Élet és Irodalom, 1985. január-június (29. évfolyam, 1-26. szám)
1985-05-17 / 20. szám - (szále): A képviselő • glossza | páratlan oldal (9. oldal) - L. I.: Skála-Klauzál • glossza | páratlan oldal (9. oldal) - -y -t: A bűnös város • glossza | páratlan oldal (9. oldal) - Majláth László: Állampolgári javaslat • glossza | páratlan oldal (9. oldal) - Mezei András: Micsoda madár • glossza | páratlan oldal (9. oldal) - (-hárs-): „E kő se látható” • glossza | páratlan oldal (9. oldal) - (halda): Ki legyen a mozigépész? • glossza | páratlan oldal (9. oldal) - Hárs György: Valami billog • glossza | páratlan oldal (9. oldal)
páratlan oldal qppMBI A KÉPVISELŐ Négyen-öten vártunk a benzinkútnál üzemanyagra, amikor a kutas kitett egy táblát, hogy a kiszolgálás meghatározatlan ideig szünetel. Revizor érkezett, nem lehet megvárakoztatni — mondta, amikor mi tétován kértük, hogy legalább az ittlévőket szolgálja még ki. Tanácstalanul álltunk, amikor a másik sor elején álló elegáns fekete állami kocsiból elegáns férfi szállt ki, s határozott léptekkel az iroda felé indult, összenéztünk a mögöttem álló trabantossal: lesz benzin. A kocsi is, a férfi fellépése is mutatta, nem akárki fog közbenjárni az érdekünkben. Jó érzés ez, na! Ez is a népképviselethez tartozik: nemcsak hivatali posztján munkálkodik értünk, hanem személyesen is föllép, ha valahol anomáliát tapasztal, ha csorba esik — akár ilyen aprócska is — jogon, igazságon. Tetszik nekem ez az egész. Nem, nemcsak azért, mert hamarosan kapok benzint. Azért, mert mióta megláttam őt, elmúlt a kiszolgáltatottság- és gyámoltalanságérzetem. Meg azért, mert nem hangoskodott, nem verte kivagyni a mellét, hanem visszafogott, szerény határozottsággal intézkedett. Közvetlenül, gyorsan és eredményesen. Nem telt el,fél perc, már jött is kifelé, a kutas serényen követte, s nyomban ki is szolgálta. Sürgős dolga lehetett, mert a fekete kocsival azonnal elsöpört. Ez is rá vall. Hálával néztünk utána: lám, nem vár köszönetet. Segít, és eltűnik, mint Mátyás király. Lecsavartuk a tanksapkákat, és vártunk. Kerek fél órát. Akkor ment el a revizor. (szálé) SKÁLA-KLAUZÁL Dupla figyelemmel kísérem a Skála egyik új ötletét: okkupálja a Klauzál téri csarnokot. Érdekel az ügy, mint minden merész üzlet drukkerét. És érdekel ,mint a közelben lakót. Olvasom mindazt, ami a piaccsarnok átépítésével-átprofilírozásával kapcsolatos. És így lettem egyik napilapunkban a következőre: „A főhajóból és két oldalhajóból álló csarnok az erzsébetvárosiak kedvéért épült, s tulajdonképpen ők mondták ki rá, hogy hagyományos formájában elavult már, mind kevesebben keresték fel.” Így igaz? Csak félig. Igaz, hogy vagy mind kevesebben jártak oda — vagy inkább mind kevesebbet költöttek ott, akik mégis jártak oda. Ámde: nem azért, mert a piaccsarnok „hagyományos formájában elavult”. Inkább: Erzsébetváros „avult el” a „hagyományos formájában”. A Klauzál tér a hajdani gettónak nem mértani, nem is vallási — a zsinagógák inkább tőle nyugatra voltak —, ámde építészeti, városszerkezeti központja. S a környék épületei „jelentős részt a századfordulóról valók, sok igen régi és valamennyi e század eleji ház mellett. A lakosság összetételét, ennek átalakulását pedig három folyamat határozta meg alapvetően. Az első az, hogy rengeteg olyan, csonka zsidó család lakott e környéken az elmúlt negyven évben, amelynek tagjai közül vagy a náci-nyilas őrület áldozatául estek, vagy kivándoroltak. Sok visszamaradó viszont idős, csekély jövedelmű, őké ,és ez igazán megérthető — soha nem akartak elköltözni innen, ahol hajdan ép családjuk élt, ahonnan hozzátartozóik vagy a