Élet és Irodalom, 1985. január-június (29. évfolyam, 1-26. szám)

1985-01-04 / 1. szám - Bogdándy Zoltán: A domb • kép (1. oldal) - Bor Ambrus: Száraz bab (1. oldal) - Székely Magda: A népek • vers (1. oldal)

Hallatna Erzsébet: A gazdag ember Rónai Mihály András: Csinszka hantján Bekor Péter: Emléktábla helyett IRODALMI ÉS POLITIKAI HETILAP XXIX. ÉVFOLYAM, 1. SZÁM 1985. JANUÁR 4. r —’S. ; • Bogdándy Zoltán: A domb December derekán nagy, de köny­­nyű fadobozzal csönget be a cso­magpostás. A fölvevő posta Aachen, a feladó egy baráti német család, a dobozban puha papírgyapot közt egy celofánba burkolt „Christstol­­len”, karácsonyi kalács. Státus­­adekvát figyelmeskedések és kará­csonyi státuslicitek korában kedves egy ilyen kalács, amely nélkül Ha­­lászéknál sincs karácsony a Halli­­gokon, pezsgőpincészéknél sincs a Mosel-völgyjoen, ahogy nálunk sincs mákos-diós kalács nélkül. < Péntek van. A kalács, gondoljuk, szombaton-vasárnap viszonozható. Megsüthető egy mákos meg egy diós tekercs, a kettő eltér az egykilós „Christstollen” fadobozában, papír­gyapot párnán; hétfőn föladható, és ha karácsonyig már nem is ér visz­­sza Aachenba, odaér szilveszterre, és mi még szilveszterkor is esszük a mákosat-diósat Pesten, Körmenden, Túr- és Ráckevén. Azért megérdeklődöm én ezt, gye­rekek: külföldre csomag, az nem belföldre csomag. A postáskisasz­­szony egy fehér szállítólevelet és két vámáru-nyilatkozatot ad. A fe­héren majd hét módoiv. intézkedhe­­tem, hogy mi legyen a csomaggal, ha kézbesíthetetlen, és a hét módon belül is választhatok, hogy földön vagy levegőben küldjék-e tovább, kinek, mikor, esetleg vissza a cso­magot. Ez imponáló. A kék papíro­kat már ismerem: ha könyvet kül­dök ennek-annak, akkor ilyenen nyilatkozom, hogy a könyv ajándék, nem áru, és az értékét is közlöm, fo­rintban. Néha dollárcentben vagy pfennigben is, jó- vagy rosszked­vemben. A postáskisasszony csak megjegy­zi, hogy a banki engedélyt is hoz­zam majd. Megjegyzése hangsúlyta­lan. Ebből érzem meg, hogy van itt még valami, olyan természetes kel­lék, mint a doboz, a papír, a zsineg, s ezt rajtam kívül mindenki tudja. Milyen banki engedély, kérdem. A Nemzeti Banké, mondja a kisasz­­szony, és mert hökkenten nézek, el­mosolyodik: Simán megadják min­denkinek. Ha simán és mindenki­nek, mordulok föl (kár, mert a mo­soly kedves, biztató), akkor minek kell egyáltalán? De aztán már tele­fonálok is a Nemzeti Bankba. Mit óhajt hova küldeni, kérdik. Két bejglit az NSZK-ba, egy mákosat, egy diósat, a töltelékben mazsola, a mákosban, azt hiszem, egy kanálka méz is. Ezt derűsen közlöm. Fárad­jak be, közlik. Ezért? Természete­sen, kérem. Melyik bankfiókba? Ne fiókba, kérem, ide a székházba. A Szabadság térre. A Szabadság tér sarkán a Magyar Nemzeti Bank tömbös, sziklatonnás, szolid. Oszlopai és lépcsői kő és márvány, a főlépcsőn mélyvörös szőnyeg. A Magyar Nemzeti Bank­ban forint- és devizamilliárdokkal gazdálkodnak, szurkolok nekik. Je­lentősebb szárnyas ajtóknak a hom­lokom magasságában lehet a bronz­kilincse a terrazzo-burkolatos eme­leteken, jut eszembe, és ez helyes így, és épp ezért gyanítom azt, hogy tévhelyen járok. De az előcsarnoki információban egy úr meg se kérdi, mi járatban, csak átnyújt egy há­romrét hajtogatott űrlapot, ára egy forint, sorszáma M 635 051. Az eme­letre menjek: Devizaosztály, ablak. A szőnyeg mélyvörös, az űrlap „át­ütéssel töltendő ki”, három példá­nyos, a „kiszállítandó áru pontos megnevezése”. rovat furcsán nagy, ■ jM«a—m vi inn mr.rrrtiMnwHnriinTí—wiwnaiBggBatBi—1 »mm valahogy csúfondárosan tátong. Ki­­tölthetetlen. Bízom. Az