Élet és Irodalom, 1985. július-december (29. évfolyam, 27-52. szám)
1985-07-05 / 27. szám - Tamás Ervin: Mandátum nélkül (3. oldal) - ifj. Imre István: Hangok • kép (3. oldal)
TAMÁS ERVIN: Mandátum nélkül Sajnálom a választások veszteseit. Illetve örülök annak, hogy voksainktól függően vannak már vesztesek is. E két egymásnak ellentmondó állítás és az ehhez fűződő emóciók — azt hiszem — manapság valamennyiünkben viaskodnak. Annak ellenére, hogy a tömegkommunikáció igyekszik úgy feltüntetni a dolgot, mintha nem volnának alulmaradók, hiszen a jelöltek mindegyik a Népfront programját tűzte zászlajára, egyetért az ország politikai törekvéseivel, támogatja a szocializmus építését. És lám, aki azt hitte, hogy uniformizál, tévedett. Vetélkedés volt ez a javából, ha kicsit szemérmesen adtuk is elő. Pedig Coubertin báró megállapítása — miszerint csak a részvétel a fontos — már a sportban sem igaz. Voltak hát vesztesek, s ezt mi sem jelzi jobban, mint a választás eredményét ismertető közlemény, amelyik elhallgatta azok nevét, akik a szavazatok alapján pótképviselők sem lehettek. Sajnálom őket. Sajnálom például B.-t a nemrég nyugdíjba vonult funkcionáriust, aki elszürkült arccal fogadta a hírt, s úgy értékelte, mint több évtizedes munkájának semmibevevését. Elhiszem, hogy pörölycsapással volt egyenértékű veresége, hiszen nem szokott hozzá. Évtizedekig tűnt megfellebbezhetetlennek véleménye, évtizedekig érezhette úgy, hogy érvelésében senki sem talál kivetnivalót. Hihette, hogy a köz nevében cselekszik, hogy tekintélyét nem a posztnak, hanem rátermettségének köszönheti, hogy az ünnepségek emelvényei számára készültek. Mástól tudom: hobbikertjének szőlővesszőit botrányosan metszette. Rendszeresen invitálta szomszédait: nézzék már meg , jól csinálja-e? Egy sem merte azt mondani, hogy nem így kéne. Most joggal érzi azt, hogy a köz nem méltányolta erőfeszítéseit, ő csak addig volt jó, ameddig napi tizenhat órát dolgozott, fontos döntéseken töprengett, e vidék felvirágoztatásáért áldozta fel életét. Mihelyst lehetett, azonnal leírták. Hát érdemes volt? Gondolatmenetének szigorú logikáján utazva szükségszerű a kérdés és kitalálható rá a válasz is. De a másik nézőpontnak szintén van vonalvezetése, mégpedig cseppet sem kacskaringós. B. döntései csak látszólag támaszkodtak testületi állásfoglalásra, embereit éveken át úgy válogatta, hogy azok ne mondjanak neki ellent, a vitát nemigen tűrte, a meggyőzés jogát önmagának tartotta fenn. Akaratlanul is hajbókolást teremtett önteltsége, hiszen a helyeslés több esélyt ígért az előmenetelre, mint a disputa, így előbb-utóbb homályossá vált B. számára a valóság, a sokat emlegetett szubjektivizmus úgy hízott, növekedett, hogy közben az objektivizmus játékszabályai a legmeszszebbmenőkig betartottak: az üléseken — a döntéseket megelőzendő — többen szót kértek, a problémákat komótosan körüljárták, valamennyi fontosabb megállapítás jegyzőkönyvbe került, csak éppen az „egyetértek az utánam szólóval” stílusa dívott, nem pedig az érdemi vita. Tévedés ne essék: az önkényeskedés látszata is távol állt B.-től. Egyetlen olyan tettét sem jegyezhették fel mostani ellenségei -, akik akkor természetesen a barátok névjegyzékén szerepeltek —, miszerint rangját arra használta volna, hogy másokat megsemmisítsen. Pusztán rokonszenvét ruházta rá a bólogatókra — ez formálta szervilissé a légkört. Hatalmával sem élt vissza, sőt! Legendává nemesedett a megtörtént eset, mikor sofőrje száz kilométert tett meg a szolgálati autóval, hogy egy ötliteres üveget szerezzen, mert a helyi konzervgyártól tilos volt kérnie. Az ügymenet automatizmusa lehetett hát az oka annak, hogy fia a kisebb szövetkezeti lakást nagyobb — nem szociális — tanácsi lakásra