Élet és Irodalom, 1982. január-június (26. évfolyam, 1-26. szám)

1982-01-08 / 2. szám - Sumonyi Zoltán: Nosztalgia minden korosztálynak • filmkritika • Szeleburdi család: Rendező: Palásthy György | Koncert. Rendező: Koltay Gábor (13. oldal) - Lengyel András: Xerox • kép (13. oldal) - Feleki László: Jókai - mindenkor • televíziókritika (13. oldal)

SUMONYI ZOLTÁN: Nosztalgia minden korosztálynak Karácsonykor és szilveszterkor, egyszóval az év utolsó hat-nyolc napján mindenki igyekszik félretenni az évközben felgyűlt sérelmeket. Megszűnnek az ellenségeskedések, s a szembenálló felek legalább erre a kis időre békét kötnek; a szeretet és a vidámság ünnepén ki-ki tesz egy-egy baráti lépést a másik felé. A magyar filmgyártás sem cselekedett másként — vagy csak a filmforgalmazók időzítették így a bemutatókat? —, hiszen az év két utolsó premierjére felfüggesztették az áldatlan (és amúgy is értelmetlen) közönségfilm—művészfilm vitát. Színvonalas, ám mindenki számára érthető és vonzó filmekkel akartak kedveskedni. Mitől lesz egy film vagy színpadi mű „mindenki számára vonzó”? Ezt bizony elég nehéz megjósolni, mert a sok összetevő koronként változik, de azért vannak tapasztalati úton kialakult műfajok és témák, amelyek mindig nagy valószínűséggel számíthatnak a biztos sikerre. Ilyenek a vígjátékok, a gyermek- és állattörténetek, s ezekhez társulhat korunkban a még mindig erősödő érzelmi-, sőt szemléleti divathullám: a nosztalgia. Palásthy György rendező filmjéből, a Szeleburdi családból pedig semmi sem hiányzik a felsorolt ismérvek közül. A forgatókönyvet Bálint Ágnes népszerű ifjúsági regényéből írta az író és a rendező. Aki ismerte a regényt, már előre dörzsölhette kezét a helyzetkomikumok és a finoman ironikus társadalombírálat filmbéli megjelenését várva. (Ahogy például az újgazdag vállalati igazgató fölényes távolságtartással elvtársazza az alázatoskodó csóringer házmestert, míg a házmester, természetesen,tárazza az igazgatót. Vagyis: aki szocialista társadalmunkban „megtollasodik”, az úr, aki pedig nem, az világnézettől és pártállástól függetlenül, az elvtársak közé soroltatik.) De hol itt a nosztalgia, kérdezheti a figyelmes olvasó. A címszereplő öttagú család láttán érzünk gyermekkori nosztalgiát, s vagy azért, mert annak idején magunk is ilyen családban nevelkedtünk, vagy pedig mert mindig is ilyenben szerettünk volna élni. Ahol lakásunk ajtaja minden játszótárs előtt nyitva áll, s azok szeretnek is hozzánk járni. Mert bármilyen szűken vagyunk is, azért mindenkinek és mindennek, állatnak, növénynek és mindenféle játékos bolondozásnak jut benne hely. Ma pedig olyan szülők szeretnénk lenni, mint a Faragó-gyerekek szülei, bizalmas barátként, sőt cinkostársként együtt játszani a gyerekekkel, a gyerekeinkkel. * A szilveszteri filmpremier, Koltay Gábor koncertje egyértelműbben épít a nosztalgiára. Az egykori Illés-együttes nyári nosztalgiakoncertjét vették filmre, s ez a produkció azoknak is maradandó élmény, akik már csak hanglemezről ismerhetik a hatvanas évek egyik legnépszerűbb — és talán legjobb — magyar beat-együttesét. Tehát a gyerekeinknek is. A mai negyvenévesek elmúlt tizenöt-húsz évük történetét élhették újra az egyszeri koncert idején, amikor Szörényi Levente, azaz „Levi” a Little Richárd-tól Az eltávozott Nap-ig végig énekelte a Szörényi—Bródy szerzőpáros majd’ minden dalát. De hát az úgynevezett középgeneráció