Élet és Irodalom, 1982. július-december (26. évfolyam, 27-53. szám)

1982-07-02 / 27. szám - Péreli Zsuzsa: Gobelin • kép • (részlet) (3. oldal) - Ungvári Tamás: Kelet-Európa dicsérete (3. oldal) - Csalog Judit: Kisszerűek vagyunk (3. oldal)

1982. JÚLIUS 2. ­ UNGVÁRI TAMÁS: KELETEURÓPA DICSÉRETE Kedves Saul Bellow7 Nemrégiben Londonban láthat­tam hosszú tévényilatkozatát friss regényéről. Akkor nem figyeltem annyira a szavakra, kivált, hogy az utálatos Melvyn Bragg, ez az ostoba tévészemélyiség és átíró faggatta mindenféléről, ami neki eszébe jutott. Most azonban, hogy nyomtatásban is olvashatom inter­júját, megragadta a figyelmemet gondolatainak egyik passzusa. „Van itt egy tagadhatatlan össze­tartozás, melegség, kölcsönös se­gíteni akarás és baráti támogatás Kelet-Európában, mely már kive­szett Nyugaton.” Jóleső dicséret ez, kedves Saul Bellow, mégha levonom belőle a nosztalgia-értéket, akkor is. Hi­szen maga is ebből a Kelet-Euró­­pából származik; amikor felénk látogat, gyermekkorának fényeit és melegségét keresi. Az élők között maga talán a legamerikaibb író, mert ösztönében és értelmében ott a vándorok bizalmatlansága, az idegen gyökér emléke, a zsidóság otthonkeresésének öntudata, mely együttesen táplálja kritikai szel­lemét. A vándor akkor talál ott­honra, amikor ebben az otthonban már nem ízleli az alamizsnát és könyörületet; birtokba veszi a vi­lágát, akár a bennszülöttek, azzal a félelmes objektivitással, amely­­lyel új házunkat lakjuk be, mond­juk így, a garanciális idő alatt. Nemzethez tartozni, ez az önkriti­ka tisztességét jelenti, s a maga műve ebből a szempontból is pom­pásan vizsgázott a nemzetközi köz­véleményben. Ezért különösen fi­gyelemre méltó, amit Kelet-Euró­­páról mond, melyet regényében nem mindig fest vonzó színekkel, de amelynek népében felfedezi az összetartozásnak és melegségnek, a kölcsönös segíteni akarásnak ősi erényeit. Az ősi erény fogalmát maga tet­te hozzá. A mi illetékességünk egy baráti szóváltásban itt kezdődik. Ami ugyanis ebből ősi erény, az szerintünk halványulóban, talán túlságosan is, míg fel-feltűnnek egy másfajta összetartozásnak olyan jegyei, amelyekre talán rö­vid utazásai során nem figyelhe­tett kellőképpen. A chicagói egye­tem szociológiai professzora talán m­ég egy levélben sem idegenked­ne statisztikáktól (és Saul Bel­low, az író egyszersmind gyakorló professzor is), engedelmével azon­ban mellőzöm a statisztikai ada­tokat. Az a családforma, amelyet gyermekkorának vidékén megis­mert, szinte teljességgel felbomlott már. A tegnap összetartó abron­csait széttörte a háború, és a há­ború utáni gazdasági és társadal­mi átalakulás. A szociológia törté­netéből is közismert, hogy a tör­ténelmi földrengések elsőnek a patriarchális famíliát áldozzák fel, s ez az elmaradott Kelet-Európá­ba­n sem maradt el. Ha a mai Chicago, mely új regényének épp­úgy színtere, mint számos koráb­bi művének, az acél- és betonpa­loták, az üveg- és­­krómépületek árnyékában hiába keresi az „em­bert”, úgy a „közepesen”­ fejlett Kelet-Európában is csak elvéthet­ve bukkanhat rá a tegnap válto­zatlan kötöttségében és erényei­vel élő kisebb-nagyobb közösségek­re. Ezek éppen abban a mérték­ben őrződtek meg, amennyiben ez a fejlődés még értelemszerűen las­súbb és elmaradottabb az ipari­technikai civilizáció olyan példái­hoz képest, mint Amerika. Nem tagadom, bámulom Ameri­kát s bizonyára kevésbé kritiku­san, mint akár egy chicagói Nobel­­díjas. Bámulatom egyik oka az, hogy történelmében (tanúm rá Tocqueville) nyíltan és brutálisan nyújtotta be a számlát fejlődésé­ért, nem titkolta az áldozatok nagyságát és számát; gigantikus és mérlegképes könyvben világosan tisztázta a fejlődés árát. Mekkora fizetség a pompás Chicagóért, ha a Bellow-regények katalógusát ve­szem számba: elidegenedés, ma­gány, szorongás, de hozzá, persze, a jogok és lehetőségek széles ská­lája. Többek között annak a kriti­kának a joga is, mely nem szám­­kivetettséget vagy elszigeteltséget eredményez, hanem általános el­ismertetést, s egy Nobel-díjat is. A mai kelet-európai kísérlet egyik lényege azonban — néhol gyakran még csak elvben, másutt a már megvalósuló gyakorlatban —, hogy nagyon is figyelembe ve­szi a fejlődésért fizetendő árat. A szocializmus sztálini modellje — elég csak felütni a Leninizmus kérdéseinek megfelelő passzusát — némi Amerika-rajongással a törté­nelmi­ szükségszerűséget emelte trónjára, vak erőket istenített és figyelembe sem vette az emberi szenvedésnek azt a mennyiségét, amit például egy feszített iparosí­tás jelentett. Ott azonban, ahol radikálisan szakítani próbáltak ezzel a szemlélettel, egyre inkább az érdeklődés középpontjába került az a kérdés, melyet Chicagóban így fogalmaznának: „Who foots the bill?”, vagyis ki állja a szám­lát? Kiderült, ugyanis hogy a fej­lődés mítosza nem becserélhető emberi vérre, az ígért jövőmeny­­nyiség s­em arányos a jelen két­ségbeesésével. Ami pedig a szük­ségszerűséget illeti, megbújhat mögötte annyi manipuláció, mint akármilyen diktátori hisztériában. Ott ültem Chicagóban James S. Coleman professzor lakásán, né­hány tömbre attól a műhelytől, ahol a Bellow-regények születnek. Magát is vártuk azon az estén, mert James S. Coleman akkor vívta országos harcát a „buszozá­sért”, vagyis azért, hogy a fehér és a néger gyermekek ugyanegy is­kolában nőhessenek fel, s szokja­nak egymáshoz. Mesterségesen lét­rehozott, lakóhelyüktől „elbuszoz­­tatott” közösség megteremtésén fá­radozott néhány fényes elme, per­sze, mindhiába. Közösségeket nem­­forraszthat egybe mesterséges be­avatkozás, még légkondicionált bu­szok segítségével sem. Az embert az különbözteti meg a környező természettől, hogy globális moz­gásra, önkéntes helyváltoztatásra képes, egyszerűbben, hogy nincse­nek gyökerei, mint a fáknak. Amikor George Steiner ezt az afo­rizmát mondta: tetszett. Egyre in­kább sejtem azonban, hogy végül is megannyi hajszálgyökér köt minket a földhöz, a tájhoz, az otthonhoz, az olyan szellemi ég­tájakhoz, mint Európa vagy Ame­rika. Lám, még egy Saul Bellow is a gyökereit keresi Kelet- Európában, és a tegnap testmele­gének hőmérsékletét olvassa le a Kelet-Európa dicsérete című nyi­latkozatában. Félek azonban, hogy ez a dicsé­ret még nyomokban felfedezhető múltunkat illeti, s nem jövőnket. A patriarchális közösségek marad­ványai csupán tünetek. Annak je­lei, hogy történelmi léptékünk mégsem volt olyan kíméletlen, mint az messziről rémlik. Másfe­lől, nem lehetséges-e, hogy abban a melegségben és együvé tartozás­ban, amire Bellow ráérez, felrém­­lenek már egy új kapcsolatrend­szer megkülönböztethető vonásai? Olyané, mely éppen a patriarchá­lis közösségek romjain épült to­vább? Röstellenék itt eredményekről beszélni. Inkább a törekvésekről. Ha sikerül a kelet-európai kísérlet lényege, hogy történelmi lépésvesz­tések után józan történelmi lépés­sel fejlett és korszerű államok épüljenek fel a térségben (ennek világtörténelmi garanciái a nem­zetközi helyzet okán olykor kétsé­gesek), akkor ez bizonyos tapasz­talatok nyomán, remélhetőleg mé­lyen leszállított áron történik. Az előrelépésnek nem feltétlen szük­ségszerűsége minden patriarchális közösség szétrombolása, a városok növekedésének nem feltétlen pa­rancsa az elidegenedés és a ma­gány. Abszolút feltételként jelent­kezik viszont egy újfajta közösségi­ember szemlélet, mely minden lépésnél óvatos becsléssel szabja meg minden orasz költségeit, a vele járó szükségszerű veszteséget úgy, hogy azt máris újabb emberi tartalommal pótolja. Az utópiák unalmasak, amit leírtam, egyelőre utópikus színeze­tű. Nem mindegy azonban, mi­lyen célok jegyében fogan egy egy elhatározás. S az sem, milyen szemlélet védelméből indulnak embercsoportok a jövő ostromára. Saul Bellow emberi testmeleget fedez fel Kelet-Európában, s ez még akkor is öröm, ha némelyi­künk egy-két hidegrázás emlékét őrzi szervezetében. A kérdés csak az, hogy mi forrósítja fel testün­ket: a tegnap emléke vagy az újakra készülő láz. Kedves Saul Bellow, engem még ha fázom is olykor, a friss izgatottság reménye éltet. Maradok, mint fent, ■ .