cserélhette, vagy hogy éppen hobbitelkéhez vezették a gázt. Ne higgyék, hogy gúnyolódom! B. mindezekre egyetlen szót sem vesztegetett, egyetlen telefonkagylót sem emelt fel, ráadásul utólag sem mutatta ki örömét, háláját. B. megvesztegethetetlen volt. És miközben e szerepében szinte tetszelgett magának — lásd konzervesüveg—, háta mögött az orra előtt tapsolók kikezdték: fiának lakást juttat, kertjéhez viteti a gázvezetéket. Sajnálom B-t. Már késő megmagyarázni neki, hogy mi is történt vele. És mérhetetlenül dühös vagyok egykori rajongóira, akik most kezüket dörzsölve örülnek: móresre tanított a nép — egy nyugdíjast. ★ Sajnálom IC asszonyt is. Ömlött szeméből a könny, mikor közölték vele: öt szépséges év után elbúcsúzhat a Parlamenttől. A becsületes munkásnő ügyessége, talpraesettsége közismert, ne higygyenek hát annak a szóbeszédnek, miszerint „nagy volt neki a cipő”. Annak idején nem véletlenül esett rá a választás, üzemének élenjáró dolgozójaként, példás családanyaként, aktív közéleti emberként jegyezték — mi kell még a bizalomhoz? A megbízatás számára olyan volt mint a tündérálom, sírt akkor is, amikor kézhez kapta a képviselői igazolványt. Fogadta ezerszer, harcolni fog körzetéért, nem ismer lehetetlent, nappalt és éjszakát — a jogos kéréseknek érvényt szerez mindenáron. Első fogadóóráján büszkeség töltötte el, miközben végignézett a rá várakozók során: ennyien bíznak benne, ennyien várják megértését, támogatását. Gyorsan teleírta jegyzetfüzetét indokolható panaszokkal, melyek elintézését könnyűnek érezte, hiszen nem országot érintő gondokról volt szó, csupán helyi, apró-cseprő problémákról, egyéni sebekről, sérelmekről. Járda, üzlet, parkoló, igényekhez alkalmazkodóbb közlekedés, friss hús, ragaszkodás az iskolához — mindez semmi a cserearányromláshoz, a településfejlesztés átfogó kérdéseihez,, a tervkoncepciókhoz, törvényalkotáshoz képest. K. asszony realitásérzékét az is jelzi, hogy külön rovatot nyitott a lakásra váróknak, nem tett elhamarkodott ígéretet, bármily mostoha körülményeket ecseteltek is a hozzá fordulók. Külön öröm volt számára, hogy családja, munkahelyi vezetői mennyire megértően viszonyultak ahhoz a nagyon is akceptálható tényhez, miszerint közéleti elfoglaltsága a sokszorosára nőtt. Nagyobbik fia nem restellte a kisebbiket pátyolgatni, férje beérte a hideg vacsorával, főnökei pedig munkaidő-kedvezményben részesítették. Semmi sem csorbíthatta hát lelkesedését: minden értekezleten aktív volt, bátran kilincselt az elintézésre váró ügyek érdekében, s minden erejével igyekezett felkészülni a Parlament üléseire, valamint a szakbizottság tanácskozásaira. K. aszszony tehát politizált a szó eredeti értelmében, őszintén és elhivatottan. Tíz hónapjába került, míg egy keresztutca járdát kapott, az iskolai körzetesítést nem tudta megakadályozni, de siker koronázta buzgalmát a húsügyben, havi száz mázsával többet kapott belőle a falu. Eredménnyel járt a buszforduló dolgában is, új járatot azonban nem állíthatott üzembe a közlekedési vállalat, tekintettel az üzemanyag-takarékosságra. Az asszonyka azonban még a kudarcból is erőt merített, fáradhatatlanul jegyzetelt, levelezett, utazott és időpontokat egyeztetett — így első képviselői évének leltárát pozitív eredménnyel zárta. Elkeseredést csak néha érzett, azt sem azért, mert valami nem úgy sikerült, ahogy elképzelte, hiszen mindig alapos indokolást, kielégítő magyarázatot kapott az elutasítás mellé. Csupán az a körülmény zavarta, amelyre néhány kaján ellendrukker rá is játszott, hogy a szomszéd körzet országosan ismert képviselője ugyan nem tart rendszeres fogadóórát, ám az iskolát ott nem körzetesítették, két új buszjárat köti össze a lélekszámban hasonló nagyságú települést a volt járási