Élet és Irodalom, 1982. január-június (26. évfolyam, 1-26. szám)

1982-01-08 / 2. szám - Urbán Gyula: Savanyúcukor • vers (14. oldal) - Mezei András: Kezek Párizsba • széppróza | elbeszélés (14. oldal) - Somogyi Győző: szitanyomata • kép (14. oldal)

URBÁN GYULA: Savanyúcukor mi A novemberi, esős járdán egyszeresük megroppan a sarkam alatt. Véletlen — mondom, mint annyiszor — véletlen, mint egy hármasbefutó, találkozás az igazival, autóbaleset vagy elkerülhető világégés. Megállók. Itt ragyog fenségesen és megsemmisülten az eső átlátszó buborékai között, a régi Kőris-utcát málnássá igéző , savanyúcukor-üzem késői üzeneteként. A régi Kőris-utca málnabokrokkal benőtt macskakövei, átlátszó levelei csillognak újra, a tüskés kis levelek susognak újra, a bolyhos kis levelek, melyek a mit sem sejtő felnőttek előtt a salétromos házak faláig nyíltak — de engem, mint valami jószimatú vadat elrejtettek a vigyorgó plakátok, s a politika elől. Olvad, s míg lassan továbbállok, szájamat betölti, nyelvemről minden ízt letöröl — mint a vér. 1950 Én csak a savanyúcukrot államosítottam, s a játékhoz való jogból nem engedtem. Álmaim szabad tulajdonosaként szenderegtem, s nőttem a saját törvényeim szerint Engem a játékaim kiáltottak ki KÖZTÁRSASÁGGÁ. Én boldog voltam. Cukrok savanyú mámorában éltem, míg türelmetlen öcsém, MAGYARORSZÁG, tiszta ingként, mennyországot váltott, és az ázott, lóden-szagú égen egy kopasz fejre hajat hazudott. MEZEI ANDRÁS ELBESZÉLÉSE: KEZEK PÁRIZSBA — Ez a nő a kezét viszi Párizsba! Tudja, mit érnek ezek a kezek? — Szerencsés Dániel bólintott, hogy tudja, de a beszélő mintha észre se vette volna: nem tudja! Senki se tudja, csak az egész hetedik kerület, uram, az Erzsébetváros. Az ülő nőn minden sötétkék volt, csak a kezei világítottak a térdén sápadtfehéren. Mit tudhatnak ezek a tömpe ujjak? Masszíroznak talán? Ahhoz nem elég vaskosak. Hárfához, hegedűhöz, zongorához sem igen alkalmasak- A kerek arc felhőtlen egyszerűsége, a kék szem, a bubifrizura elképzelhetetlenné tette ezt a lehetőséget. Miért tartja úgy térdén a kezét, mintha maga a kéz is tudná, hogy ő van. Két kézfej titokzatos személyisége utazik vele valóban? Bányászt látott egyszer a színházban ilyen ünnepélyesen ülni Dániel, mereven, szögletes nagy kézfejekkel a térdén. Mi lehet ez a nő, hogy ilyen különös érzetet kelt a határ felé robogó zsúfolt vonaton?! Templomban ülhetne így egy prédikáció közérthetőbb jelképrendszerében utazva... — Gyűszűt képzeljen uram a középső és a kisujj melletti ujjra. Tűt, cérnát, tűpárnát, centimétert és szabászollót. Képzelje el, hogy mindent otthagyott: berendezett lakást, műhelyt, teljes vevőkört, mindenkit, aki „Klárikánál” varratott. „Klárinál”! Mért űzik ki a legjobb kisiparosokat az országból, uram?! Mért nem veszik föl a lányát a gimnáziumba? A kislány is úgy ült az ülésen, akár az anyja. Elszántan, arccal Párizs felé, s csupa sötétkékben. Nagy, csontos kamaszkezei a térdén világítottak. Csupán az apjuk mozgolódott, beszélt, összevissza szabta-varrta a családi történeteket, s lopva ki-kitekingetett az ablak mögött lemaradozó téli tájra, mintha még mondani akart volna valamit a hegyes-dombos vidéknek, mielőtt végleg, elszakadnának — Az én lányom „egyéb