Élet és Irodalom, 1982. július-december (26. évfolyam, 27-53. szám)
1982-07-02 / 27. szám - Komjáth István: Az áru is kultúra • reflexió | Visszhang • Kurucz Gyula: Nem lelt képünk, tükörben (ÉS 1982. május 28.), Bart István: A kamatok tőkésítése (ÉS 1982. június 11.) (2. oldal) - Hollós Attila: Adalék a halálhoz • reflexió | Visszhang • Scheiber Sándor: A halál mindenütt megtalál (ÉS 1982/26. szám) (2. oldal) - Banos János: Értük is szóljanak harangok • reflexió | Visszhang • Ránki György: Magyar holocaust (ÉS 1982/25.szám), Juhász Gyula: Háború a köztudatban (ÉS 1982. június 25.), Szántó Péter: Rossz vagy rosszabb (1982. június 25.) (2. oldal) - Dr. Kerényi Károlyné: Utószó • reflexió | Visszhang • Balázs Sándorról (ÉS) (2. oldal) - Barabás Tamás: Ki az elkövető? • reflexió | Visszhang • Varjas Endre: Két szál haj (ÉS 1982. június 25.) (2. oldal) - Stefanovits Péter: A magyarok bejövetele • (részlet) (2. oldal)
VISSZHANG Az áru is kultúra Olvasom Kurucz Gyula (Nem lest képünk, tükörben — ÉS május 28.), Bart István (A kamatok tőkésítése — ÉS június 11.) cikkeit, és nem értem őket. Most, éppen most érkezett el az ideje annak, hogy szembeállítsuk egymással külföldi kulturális és gazdasági propagandánkat? A két szerző a külgazdaság jelentőségét a sorok között elismeri Ugyan, de hol leplezetten, hol nyíltan rosszallja a magyar gazdaság iránt megmutatkozó — szerintük túlzott — érdeklődést. Úgy érzik, ez kulturális, szellemi értékeink meg- és elismerése, megbecsülése ellen dolgozik. Még nem kell félnünk attól, hogy „gazdaságpolitikánkról túl rózsás az általános kép” (Kurucz Gyula). De attól bizony félek, hogy szembeállítjuk egymással szellemi és gazdasági életünk erőfeszítéseit, eredményeit, ezek külföldi visszhangját A két szerző akarva, akaratlanul ezt teszi. Nem jó ügy. Az idézett két cikk is tanúsítja, szellemi életünkben nincsen ügyvédje azoknak a hazánk hírét a világban jelentősen befolyásoló, külgazdasági célú, tartalmú és szervezésű eseményeknek, amelyek a köztudatban mint árukiállítások élnek. Pedig egyegy ilyen kiállítás, és mindaz, amit köréje csoportosíthat a céltudatos és komplex, tehát kulturális eredményre is törekvő szervezés, jelentősen hozzájárulhat a rólunk kialakult objektív kép erősítéséhez, esetleg a hamis klisé megváltoztatásához. Túlzás éppen az NSZK-ban nem lelni képünkre, ahol az elmúlt két-három évben Duisburgban, Münchenben, Düsseldorfban és Stuttgartban, az idén tavasszal pedig Hamburgban, elsősorban gazdasági céllal, de korántsem csak gazdasági eredménnyel jelentkezett Magyarország, százezernyi látogató előtt. Egy-egy esemény kapcsán televíziós és rádiós műsorok készültek, valóságos újságcikkáradat |s jelent meg, a mikroprocesszorokról vagy a Vizsoly! bibliáról, az Ikarrus-buszokról vagy a Kodály-módszerről, a legkorszerűbb szerszámgépvezérlő-rendszerekről vagy éppen a magyar irodalom német nyelven megjelent alkotásairól. Az NSZK csak példa. Évente ötven — még egyszer hangsúlyozom, elsősorban külkereskedelmi célokat szolgáló — magyar kiállítás mutatja képünket a világban, tíz-húsz millió látogatónak. Áruval is, mással is. A külföldi jelenlét nem pótolhatja a Kurucz Gyula, illetve Bart István által jogosan igényelteket. A viszonylagos teljességet a párhuzamos jelentkezés, illetve ennek tudata eredményezheti. Tehát nem szembeállítani kell azt, aminek együtt kell haladnia és hatnia. Komjáth István Adalék a halálhoz A halál mindenütt megtalál címmel nagyszerű összeállítás található Scheiber Sándor tollából 26. számukban. Egy kis adalékkal szeretném a sort tovább