Élet és Irodalom, 1985. július-december (29. évfolyam, 27-52. szám)

1985-07-05 / 27. szám - Tamás Ervin: Mandátum nélkül (3. oldal) - ifj. Imre István: Hangok • kép (3. oldal)

TAMÁS ERVIN: Mandátum nélkül Sajnálom a választások veszte­seit. Illetve örülök annak, hogy voksainktól függően vannak már vesztesek is. E két egymás­nak ellentmondó állítás és az eh­hez fűződő emóciók — azt hiszem — manapság valamennyiünkben viaskodnak. Annak ellenére, hogy a tömegkommunikáció igyekszik úgy feltüntetni a dolgot, mintha nem volnának alulmaradók, hi­szen a jelöltek mindegyik a Nép­front programját tűzte zászlajára, egyetért az ország politikai törek­véseivel, támogatja a szocializmus építését. És lám, aki azt hitte, hogy uniformizál, tévedett. Vetélkedés volt ez a javából, ha kicsit szemér­mesen adtuk is elő. Pedig Couber­­tin báró megállapítása — misze­rint csak a részvétel a fontos — már a sportban sem igaz. Voltak hát vesztesek, s ezt mi sem jelzi jobban, mint a választás eredmé­nyét ismertető közlemény, amelyik elhallgatta azok nevét, akik a sza­vazatok alapján pótképviselők sem lehettek. Sajnálom őket. Sajnálom például B.-t a nemrég nyugdíjba vonult funkcionáriust, aki elszürkült arc­cal fogadta a hírt, s úgy értékelte, mint több évtizedes munkájának semmibevevését. Elhiszem, hogy pörölycsapással volt egyenértékű veresége, hiszen nem szokott hoz­zá. Évtizedekig tűnt megfellebbez­hetetlennek véleménye, évtizede­kig érezhette úgy, hogy érvelésé­ben senki sem talál kivetnivalót. Hihette, hogy a köz nevében cse­lekszik, hogy tekintélyét nem a posztnak, hanem ráterm­ettségének köszönheti, hogy az ünnepségek emelvényei számára készültek. Mástól tudom: hobbikertjének sző­lővesszőit botrányosan metszette. Rendszeresen invitálta szomszé­dait: nézzék már meg , jól csi­nálja-e? Egy sem merte azt mon­dani, hogy nem így kéne. Most joggal érzi azt, hogy a köz nem méltányolta erőfeszítéseit, ő csak addig volt jó, ameddig napi tizenhat órát dolgozott, fontos döntéseken töprengett, e vidék fel­virágoztatásáért áldozta fel életét. Mihelyst lehetett, azonnal leírták. Hát érdemes volt? Gondolatmene­tének szigorú logikáján utazva szükségszerű a kérdés és kitalálha­tó rá a válasz is. De a másik néző­pontnak szintén van vonalvezetése, mégpedig cseppet sem kacskarin­­gós. B. döntései csak látszólag tá­maszkodtak testületi állásfoglalás­ra, embereit éveken át úgy válo­gatta, hogy azok ne mondjanak ne­ki ellent, a vitát nemigen tűrte, a meggyőzés jogát önmagának tar­totta fenn. Akaratlanul is hajbó­kolást teremtett önteltsége, hiszen a helyeslés több esélyt ígért az elő­menetelre, mint a disputa, így előbb-utóbb homályossá vált B. számára a valóság, a sokat emle­getett szubjektivizmus úgy hízott, növekedett, hogy közben az objek­­tivizmus játékszabályai a legmesz­­szebbmenőkig betartottak: az ülé­seken — a döntéseket megelőzen­dő — többen szót kértek, a prob­lémákat komótosan körüljárták, valamennyi fontosabb megállapítás jegyzőkönyvbe került, csak éppen az „egyetértek az utánam szólóval” stílusa dívott, nem pedig az érde­mi vita. Tévedés ne essék: az ön­kényeskedés látszata is távol állt B.-től. Egyetlen olyan tettét sem jegyezhették fel mostani ellenségei -,­ akik akkor természetesen a ba­rátok névjegyzékén szerepeltek —, miszerint rangját arra használta volna, hogy másokat megsemmisít­sen. Pusztán rokonszenvét ruházta rá a bólogatókra — ez formálta szervilissé a légkört. Hatalmával sem­ élt vissza, sőt! Legendává ne­mesedett a megtörtént eset, mi­kor sofőrje száz kilométert tett meg a szolgálati autóval, hogy egy öt­literes üveget szerezzen, mert a helyi konzervgyártól tilos volt kérnie. Az ügymenet automatizmu­sa lehetett hát az oka annak, hogy fia a kisebb szövetkezeti lakást na­gyobb — nem szociális — tanácsi lakásra cserélhette, vagy