Élet és Irodalom, 1982. július-december (26. évfolyam, 27-53. szám)
1982-07-02 / 27. szám - Péreli Zsuzsa: Gobelin • kép • (részlet) (3. oldal) - Ungvári Tamás: Kelet-Európa dicsérete (3. oldal) - Csalog Judit: Kisszerűek vagyunk (3. oldal)
1982. JÚLIUS 2. UNGVÁRI TAMÁS: KELETEURÓPA DICSÉRETE Kedves Saul Bellow7 Nemrégiben Londonban láthattam hosszú tévényilatkozatát friss regényéről. Akkor nem figyeltem annyira a szavakra, kivált, hogy az utálatos Melvyn Bragg, ez az ostoba tévészemélyiség és átíró faggatta mindenféléről, ami neki eszébe jutott. Most azonban, hogy nyomtatásban is olvashatom interjúját, megragadta a figyelmemet gondolatainak egyik passzusa. „Van itt egy tagadhatatlan összetartozás, melegség, kölcsönös segíteni akarás és baráti támogatás Kelet-Európában, mely már kiveszett Nyugaton.” Jóleső dicséret ez, kedves Saul Bellow, mégha levonom belőle a nosztalgia-értéket, akkor is. Hiszen maga is ebből a Kelet-Európából származik; amikor felénk látogat, gyermekkorának fényeit és melegségét keresi. Az élők között maga talán a legamerikaibb író, mert ösztönében és értelmében ott a vándorok bizalmatlansága, az idegen gyökér emléke, a zsidóság otthonkeresésének öntudata, mely együttesen táplálja kritikai szellemét. A vándor akkor talál otthonra, amikor ebben az otthonban már nem ízleli az alamizsnát és könyörületet; birtokba veszi a világát, akár a bennszülöttek, azzal a félelmes objektivitással, amelylyel új házunkat lakjuk be, mondjuk így, a garanciális idő alatt. Nemzethez tartozni, ez az önkritika tisztességét jelenti, s a maga műve ebből a szempontból is pompásan vizsgázott a nemzetközi közvéleményben. Ezért különösen figyelemre méltó, amit Kelet-Európáról mond, melyet regényében nem mindig fest vonzó színekkel, de amelynek népében felfedezi az összetartozásnak és melegségnek, a kölcsönös segíteni akarásnak ősi erényeit. Az ősi erény fogalmát maga tette hozzá. A mi illetékességünk egy baráti szóváltásban itt kezdődik. Ami ugyanis ebből ősi erény, az szerintünk halványulóban, talán túlságosan is, míg fel-feltűnnek egy másfajta összetartozásnak olyan jegyei, amelyekre talán rövid utazásai során nem figyelhetett kellőképpen. A chicagói egyetem szociológiai professzora talán még egy levélben sem idegenkedne statisztikáktól (és Saul Bellow, az író egyszersmind gyakorló professzor is), engedelmével azonban mellőzöm a statisztikai adatokat. Az a családforma, amelyet gyermekkorának vidékén megismert, szinte teljességgel felbomlott már. A tegnap összetartó abroncsait széttörte a háború, és a háború utáni gazdasági és társadalmi átalakulás. A szociológia történetéből is közismert, hogy a történelmi földrengések elsőnek a patriarchális famíliát áldozzák fel, s ez az elmaradott Kelet-Európában sem maradt el. Ha a mai Chicago, mely új regényének éppúgy színtere, mint számos korábbi művének, az acél- és betonpaloták, az üveg- éskrómépületek árnyékában hiába keresi az „embert”, úgy a „közepesen” fejlett Kelet-Európában is csak elvéthetve bukkanhat rá a tegnap változatlan kötöttségében és erényeivel élő kisebb-nagyobb közösségekre. Ezek éppen abban a mértékben őrződtek meg, amennyiben ez a fejlődés még értelemszerűen lassúbb és elmaradottabb az iparitechnikai civilizáció olyan példáihoz képest, mint Amerika. Nem tagadom, bámulom Amerikát s bizonyára kevésbé kritikusan, mint akár egy chicagói Nobeldíjas. Bámulatom egyik oka az, hogy történelmében (tanúm rá Tocqueville) nyíltan és brutálisan nyújtotta be a számlát fejlődéséért, nem titkolta az áldozatok nagyságát és számát; gigantikus és mérlegképes könyvben világosan tisztázta a fejlődés árát. Mekkora fizetség a pompás Chicagóért, ha a Bellow-regények katalógusát veszem számba: elidegenedés, magány, szorongás, de hozzá, persze, a jogok és lehetőségek széles skálája. Többek között annak a kritikának a joga is, mely nem számkivetettséget vagy elszigeteltséget eredményez, hanem általános elismertetést, s egy Nobel-díjat is. A mai kelet-európai kísérlet egyik lényege azonban — néhol gyakran még csak elvben, másutt a már megvalósuló gyakorlatban —, hogy nagyon is figyelembe veszi a fejlődésért fizetendő árat. A szocializmus sztálini modellje — elég csak felütni a Leninizmus kérdéseinek megfelelő passzusát — némi Amerika-rajongással a történelmi szükségszerűséget emelte trónjára, vak erőket istenített és figyelembe sem vette az emberi szenvedésnek azt a mennyiségét, amit például egy feszített iparosítás jelentett. Ott azonban, ahol radikálisan szakítani próbáltak ezzel a szemlélettel, egyre inkább az érdeklődés középpontjába került az a kérdés, melyet Chicagóban így fogalmaznának: „Who foots the bill?”, vagyis ki állja a számlát? Kiderült, ugyanis hogy a fejlődés mítosza nem becserélhető emberi vérre, az ígért jövőmenynyiség sem arányos a jelen kétségbeesésével. Ami pedig a szükségszerűséget illeti, megbújhat mögötte annyi manipuláció, mint akármilyen diktátori hisztériában. Ott ültem Chicagóban James S. Coleman professzor lakásán, néhány tömbre attól a műhelytől, ahol a Bellow-regények születnek. Magát is vártuk azon az estén, mert James S. Coleman akkor vívta országos harcát a „buszozásért”, vagyis azért, hogy a fehér és a néger gyermekek ugyanegy iskolában nőhessenek fel, s szokjanak egymáshoz. Mesterségesen létrehozott, lakóhelyüktől „elbuszoztatott” közösség megteremtésén fáradozott néhány fényes elme, persze, mindhiába. Közösségeket nemforraszthat egybe mesterséges beavatkozás, még légkondicionált buszok segítségével sem. Az embert az különbözteti meg a környező természettől, hogy globális mozgásra, önkéntes helyváltoztatásra képes, egyszerűbben, hogy nincsenek gyökerei, mint a fáknak. Amikor George Steiner ezt az aforizmát mondta: tetszett. Egyre inkább sejtem azonban, hogy végül is megannyi hajszálgyökér köt minket a földhöz, a tájhoz, az otthonhoz, az olyan szellemi égtájakhoz, mint Európa vagy Amerika. Lám, még egy Saul Bellow is a gyökereit keresi Kelet- Európában, és a tegnap testmelegének hőmérsékletét olvassa le a Kelet-Európa dicsérete című nyilatkozatában. Félek azonban, hogy ez a dicséret még nyomokban felfedezhető múltunkat illeti, s nem jövőnket. A patriarchális közösségek maradványai csupán tünetek. Annak jelei, hogy történelmi léptékünk mégsem volt olyan kíméletlen, mint az messziről rémlik. Másfelől, nem lehetséges-e, hogy abban a melegségben és együvé tartozásban, amire Bellow ráérez, felrémlenek már egy új kapcsolatrendszer megkülönböztethető vonásai? Olyané, mely éppen a patriarchális közösségek romjain épült tovább? Röstellenék itt eredményekről beszélni. Inkább a törekvésekről. Ha sikerül a kelet-európai kísérlet lényege, hogy történelmi lépésvesztések után józan történelmi lépéssel fejlett és korszerű államok épüljenek fel a térségben (ennek világtörténelmi garanciái a nemzetközi helyzet okán olykor kétségesek), akkor ez bizonyos tapasztalatok nyomán, remélhetőleg mélyen leszállított áron történik. Az előrelépésnek nem feltétlen szükségszerűsége minden patriarchális közösség szétrombolása, a városok növekedésének nem feltétlen parancsa az elidegenedés és a magány. Abszolút feltételként jelentkezik viszont egy újfajta közösségiember szemlélet, mely minden lépésnél óvatos becsléssel szabja meg minden orasz költségeit, a vele járó szükségszerű veszteséget úgy, hogy azt máris újabb emberi tartalommal pótolja. Az utópiák unalmasak, amit leírtam, egyelőre utópikus színezetű. Nem mindegy azonban, milyen