halálba, vagy emigrációba mentek. Ahol viszont a lakások a közeli egy-két évtizedben üressé váltak, oda gyakran nagy létszámú, ugyancsak szerény jövedelmű családok kerültek, közöttük számos lumpen, és ami hol azonos, hol nem, számos cigánycsalád. A harmadik tényező az, hogy míg az életerősebb, tehetősebb családok jobb városrészekbe költöztek, a 1985. MÁJUS 17. nyugdíjasok, szegényebbek, származásuktól függetlenül, helyben maradtak, kénytelenek voltak a néhol aggasztóan slumosodó Erzsébetvárosban maradni. Ezért vélem, hogy a Skála kockázata ezúttal különösen nagy. Ha soká —s hétvégeken is — nyitva tartó áruházat tervez, ezt a közel lakók fizetőképes kereslete aligha tarthatja fönn. Ha máshonnan ide áramlók vásárlásával számol, ezt veszélyezteti, hogy a Klauzál téren egyetlen tömegközlekedési vonal nem halad át, a közelét is jórészt elkerülik. Nagyobb parkolónak pedig hely nincs. Elavult — ezt olykor túl sokára mondjuk ki, máskor túl hamar. Ami a Klauzál téri piaccsarnokot illeti, sorsát az urbanisztikai folyamatok szociologikus megfigyelése világítja meg helyesen. L. I. A BŰNÖS VÁROS Szégyenkezzünk, felebarátaim! Budapest népe rosszul vizsgázott május 11-én, szombaton délelőtt, amikor a zuhogó esőben az IBUSZ maratoni versenye végre rangot adott volna sokat szidott fővárosunknak. Mint a Magyar Nemzet két nappal később megjelent tudósításából kiderül, a pesti járókelők közül csupán egyetlen család tapsolt a bőrig ázó versenyzőknek, a többiek közömbösek maradtak, mi több, az autósok, akiket tíz-húszharminc perces várakozásra kényszerített a rendezőség, nem átallották dudálni sem. „Megértem — írja a Budapest és a maratoni című cikk szerzője —, ha valaki csak fél órával később tudja kinyitni a balatoni nyaraló ajtaját, vagy lekésik a szombati ebédről, az ideges lesz. De talán egy évben egyszer még ezt is ki lehetne bírni” Ki, bizony. Kiváltképp, ha a versenyt nem szombat délelőtt rendelik, amikor a nem nyaralótulajdonos háziaszszony vagy háziférfi szeretne vásárolni, ha az autókban csupa villagazda ülne, s nem akadna a vezeték, utasok közt beteg, aki orvoshoz, orvos, aki beteghez indul, se szerelő, se bolti eladó; ha a taxik utasai nem a vonathoz sietnének hét végi családlátogatásra, ha a gépkocsi ma is olyan ritka, keveseknek jutó státusszimbólum volna, melyben csak ideges gazdagok vagy ebédre siető falánkok ülhetnének. „Nem lenne jó, ha Budapest kilépne az egyre szaporodó maratoni versenyszínhelyek közül, minden, magára valamit adó fővárosban, milliós nagyvárosban van ilyen” — olvassuk. Jaj! ÁLLAMPOLGÁRI JAVASLAT Adám György egyetemi tanárnak kiváló és szókimondó tanulmánya jelent meg a Mozgó Világ 1985/2. és 3. számában Az orvosi hálapénz története Magyarországon címmel. Adám professzor azzal a konklúzióval zárja tanulmányát, hogy az orvosi hálapénz egyértelmű tiltása évtizedek óta és jelenleg is hiányzik. S bár a hálapénz ellen egyéb eszközökkel is küzdeni kell, az első és legfontosabb: a törvényi tilalom kimondása. A Büntető Törvénykönyvről szóló 1978. évi, IV.. törvény 250. §-ának (1) bekezdése egyértelműen kimondja: „Az a hivatalos személy, akiműködésével kapcsolatban előnyt kér, avagy az előnyt vagy annak ígéretét elfogadja ... bűntettet követ el.” Ilyen bűntettet követ el az az orvos is, aki valamilyen hivatalos „papírt” állít ki a betegnek — ilyenkor államigazgatási feladatot lát el — s attól hálapénzt fogad el. A Büntető Törvénykönyv 252. § (1) bekezdése szerint: „Állami szervnek, szövetkezetnek vagy egyesületnek az az önálló intézke y-t désre jogosult dolgozója, illetve tagja, aki működésével kapcsolatban előnyt kér, avagy