származású”? Az én lányom!? Mi volt az anyja, mielőtt önállósította volna magát?! S mi voltam én?! — Romantikus történet foszlányai terjengtek, mint a cigarettafüst, mind áttetszőbben a nehéz levegőben a hatodik gyerekről, Kláriról, aki zsíros kenyéren tanulta ki a szakmát, s a „fiúról”, aki maga is ugyanabban a ferencvárosi bérkaszárnyában született, s arról hogy olyan szegények voltak, hogy ha valaki éjjel az ágyról leesett, szülei sohasem azt kérdezték, hogy ki esett le, hanem, hogy hányan estek le? — Dániel udvariasan próbált mosolyogni és elbúcsúzni a nyúlszájú embertől, mielőtt az elmondaná neki az önéletrajzát, de csak a nő kezét nézte, a „kizsákmányoló” kezet, úgy is mint szerszámot, mellyel Párizsban nyitnak szalont sok-sok varrólánnyal és rengeteg divatlappal, melyeket hanyagul helyeznek majd el az előszobaasztalon, a várakozóban. Földig érő tükrök előtt fognak próbálni „Klárinál” a párizsi hölgyek. Az izgő-mozgó emberke felmutatott egy lakáskulcsot, villanyt kikapcsoltuk. A gázt elzártuk. Minden rendelést leszállítottunk. A táblát levettük. — Fekete alapon arany betűkkel ékeskedett valóban: Klári varroda. A nyitott aktatáska fölött a magával hozott névtábla a férfi mellét ékesítette. Dániel bólintott. — Maga szimpatikus fiatalember. Magára rábíztuk volna a kulcsot. A kezek most mintha megrezzentek volna: egy félbemaradt, s hiábavaló mozdulat reflexe közölte Dániellel, hogy észrevette a kéz, mely tűbe fűzni, csomózni, ölteni szokott ilyenkor kora reggel. Gomblukazni, slingelni, szegni. Egy szomorúan lógó kabátgomb Dániel felöltőjén mintha maga is érezte volna a kínos helyzetet. — Játék-e még, vagy már nem játék a disszidálókkal együtt utazni? — A vonat váltókon futott át. Olyanok voltak a sínek, mint a szarkalábak, szétfutnak a csattogó pillanatokból hirtelen tágulással, talán a megöregedett idő szeme sarkából. Dániel szerette volna megsimogatni a kezet, s megnyugtatni afelől, hogy szükség lehet rá ott is, Párizsban. Érezte, hogy észrevették a gombját, amit már csak a lélek tartott. Mindig is meg lehetett őt fogni valamely gyenge ponton. A ruházatán, az életén mindig akadt valami rendezni való. Sorompó előtt tankok álltak. Várták az áthaladási lehetőséget, miközben bent a vonatban fölébredtek a kezek. Hosszú fekete férceket húztak ki Dániel szíve fölött, kicsi ollóval piszkálva ki a szövet pórusaiból is a maradékot. — Ejnye, ejnye fiatalember!*■ De mintha jólesett volna a kusza szálaktól megszabadulni, mint varratoktól, melyek fájdalom nélkül távolíthatók el a gyógyuló sebből. A tisztítás, vagyis a gondosan megtisztított szövetfelület valahol Dániel szíve fölött, távoli szorongással, szívrémülettel emlékeztette édesanyja, özv. Szerencsés Dezsőné vaskosabb, durvább ujjaira, a szövetet piszkáló hegyes varrótűre, melynek munkája nyomán már nem lehetett látni a gomb eredeti helyét a kabáton. Megtalálja-e ismét a helyet az anyja? — Ne izegj-mozogj fiam — hallotta a múltból a szavakat, de a térd fölötti combrész keménysége, mint támaszték itt és most nyugtatta, segítette biztosan állniaz ide-oda lengő vasúti kocsiban, mint szelíd rugó, maga fogta fel az oldalirányú ütközéseket, miközben a kéz a bélést is megszabadította a göböktől. Egy idegszál szinte észrevétlenül