parókásan, elegáns polgári öltönyben és díszmagyarban, tollal és díszkarddal a kezében. Csillogó humora, mesélő szóbősége, színes képzelete és a Vas István által kielemzett erotikus fantáziája nem sok jelet hagy arcán; közéleti férfiként szeret megmutatkozni népes olvasótábora előtt. A negyvennyolcas hagyományokat úgy-ahogy őrző kiegyezéses Magyarország reprezentatív személyisége azt a stabilitást tükrözi négy évtized alatt alig változó vonásaival, világos szeme állandósult, messzire tekintő, bágyadt félmosolyával, ami még a századfordulón is a „boldog békeidők” legendáját hitette el az ország lakosságának felsőbb köreivel. Jókai műve azonban lényegesen maradandóbbnak bizonyult, mint ez a hamis legenda. Bármilyen jól játszotta szerepét a toll művésze, arcára olykor kiült valami elfojthatatlan bánat. A 121. és a 122. számú fénykép megtört öregurat mutat, az előbbin megjelenik a depresszió jellegzetes, szárny alakú homlokredője, az utóbbin mindent tudóan mélyül el a szenvedés két párhuzamos-függőleges, szemközötti ránca. Még egy csoportképből kinagyított, bundás-kalapos képére, a 113. számúra hívom föl a figyelmet: a negyvennyolcas veteránokról készült, sok-sok századfordulós fénykép emlékét idézi föl bennem. Politikatörténeti emlékezetünk számára „kiegyezései” ellenére is az maradt mindörökre: negyvennyolcas veterán. (alföldi) MAKACS MÍTOSZOK (Folytatás az 1. oldalról) felsőbbrendűség érzését tartja ébren bennük. Ez az imádat őt az óceániai törzsek cargokultuszára emlékezteti. S mi különbség van — kérdezte — egy New York-i nyárspolgár és egy Amazonasmenti indián között, aki istenként tiszteli az őt felfedező fehér ember fütyülő fazekát? Legfeljebb annyi, hogy a nyárspolgárnak már mítosza nincs is, ennyivel tehát alacsonyabb fokon áll. A vitában részt vevő másik francia író és költő, a roppant rokonszenves Robert Sabatier felszólalása szintén a nyugati szellem képviselőinek rossz közérzetét tolmácsolta, akik abszurdnak tartják a mai világhelyzetet. Szerinte nem nyugodhatunk bele, hogy az élet elveszítse különleges értékét, s egyetlen gombnyomás elég legyen a pusztuláshoz. Mítosz sokféle van: legalább annyi köztük a pusztító, mint a megtartó. Ezekben a válságos időkben megmentő mítoszokra van szükség, lélekbe markolókra és botrányt kavarókra, amelyek elhárítják a sorsunkba rejtett fenyegető veszedelmet. Másrészt nem szabad abban a tévhitben ringatóznunk, hogy minden mítosz oltalmat kínál, s nincs amelyik készségesen szegődnék a pusztítás szolgálatába. • Ezt a témát — a jó és a rossz, a hasznos és az ártó mítoszét —mások is bőven variálták. Legérdekesebb talán a japán Shuichi Kató professzor, aki hazai példákon mutatta be, milyen alapvető különbség van az ismeretlen eredetű népi mítoszok és az uralkodó csoportok, rétegek tudatosan alkotott manipuláló mítoszai között. Tchicaya U Tam’Li kongói író — hazájának Unesco megbízottja — az afrikai népi mítoszok máig ható erejéről beszélt. Akarjuk, nem akarjuk, ma is ugyanazok az alapvető kérdések várnak válaszra, mint az egykori primitv közösségekben. Miért élünk? Mi hoz ránk bajt, betegséget? Mi lesz földi utunk vége? És így tovább. Régen minderre megvolt a felelet: az afrikai népi örökség jórészt mitikus hiedelmekből áll. Csakhogy ezek kívülről nem pótolhatók, ha netán elenyésznek. A fajüldözést elítélő dél-afrikai fehér író, André Brink is figyelmeztetett, hogy a kulturális környezettől és társadalmi helyzettől függően gyakran még a szavak is mást jelentenek. „Ha verset írnék hazámban, s a szemétláda szerepelne benne szimbólumképpen, ez mindjárt kettős értelmet kapna. A fehérek arra a helyre gondolnának, ahova minden szükségtelen dolgot behajigálnak. A feketék arra, ahol szerencsés esetben élelmet találnak.” Brink egyike volt különben azoknak a felszólalóknak, akik leginkább hangsúlyozták az emberi teljesség igényét az irodalomban. Ez foglalkoztatta a jeles amerikai regényírót, E. L. Doctorowot is. Szerinte a mítoszok világa úgy robbant széjjel, mint némelyik csillag. Sugarait szerteszórta minden irányba, a vallás, a filozófia, a történelem, a politika stb. területeire, de teljes látomást ezek közül immár egyik sem adhat. Talán még az irodalom látomásai dacolhatnak a specialisták és bürokraták hatalmával. Csakhogy a mítoszok kollektív hangjához képest az irodalom túlságosan csak az egyénhez szól, s a közösségnek szerinte nem sok reménységet adhat ...• Ennyit most Lahtiról. Mindezt csak kóstolónak szántam a tanácskozás teljességéből, de sikerült talán érzékeltetnem vele a találkozó légkörét. Legfeljebb azt tenném még hozzá, hogy maguk a vendéglátó finn írók is szép számmal felvonultak, de mintegy önként vállaltak szerényebb szerepet. Fő feladatuknak szemmel láthatólag azt tartották, hogy a sokfelé ágazó vitát segítsenek közös mederbe terelni. Nagyon finoman, nagyon kedvesen, nagyon udvariasan folyt ez a terelgetés, de végtérre mégiscsak célt ért. A „tizedik Lahti” részvevői közös gondolatokban gazdagon térhettek vissza, ki-ki a maga szűkebb vagy tágabb hazájába. A magyar küldöttség szerepléséről nem az én dolgom szólni. Legyen elég annyi: nem vallottunk szégyent. Se a helyszínen, se a tanácskozást bőségesen ismertető és kommentáló finn sajtóban, rádióban, televízióban. 1981. JÚLIUS 4.