az előnyt vagy ennek ígéretét elfogadja ... vétséget követ el.” Mert minden egészségügyi intézmény állami szerv, s az orvos önálló intézkedésre jogosult dolgozó, minden orvos vétséget követ el, aki — akár utólagosan is — hálapénzt fogad el. Az egészségügyről szóló 1972. évi II. törvény 75. § (2) bekezdése szerint viszont: „Az állampolgár a megkülönböztetett egészségügyi ellátás érdekében az orvosnak anyagi vagy egyéb előnyt nem nyújthat, és az orvos azt nem fogadhatja el.” Tehát a laikus számára is egyértelmű, hogy az egészségügyi törvény eltűri az utólagos, nem a megkülönböztetett ellátásért adott hálapénzt. A Büntető Törvénykönyv viszont minden, az orvosnak adott juttatást tilt, s bűncselekménynek, vétségnek minősít. Mindez Ádám György tanulmányából szűrhető le, amennyiben jól értem őt. Remélem, igen. Vagyis két egyenrangú jogszabály, két törvény között ellentmondás tapasztalható. S ráadásul a ma is hatályos Büntető Törvénykönyv később született (1978), mint az egészségügyi törvény (1972). Az előbbiek alapján javasolnám az erre illetékes szervnek, az Alkotmányjogi Tanácsnak, hogy oldja fel a két törvény közti ellentmondást. Mint újságolvasó ember, tudom azonban, hogy az Alkotmányjogi Tanácshoz az állampolgárok közvetlenül nem fordulhatnak. Ezért kérem az Egészségügyi Minisztériumot és az Igazságügyi Minisztériumot, hogy az orvosi hálapénz körüli törvényi ellentmondás feloldása érdekében forduljanak az Alkotmányjogi Tanácshoz. Javaslom, hogy a probléma megoldása ne az orvosok tízezreinek, hanem az állampolgár-páciensek millióinak érdekében történjék. Majláth László MICSODA MADÁR Hortobágy azt üzente, hogy neki nem kell szobor. Pedig megrendelte. Pedig elkészült és ideiglenesen fel is állítatott, de ledőlt. Ügy maradt. Nyolcméteres madáróriásabsztraktum. A már-már apokaliptikus 1975-ös vadlibapusztulás emlékére készült alkotás pusztul maga is. Nincs pénz a felállíttatásra. Nincs pénz a honorárium kifizetésére. Volt pénz anyagra, a hatalmas rézlemezekre. Volt ihlet és energia csaknem egy éven keresztül is itt, a helyszínen domborításra, hegesztésre, hogy legyen szobor Hortobágyon, de Hortobágy azt üzente, hogy neki nem kell a szobor, mert nincs pénze rá. Pedig már csak alapzat kellene. Pedig a zsűri által megállapított alkotói honorárium nem sok. Pedig ilyen, efféle környezetvédelmi mementó sehol nincs az országban. Nincs Európában. Pedig, pedig, pedig — sorolhatnánk az érveket: a zsűri a szobrot magas művészi ranggal illette. A Hortobágyi Nemzeti Park ezt sosem cáfolta. A két szobrász alkotó és kivitelező munkájának értékét senki meg nem kérdőjelezte. A ledőlt szoborról szépen ír a sajtó. Folyamatosan jelennek meg a felvételek, a cikkek. Félő: a felállított szobrokról nem írnak ennyit. Hortobágyi társukat megirigyelhetik. Föllázadhatnak ellene, összesereglenek az ország minden szögletéből a felavatott, kifizetett, de elfeledett szobrok, hogy bosszút álljanak sérelmeiken, amiért az elhanyagolt, a pusztuló alkotásokkal többet foglalkozik a sajtó, mint a nem pusztulókkal. A lázadó szobrok megragadják és felállítják Hortobágy ledőlt szobrát. Az avatásról nem adnak ki kommünikét. Sajtózárlatot rendelnek el. Hat év után így fog megoldódni a szoborgond Hortobágyon, de ha nem így — hát egyelőre úgy fest a dolog, hogy már sehogy sem — mondja Vencsellei István szobrász- és fotóművész, és Nagy János, Hortobágy ledőlt szobrának két alkotója — de miért van ez így? — Mert, ha egy szobor elkészül, akkor zsűrizni kell, hogy megfelel-e. Meg kell állapítani az alkotónak járó honoráriumot, és ki kell fizetni a szobor előállításának kivitelezési