hogy ép­pen hobbitelkéhez vezették a gázt. Ne higgyék, hogy gúnyolódom! B. mindezekre egyetlen szót sem vesztegetett, egyetlen telefonkagy­lót sem emelt fel, ráadásul utólag sem mutatta ki örömét, háláját. B. megvesztegethetetlen volt. És mi­közben e szerepében szinte tetszel­­gett magának — lásd konzerves­­üveg—, háta mögött az orra előtt tapsolók kikezdték: fiának lakást juttat, kertjéhez viteti a gázveze­téket. Sajnálom B-t. Már késő meg­magyarázni neki, hogy mi is tör­tént vele. És mérhetetlenül dühös vagyok egykori rajongóira, akik most kezüket dörzsölve örülnek: móresre tanított a nép — egy nyugdíjast. ★ Sajnálom IC asszonyt is. Öm­lött szeméből a könny, mikor kö­zölték vele: öt szépséges év után elbúcsúzhat a Parlamenttől. A becsületes munkásnő ügyessége, talpraesettsége közismert, ne higy­­gyenek hát annak a szóbeszédnek, miszerint „nagy volt neki a cipő”. Annak idején nem véletlenül esett rá a választás, üzemének élenjáró dolgozójaként, példás családanya­ként, aktív közéleti emberként je­gyezték — mi kell még a biza­lomhoz? A megbízatás számára olyan volt mint a tündérálom, sírt akkor is, amikor kézhez kap­ta a képviselői igazolványt. Fo­gadta ezerszer, harcolni fog kör­zetéért, nem ismer lehetetlent, nappalt és éjszakát — a jogos ké­réseknek érvényt szerez minden­áron. Első fogadóóráján büszkeség töltötte el, miközben végignézett a rá várakozók során: ennyien bíznak benne, ennyien várják megértését, támogatását. Gyorsan teleírta jegyzetfüzetét indokolható panaszokkal, melyek elintézését könnyűnek érezte, hiszen nem or­szágot érintő gondokról volt szó, csupán helyi, apró-cseprő problé­mákról, egyéni sebekről, sérelmek­ről. Járda, üzlet, parkoló, igények­hez alkalmazkodóbb­­ közlekedés, friss hús, ragaszkodás az iskolá­hoz — mindez semmi a csere­arányromláshoz, a településfej­lesztés átfogó kérdéseihez,, a­­ terv­­koncepciókhoz, törvényalkotáshoz képest. K. asszony realitásérzékét az is jelzi, hogy külön rovatot nyi­tott a lakásra váróknak, nem tett elhamarkodott ígéretet, bármily mostoha körülményeket ecseteltek is a hozzá fordulók. Külön öröm volt számára, hogy családja, mun­kahelyi vezetői mennyire megér­tően viszonyultak ahhoz a nagyon is akceptálható tényhez, miszerint közéleti elfoglaltsága a sokszorosá­ra nőtt. Nagyobbik fia nem res­­tellte a kisebbiket pátyolgatni, fér­je beérte a hideg vacsorával, fő­nökei pedig munkaidő-kedvez­ményben részesítették. Semmi sem csorbíthatta hát lelkesedését: min­den értekezleten aktív volt, bát­ran kilincselt az elintézésre váró ügyek érdekében, s minden ere­jével igyekezett felkészülni a Par­lament üléseire, valamint a szak­­bizottság tanácskozásaira. K. asz­­szony tehát politizált a szó ere­deti értelmében, őszintén és elhi­vatottan. Tíz hónapjába került, míg egy keresztutca járdát kapott, az iskolai körzetesítést nem tudta megakadályozni, de siker koronáz­ta buzgalmát a húsügyben, havi száz mázsával többet kapott belő­le a falu. Eredménnyel járt a buszforduló dolgában is, új jára­tot azonban nem állíthatott üzem­be a közlekedési vállalat, tekin­tettel az üzemanyag-takarékosság­ra. Az asszonyka azonban még a kudarcból is erőt merített, fárad­hatatlanul jegyzetelt, levelezett, utazott és időpontokat egyeztetett — így első képviselői évének lel­tárát pozitív eredménnyel zárta. Elkeseredést csak néha érzett, azt sem azért, mert valami nem úgy sikerült, ahogy elképzelte, hiszen mindig alapos indokolást, kielégí­tő magyarázatot kapott az eluta­sítás mellé. Csupán az a körül­mény zavarta, amelyre néhány ka­ján ellendrukker rá is játszott, hogy a szomszéd körzet országo­san ismert képviselője ugyan nem tart rendszeres fogadóórát, ám az iskolát ott nem körzetesítették, két új buszjárat köti össze a lélek­­számban hasonló nagyságú telepü­lést a volt