bővíteni. Cocteau A párizsi fiú című művének 1957-es kiadásában a 20. oldalon olvasható ez a téma. Itt a szereplők: kertész, herceg. Perzsiában vagyunk és Iszfahán a végcél. (A fordító: Szinnai Tivadar.) Ez a változat így hangzik: „Egy perzsa mesében a kertész azt mondja a hercegnek: — Reggel a Halállal találkoztam, és megfenyegetett. Meg szeretnék szökni előle. Ha estig el tudnék jutni Iszfahánba, az elég messze van. Segíts rajtam! A derék herceg kölcsönadja a legjobb lovát. Délután ő is találkozik a Halállal. — Miért fenyegetted meg a kertészemet ma reggel? — Nem fenyegettem én, csak azért emeltem fel a kezem, mert csodálkoztam. Parancsot kaptam, hogy ma este Iszfahánban csíptem el, és legnagyobb meglepetésemre ma reggel itt találkoztam vele, olyan messze Iszfahántól.” Hollós Attila Lapköszöntő Új lap Indult ötlet *82 címmel. Új hetilap, vezércikkében megtisztelő utalással az Élet és Irodadalom „Ilyen gazdagok vagyunk?” vitájára. Az utalás szerint alkotó embereknek fórumokra van szükségük, s ezt jól bizonyította az Élet és Irodalom egykori vitája is. Való igaz, magunk is meglepődtünk, mennyi műszaki és közgazdasági érdeklődésű értelmiségivel gyarapodott író- és olvasótáborunk. Nem tagadjuk, hogy őket a jövőben sem szeretnénk elveszíteni, hogy örvendünk a „hát kultúra” közeledésének, a reál és a humán gondolkodás találkozásainak lapunkban. S nem kevésbé örülünk az alkotó gondolkodást középpontba állító magyar szellemi élet „újszülöttjének”, az ötlet *82-nek. Ha meggondoljuk: az ötlet 2000 (másként nem lehet kiírni), még csak tizennyolc éves lesz, amikor mi már benne leszünk az ötödik X-ben ... — Ennél többet, úgy érezzük, nem illik mondani most, ha csak meg nem toldjuk az első impresszióval, hogy érdekes, színes, jól szerkesztett az új lap. Elvi és a gyakorlatias írásai kiegészítik egymást. Nem spórol a nagybetűvel, inkább a szavakkal igyekszik jól gazdálkodni. Lényegre törő, bátor indítású újságot köszöntünk benne. Jó ötlet az ötlet '82. Értük is szóljanak harangok Olvasom a lap sokasodó írásait háborúról, a nagy és rettenetes dolgokról (Ránki György: Magyar holocaust, június 18.; Juhász Gyula: Háború a köztudatban, június 25.; Szántó Péter: Rossz vagy rosszabb, június 25.), s közben eszembe jutnak az apróbbak is. Nyári este van. Évszázados hagyomány, miszerint Szent Györgytől Szent Mihály napjáig nyolckor, a közte lévő időben pedig hétkor minden katolikus templomban harangoznak esténként. Mondhatnék hajnali vagy déli harangszót is, de hogy mégis ezt említem, elidőzve kissé újra és újra megkonduló lelkiismeretemnél, annak oka van. S a szívem is ezért csöndít. Tizenhat éve vagyok városlakó , „világpolgár”, de szülőfalumban ismételten a harangozó fia is. Közelítvén az idő, ha úgy adódik, veszem a kulcsot s megyek a kötelesbe — az a harangszó szépen szóljon. Zeng-bong is a harang érce, vibrál tőle a levegő. A gondolat is kiszökken a gyerekkori tájra, kigyulladt kazjaira, égő zsúpjaira, istállóira, felhőszakadások falat elnyeléssel fenyegető áradásaira, temetések udvaraira. Húzom a harangot. Egyenletesen jár le-föl a vaskos kötél. Három rövidebb kondítás. Némi szünet. Majd a nagyharang búgó, öblös hangja után fölsír a lélekharang. S ez a sírás nem hagy itt nyugtot. Ez az évszázados rajongás a halottakért. Békésen elhunyt vagy a hurokba rándult tudat borzalmas halálával halt; bányaomlások és tüzek könyörtelenségével eltávozott, csecsemők, gyerekek, járványoktól megbénult szívvel, elszenderült halottak fekszenek a temetőben. Porladó csontvázukat keresztfa őrzi. De milyen jel őrzi az ötven