számára nem is csak a dalok, a kitűnő zenélés jelentette az emlékeket felszakasztó élményt. Hanem az, hogy — bárha egyetlen alkalomra — ismét együtt volt „a nagy csapat”. Mert hogy is éreztük magunkat a Kisstadionban vagy Koltay Gábor filmje alatt? Körülbelül úgy, ahogy Heine két gránátosa érezhette volna magát, ha mondjuk 1820 táján még egyszer szemlére sorakozik fel a Gárda, s ellovagol előttük austerlitzi fényességében a császár, a császár ... Film Lengyel András: Xerox FELEKI LÁSZLÓ. JÓKAIMINDENKOR — Szóval, Sanyi bácsi, arról lenne szó... — No csak! Hát eszébe jutottam? Akikor legyen szíves, térjen rá a tárgyra. Miről van szó? Gondolom, a Névtelen várról. — El tetszett találni. — Nos, bökje ki, mi nyomja a máját! — Nekem? Semmi az égvilágon. Csak Ujjongani tudok, ha Jókai neve megjelenik bárhol, vetítővásznon, képernyőn. Legnagyobb írónk életműve kimeríthetetlen kincsestár. Másutt is egyre gyakrabban fordulnak a régiekhez, az épkézláb történetekhez. A mai abszurd művek alkalmasak arra, hogy az olvasók minden különösebb erőfeszítés nélkül eljussanak az elmegyógyintézetbe, de megfilmesíteni nem lehet őket. Jókai Mór az irodalom számos alapvető követelménye közül elsősorban azt tartotta szem előtt, hogy a könyv, a regény egyik, manapság sajnálatosan elfelejtett szinonimája: olvasnivaló. Neki mindig volt mondani, elmondani, mesélni, közölni valója, s mert nem akarta, hogy hívei olvasás közben elaludjanak, előre megfontolt szándékkal lebilincselte őket. Jókai sohasem volt unalmas. Az ő könyveit ma sem lehet letenni, ellentétben egyes divatos művekkel, amelyeket nemcsk le lehet tenni, de falhoz is lehet vágni őket. Igaz, hogy Jókainak bizonyos mértékben könnyű (könnyű?) dolga volt. Istenadta tehetséggel valósíthatta meg terveit. Micsoda varázsló! Csak leír két szót: névtelen vár — és már megforrósodik a levegő, mélyet lélegzünk. Az ilyen és ehhez hasonló telitalálatokkal belemarkol képzelőerőnkbe. Tessék végiggondolni Jókai címeit! Ahány cím, annyi lelemény! — Így el van ragadtatva? Akkor mi a bibi? — Jókai minden bibi fölött áll. De azt nem értettem, hogy a tévéfilm alkotói miért ragasztottak egy különben jól megírt jelenetet mindjárt az elejére. Megtették Vavel grófot Napoleon, pontosabban Bonaparte katonájának, a köztársasági hadsereg tisztjének, aki talán már Marengónál is harcolt a forradalomért. De mert királypárti összeesküvéssel vádolt royalista édesapját kissé elsietve kivégezték, a jakobinus tisztből olyan fehérliliomos Bourbon-párti harcos lett, hogy a kor legjelentősebb monarchista feladatát bízták rá. Ez nincs benne a’ regényben, ott Vavel egyszerűen királypárti, és kész. — Prága barátom, ne ítélje el a névtelen vár szerény útépítőit. Ha nem tudná, Magyarországon nincs Bourbon-kultusz, de Napóleon-kultusz van. Valahogy meg kellett indokolni a rokonszenves Vavel gróf helyét a királypárti reakció oldalán. Bosszú apja haláláért! Így fordult szembe a forradalommal és a Forradalom Fiával, Napóleonnal. Csak az a baj, hogy ezzel eléggé kellemetlen helyzetbe hozták a grófot. Katonaszökevényt csináltak belőle, aki aztán fegyvert fogott Franciaország ellen. Az ilyesmire minden ország hadserege túlérzékeny, hogy ne mondjam, allergiás, s a megtorlás világszerte egyöntetű. Így csináltak a tévésítők Vavel grófból hazaárulót, bár ezt senki sem vette észre, mert akit Jókai rokonszenvesnek állított be, azt szívünkbe zárjuk. Ehhez