húzódni kezdett a csontgombok felől, melyek valamikor oly közel voltak az arcához, homlokához, hogy érinteni is jó volt- Dobozban aludtak, s kora reggel a paplanon sorakoztak a gombok, hogy megvannak-e még egytől egyig. Az idegszál, akkortól, onnan húzódott. Lila hajszálerekkel márványló domborúságok, az arcnak, érintésnek jó felületek kötötték. S a gombok, amiket pöckölni homorúságuk miatt lehetett sima asztalon, mintha a régmúltból izgatták volna föl, ahogy itt áll az idegen asszony izmos combjának támasztott lábszárában futkosó tűszúrásokkal. Most kezdte érteni az izgő-mozgó, sokat beszélő embert, a férjet, aki a kezeket dicsérte. A kamaszlányt, aki francia gimnáziumba fog járni a kezek jóvoltából. Az első öltés, miután megkettőzte és összebogozta a hosszú fekete szálat az aszszony, áthatott fényes tűvel, és szinte magához húzta a szívét. Mozdonyfütty hosszú sivítása — úgy tűnt — megrántotta a vonatot, s a póznákon feszülő hórücskös vezetékeket. Legalább is oly durván, kíméletlenül hasított bele a kinti ködbe is, mintha vészriadónak, kétségbeesett jeladásnak szánta volna a mozdonyvezető. Mert minden hátat fordított a vonatnak: üres állomások. Befüggönyözött, homályos ablakok, tűzfalak. Elforduló utak. Ponyvák alatt lapuló járművek. Kihaltnak látszó kaszárnyák, posztoló rendőrök, vasutasok tudták: naponta robog ki az országból egy-egy túlzsúfolt szerelvény — Miért nem akadályozzák meg? — hallotta Dániel a beszédet a feltépett zsivajgásban. — Mert ki kell ereszteni a gőzt. Ezt mindenki tudja! Erről van szó! — A cérna meglazult íve újra kifeszült. Rácsusszant a gomb atűre, pörögve, futva találta meg a helyét, hogy ismét arról legyen szó, ami bent történik a vonatban. A mozdulat, ahogy a gombot rögzíti a balkéz mutatóujja belülről s kívülről a hüvelyk, a feladatra figyel, nem gondol múltra, jövőre, az otthontól való növekvő távolságra, a nagy bizonytalanság közeledtére: a vonatkozási rendszer a felöltő. Négy-négy lukacska. Kívül a nagy-, belül a kisgomb. S az öltés rendje, az egymással párhuzamosan futó szálak vastagodása, a szimmetria ismét a térd édességes üzeneteit erősítgette, már-már a véráramokat is összezúgatta Dániel fülében. A gombfölvarrás szertartásában így, ha lehet mondani, aktus volt közöttük, kapcsolat, amit lehetetlen, hogy a másik is ne érzett volna. Dániel visszahátrált képzeletében „Klári” elhagyott üres lakásába, mintha megszöktek volna a szökésből, miközben újra és újra érezhette a színéről, visszájáról feszülő cérnapár rövidülő útjának biztonságos kis rántásait. A vonatfütty elveszítette konkrét üzenetét, mert mintha boldog meg-nem-születettként utaztak volna ketten egy majdan hontalanságot szülő végtelen szerelvényben — úgy tartotta az asszony nyugalma erős szálon. — Oda megyek, ahol szabadon tehetem szét a lábam, uram! — A kéz most megrezzent. Az ujjak közül kicsusszant a rövid varrótű, s ott fityegett a már fölerősített gomb alatt Dániel mellé. A térdek nyomása is meglazult, mintha a szomszédos padsorból áthallatszó durvaság minden eddigi szálat szétszakított volna kapcsolatukban. Rettegve, félve, kurva se lehet az ember! Legalábbis jó kurva! Klára asszony a gomb alatt gyorsan körül tekerte a maradék cérnát. Hurkolva csomózta, majd a