katona porladó csontjait, amiket a második világháború szórt szerte az idegen földön? Az ecsegi nincstelenekét? Mert őértük is húzom ezt a lélekharangot, értük is szól a harang. Az emlékmű, mint szinte mindenütt, Ecsegen is, a falu közepén feszeng. Együtt a magyar az elesett szovjet katonák obeliszkjével. Valahányszor, ha arra járok, nem átallom, hogy megálljak előtte. Kellemetlen, de az első világháborús áldozatok névsorában a magamé is ott szerepel — ismeretlen névrokon. A táblán hetvenkét név, közülük hatvankettő „első világháborús”. Amikor 1943-ban fölvésték a második világégés áldozatainak nevét is, még „csak” tízen voltak. Pontosabban kilencen, mert az első „hősi halott” Horthy István volt. Ma már egyiküké sincs ott, nemhogy az 1943 után elesetteké. Az ötvenes években ugyanis az éjszaka leple alatt — hallották a kopácsolást — kivésték valamennyit. Az egyetlen név helyett — az összeset! Itt állok e szétvésett emlékmű előtt, szégyenkezve. Mintha az én bűnöm lenne az is, hogy a téesz traktorai lassan szétdübörgik ezt a kémiatyánkot, amint elrobajlanak az emlékmű szegélyezte úton. Nem a lovas kocsikat sóvárgom vissza helyükbe. De ez a profanitás, a föltápászkodott élet mindennapisága itt nem eltiporható lüktetést jelez, hanem már eltiporhatatlan közönyt. Ez előtt az emlékmű előtt senki sem lassít, senki sem áll meg. Senki sem időz el még ünnepnapokon sem. Egyiken se. Húzom a harangot — értük is szóljon. S hát ez a szülőfalum, ami küldött. Küldött? Inkább kényszerített. S a legszemélyesebb okok mellett nemcsak azért, mert a megélhetést az akkori gazdaságpolitika az iparban garantáltabban biztosította. Azért is, mert nekem Kölcsey, Vörösmarty, Petőfi szava szent volt. S körülöttem? Vagy az iskolában? A Parainesis biflázásig züllesztett tananyag. Semmi több. E három Tisztától s szavaikból anyám által többet tanultam, mint nyolc év szinte valamennyi „etikusától”. A felelet sosem lehetett jó, csak akkor, ha az ember a leckét mondta. A szívét nem mondhatta, csak a Leckét. S épp ez volt a legfájóbb lecke. Nevezetesen: a dicső mindig valaki más, mi pedig csak tapsolhatunk, lelkesedhetünk a szervezett tábortűz mellett. Abban a légkörben nagyon hiányzott nekem valami. De azt hiszem, másoknak is és máig is. Olyan példaképek meleg barátságára vágyott s vágyik a gyermeki lélek, amely képes kiteljesíteni benne az egész embert. Magyart, ha magyar, szerbet, ha szerb, lengyelt, ha lengyel. Ki-ki melyik közösségébe született a világnak. Akkora lyukat ütöttek szívünkön ezek az évek, hogy máig se győzzük berobbantani e tátogó űrt. Húzom a harangot — értük is szóljon. 1982-t írunk, s a nevek még mindig kivésve. Hát kiknek az emléke előtt kellene lehajtott fővel legalább egy könnyet ejtenem? Testvérbátyáim ők ismeretlenül is, hiszen lehetett volna akár apám, nagyapám is az egyik áldozat. Milyen kifordított önigazolásra vall — ha csak egyetlen közösségben is — az a felfogás, amely jobban szégyelli a gyászt, mint az ötvenes évek magyartudat-romboló felelőtlenségét? Milyen útravalót kaphat a felnövekvő gyermek olyan közösségben, ahol agyonhallgatják a közösség személyes múltját? Mind a két évtizedét? Bizony, friss virágot se láttam még sosem az emlékmű előtt, csak a kormos talapzat árulkodik arról, hogy néhány „merész” gyertyagyújtogató robbantott lángot a sötétben halottak napján. A volt hitvesnek, fiúnak, apának. Egyetlen közösséget mondtam, szülőfalumét, de csak azért, mert ez a szétvésett emlékmű konkrét. Ha másutt esetleg nem gyalázták is meg a második világháború áldozatainak emlékét, nincs az országnak