járási központtal és rendelő is épül. A cseppnyi bánatot azonban ha­mar feloldotta az öröm, mikor egyik országgyűlési felszólalása után behívatták a megyei tanács­ra, ahol az elnökhelyettes közölte: beiskolázták, tanulnia kell. Bol­dogságát tetézte, hogy ismét mel­lé állt a család és a munkahely: biztatást, támogatást kapott min­denünnen. Természetesen az isko­lapadban sem vallott szégyent, bár az igazság az, hogy valamivel kevésbé volt aktív a képviselői jegyzetfüzetében sorakozó ügyek kivizsgálásában — azért munká­jának is betudható, hogy kis ABC-t építettek a faluban és a mozgókönyvtár hetente kétszer állt meg az omló vakolatú, kihalt művelődési ház előtt. A fiatalasz­­szony csak attól vált néha ide­gessé, hogy ezeket a győzelmeket környezete természetesnek veszi, a panaszáradat viszont kiapadha­tatlan, piti sérelmek orvoslására kell fecsérelnie idejét, holott — mint hallotta — az államháztartás globális gondjait többi között ép­pen a beruházások, a fogyasztás aránytalan növekedése tetézi. Ér­dekes — ezt maga is többször fur­csállotta —, nem nyomasztotta ki­sebbrendűségi érzés a rangos, is­mert emberek társaságában, sőt, közelségük inkább felvillanyozta. Fogadóóráin egyre gyakrabban el­kapta a hév és.. jegyzetelés helyett inkább élménybeszámolót tartott, így sokan nem jutottak be hoz­zá, de ez nem zavarta, hiszen jól ismerte gondjaikat — köztük élt. A közösségért végzett munka, no meg a sikeres iskolai vizsga jutal­ma nem maradt el: az asszonykát főnökei kiemelték a gép mögül, ő lett a vállalat személyzetise. Az új beosztás jól megfért közéleti te­vékenységével, s alátámasztotta több alkalommal adott újságbeli nyilatkozatának rezüméjét,, misze­rint szeret az emberekkel foglal­kozni. A képviselői tisztség is­mertté tette, meg aztán bemutat­kozáskor néha neve után gépiesen hozzátette megtisztelő megbízatá­sát, így nem csoda, hogy harmadik gyermekét a megyeszékhely klini­kájának professzoránál szülte, a családi ház nagyobbra cserélésé­nél pedig az ingatlanközvetítő a szokottnál is buzgóbban bábásko­dott. K.-nét a választások előkészíté­se idején a Hazafias Népfront me­gyei bizottságához hívatták, ahol az illetékes közölte vele: felada­tát jól ellátta, a hivatalos szer­vek véleménye munkájáról pozi­tív, olyan partnerrel indítják, aki mellett minden esélye megvan a győzelemre, ezért az elvtársak ne­vében, de személy szerint is ja­vasolja , ne rettenjen vissza a kettős jelöléstől. K.-né, mint min­denben, ebben is határozott volt: természetesen indul, hiszen nem bojkottálhatja azt, amivel egyet­ért — a szocialista demokorácia kiterjesztése szíve szerint való. A vetélytárssal tényleg nem volt baj. Csakhogy a gyűlésen akadt egy spontán jelölt is — a körzeti ál­latorvos —, aki fölborította a pa­pírformát. Így K.-né nem kapta meg a szükséges számú szavaza­tot. Vörösre sírt szemmel ült a vö­rös terítővel letakart asztal mö­gött, s az elnök hiába méltatta ed­digi tevékenységét, hiába köszönte meg hálásan képviselői működé­sét, úgy érezte: átjátszották , visszaéltek bizalmával. Családja megértően fogadta a hír,J. K.-né pedig meleg vacsorát csinált.★ Sajnálom G-t, a téeszelnököt. Míg másokat hasonló beosztású, kvalitású jelöltekkel indítottak, addig őt egy tehetséges, magas rangú tisztviselővel szemben — és éreztették vele: akkor győz, ha veszít. Minden alkalommal kellő tisztelettel fogadta hát a fekete autóból kiszálló vetélytársát, aki viszont soha nem mulasztotta el, hogy gratuláljon neki a gazdaság eddigi eredményeihez, s érdeklőd­jön az idei termés felől. Termé­szetesen ilyenkor a teljes megyei vezérkar felsorakozot, s G. nem győzött válaszolni a kíváncsi kér­désekre, amelyekre ugyan eddig már többször­­ írásban is felelt. Ekkora reflektorfény még nem érte a falut, s benne a termelő­szövetkezeti elnököt, aki a