költségeivel együtt. Ez akkor realizálódik, ha már a szobrot felállították és felavatták. Ha a szobrot csupán csak zsűrizésre állították fel ideiglenesen, akkor a honorárium és a kivitelezési költség nem perelhető. — Valóban így van ez? Vagy csak a szobor alkotói és megrendelői gondolkodnak az ördögi körön belül? Ha a Hortobágyi Nemzeti Parknak nincs pénze kifizetni a honoráriumot, a munkabért, a felállítás költségeit, ha nem szorgalmazza a szobor felállítását, ha az alkotóknak nincs joguk szobrukat felállítani az arra kijelölt Szálkahalmon, ha nem perelhetik jogos jussukat, ha a szobrok mégsem lázadnak föl. hogyan szakítható meg az ördögi kör? Mezei András „E KŐ SE LÁTHATÓ” Legfeljebb túl közelről, amikor már késő. Már csupán alulról. „Föntről”, Radnóti Pozsonyi úti ablakából talán odalátni, a Szent István körút páratlan oldalának legelejéig, ám „jól megmutatható” onnét se volna a meghatározhatatlan műtárgy, az aszfalt friss mitesszere a gyalogosjárda kellős közepén. Merthogy még terepszínű is, azaz fehér. Este meg, kivilágítatlanul, belealkalmazkodik hályogosodó környezetébe. Ez a kaméleoni kőzet az aluljáró nyílásától pár méterre betonozódott a földbe (vagy nyílt ki belőle: kővirág), ott, ahol a csatlakozás útvonalai csapnak össze buszokhoz-villamosokhoz, ahol népsűrűségi rekordokat dönt, hajnaltól alkonyatig, a gyalog-dodzsem. Úgy egy hónapja települt ide ez a gyengéden lekerekített, rücskösre mívelt palástú csonkakúp. A magassága gyerektérd körüli. Tankcsapdának tehát kezdő. Vajon az áruszállító teherautók szabálytalan parkolását tiltaná? Ügyes pilóta csak a kerekei közé veszi, és már nincs is ott. A lábon közlekedőknek ez még a jó. Mert a megtorlás különben őrajtuk koppan. Pontosabban: ők azok, akik koppannak rajta. Ezért is, most, a választógyűléseknél,évadon," ha hazámat, a Lipótvárost nem vágná éppen a Körúttal kettébe a salamoni közigazgatás, én vagy kétszáz méterrel odábbról (Angyalföldről) megkérném az ötödik kerület... jelöltjét: csináltatna , e kísérleti kis piramis mintájára másutt is ilyet, hadd nevessen az állampolgár. Akinek negyedórányi lazítóideje van, az itt a körút forrásánál nem marad jutalmazatlan. Jön a rövidlátó néniké, a fellegekre szegezett szemű álmodozó; a sarki könyvesboltból a szerzeményét gusztálgató — és borul máris átal a kő micsodán, közmegelégedésre. Ez bizonyára amolyan teszt. Abszurd dráma helyzeti expozíciója lehetne Dürrenmattnál vagy Örkénynél. De hát ők mostanában nemigen járnak erre... A rejtelmes kő, azt hiszem, mér valamit. A kollektív logikát például, amely máig szótlan a dologban. Nem firtat, csak fölbukfencezik, aztán jó esetben továbbáll. Szent István körút 1., Budapest — „ím itt e kő.” Nekünk. E kő nekünk. (—hars—) KI LEGYEN A MOZIGÉPÉSZ ? Nemrégiben a rádió egyik délelőtti műsorának riportere őszinte aggodalommal tépelődött: mit lehetne tenni, hogy ne zárják be a nyírségi mozik jó részét, mivelhogy ráfizetésesek. Együttéreztem vele, eszembe jutott Bogdanovich gyönyörű filmje. Az utolsó mozielőadás, meg az is, hogy a mai tizenévesek úgy mesélnek majd unokáiknak a moziról, akár a mostani vének a fonóról; bezzeg a mi időnkben volt még közösségi élet; a mozi előtt vártuk a lányokat, s a mozi után barátainkkal kószáltunk az esetében... Mondom, a riporter a szívemből beszélt, egészen addig, míg elő nem rukkolt a következő ötlettel: „Ha például egy pedagógus azt mondja, hogy kérem, én hajlandó vagyok hetenként egyszer filmet vetíteni, beszedni a pénzt...” Fölszaladt a vérnyomásom. Miért éppen a pedagógus? Ha már föltétlenül diplomás mozigépész kerestetik, miért ne legyen az orvos? Műszaki