Élet és Irodalom, 1982. július-december (26. évfolyam, 27-53. szám)

1982-07-02 / 27. szám - Komjáth István: Az áru is kultúra • reflexió | Visszhang • Kurucz Gyula: Nem lelt képünk, tükörben (ÉS 1982. május 28.), Bart István: A kamatok tőkésítése (ÉS 1982. június 11.) (2. oldal) - Hollós Attila: Adalék a halálhoz • reflexió | Visszhang • Scheiber Sándor: A halál mindenütt megtalál (ÉS 1982/26. szám) (2. oldal) - Banos János: Értük is szóljanak harangok • reflexió | Visszhang • Ránki György: Magyar holocaust (ÉS 1982/25.szám), Juhász Gyula: Háború a köztudatban (ÉS 1982. június 25.), Szántó Péter: Rossz vagy rosszabb (1982. június 25.) (2. oldal) - Dr. Kerényi Károlyné: Utószó • reflexió | Visszhang • Balázs Sándorról (ÉS) (2. oldal) - Barabás Tamás: Ki az elkövető? • reflexió | Visszhang • Varjas Endre: Két szál haj (ÉS 1982. június 25.) (2. oldal) - Stefanovits Péter: A magyarok bejövetele • (részlet) (2. oldal)

VISSZHANG Az áru is kultúra Olvasom Kurucz Gyula (Nem lest képünk, tükörben — ÉS május 28.), Bart István (A kamatok tőké­sítése — ÉS június 11.) cikkeit, és nem értem őket. Most, éppen most érkezett el az ideje annak, hogy szembeállítsuk egymással külföldi kulturális és gazdasági propagan­­­­dánka­t? A két szerző a külgazdaság je­lentőségét a sorok között elismeri Ugyan, de hol leplezetten, hol nyíl­tan rosszallja a magyar gazdaság iránt megmutatkozó — szerintük túlzott — érdeklődést. Úgy érzik, ez kulturális, szellemi értékeink meg- és elismerése, megbecsülése ellen dolgozik. Még nem kell fél­nünk attól, hogy „gazdaságpoliti­kánkról túl rózsás az általános kép” (Kurucz Gyula). De attól bi­zony félek, hogy szembeállítjuk egymással szellemi és gazdasági életünk erőfeszítéseit, eredményeit, ezek külföldi visszhangját A két szerző akarva, akaratlanul ezt te­szi. Nem jó ügy. Az idézett két­­ cikk is tanúsítja, szellemi életünk­ben nincsen ügyvédje azoknak a hazánk hírét a világban jelentősen befolyásoló, külgazdasági célú, tar­talmú és szervezésű események­nek, amelyek a köztudatban mint­­ árukiállítások élnek. Pedig egy­­egy ilyen kiállítás, és mindaz, amit köréje csoportosíthat a céltudatos és komplex, tehát kulturális ered­­­­ményre is törekvő szervezés, jelen­tősen hozzájárulhat a rólunk ki­alakult objektív kép erősítéséhez, esetleg a hamis klisé megváltozta­tásához. Túlzás éppen az NSZK-ban nem lelni képünkre, ahol az elmúlt két-három évben Duisburgban, Münchenben, Düsseldorfban és Stuttgartban, az idén tavasszal pe­dig Hamburgban, elsősorban gaz­dasági céllal, de korántsem csak gazdasági eredménnyel jelentkezett Magyarország, százezernyi látogató előtt. Egy-egy esemény kapcsán televíziós és rádiós műsorok ké­szültek, valóságos újságcikkáradat |s jelent meg, a mikroprocesszorokról­­­ vagy a Vizsoly! bibliáról, az Ika­­r­­rus-buszokról vagy a Kodály-mód­­szerről, a legkorszerűbb szerszám­­gépvezérlő-rendszerekről vagy ép­pen a magyar irodalom német nyelven megjelent alkotásairól. Az NSZK csak példa. Évente ötven — még egyszer hangsúlyozom, első­­­­sorban külkereskedelmi célokat­­ szolgáló — magyar kiállítás mutat­ja képünket a világban, tíz-húsz millió látogatónak. Áruval is, más­sal is. A külföldi jelenlét nem pótol­hatja a Kurucz Gyula, illetve Bart István által jogosan igényelteket. A viszonylagos teljességet a párhu­­­­zamos jelentkezés, illetve ennek­­ tudata eredményezheti. Tehát nem szembeállítani kell azt, aminek együtt kell haladnia és hatnia. Komjáth István Adalék a halálhoz A halál mindenütt megtalál címmel nagyszerű összeállítás ta­lálható Scheiber Sándor tollából 26. számukban. Egy kis adalékkal szeretném a sort