célok jegyében fogan egy egy elhatározás. S az sem, milyen szemlélet védelméből indulnak embercsoportok a jövő ostromára. Saul Bellow emberi testmeleget fedez fel Kelet-Európában, s ez még akkor is öröm, ha némelyikünk egy-két hidegrázás emlékét őrzi szervezetében. A kérdés csak az, hogy mi forrósítja fel testünket: a tegnap emléke vagy az újakra készülő láz. Kedves Saul Bellow, engem még ha fázom is olykor, a friss izgatottság reménye éltet. Maradok, mint fent, ■ . . ■ .. *4.4 »iMfe* * 33 Péreli Zsuzsa: Gobelin (részlet) CSALOG JUDIT: Kisszerűek vagyunk X-nek szüksége van valamire, ami annak rendje-módja szerint jár neki. Bemegy munkahelyére és felkeresi azt az irodát, ahol az igény jogosultsága elbírálásához szükséges iratok szép rendben sorakoznak egy szekrényben. Azt hiszi, két perc — és kész. Nem. Az irodákban dolgozók mindent tudnak ugyan, amit X ügyében tudni kell, viszont nincsen jogkörük. X-nek tehát be kell mennie a városba — beutaznia a székhelyre, felkeresni a főhivatalt stb. —, megtudakolni, mikor van ügyfélfogadás, és az illetékes elé járulva előadni az ügyet. X a folyamatnak ebben a szakaszában igényjogosultból kérelmezővé lényegül. Az illetékesnek, aki meghallgatja, van jogköre , viszont az ügy konkrét részleteit nem ismerve nem tudhatja, hogy az igény jogos-e vagy sem. Ezért ódzkodik a dologtól, próbál szabadulni. Ennek többféle módja van. Vagy az, hogy a kérelmezőt átküldi egy még magasabb központba, vagy az, hogy keres valami alaki okot, ami miatt a kérés megtagadható.★ Gyenge idegzetű kérelmező ezen a ponton eláll kérésétől. A szívósabb tovább ballag a második, harmadik hivatalba és tovább, csak az ötödikben adja fel. A rámenés nem tágít. Emelt hangon megismétli, hogy mit kíván. Lelke mélyén szégyenkezik, viszont második-harmadik kifakadása után azt mondják: tessék helyet foglalni. Ügye fontosságának érzékeltetése céljából körülményesen, hosszan és kimerítően összehord hetet-havat, nagy szavakkal teletűzdelve. Nem mintha nem tudná, hogy csupán egy betégről vagy bilétáról van szó. Nem elefánt, bolhának is piciny, csakhogy az ügyintézés processzusa folyamán immár normál méretének sokszorosára dagadt, s kezdi tudatából a valóban lényeges tartalmakat kiszorítani. Ezzel el is éri, hogy ügye sínre került. Munkahelyéről bekérik a szükséges iratokat. Telefonálnak, konzultálnak, újabb személyeket vonva be, akikkel e homályos és bizonytalan ügy felelősségében osztozni lehet. Immár huszonöten foglalkoznak a „problémával”. Csak azok nem, akik ott, helyben, öt perc alatt el tudták volna intézni. Végül azért elkészül a biléta. De mert az érdekeltet még egyre fojtogatja a szégyen és a düh, amiért kisszerű ügyét annyi helyen adta elő, ilyen mértéktelenül felfújta és túlbeszélte — és mert e hosszas huzavonák után nem könnyű visszazökkennie lényegi tennivalóinak kerékvágásába —, legott megy is át a szomszéd szobába, hogy elpanaszolja, micsoda hülyeségekkel kell töltenie drága idejét. Elpanaszolja, hogy nemrég még egészséges dühbe gurult, ahányszor fontos munkát körülményes jelentéktelenségek miatt félbe kellett hagynia. Ma már kezdi felőrölni a sok félbeszakítás. Egyre körülményesebben jut el a lényegig, egyre nehezebben koncentrál a tartalomra. Kezdi igényelni a közbejött akadályokat, az alibit. Kávét főz, matat a papírjai közt, eszébe jut valami, telefont ragad. Egyre több lényegi teendője csúszik át másnapra. Ki vagyok én? — Egy rakás restancia — feleli jobbik énje. A hallgatóság búsan sóhajt. Ismeri ezt a betegséget. Első fázisában ingerültségében, esetenként lázadásban nyilvánul meg. Az ifjú munkaerő nem érti, mi£rt terjed jogköre csupán tagdíjak befizetéséig vagy beszedéséig, és a közélet helyi fórumain miért arról