képzettsége egyiknek sincs, így hát teljesen mindegy. Mozipénztáros meg pláne bárki lehet, egy jogász például, egy mérnök vagy a tanácselnök. Miért pont a pedagógus jutott a riporter eszébe? Igaz, a pedagógusnak gyakorlata van az árusításban: árul tankönyvet, iskolatejet, ifjúsági takarékbélyeget, színházjegyet, s mit tudom én, mit még. És persze a szervezésben is gyakorlata van: szervez kirándulást, ünnepi műsort állami és iskolai ünnepekre, továbbá szakkört, sportkört, klubot, azonfelül családot látogat, népszámlál, s hogy el ne feledjem: nevel és oktat is. Ugyan mit számít már az a kis mozi? Belefér a kalapba. Az oktatási törvény előkészítése során százszámra jelentek meg cikkek a pedagógusok túlterheltségéről, no meg erkölcsi megbecsülésük fontosságáról. S ki tudná összeszámlálni az elhangzott beszédeket? Megkérdeztem különböző iskolákban dolgozó kollégáimat: változott-e valami? — Semmi! — felelték egyöntetűen és kategorikusan. Nos, amíg a pedagógus a társadalom bármikor, bármilyen célra előráncigálható mindenese lesz, addig bizony nem is fog! Ami pedig a nyírségi mozikat illeti — ha más akadálya nincs —, működtetheti őket egy KISZ-alapszervezet, egy gmk vagy három jó karban levő nyugdíjas is. Bárki, akinek egy kis ráérő ideje van. (halda) VALAMI BILLOG Irigységem ötvenszázalékos csökkentését jelentem be mindazokat illetően, akiknek otthoni könyvespolcán mostanáig alkalmam volt pecsétes köteteket csodálni: a borítás fonák oldalán vagy az előlapon a valahai gazda bélyegzős ex librisét (olykor némely közkönyvtárét) ... Mert énnekem is lettek, végre pecsétes könyveim. Amióta megnyílt a pesti Margit-hídfő közelében az a pici bolt, az értékcsökkent könyveké Pontosabban: a bolt pénztára óta. (Más, és itt-ott már kikezdett kérdés, hogy például honnnét rajzanak elő, több tucat makulátlan példányban, olyan művek gyakran évtizedes kiadásai, amelyeket másutt magánkereskedelmi felárral se kaphatni. Hogy egyáltalában, mitől értéksérült valamely ép ritkaság?) Az igazság azonban úgy kívánja, hogy mindenekelőtt örvendjünk az állandó félárú kedvezménynek, amely egyik-másik könyv (album) esetében bizony összeg: több száz forintos. Örömünk egészen a pénztárig kísérjen. Ott amúgy is leáraztatik, stílusosan. Az Égető Eszterbe, Lesznai Annába, Mika Waltariba (hogy csak legutóbbi dőzsölésemet idézzem) fizetéskor mindbe bekerült a szemérmes, kis, ám mégiscsak stigma, mint valami kulturális marhabélyeg. Füst Milán Látomás és indulatát sikerült fondorlatosan megmentenem, a többiben azonban ott lilul ama talányos ábra, négyszög, háromfele osztva, mint kifestőkönyvben a satírozatlan trikolór. A jelentése titok előttem (pecsétes), a jelentősége viszont intelemértékű. Ha elajándékozom, röstellkedhessem, hogy nekem csak félárú könyvre telik. De ha megtartom, mert tán azért vettem, minek bele az a szignál? Igaz, alkalomadtán eladhatom az antikváriumban, színlelvén, hogy portékám teljes értékű. És akkor, mint köztudott (ár is megírta legutóbb ugyanitt), megkaphatnám érte az eredeti ár 40 százalékát. Veszíthetnék hát kapzsiságomban tíz százalékot kereken, de üzérkedhet nékemnek, lám, elejét veszi a könyvkereskedelem. Vio , faszín pecsét alatt. Elképzelem: a lelemény kinövi pár négyzetméternyi bölcsőjét, és ,a kis könyvüzletből átlátogat a szomszédos fehérneműboltba, mondjuk," a kedvezményes ingvásár évadán. Vajon ott mivel löttyentik majd nyakon a pénztárnál a kiválasztott, amúgy hibátlan ruhadarabot, hogy kellőképp és cáfolhatatlanul csökkent értékű legyen? Addig is: gyarapítom könyveim bélyeges seregét. Mint bibliofilatelista. Hárs György [élet és»IRODALOM