tovább bővíteni. Cocteau A párizsi fiú című mű­vének 1957-es kiadásában a 20. ol­dalon olvasható ez a téma. Itt a szereplők: kertész, herceg. Per­zsiában vagyunk és Iszfahán a végcél. (A fordító: Szinnai Tiva­dar.) Ez a változat így hangzik: „Egy perzsa mesében a kertész azt mondja a hercegnek: — Reggel a Halállal találkoztam, és megfenyegetett. Meg szeretnék szökni előle. Ha estig el tudnék jutni Iszfahánba, az elég messze van. Segíts rajtam! A derék herceg kölcsönadja a legjobb lovát. Délután ő is talál­kozik a Halállal. — Miért fenyegetted meg a ker­tészemet ma reggel? — Nem fenyegettem én, csak azért emeltem fel a kezem, mert csodálkoztam. Parancsot kaptam, hogy ma este Iszfahánban csíptem el, és legnagyobb meglepetésemre ma reggel itt találkoztam vele, olyan messze Iszfahántól.” Hollós Attila Lapköszöntő Új lap Indult ötlet *82 címmel. Új hetilap, vezércikkében meg­tisztelő utalással az Élet és Iroda­­dalom „Ilyen gazdagok vagyunk?” vitájára. Az utalás szerint alkotó embereknek fórumokra van szük­ségük, s ezt jól bizonyította az Élet és Irodalom egykori vitája is. Való igaz, magunk is meglepőd­tünk, mennyi műszaki és közgaz­dasági érdeklődésű értelmiségivel gyarapodott író- és olvasótábo­runk. Nem tagadjuk, hogy őket a jövőben sem szeretnénk elveszíte­ni, hogy örvendünk a „hát kul­túra” közeledésének, a reál és a humán gondolkodás találkozásai­nak lapunkban. S nem kevésbé örülünk az alkotó gondolkodást középpontba állító magyar szelle­mi élet „újszülöttjének”, az ötlet *82-nek. Ha meggondoljuk: az öt­let 2000 (másként nem lehet kiír­ni), még csak tizennyolc éves lesz, amikor mi már benne le­szünk az ötödik X-ben ... — En­nél többet, úgy érezzük, nem il­lik mondani most, ha csak meg nem toldjuk az első impresszióval, hogy érdekes, színes, jól szerkesz­tett az új lap. Elvi és a gyakorla­tias írásai kiegészítik egymást. Nem spórol a nagybetűvel, in­kább a szavakkal igyekszik jól gazdálkodni. Lényegre törő, bátor indítású újságot köszöntünk ben­ne. Jó ötlet az ötlet '82. Értük is szóljanak harangok Olvasom a lap sokasodó írásait háborúról, a nagy és rettenetes dol­gokról (Ránki György: Magyar ho­locaust, június 18.; Juhász Gyula: Háború a köztudatban, június 25.; Szántó Péter: Rossz vagy rosszabb, június 25.), s közben eszembe jut­nak az apróbbak is. Nyári este van. Évszázados ha­gyomány, miszerint Szent György­től Szent Mihály napjáig nyolckor, a közte lévő időben pedig hétkor minden katolikus templomban ha­rangoznak esténként. Mondhatnék hajnali vagy déli harangszót is, de hogy mégis ezt említem, elidőzve kissé újra és újra megkonduló lel­kiismeretemnél, annak oka van. S a szívem is ezért csöndít. Tizenhat éve vagyok városlakó , „világpolgár”, de szülőfalumban ismételten a harangozó fia is. Köze­lítvén az idő, ha úgy adódik, ve­szem a kulcsot s megyek a köteles­be — az a harangszó szépen szóljon. Zeng-bong is a harang érce, vibrál tőle a levegő. A gondolat is kiszök­ken a gyerekkori tájra, kigyulladt kazjaira, égő zsúpjaira, istállóira, felhőszakadások falat­ elnyeléssel fenyegető áradásaira, temetések ud­varaira. Húzom a harangot. Egyenletesen jár le-föl a vaskos kötél. Három rö­­videbb kondítás. Némi szünet. Majd a nagyharang búgó, öblös hangja után fölsír a lélekharang. S ez a sí­rás nem hagy itt nyugtot. Ez az év­százados rajongás a halottakért. Békésen elhunyt vagy a hurokba rándult tudat borzalmas halálával halt; bányaomlások és tüzek kö­nyörtelenségével eltávozott, csecse­mők, gyerekek, járványoktól meg­bénult szívvel, elszenderült halot­tak fekszenek a temetőben. Porladó csontvázukat keresztfa őrzi. De mi­lyen jel őrzi az ötven