Koncz Gábor is segített a nézőknek. Igazi Jókai-hős. — De vajon Jókai, a negyvennyolcas márciusi ifjú miért és hogyan lett ilyen királypárti és forradalomellenes, mellékesen Napóleon-ellenes ? — Jaj, kedves barátom, magának még sokat kell tanulnia. Jókai 1877-ben írta ezt a művét, tíz évvel a kiegyezés után, öt évvel korábban jelent meg A jövő század regénye, s ebben a csodálatos sci-fi regényben néma repülőgépek megjelenése volt a legelképesztőbb, hanem egy Habsburg-király, aki II. Árpád néven lépett a magyar trónra. E jóslat akkor sem gyújtotta lángra a magyarság lelkét, ma meg az ember nem tud szabadulni attól a gondolattól, hogy Jókai afféle szuper-deáki módra túlteljesítette a kiegyezést. Ő akkor már a legitimitás oldalán állt, s a korzikai bitorló jellemzését átengedte Vavel grófnak. — De Vavel gróf mégis csak megmentett egy ártatlan kislányt, a lefejezett tizenhatodik Lajos gyermekét. — Nem tudom, hányasa volt történelemből, kedves barátom, de enyhén szólva, ez sem egészen így történt. Marie nem volt más, mint teljes nevén Marie Thérèse Charlotte, a későbbi Angoulême hercegnő. Cseppet sem hasonlított a filmbeli Marie-hez, igazi kardos menyecske volt, maga Napóleon tüntette ki őt ezzel a címmel: „Az egyetlen férfi a Bourbon-családban”. A kislányt nem Wavel gróf szöktette meg, hanem Dumouriez tábornok cserélte ki a fogságában levő konvent-tagokkal, így került a leányzó Bécsbe, majd 1799-ben feleségül ment Bourbon Lajos Antalhoz, Angoulême hercegéhez. Az emigráció egyik legharcosabb alakja volt. A napóleoni Száz Nap alatt, ezernyolcszáztizennégyben Bordeaux védelmét szervezte; a császár ekkor dicsérte meg őt a már említett szavakkal. A filmen látott kis őzike a valóságban engesztelhetetlen gyűlölettel harcolt a „királygyilkosok” ellen, s kirúgatta Fouchét is a közéletből. Nem Győrött halt meg 1809-ben, hanem 1851-ben Bécsújhely mellett, hetvenhárom éves korában. A többi, ahogy mondani szokták, stimmel. — De hát akkor Jókai ... — Jó, jó, tudom, mit akar mondani. Csak azt ne felejtse el, hogy Jókai még csak nem is történelmi regényt írt, hanem mesélt, és még tőle is szokatlan szabadsággal bánt a tényekkel. Pontosan tudta, mit változtat meg a maga ízlése szerint. Minden a kisujjában volt. Csak nem képzeli, hogy Jókai egy pillanatig is hitt Napoleon Bourbon-házassági tervében? Nem is beszélek arról, hogy a győri csata idején Marie már tíz éve asszony volt. Ha egy kicsit ismerné a napóleoni kort, tudhatná, hogy a császár elsősorban orosz feleséget akart, de mert Péterváron kikosarazták, Habsburgék Mária Lujzájára fanyalodott. Olyan hagymázos ötlet, hogy Bourbon-lányt vegyen feleségül, meg sem fordulhatott Napóleon fejében. A császár különben sem sokat foglalkozott a Bourbonokkal. És ami a magyarokat illeti? Országunkat föl akarta szabadítani a habsburgi elnyomás elől. De ennek akkor hazánkban nem voltak meg a politikai előfeltételei. Kik olvasták a császár felhívását? Vajmi kevesen. — Akkor talán hiba volt szembeszállni Győrnél Napóleonnal? — Most nem a történelemről van szó, hanem a filmről, a regényről. Napóleon nem Magyarország ellen harcolt, hanem Ferenc császár birodalma ellen. A magyarokat meg akarta nyerni — nem sikerült. — És Győr valóban szégyenfoltja a magyar történelemnek? — Nem! Nekem az az érzésem, hogy Jókai ennek a kérdésnek a tisztázására írta ezt a regényt. Igazságot akart szolgáltatni a nemesi felkelés