központtal és rendelő is épül. A cseppnyi bánatot azonban hamar feloldotta az öröm, mikor egyik országgyűlési felszólalása után behívatták a megyei tanácsra, ahol az elnökhelyettes közölte: beiskolázták, tanulnia kell. Boldogságát tetézte, hogy ismét mellé állt a család és a munkahely: biztatást, támogatást kapott mindenünnen. Természetesen az iskolapadban sem vallott szégyent, bár az igazság az, hogy valamivel kevésbé volt aktív a képviselői jegyzetfüzetében sorakozó ügyek kivizsgálásában — azért munkájának is betudható, hogy kis ABC-t építettek a faluban és a mozgókönyvtár hetente kétszer állt meg az omló vakolatú, kihalt művelődési ház előtt. A fiatalaszszony csak attól vált néha idegessé, hogy ezeket a győzelmeket környezete természetesnek veszi, a panaszáradat viszont kiapadhatatlan, piti sérelmek orvoslására kell fecsérelnie idejét, holott — mint hallotta — az államháztartás globális gondjait többi között éppen a beruházások, a fogyasztás aránytalan növekedése tetézi. Érdekes — ezt maga is többször furcsállotta —, nem nyomasztotta kisebbrendűségi érzés a rangos, ismert emberek társaságában, sőt, közelségük inkább felvillanyozta. Fogadóóráin egyre gyakrabban elkapta a hév és.. jegyzetelés helyett inkább élménybeszámolót tartott, így sokan nem jutottak be hozzá, de ez nem zavarta, hiszen jól ismerte gondjaikat — köztük élt. A közösségért végzett munka, no meg a sikeres iskolai vizsga jutalma nem maradt el: az asszonykát főnökei kiemelték a gép mögül, ő lett a vállalat személyzetise. Az új beosztás jól megfért közéleti tevékenységével, s alátámasztotta több alkalommal adott újságbeli nyilatkozatának rezüméjét,, miszerint szeret az emberekkel foglalkozni. A képviselői tisztség ismertté tette, meg aztán bemutatkozáskor néha neve után gépiesen hozzátette megtisztelő megbízatását, így nem csoda, hogy harmadik gyermekét a megyeszékhely klinikájának professzoránál szülte, a családi ház nagyobbra cserélésénél pedig az ingatlanközvetítő a szokottnál is buzgóbban bábáskodott. K.-nét a választások előkészítése idején a Hazafias Népfront megyei bizottságához hívatták, ahol az illetékes közölte vele: feladatát jól ellátta, a hivatalos szervek véleménye munkájáról pozitív, olyan partnerrel indítják, aki mellett minden esélye megvan a győzelemre, ezért az elvtársak nevében, de személy szerint is javasolja , ne rettenjen vissza a kettős jelöléstől. K.-né, mint mindenben, ebben is határozott volt: természetesen indul, hiszen nem bojkottálhatja azt, amivel egyetért — a szocialista demokorácia kiterjesztése szíve szerint való. A vetélytárssal tényleg nem volt baj. Csakhogy a gyűlésen akadt egy spontán jelölt is — a körzeti állatorvos —, aki fölborította a papírformát. Így K.-né nem kapta meg a szükséges számú szavazatot. Vörösre sírt szemmel ült a vörös terítővel letakart asztal mögött, s az elnök hiába méltatta eddigi tevékenységét, hiába köszönte meg hálásan képviselői működését, úgy érezte: átjátszották , visszaéltek bizalmával. Családja megértően fogadta a hír,J. K.-né pedig meleg vacsorát csinált.★ Sajnálom G-t, a téeszelnököt. Míg másokat hasonló beosztású, kvalitású jelöltekkel indítottak, addig őt egy tehetséges, magas rangú tisztviselővel szemben — és éreztették vele: akkor győz, ha veszít. Minden alkalommal kellő tisztelettel fogadta hát a fekete autóból kiszálló vetélytársát, aki viszont soha nem mulasztotta el, hogy gratuláljon neki a gazdaság eddigi eredményeihez, s érdeklődjön az idei termés felől. Természetesen ilyenkor a teljes megyei vezérkar felsorakozot, s G. nem győzött válaszolni a kíváncsi kérdésekre, amelyekre ugyan eddig már többször írásban is felelt. Ekkora reflektorfény még nem érte a falut, s benne a termelőszövetkezeti elnököt, aki