olyan pontja, ahol ne kellene naponta szembesülni azzal a hovatartozás iránti közönnyel, amely „ifjú szívekben” hamukodik. Pedig a kioltott lobogás nem az ő bűnük. S hiába „rehabilitálta” a politika Donkanyarapánkat — a húsz-harminc évesek közül nagyon kevesen gyújtanának gyertyát őértük is. Hát húzom a harangot — értük is szóljon. De azokért is, akikben csontig foszlott a lélek. Bános János ! Ki az elkövető? „Úgy látszik, más darabot láttunk!” — ezzel a szakmai zsargonná vált mondattal intézzük el egymás közt mi, színikritikusok azt az (örvendetesen) gyakori tényt, amikor olvashatóan különbözik a véleményünk ugyanazon produkció megítélésében. A Bubus esetében is más darabot láttunk, Varjas Endre és én — no de ennyire mást? Azt a slusszpoént ugyanis egyedül Varjas látta, amelyet Két szál haj című cikkében (Élet és Irodalom, 26. szám, 1982. június 25.) így ír le: „Az inkriminált szerelmeslevelet ... a szendeséget alig is mímelő, gimnazista Klárika követte el Bubus aláírással.” Jómagam és (Varjas kivételével) a Bubus minden nézője viszont azt látta, hogy inkriminált leveleket a nagymama „követte el”, azaz írta Bubus aláírással a nagypapának, amikor mindketten ifjú szerelmesek voltak. Máig őrzi őket rózsaszínű szalaggal átkötve a fehérneműs szekrényben, onnan csente el az egyiket gimnazista unokája, Klárika. Nem firtatom, milyen okból hajtott végre ilyen alapvető cselekménymódosítást a Bubuson az ÉS kritikusa. Ám azt meg kell mondanom, hogy az eredeti Vaszary Gábor-változat jobb, frappánsabb, szellemesebb. Barabás Tamás Utószó Kedves barátomról és kollégámról, Balázs Sándorról írok, aki néhány héttel ezelőtt kilencvenkilencedik évében elhunyt. Több rokonszenves megemlékezés jelent meg róla a sajtóban (az ÉS-ben is), ám tudomásom szerint éppen a lényeget nem említették. Azt tudniillik, hogy ez az aranyos bohém, kitűnő író, mindig megbízható hű barát, kiváló magyar—latin szakos tanár volt a Werbőczy (ma Petőfi) Gimnáziumban, és kiváló színpadi szerző is. A minap a rádióban hallhattuk Mikszáth Mindenki lépik egyet című novelláját musicalfeldolgozásban. Senki sem említette, hogy Balázs Sándor sokkal szerencsésebb színdarabfeldolgozását ugyanezen a címen nagy sikerrel adták elő a Nemzeti Színházban, 1934- ben. S már előbb, 1930-ban élvezhettük Gárdonyi Géza Az öreg tekintetes című művéből írt darabját. Történelmi drámafeldolgozásaival több ízben akadémiai „100 arany” díjat is nyert. Felesége Beczássy Judit valóban jó angyala volt a kissé könnyen költekező tanár-írónak, de bajos is lett volna egy tanári fizetésből a családot eltartani. Felesége halála után a jó angyal szerepét leánya, kedves tanítványom, H. Balázs Éva egyetemi tanár vette át. Tudományos munkái és rengeteg elfoglaltsága közepette dédelgette és ápolta szeretett apját. Ugyancsak önfeláldozó szeretettel vette körül a mindvégig vidám, szellemes és bölcs nagyapát az unoka, a fiatal tudós, Hunyady György, feleségével együtt. Az is megadatott hát Balázs Sándornak, hogy bűbájos dédunoka-ikerpárban gyönyörködhetett. Talán ez a néhány megjegyzésem kiegészíti, elevenebbé teszi azt a képet, melyet róla az őt már nem ismerő publikum megalkothat. Dr. Kerényi Károlyné Szerkesztői üzenetek KOCSIS FERENC, KESZTHELY, „Az a szomorú megfigyelésem, aki a kutyát nem szereti, az az embereket is utálja, és ha tudna sem segítene embertársain. Könyveket tudnék teleírni a személyes megfigyeléseim alapján” — írja kedves olvasónk a június 25-i szám egyik szerkesztői üzenetére reflektálva. Bizonyosan van öszszefüggés a kutya- és az emberszeretet között, még