hőseinek. Sajnos, a tévéfilmben ennek nyoma sincs, de hát előre megmondták, hogy csatajeleneteket ne várjanak a nézők. Pedig ebben a kérdésben Jókai maga az osztó igazság képviselője. Nemes iróniával ábrázolta az egykori alispáni korszakot, a vitézkötéses nemesi világot, de amikor a magyar daliák a harctérre kerültek, honfoglaló hősiességgel harcoltak. Ebben a tekintetben alighanem Jókainak volt igaza és nem Petőfinek. Jókai azt írta erről a nemesi felkelésről, hogy „a legjobban elrágalmazott név a magyar történelemben”. Igaza volt. Hogy a regényben felsorolt számos hősi tettek közül melyek emelhetők a történelmi hitelesség fokára, nehéz eldönteni. De gondoljunk arra, hogy a francia sereg vezére, Jenő, Napóleon mostohafia, beszámolt jelentésében arról, hogy egyes állások hétszer is gazdát cseréltek, s maga Győr nyolc napig tartotta magát — Szóval nem volt megfutamodás? — Az is volt, Jókai részletesen leírja, hogyan fogta el a vakrémület az egyik fegyelmezetlen zászlóaljat. De az ilyesmi a legjobb családban is előfordul. Ha ismerné Napóleon pályafutását, tudhatná, hogy a császár legnagyobb győzelmét Austerlitznél aratta. Nos, a rettenthetetlen ármádia egyik zászlóalja a csata során elvesztette a fejét (Vandamme katonái voltak) egy orosz ellenlökés következtéiben, s a császár szeme láttárafutamodott meg, közben éljenezve az uralkodót. A különbség csak az, hogy ott volt egy Napóleon, a hadvezérek hadvezére, aki helyre tudta tenni a dolgokat. Tegyük még hozzá, hogy az osztrák hadseregben számos magyar legény szolgált. Akik például Wagramnál olyan keservessé tették Napóleon győzelmét, jórészt magyarok voltak, de a történelemben csak — osztrákok. Barabás Tibor panaszkodott egyszer, hogy a napóleoni háborúk sok magyar dicsősége maradt örökre homályban, mert fiaink mint „osztrák” katonák szerepeltek. — De hát nem erről szól a film, ott Wavel gróf hősiességét látjuk, amikor megfutamít négy álbanditát. — Csak ezt ne mondja! Itt a forgatókönyv írói túl akarták szárnyalni Jókait romantika terén. Jókait túlromantizálni — tengerbe vizet hordani! A regényben az álbanditák elmenekülnek, amint megpillantják a grófot. A filmben, eléggé logikátlanul, kézitusa zajlik, sőt, Vavel meg is sebesül. Persze seblázat kap, mert sebláz nélkül nincs romantika. Vavel a regényben is megbetegszik. Hány Istók feltűnése az epeömlésig felizgatta őt, talán meg is fázott közben, de egy kiadós hányás segített rajta. A sebláz kétségtelenül romantikusabb, mint a hányás, de talán ebben a tekintetben se oktassuk ki Jókait, ő értette a mesterségét. — Nekem tetszett a film. — Nekem is, és nagyon szeretném, ha minden évben lenne egy Jókai-feldolgozás. És egyre jobb. De próbáljunk ragaszkodni Jókai történeteihez. Jól meg vannak azok írva. Arra is vigyázni kéne, hogy takarékosság okáért ne sűrítsük össze az eseményeket a végén egy háztáji nádasba, ahol mindenki találkozik mindenkivel. És ne szépítsük meg a csúnyákat! — Hogyhogy? — Juhász Jácint a világ legszebb Sátán Laciját alakította. Holott Sátán Lacit nem valamilyen szép asszonynak ábrázatja vitte a gyalázatba, hanem saját förtelmes külseje. „Eszményképe a rútnak.” Jókai így jellemezte: Úgy látszik, még mindig a hollywoodi filozófia alapján állunk: jelentős dolgok csak szép emberekkel történhetnek. Kár, hogy Rudolf Valentino már nem él. — Miért? — Mert ha élne, valószínűleg ő játszotta volna Hány Istókot Televízió