katona porla­dó csontjait, amiket a második vi­lágháború szórt szerte az idegen földön? Az ecsegi nincstelenekét? Mert őértük is húzom ezt a lélek­harangot, értük is szól a harang. Az emlékmű, mint szinte minde­nütt, Ecsegen is, a falu közepén fe­szeng. Együtt a magyar az elesett szovjet katonák obeliszkjével. Vala­hányszor, ha arra járok, nem átal­lom, hogy megálljak előtte. Kelle­metlen, de az első világháborús ál­dozatok névsorában a magamé is ott szerepel — ismeretlen névrokon. A táblán hetvenkét név, közülük hatvankettő „első világháborús”. Amikor 1943-ban fölvésték a máso­dik világégés áldozatainak nevét is, még „csak” tízen voltak. Pontosab­ban kilencen, mert az első „hősi ha­lott” Horthy István volt. Ma már egyiküké sincs ott, nemhogy az 1943 után elesetteké. Az ötvenes években ugyanis az éjszaka leple alatt — hallották a kopácsolást — kivésték valamennyit. Az egyetlen név he­lyett — az összeset! Itt állok e szétvésett emlékmű előtt, szégyenkezve. Mintha az én bűnöm lenne az is, hogy a téesz traktorai lassan szétdübörgik ezt a kémiatyánkot, amint elrobajlanak az emlékmű szegélyezte úton. Nem a lovas kocsikat sóvárgom vissza he­lyükbe. De ez a profanitás, a föltá­­pászkodott élet mindennapisága itt nem eltiporható lüktetést jelez, ha­nem már eltiporhatatlan közönyt. Ez előtt az emlékmű előtt senki sem lassít, senki sem áll meg. Senki sem időz el még ünnepnapokon sem. Egyiken se. Húzom a harangot — értük is szóljon. S hát ez a szülőfalum, ami kül­dött. Küldött? Inkább kényszerített. S a legszemélyesebb okok mellett nemcsak azért, mert a megélhetést az akkori gazdaságpolitika az ipar­ban garantáltabban biztosította. Azért is, mert nekem Kölcsey, Vö­rösmarty, Petőfi szava szent volt. S körülöttem? Vagy az iskolában? A Parainesis biflázásig züllesztett tan­anyag. Semmi több. E három Tisz­tától s szavaikból anyám által töb­bet tanultam, mint nyolc év szinte valamennyi „etikusától”. A felelet sosem lehetett jó, csak akkor, ha az ember a leckét mondta. A szívét nem mondhatta, csak a Leckét. S épp ez volt a legfájóbb lecke. Neve­zetesen: a dicső mindig valaki más, mi pedig csak tapsolhatunk, lelke­sedhetünk a szervezett tábortűz mellett. Abban a légkörben nagyon hiány­zott nekem valami. De azt hiszem, másoknak is és máig is. Olyan pél­daképek meleg barátságára vágyott s vágyik a gyermeki lélek, amely képes kitelj­esíteni benne az egész embert. Magyart, ha magyar, szer­­bet, ha szerb, lengyelt, ha lengyel. Ki-ki melyik közösségébe született a világnak. Akkora lyukat ütöttek szívünkön ezek az évek, hogy máig se győzzük berobbantani e tátogó űrt. Húzom a harangot — értük is szóljon. 1982-t írunk, s a nevek még min­dig kivésve. Hát kiknek az emléke előtt kellene lehajtott fővel leg­alább egy könnyet ejtenem? Test­vérbátyáim ők ismeretlenül is, hi­szen lehetett volna akár apám, nagyapám is az egyik áldozat. Mi­lyen kifordított önigazolásra vall — ha csak egyetlen közösségben is — az a felfogás, amely jobban szé­gyelli a gyászt, mint az ötvenes évek magyartudat-romboló felelőt­lenségét? Milyen útravalót kaphat a felnövekvő gyermek olyan közös­ségben, ahol agyonhallgatják a kö­zösség személyes múltját? Mind a­ két évtizedét? Bizony, friss virágot se láttam még sosem az emlékmű előtt, csak a kormos talapzat árul­kodik arról, hogy néhány „merész” gyertyagyújtogató robbantott lángot a sötétben halottak napján. A volt hitvesnek, fiúnak, apának. Egyetlen közösséget mondtam, szülőfalumét, de csak azért, mert ez a szétvésett emlékmű konkrét. Ha másutt esetleg nem gyalázták is meg a második világháború áldozatai­nak emlékét, nincs az országnak olyan