vere­ség biztos tudatában joggal érezte magát biztos győztesnek, bár né­ha éjjel fölébredt, s szorongva ar­ra gondolt: mi van, ha a válasz­tók mégis rászavaznak? Felesége azt hajtogatta: akkor lesz csak iga­zán áldozati bárány! Pontos stra­tégiát dolgozott ki annak érdeké­ben, hogy jelöltsége mindenki sze­mében formálisnak tűnjön, s így — anélkül, hogy nimbuszának ár­tana — éreztesse:­­ő mindenképpen vetélytársára szavaz. Ami azonban éjjel egyszerűnek tűnt, reggelre in­kább leegyszerűsítettnek látszott, G. tanácstalanul ült irodájában, és ki se nagyon merészkedett onnan. Minden erejével igyekezett az em­berektől távol maradni. Ő, aki egyébként viszolygott az egyedül­léttől, mostanában olyan volt, mint a gyónni készülő, férjét megcsalt asszony: várta a feloldozást. Soha nem hitte volna, hogy ilyen nehéz veszteni, legalábbis ebben az értelemben. Legszíveseb­ben körbejárta volna a körzetet, hogy meggyőzze az embereket esélytelenségéről, s arról, amiben valóban biztos volt — vetélytársa sokkalta többet tehet ezért a vi­dékért, mint ő. Erről a szándé­káról azonban gyorsan letett, mi­vel sokak szemében az ilyesfajta magamutogatás is a korteskedés látszatát keltette volna. Meredten bámulta íróasztalán a három ma­jomfigurát — az egyik a szemét, a másik a fülét, a harmadik a száját fogta be mancsával —, s irigyelte őket mind­ a hat man­csukért. G. többször is hálát adott a sze­rencsének, mert ellenjelöltje ro­konszenvesen viselkedett, cseppet sem volt öntelt, okosan ötvözte be­szédeiben a helyi és az országos gondokat, teendőket, felkészülten válaszolt a sokszor nagyon is par­ciális kérdésekre, azaz valóban e körzet jelöltjeként lépett föl. Rá­adásul figyelmessége odáig ter­jedt, hogy nem feledkezett el part­nere dicséretéről sem, kijelentette: amennyiben G.-re esne a válasz­tás, biztos abban, hogy legalább úgy el tudná látni képviselői mun­káját, mint ő. Ilyenkor az elnök egyszerre érzett melegséget szíve táján, s görcsös szorítást gyomrá­ban — isten ments, hogy az ösz­­szegyűltek biztatásnak vegyék eze­ket a szavakat, mert akkor nincs az a koreográfia, amely megmen­tené őt a győzelemtől. Ám a me­gyei vezetők is résen voltak, va­laki közülük mindig a recsegő mikrofonhoz lépett, hogy ecsetelje a fővárosból érkezett erényeit, s azt a látványos gyarapodást, me­lyet a térség lakossága korábbi képviselői tevékenységének kö­szönhet. Ehhez kapcsolódott szó­noklatában G., aki fura módon nem fukarkodott jelzőkkel, amíg jelölttársát magasztalta, de a ma­ga programját oly szerénységgel adta elő, mely elnöksége alatt el­eddig nemigen jellemezte. Prog­ramja tulajdonképpen abból állt, hogy elismételte, amit hallott, s minden lélegzetvétel után erejé­hez, befolyásához, tudásához mért igyekezetetet ígért, azt sugallva: ereje, befolyása és tudása meg sem közelíti az előtte szólóét. A választást követő éjjelen megkönnyebbült sóhajjal fogadta a gratulációkat — még pótképviselő sem lett. Másnap a helyi lap új­ságírójának a lelkére kötötte: nyi­latkozatában szerepeljen: veresé­gét megtiszteltetésnek érzi. ★ Sajnálom még azokat is, akik pozíciójukra hivatkozva visszauta­sították a többes jelölést, mert semmit sem mertek kockáztatni. Vagy, akik menet közben vissza­léptek, rangjukon alulinak érez­vén a pótképviselőséget. Akik nyugdíjasan is megszokták, hogy amolyan végkielégítésként mandá­tumot kapnak, s most meglepődtek azon, hogy a fiatalabb ismeretle­neknek több voks jutott. Hogy kiket nem sajnálok? Azo­kat — ők voltak többségben —, akik úgy maradtak alul, hogy köz­ben mindvégig érezték: nincs vesztenivalójuk, kivívott tekinté­lyük védi meg őket attól, hogy bukott emberek legyenek. Azaz tudták, hogy a vesztesek nem e megreformált választási rendszer áldozatai, inkább a korábbi, túl­haladott gyakorlaté. ISS5. JÚLIUS 5. IRODALOM

Next