folyik a vita, kell-e a mosdóba modernebb kivitelű szappantartó, s hogy hova lett a szappan. Nem érti, miért kell legkisebb kezdeményezéseire is állást kérni Föntről, s miért kell elemi ügyekben központokba futkosnia, olyan embereket zavarva jelentéktelen dolgokkal, akiknek nyilván mással kellene foglalkozniuk. De mert dolgozni és élni szeretne, végül is azt mondja: Elmegyek én, ha kell, az Úristenhez is! És mert kell, hát el is megy, ily módon válva a kór terjesztésében aktív közreműködővé. Van, aki átkozódik, és van, aki hálával adózik az üggyé terebélyesedett dolgait végül is atyailag elintéző hivatalnak. Van, aki arra a következtetésre jut, hogy minden Felsőbbség egyetlen célja: jobb sorsra érdemes alattvalóit gyermeki függőségben tartani. S van, aki hinni kezdi, hogy az emberi nem eredendően tehetetlen és ostoba. Az íróasztal másik felén van, aki ezalatt tűkön ül, mert dolgozni szeretne, nem pedig értelmét mélyen alulmúló dolgokkal ütni agyon drága idejét, rendeltetésszerűen használni munkatársai alkotó energiáit, nem pedig patronálni és gyarapsítani. Van, aki megszokta, hogy folyton olyan ügyekben dönt, melyeket valójában két-három szinttel lejjebb kellene eldönteni, s érdemi kérdésekben maga is Föntről várja az ukázt. És olyan is van, aki örömét leli a gyámolt szerepében, s gondosan tartósítja e függelmet. A többség hamarosan a kór második stádiumába jut. Nem csapkodja az asztalt. Rájön, hogy a dolgok alapvetően bonyolult természetűek. Az élet eredendően körülményes huzavona. Az ügyek összetettek, az áttételek láthatatlanok. A napjait megmérgező körülményeskedésekért, rostokolásért és topogásért nincs kit kárhoztatni, mert biztosan senkiről sem tudható, okozója-e vagy csak közvetítője a paternalizmus komplikált mechanizmusainak. Tudja már, hogy a bürokrácia nem egyszerűen egyes bürokraták műve, hanem fordítva is: a bürokrácia sok tiszta fejű, jóindulatú emberből is bürokratát fabrikál. Most már nem átkozódunk, hanem próbáljuk az ügyes-bajos dolgokat a játék szabályai szerint elintézni. Egészen jól belejöttünk már. Ezek a procedúrák jó sokáig tartanak, kezdjük hinni, hogy ami ilyen hosszadalmas, az bizonyára fontos is. A körülményes kicsiségek óriásira nőnek, betöltik a napot, életünk tartalmává és értelmévé fajulnak. Minél inkább eltávolodunk rendeltetésünk lényegétől és életünk igazságától, annál mohóbban keresünk kárpótlást komplikált semmiségekben. Most már hisszük is, hogy ezek igen fontosak. Etikai problémává magasztosul a margóhúzás, körültekintően megvitatjuk, hány centisnek kell lennie; a normától való eltérés jellemhibának minősül. Sorskérdésként vitatjuk, hová akasztandó a szekrénykulcs. Jogkörünk perifériális, tehát érdeklődésünk is. Most már meggyőződésből fontoskodunk, körülményeskedünk, cikornyás mondatokkal kerítünk piszlicsáré dolgoknak nagy-nagy feneket. Tempósan-ráérősen, vagy átrohangálástól lógó nyelvvel. A kór harmadik fázisában a beteg bioritmusa lelassul. Aluszékonyan teng-leng. Nem akar semmit. Nem érdekli semmi. Muszájból megcsinálja, amit nagyon muszáj, majd holtfáradtan hazatér, nézi a televíziót. Korán lefekszik. Egy alkalommal — nevezetesen: a pedagógus szakszervezet városi bizottságához folyamodva egy egyszeri féláru oda-viszszautazásra jogosító, évi egy alkalommal minden szakszervezeti tagot megillető utalványért — megérdeklődtem, miért nem lehet egy ilyen házi ügyet házilag elintézni. — Helyi szervekre ilyen jogkör nem ruházható — hangzott a büszke válasz. — Hogy egy formanyomtatványt kitöltsenek és aláírjanak? — Ez a mi jogkörünk — ismételte az illetékes nyomatékosan. Sóhajtozva távoztam kisszerű problémáimmal. Most is bűntudat gyötör, undok dolog a semmit így felfújni, túlbeszélni. rsia van