pontja, ahol ne kellene na­ponta szembesülni azzal a hovatar­tozás iránti közönnyel, amely „ifjú szívekben” hamukodik. Pedig a ki­oltott lobogás nem az ő bűnük. S hiába „rehabilitálta” a politika Don­­kanyarapánkat — a húsz-harminc évesek közül nagyon kevesen gyúj­tanának gyertyát őértük is. Hát húzom a harangot — értük is szóljon. De azokért is, akikben csontig foszlott a lélek. Bános János ! Ki az elkövető? „Úgy látszik, más darabot lát­tunk!” — ezzel a szakmai zsargon­ná vált mondattal intézzük el egy­más közt mi, színikritikusok azt az (örvendetesen) gyakori tényt, ami­kor olvashatóan különbözik a vé­leményünk ugyanazon produkció megítélésében. A Bubus esetében is más darabot láttunk, Varjas End­re és én — no de ennyire mást? Azt a slusszpoént ugyanis egye­dül Varjas látta, amelyet Két szál haj című cikkében (Élet és Iroda­lom, 26. szám, 1982. június 25.) így ír le: „Az inkriminált szerelmesle­velet ... a szendeséget alig is mí­melő, gimnazista Klárika követte el Bubus aláírással.” Jómagam és (Varjas kivételével) a Bubus min­den nézője viszont azt látta, hogy inkriminált leveleket a nagymama „követte el”, azaz írta Bubus alá­írással a nagypapának, amikor mindketten ifjú szerelmesek vol­tak. Máig őrzi őket rózsaszínű sza­laggal átkötve a fehérneműs szek­rényben, onnan csente el az egyi­ket gimnazista unokája, Klárika. Nem firtatom, milyen okból haj­tott végre ilyen alapvető cselek­ménymódosítást a Bubuson az ÉS kritikusa. Ám azt meg kell monda­nom, hogy az eredeti Vaszary Gá­­bor-változat jobb, frappánsabb, szellemesebb. Barabás Tamás Utószó Kedves barátomról és kollégám­ról, Balázs Sándorról írok, aki né­hány héttel ezelőtt kilencvenkilen­­cedik évében elhunyt. Több rokon­szenves megemlékezés jelent meg róla a sajtóban (az ÉS-ben is), ám tudomásom szerint éppen a lénye­get nem említették. Azt tudniillik, hogy ez az aranyos bohém, kitűnő író, mindig megbízható hű barát, kiváló magyar—latin szakos tanár volt a Werbőczy (ma Petőfi) Gim­náziumban, és kiváló színpadi szer­ző is. A minap a rádióban hallhat­tuk Mikszáth Mindenki lépik egyet című novelláját musicalfeldolgo­zásban. Senki sem említette, hogy Balázs Sándor sokkal szerencsé­sebb színdarabfeldolgozását ugyan­ezen a címen nagy sikerrel adták elő a Nemzeti Színházban, 1934- ben. S már előbb, 1930-ban élvez­hettük Gárdonyi Géza Az öreg te­kintetes című művéből írt darab­ját. Történelmi drámafeldolgozá­saival több ízben akadémiai „100 arany” díjat is nyert. Felesége Be­­czássy Judit valóban jó angyala volt a kissé könnyen költekező ta­nár-írónak, de bajos is lett volna egy tanári fizetésből a családot el­tartani. Felesége halála után a jó angyal szerepét leánya, kedves ta­nítványom, H. Balázs Éva egyetemi tanár vette át. Tudományos mun­kái és rengeteg elfoglaltsága köze­pette dédelgette és ápolta szeretett apját. Ugyancsak önfeláldozó sze­retettel vette körül a mindvégig vidám, szellemes és bölcs nagyapát az unoka, a fiatal tudós, Hunyady György, feleségével együtt. Az is megadatott hát Balázs Sándornak, hogy bűbájos dédunoka-ikerpárban gyönyörködhetett. Talán ez a né­hány megjegyzésem kiegészíti, ele­venebbé teszi azt a képet, melyet róla az őt már nem ismerő publi­kum megalkothat. Dr. Kerényi Károlyné Szerkesztői üzenetek KOCSIS FERENC, KESZTHELY, „Az a szomorú megfigyelésem, aki a kutyát nem szereti, az az embereket is utálja, és ha tudna sem segítene embertársain. Köny­veket tudnék teleírni a személyes megfigyeléseim alapján” — írja kedves olvasónk a június 25-i szám egyik szerkesztői üzenetére reflektálva. Bizonyosan van ösz­­szefüggés a kutya- és az ember­szeretet között, még ha akadnak