­­ . ■ ..­­ *4.4 »iMfe* * 33 Péreli Zsuzsa: Gobelin (részlet) CSALOG JUDIT: Kisszerűek vagyunk X-nek szüksége van valamire, ami annak rendje-módja szerint jár neki. Bemegy munkahelyére és felkeresi azt az irodát, ahol az igény jogosultsága elbírálásá­hoz szükséges iratok szép rend­ben sorakoznak egy szekrény­ben. Azt hiszi, két perc — és kész. Nem. Az irodákban dolgo­zók mindent tudnak ugyan, amit X ügyében tudni kell, vi­szont nincsen jogkörük. X-nek tehát be kell mennie a városba — beutaznia a székhelyre, fel­keresni a főhivatalt stb. —, meg­tudakolni, mikor van ügyfélfo­gadás, és az illetékes elé járul­va előadni az ügyet. X a folyamatnak ebben a sza­kaszában igényjogosultból kérel­mezővé lényegül. Az illetékes­nek, aki meghallgatja, van jog­köre , viszont az ügy konkrét részleteit nem ismerve nem tud­hatja, hogy az igény jogos-e vagy sem. Ezért ódzkodik a do­logtól, próbál szabadulni. Ennek többféle módja van. Vagy az, hogy a kérelmezőt átküldi egy még magasabb központba, vagy az, hogy keres valami alaki okot, ami miatt a kérés megta­gadható.★ Gyenge idegzetű kérelmező ezen a ponton eláll kérésétől. A szívósabb tovább ballag a máso­dik, harmadik hivatalba és to­vább, csak az ötödikben adja fel. A rámenés nem tágít. Emelt hangon megismétli, hogy mit kíván. Lelke mélyén szégyenke­zik, viszont második-harmadik kifakadása után azt mondják: tessék helyet foglalni. Ügye fon­tosságának érzékeltetése céljából körülményesen, hosszan és ki­merítően összehord hetet-havat, nagy szavakkal teletűzdelve. Nem mintha nem tudná, hogy csupán egy betégről vagy bilé­­táról van szó. Nem elefánt, bol­hának is piciny, csakhogy az ügyintézés processzusa folyamán immár normál méretének sok­szorosára dagadt, s kezdi tuda­tából a valóban lényeges tartal­makat kiszorítani. Ezzel el is éri, hogy ügye sínre került. Munkahelyéről bekérik a szük­séges iratokat. Telefonálnak, konzultálnak, újabb személyeket vonva be, akikkel e homályos és bizonytalan ügy felelősségé­ben osztozni lehet. Immár hu­szonöten foglalkoznak a „prob­lémával”. Csak azok nem, akik ott, helyben, öt perc alatt el tudták volna intézni. Végül azért elkészül a biléta. De mert az érdekeltet még egy­re fojtogatja a szégyen és a düh, amiért kisszerű ügyét annyi he­lyen adta elő, ilyen mértéktele­nül felfújta és túlbeszélte — és mert e hosszas huzavonák után nem könnyű visszazökkennie lé­nyegi tennivalóinak kerékvágá­sába —, legott megy is át a szomszéd szobába, hogy elpana­szolja, micsoda hülyeségekkel kell töltenie drága idejét. Elpa­naszolja, hogy nemrég még egészséges dühbe gurult, ahány­szor fontos munkát körülményes jelentéktelenségek miatt félbe kellett hagynia. Ma már kezdi felőrölni a sok félbeszakítás. Egyre körülményesebben jut el a lényegig, egyre nehezebben koncentrál a tartalomra. Kezdi igényelni a közbejött akadályo­kat, az alibit. Kávét főz, matat a papírjai közt, eszébe jut vala­mi, telefont ragad. Egyre több lényegi teendője csúszik át más­napra. Ki vagyok én? — Egy rakás restancia — feleli jobbik énje. A hallgatóság búsan sóhajt. Ismeri ezt a betegséget. Első fázisában ingerültségé­ben, esetenként lázadásban nyil­vánul meg. Az ifjú munkaerő nem érti, mi£rt terjed jogköre csupán tagdíjak befizetéséig vagy beszedéséig, és a közélet helyi fórumain miért arról fo­lyik a