illetékes ablak előtt hosszú sor. Életem sorállások jegyében telt el, már nincs miből sorba állnom: gyanú mozdul meg bennem, és in­gerültség és az ördög. Megkérdek egy idős urat: „ön milyen ügyben?” Szaloncukor, mondja ridegen. Vé­gignézek a soron: a többség koros, öreg. A sor végén már az ördög kér­dezi et meg velem egy nénit: „ön mit exportál?” Nem felel, elfordítja a fejét. Haragszik? Rám? Képzele­tem a fiát láttatja velem Torontó­ban, mások lányait Tubingenben, Rióban; unokákat láttat: Nancy, Dieter, Manuel. Itt, súgja a fülembe az ördög, általában magány ás gör­csös kapaszkodás áll sorba, szalon­cukorral, kaláccsal, kalocsai papri­kával, hazai sólettal patentüvegben; még mindig össze akarja kötni a már összeköthetetlent. A ördög vért pumpál a dobhártyám mögé, tom­pa zúgáson át hallom, amit jogász­­korpmban tanultam: semmiségek­kel nem foglalkozik a prétor. A pré­­tor fontos ügyekkel foglalkozik, a nekünk oly fontos semmiségeket át­engedi nekünk. De beállók a sorba. Tíz perc csoszogás. Az ügyintézői ablaknál egy asszony ül. Csak kér­dezni szeretnék valamit, mondom. Tessék. Ha két olyan (zavarban va­gyok) mákos-diósat küldenék német barátoknak, akkor is kell ez a...? Az asszony negyven lehet. Arca van, keze van, nyugodtnak látszik, ül. A térdén, hiszen térde is van, fél­arasznyi vastag iratrendező, regisz­teres, két kézzel fogja kétfelől. Hangja is van, hiszen válaszol: „Kell, kérem. Mindennemű élelmi­szer-kivitel a Nemzeti Bank enge­délyéhez van kötve.” És ha beadom ezt az űrlapot, kérdem, akkor ma­ga, ugye, ráüti a pecsétet, kész? „Nem, kérem, nem ütöm rá. Holnap vissza tetszik jönni, és akkor meg­kapja az engedélyt. Illetőleg nem holnap, hanem hétfőn, kilenctől egyig.” Nézem: Miért nem ütheti rá maga a pecsétet? Nézem ezt az asz­­szonyt: ül, nem felel. Pedig tud be­szélni. És arca van, értelmes, érett; és fésült haja, válla, termete, térde, két kissé .csontos keze. Jól látom az ügyintézői ablak mögött a kezét; engem vonzanak az ilyen kissé cson­tos kezek, valahogy alkalmasabb­nak vélem őket mindenféle munká­ra, mint a puha-párnásakat. Az asz­­szony alakját nem látom az ügyin­tézői pulttól, nem látom mindenes­tül, de biztosan van alakja, minde­ne, múltja. Az iratrendező zöld. Idő múlik. Mögöttem türelmetlenül csosszan valaki, vállon lök, talán egy kis Nancy nagymamája. Nem érdekel. Most nem ő, nem a szalon­cukros úr, nem a mákos-diós érde­kel, csak ez az asszony. Rettenetes, hogy nem tőle kérdem, mégis tőle kérdem: „S3 ha egy marék száraz babot akarok külföldre küldeni?” A lépcsőn lefelé majd megnyugtató lesz, hogy halkan kérdem. Rám néz. Szeme van, és két vég­telen másodperc múlva újra hang­ja is, színtelen és maradék hangja. Még van némi maradék. — A bab Is élelmiszer. Hiszen tudja. SZÉKELY MAGDA. A népek A népek tömbjei közül kiválva tört zúzadékuk közbetapadása oldódik el a tagolatlanságba Csak utánuk hogy kilazulni készek engedni a többit kötő kötések hogy ami voltak most majd másra lésznék hogy se határok többé se uralmak nincs ellenére eme nép amannak az eredetek érvei kihalnak hogy a nyelveknek lenne pusztulása a ragok és a szótövek levásva hangok helyén hely hangtalan tudásra Először Jákob indul más terekre hol más esélyre méretik a mesgye hogy eltérése terhét letehesse Először Jákob mozdulata által mozdul mind ahogy jeléből kilábal mint a pusztából hetvenedmagával Indul a testnél telítettebb fénybe tört létezéstől teljes létezésre Kidronvölgy arany kapuja elébe ARA: 7,50 Ft IRODALOM BOR AMBRUS; Száraz bab

Next

Regisztráció Regisztráció
/
Oldalképek
Tartalomjegyzék