a vereség biztos tudatában joggal érezte magát biztos győztesnek, bár néha éjjel fölébredt, s szorongva arra gondolt: mi van, ha a választók mégis rászavaznak? Felesége azt hajtogatta: akkor lesz csak igazán áldozati bárány! Pontos stratégiát dolgozott ki annak érdekében, hogy jelöltsége mindenki szemében formálisnak tűnjön, s így — anélkül, hogy nimbuszának ártana — éreztesse:ő mindenképpen vetélytársára szavaz. Ami azonban éjjel egyszerűnek tűnt, reggelre inkább leegyszerűsítettnek látszott, G. tanácstalanul ült irodájában, és ki se nagyon merészkedett onnan. Minden erejével igyekezett az emberektől távol maradni. Ő, aki egyébként viszolygott az egyedülléttől, mostanában olyan volt, mint a gyónni készülő, férjét megcsalt asszony: várta a feloldozást. Soha nem hitte volna, hogy ilyen nehéz veszteni, legalábbis ebben az értelemben. Legszívesebben körbejárta volna a körzetet, hogy meggyőzze az embereket esélytelenségéről, s arról, amiben valóban biztos volt — vetélytársa sokkalta többet tehet ezért a vidékért, mint ő. Erről a szándékáról azonban gyorsan letett, mivel sokak szemében az ilyesfajta magamutogatás is a korteskedés látszatát keltette volna. Meredten bámulta íróasztalán a három majomfigurát — az egyik a szemét, a másik a fülét, a harmadik a száját fogta be mancsával —, s irigyelte őket mind a hat mancsukért. G. többször is hálát adott a szerencsének, mert ellenjelöltje rokonszenvesen viselkedett, cseppet sem volt öntelt, okosan ötvözte beszédeiben a helyi és az országos gondokat, teendőket, felkészülten válaszolt a sokszor nagyon is parciális kérdésekre, azaz valóban e körzet jelöltjeként lépett föl. Ráadásul figyelmessége odáig terjedt, hogy nem feledkezett el partnere dicséretéről sem, kijelentette: amennyiben G.-re esne a választás, biztos abban, hogy legalább úgy el tudná látni képviselői munkáját, mint ő. Ilyenkor az elnök egyszerre érzett melegséget szíve táján, s görcsös szorítást gyomrában — isten ments, hogy az öszszegyűltek biztatásnak vegyék ezeket a szavakat, mert akkor nincs az a koreográfia, amely megmentené őt a győzelemtől. Ám a megyei vezetők is résen voltak, valaki közülük mindig a recsegő mikrofonhoz lépett, hogy ecsetelje a fővárosból érkezett erényeit, s azt a látványos gyarapodást, melyet a térség lakossága korábbi képviselői tevékenységének köszönhet. Ehhez kapcsolódott szónoklatában G., aki fura módon nem fukarkodott jelzőkkel, amíg jelölttársát magasztalta, de a maga programját oly szerénységgel adta elő, mely elnöksége alatt eleddig nemigen jellemezte. Programja tulajdonképpen abból állt, hogy elismételte, amit hallott, s minden lélegzetvétel után erejéhez, befolyásához, tudásához mért igyekezetetet ígért, azt sugallva: ereje, befolyása és tudása meg sem közelíti az előtte szólóét. A választást követő éjjelen megkönnyebbült sóhajjal fogadta a gratulációkat — még pótképviselő sem lett. Másnap a helyi lap újságírójának a lelkére kötötte: nyilatkozatában szerepeljen: vereségét megtiszteltetésnek érzi. ★ Sajnálom még azokat is, akik pozíciójukra hivatkozva visszautasították a többes jelölést, mert semmit sem mertek kockáztatni. Vagy, akik menet közben visszaléptek, rangjukon alulinak érezvén a pótképviselőséget. Akik nyugdíjasan is megszokták, hogy amolyan végkielégítésként mandátumot kapnak, s most meglepődtek azon, hogy a fiatalabb ismeretleneknek több voks jutott. Hogy kiket nem sajnálok? Azokat — ők voltak többségben —, akik úgy maradtak alul, hogy közben mindvégig érezték: nincs vesztenivalójuk, kivívott tekintélyük védi meg őket attól, hogy bukott emberek legyenek. Azaz tudták, hogy a vesztesek nem e megreformált választási rendszer áldozatai, inkább a korábbi, túlhaladott gyakorlaté. ISS5. JÚLIUS 5. IRODALOM