kisollóról is megfeledkezve harapta el a szálat közvetlenül a tű foka alatt, Dániel kabátmellén. Váratlanul érhette az érdes hang harsány, kihívó nyíltsága, mintha a lánya előtt, a férje mellett, s Dániellel való rejtett kapcsolatában is megszégyenítették volna. Elpirult kissé, most, hogy közel volt Dániel, jól láthatta az áttetsző gyenge bőr pírját, s a kékes erezetek reflexeit, a felhám alatti ideges mozgást, miközben mégis hallotta: — Magánkurva akarok lenni és kész! Párizsban, Bécsben, Londorfban — mindegy! Bárcás és adófizető polgár. — A kezek visszahúzódtak. Klára asszony már begombolta a felöltőt, miközben Dániel észre sem vette, s visszahúzódott ismét az ülésben, mintha közük se lett volna egymáshoz mindezideig. — Ez a nő fél önmagától — érezte Dániel. Rózsaszín foltocskák égtek a nyakán, az arcán s a világos nylonharisnya alatt, a gömbölyű térden is ugyanolyan halvány elszíneződést takart a sötétkék kosztümszoknya. Rejtettebb, mégis intenzívebb volt az összezárt térdek erotikája és a kétféleség, ahogy a kéz ismét elfoglalta helyét a térden. — Nem az a baj, hogy kurvák vagyunk, uraim, hanem, hogy rossz kurvák vagyunk. Úgy vagyunk kurvák, hogy senkinek sa jó. — A szomszédos ülés utasai erre is ittak. Magasra emelt borosüveg járt szájról-szájra, a rúzsos, vastag ajakról leválva, szakállból kigöndörödő, húsos szájra tapadva vándorolt vissza a harcsabajuszos férfihoz. Dániel megköszönte a gondoskodást, és esetlenül és botladozva vitte tovább a lába az ülőpadok közötti folyosón, a szorongó testek közötti réseket vállal szélesítve, tágítva a még mindig mámoros emberi közegben — Ez a nő vasöntő volt és kurva. Jól nézze meg. Délelőtt az angyalföldi Csőgyárban talicskázta a nyersvasat, de délután már a Rákóczi téren szidta a „kurva anyját” a rendszernek: nézzék meg a lábamat, látják az égéseket? Rohadjanak meg. Munkakönyvem van. Akarják látni, mit keres egy vasöntő?! — A csődület, a rendőr, az őrizetes és a fegyház csak ezután következett a történetben a vonaton, melyen a férfiak közül ki ne emlékezett volna az egykori nyilvános házak utcáira a nyolcadik kerületben. A lányokra, kiket egyik napról a másikra vittek „átképzőkbe” a Conti utcától a Nap moziig — minden ház munkásszállás lett... — Dániel fülelt. Megnézte a vöröshajú nőt, aki se apáca, se taxisofőr, se vasöntő nem akart lenni, csak kurva Elhivatottságnak ilyen öntudatával eleddig nem találkozott. Soha nem fejeződött ki előtte ilyen természetesen belső akarat ásság és tettetés nélkül. — Legyen szerencsém uraim, bocsánat, elvtársaim Párizsban, Londonban, Bécsben — mindenütt! — Ismét ittak, mintha mennyei villanyzongora hangjait hallották volna, és boldogok voltak. Dánielt a torlódó testek tehetetlen tömege az ülés éléhez, a rézfogóhoz nyomta. Alulról ütötte, kalapálta valami a vagon padlatát ütemes egyhangúsággal. A combcsontjában, a gerincében érezte a zökkenőket, az állandó kattogásokat- A prést, melyet mindenkinek már csak rövid ideig kell kibírni a határig. Kipusztult szőlők, megműveletlen földek külön sávokban követték az ablakot, 1956. december 23-án, amikor Szerencsés Dániel az üres ellenvonaton — a kezeket — a nő kezét hozta vissza a képzeletében Budapestre. Sándor Pálnak Somogyi Győző szitanyometo