ha akadnak is kivételek. Levelével egyetértünk, mégis kérjük, legyen tekintettel a kutyákat nem kimondottan kedvelő, ám becsületes, segítőkész, szobatiszta felebarátaira is. Ők se kutyák. HEGEDŰS ISTVÁN, SOMOGYAPÁTI, G. TAKÁTS GIZELLA, KASSA: Olvasóink tetszését nem nyerte el Belépés csak kézcipőben ! című glosszánk. G. Takáts Gizella úgy gondolja, a doktorrá avatás ünnep, és ennek meg kell adni a módját. Szerinte a fehér kesztyűn csak az gúnyolódik, aki túl könnyen szerezte meg a doktori címet. Hegedűs István: „Úgy látszik, a fehér kesztyűs gyomai nagyapa kaszinói tagságával akkor szükségszerűen együtt járó parasztlenéző szellem tovább él az unokában.” Június 25. számunkban dr. Wolant Márta már hasonló véleményének adott hangot, pedig glosszaírónk nem az ünnep fényét akarta elvenni. Mindössze úgy gondolta, hogy a fehér kesztyű, egykor a kaszinó viselete, mára egy-egy rossz ízlésű falusi (vagy akár városi) lakodalom kelléke, túl sok. Vagyis legyen a ruha az alkalomhoz illő, de a fehér kesztyű — vigyázat, itt nem az anyag minőségéről van szól — rongyrázás. KORCHMAROS LÁSZLÓ, BUDAPEST. Olvasónk választ vár tőlünk az újmódi ,,i-betűn a pont” vitában. A televízió népszerű Fele sem igaz vetélkedőjében a jottányit sem enged kifejezést kellett megfejteniök a játékosoknak, • az ottani, helyes — olvasónk szerint „helyes” — válasz az volt, hogy a jotta az i-betűn lévő pont. Természetesen mi tudjuk Madáchcsal, hogy a homousion és homoiusion szavak közötti formai különbség is az i, de mert a történelem megmutatta, hogy ezért sok ezren voltak „öldökölni és halálba menni készek”, megmaradunk régi hagyományainknál: más sajtótermékekben megjelent, rádiós, televíziós műsorokban elhangzott, vélt vagy valódi hibákért nem vállaljuk a felelősséget. És ezen álláspontunkból jottányit sem engedünk ! KOVÁCS ISTVÁNNÉ, ZALAEGERSZEG. Nyugalmazott tanárnő olvasónk megdöbbenve olvasta június 11-i számunk Páratlan oldalán az Éjszakai idill című írásunkat. „Ugyan kinek íródik ez a lap? — kérdezi költőileg. — Útszéli csavargóknak vagy művelt, szépre, jóra áhítozó intelligens embereknek?” Glosszánkat nem kiszántuk tréfának, nem is azért jelentettük meg (mint ahogy olvasónk gyanítja), hogy a mocskos nyelvezetet nyomtatásban láthassuk viszont. Az éjszakai „idill” a mai hétköznapok szomorú valósága, mindennapjaink része. Nem igazán mulatságos, hogy a lumpen házaspár vállvetve támad az őket csitítani akarókra — inkább szomorú. Mi se viccelni akartunk, amikor lapunk címéhez híven az életről adtunk gyorsfényképet, nem nagyon irodalmi szavak rögzítésével. BARNA PÉTER, címe ismeretlen. „Kicsit Esterházys »»Édes Úr« idézed őt nem kell azt bánni »■mondva lett« azért — írja kissé kuszáltan önjellemzésül, prózának tetsző munkája bevezető mondatában. írása nem Esterházy-paródia, ugyanakkor nélkülözi az eredetiséget, ezért közlés helyett csak nagyobb nyomatékot adhatunk jelentőségteljes mondatának: „mit is akartunk?” Mi sem tudjuk, mit akart ön, „Édes Úr”. ENGEL JÁNOS, PÉCS. Szilágyi János nem szorul védelemre. Félreértette Módos Péter június 11-i számunkban megjelent írását. Nem a szerkesztő-riporter intézkedését sürgette az idős, vak asszony esetében, hanem az arra illetékesekét. Abban igaza van: „Nem várhatjuk a rádió és a televízió munkatársaitól, hogy a kijáró emberek szerepét vállalják magukra így is sokan nézik a két intézményt lelki szennyesládának. Az a dolguk, hogy a közérdekű és általános problémákat «felvessék], de nem lehetnek sem rendőrök, sem bírák, sem pszichiáterek.” Stefanovics Péter: a magyarok bejövetele (részlet)