vita, kell-e a mosdóba modernebb kivitelű szappantar­tó, s hogy hova lett a szappan. Nem érti, miért kell legkisebb kezdeményezéseire is állást kér­ni Föntről, s miért kell elemi ügyekben központokba futkos­nia, olyan embereket zavarva jelentéktelen dolgokkal, akik­nek nyilván mással kellene fog­lalkozniuk. De mert dolgozni és élni szeretne, végül is azt mond­ja: Elmegyek én, ha kell, az Úr­istenhez is! És mert kell, hát el is megy, ily módon válva a kór terjesztésében aktív közreműkö­dővé. Van, aki átkozódik, és van, aki hálával adózik az üggyé te­rebélyesedett dolgait végül is atyailag elintéző hivatalnak. Van, aki arra a következtetésre jut, hogy minden Felsőbbség egyetlen célja: jobb sorsra érde­mes alattvalóit gyermeki függő­ségben tartani. S van, aki hinni kezdi, hogy az emberi nem ere­dendően tehetetlen és ostoba. Az íróasztal másik felén van, aki ezalatt tűkön ül, mert dol­gozni szeretne, nem pedig értel­mét mélyen alulmúló dolgokkal ütni agyon drága idejét, ren­deltetésszerűen használni mun­katársai alkotó energiáit, nem pedig patronálni és gyarapsíta­­ni. Van, aki megszokta, hogy folyton olyan ügyekben dönt, melyeket valójában két-három szinttel lejjebb kellene eldönte­ni, s érdemi kérdésekben maga is Föntről várja az ukázt. És olyan is van, aki örömét leli a gyámolt szerepében, s gondosan tartósítja e függelmet. A többség hamarosan a kór második stádiumába jut. Nem csapkodja az asztalt. Rájön, hogy a dolgok alapvetően bo­nyolult természetűek. Az élet eredendően körülményes huza­vona. Az ügyek összetettek, az áttételek láthatatlanok. A nap­jait megmérgező körülményes­kedésekért, rostokolásért és to­­pogásért nincs kit kárhoztatni, mert biztosan senkiről sem tud­ható, okozója-e vagy csak köz­vetítője a paternalizmus komp­likált mechanizmusainak. Tudja már, hogy a bürokrácia nem egyszerűen egyes bürokraták műve, hanem fordítva is: a bü­rokrácia sok tiszta fejű, jóindu­latú emberből is bürokratát fab­rikál. Most már nem átkozódunk, hanem próbáljuk az ügyes-bajos dolgokat a játék szabályai sze­rint elintézni. Egészen jól bele­jöttünk már. Ezek a procedúrák jó sokáig tartanak, kezdjük hin­ni, hogy ami ilyen hosszadalmas, az bizonyára fontos is. A körül­ményes kicsiségek óriásira nő­nek, betöltik a napot, életünk tartalmává és értelmévé fajul­nak. Minél inkább eltávolodunk rendeltetésünk lényegétől és éle­tünk igazságától, annál mohób­ban keresünk kárpótlást komp­likált semmiségekben. Most már hisszük is, hogy ezek igen fon­tosak. Etikai problémává ma­gasztosul a margóhúzás, körül­tekintően megvitatjuk, hány centisnek kell lennie; a normá­tól való eltérés jellemhibának minősül. Sorskérdésként vitatjuk, hová akasztandó a szekrény­kulcs. Jogkörünk perifériális, te­hát érdeklődésünk is. Most már meggyőződésből fontoskodunk, körülményeskedünk, cikornyás mondatokkal kerítünk piszlicsá­­ré dolgoknak nagy-nagy fene­ket. Tempósan-ráérősen, vagy át­rohangálástól lógó nyelvvel. A kór harmadik fázisában a beteg bioritmusa lelassul. Alu­­székonyan teng-leng. Nem akar semmit. Nem érdekli semmi. Muszájból megcsinálja, amit na­gyon muszáj, majd holtfáradtan hazatér, nézi a televíziót. Korán lefekszik. Egy alkalommal — nevezete­sen: a pedagógus szakszervezet városi bizottságához folyamod­va egy egyszeri féláru oda-visz­­szautazásra jogosító, évi egy al­kalommal minden szakszerveze­ti tagot megillető utalványért — megérdeklődtem, miért nem le­het egy ilyen házi ügyet házilag elintézni. — Helyi szervekre ilyen jog­kör nem ruházható — hangzott a büszke válasz. — Hogy egy formanyomtat­ványt ki­töltsenek és aláírjanak? — Ez a mi jogkörünk — ismé­telte az illetékes nyomatékosan. Sóhajtozva távoztam kisszerű problémáimmal. Most is bűntu­dat gyötör, undok dolog a sem­mit így felfújni, túlbeszélni. rsia van

Next