is kivételek. Levelével egyetér­tünk, mégis kérjük, legyen tekin­tettel a kutyákat nem kimondot­tan kedvelő, ám becsületes, segí­tőkész, szobatiszta felebarátaira is. Ők se kutyák. HEGEDŰS ISTVÁN, SOMOGY­­APÁTI, G. TAKÁTS GIZELLA, KASSA: Olvasóink tetszését nem nyerte el Belépés csak kézcipő­ben ! című glosszánk. G. Takáts Gizella úgy gondolja, a doktorrá avatás ünnep, és ennek meg kell adni a módját. Szerinte a fehér kesztyűn csak az gúnyolódik, aki túl könnyen szerezte meg a dok­tori címet. Hegedűs István: „Úgy látszik, a fehér kesztyűs gyomai nagyapa kaszinói tagságával ak­kor szükségszerűen együtt járó parasztlenéző szellem tovább él az unokában.” Június 25. számunk­ban dr. Wolant Márta már hason­ló véleményének adott hangot, pe­dig glosszaírónk nem az ünnep fényét akarta elvenni. Mindössze úgy gondolta, hogy a fehér kesz­tyű, egykor a kaszinó viselete, mára egy-egy rossz ízlésű falusi (vagy akár városi) lakodalom kelléke, túl sok. Vagyis legyen a ruha az alkalomhoz illő, de a fe­hér kesztyű — vigyázat, itt nem az anyag minőségéről van szól — rongyrázás. KORCHMAROS LÁSZLÓ, BU­DAPEST. Olvasónk választ vár tő­lünk az újmódi ,,i-betűn a pont” vitában. A televízió népszerű Fele sem igaz vetélkedőjében a jottá­nyit sem enged kifejezést kellett megfejteniök a játékosoknak, • az ottani, helyes — olvasónk sze­rint „helyes” — válasz az volt, hogy a jotta az i-betűn lévő pont. Természetesen mi tudjuk Madách­­csal, hogy a homousion és ho­­moiusion szavak közötti formai különbség is az i, de mert a tör­ténelem megmutatta, hogy ezért sok ezren voltak „öldökölni és ha­lálba menni készek”, megmara­dunk régi hagyományainknál: más sajtótermékekben megjelent, rádiós, televíziós műsorokban el­hangzott, vélt vagy valódi hibá­kért nem vállaljuk a felelősséget. És ezen álláspontunkból jottányit sem engedünk ! KOVÁCS ISTVÁNNÉ, ZALA­EGERSZEG. Nyugalmazott tanár­nő olvasónk megdöbbenve olvas­ta június 11-i számunk Páratlan oldalán az Éjszakai idill című írá­sunkat. „Ugyan kinek íródik ez a lap? — kérdezi költőileg. — Út­­széli csavargóknak vagy művelt, szépre, jóra áhítozó intelligens embereknek?” Glosszánkat nem k­iszántuk tréfának, nem is azért je­lentettük meg (mint ahogy olva­sónk gyanítja), hogy a mocskos nyelvezetet nyomtatásban láthas­suk viszont. Az éjszakai „idill” a mai hétköznapok szomorú valósá­ga, mindennapjaink része. Nem igazán mulatságos, hogy a lum­pen házaspár vállvetve támad az őket csitítani akarókra — inkább szomorú. Mi se viccelni akartunk, amikor lapunk címéhez híven az életről adtunk gyorsfényképet, nem nagyon irodalmi szavak rög­zítésével. BARNA PÉTER, címe ismeret­len. „Kicsit Esterházys »»Édes Úr« idézed őt nem kell azt bánni »■mondva lett­« azért — írja kissé kuszáltan önjellemzésül, prózának tetsző munkája bevezető monda­tában. írása nem Esterházy-paró­­dia, ugyanakkor nélkülözi az ere­detiséget, ezért közlés helyett csak nagyobb nyomatékot­ adhatunk je­lentőségteljes mondatának: „mit is akartunk?” Mi sem tudjuk, mit akart ön, „Édes Úr”. ENGEL JÁNOS, PÉCS. Szilágyi János nem szorul védelemre. Félreértette Módos Péter június 11-i számunkban megjelent írá­sát. Nem a szerkesztő-riporter in­tézkedését sürgette az idős, vak asszony esetében, hanem az arra illetékesekét. Abban igaza van: „Nem várhatjuk a rádió és a te­levízió munkatársaitól, hogy a ki­járó emberek szerepét vállalják magukra így is sokan nézik a két intézményt lelki szennyeslá­dának. Az a dolguk, hogy a köz­érdekű és általános problémákat «felvessék], de nem lehetnek sem rendőrök, sem bírák, sem pszi­chiáterek.” Stefanovics Péter: a magyarok bejövetele (részlet)

Next