Élet és Irodalom, 1986. január-június (30. évfolyam, 1-26. szám)
1986-05-02 / 18. szám - Nagy László Kálmán: Moldova, a „híres vagány” - lengyelül • könyv • Moldova György-válogatás: Elkapni az életet (Lapanie życia). Szerk. Tadeusz Olszański (4. oldal) - Urbán György: rajza • kép (4. oldal) - (pomogáts): A magyar kultúra párizsi barátai • Magyar Nyelv és Kultúra Franciaországi Baráti Köre (4. oldal) - Bátai Sándor: rajza • kép (4. oldal) - Lázár István: Újra és újra a bűnről • reflexió (4. oldal)
tt Moldova, a „híres vagány" — lengyelül könyvei, akár a mandarin télvíz idején, villámgyorsan eltűnnek az üzletek polcairól. Joggal adhatunk igazat a hazánkban nemrég kitüntetett Tadeusz Olszanskinak, a második lengyel Moldova-válogatás szerkesztőjének, aki a könyv bevezetőjében kimondja: a magyar szerző nem csupán író, hanem „sajátos intézmény” is. Méltán népszerű írónk neve eddig sem volt ismeretlen a lengyel közönség előtt. Már a hatvanas évek végétől rendszeresen közölték műveit az irodalmi és kulturális folyóiratok, 1972- ben pedig napvilágot látott kötete, A zöld-fehér menyasszony és más elbeszélések. Moldova György munkásságából az utóbbi évtizedben megjelent magyar irodalmi antológiák is ízelítőt adnak. A krakkói szépirodalmi kiadó 1982-ben huszonhárom író, köztük Moldova egy-egy elbeszélését adta az olvasó kezébe. A mostani Moldova-kötet, az Elkapni az életet (Lapanie zycia) a múlt év vége felé került a lengyel könyvesboltokba, s az író riporteri termésének huszonnégy darabját tartalmazza. A papírkötésű, huszonegy ív terjedelmű könyv külleme ugyan a lengyel kiadókat, így az Iskryt sem kímélő „hét szűk esztendő” hatását tükrözi, de a korábbi magyar novellaválogatáshoz viszonyított másfélszeres (tizenötezres) példányszámot örömmel üdvözölhetjük. A válogatás célja az volt, hogy az író életművének egyegy jellemző részlete segítségével a lengyel olvasó képet alkothasson riportirodalmunk újabb terméséről. Az előszó hangsúlyozza, hogy Moldova György alkotói módszere számos tekintetben eltér a mai lengyel tényirodalom tömörebb, egzaktabb megnyilvánulási formáitól. A lengyel riportok a szépirodalomtól jóval távolabb eső vizekre eveznek, mint Moldova alkotásai. Olszanski sikeresen ragadta meg a szerző műveinek lényegét, és feltárta példátlan népszerűségük okait. A kilencoldalas bevezető valóságos Moldova-kismonográfia. Vázlatosan ismerteti az író életútját, szól azokról az alkotásokról (elsősorban regényekről), amelyek lengyelül még nem hozzáférhetők. Figyelmet szentel a magyar szociográfiai ihletésű riportok történelmi előzményeinek. Nem véletlen, hogy Bertha Bulcsu, Erdei Ferenc, Illyés Gyula és Végh Antal nevével is találkozhat az olvasó. Az irodalmunkat és nyelvünket jól ismerő Olszanski néhány magyarázó számadatról sem feldekezik meg. Az Akit a mozdony füstje megcsapott című könyv százezres példányszámát említve az olvasó emlékezetébe idézi hazánk lakosságának számát. A lengyel közönség ugyanis más arányokhoz szokott. A mostani válogatás öt olyan műfordító (a szerkesztőn kívül Iwona Pijanowska, Maria Salapska, Barbara Wiechno) tollából született, akik hosszú idő óta szoros kapcsolatban állnak hazánkkal, kultúránkkal. (Oszanskit gyermekként a második világháború szele vetette Magyarországra, a többiek lengyelországi egyetemeken vagy nálunk dolgozva ismerkedtek meg nyelvünkkel, irodalmunkkal.) A kötetben szereplő művek Moldova következő könyveiből valók: Mandarin, a híres vagány (1976), Tisztelet Komlónak (1971), az őrség panasza (1974), Hajósok éneke (1971) és Akit a mozdony füstje megcsapott (1977). A válogatásban átgondolt szerkesztői elvek érvényesültek. E művek nálunk már több kiadást megértek, s olyanok, hogy a bennük ábrázolt világ lépten-nyomon emlékeztet a lengyel mindennapokra. Akkor is, ha netán vitát kezdenénk arról, hogy a riport és a szépirodalom határán álló alkotások mennyire jó tükrözői a társadalmi valóságnak. A kötetnek csak egyetlen novellája jelent meg már korábban is, más fordításban, ez a Cigány Mari és a többiek. Moldova György alkotásainak válogatott kiadása remélhetőleg új barátokat szerez irodalmunknak, és — műfaji sajátosságai miatt — értékes adalékokat is szolgáltat múltunk és jelenünk jobb megértéséhez, egy sokoldalúbb magyarságkép kialakításához. Nagy László Kálmán Urbán György rajza 4I JELENSÉGEK (Folytatás az 1. oldalról.) a világ rendesen behavazni és megfagyni. Ez sem sikerül mindig. De ha sikerül is, tönkreteszi a karácsony, mely vigiliából a képmutatás és hazudozás nagy attrakciójává változott. Marad a tavasz. Újabban mindig elcsodálkozom, hogy kitavaszodik. Hogy képes még rá a természet. Olyanszerű élmény, mint nagy operáció után az első vizelés. Jé, mindenek dacára működik a szervezet. Képes működni .... Mit kibírt... Az idén is megindult a nedvkeringés, kizöldelltek, virágba borultak a fák. Mandulavirágzáskor még havazott. Hó borította a kertet. Aztán kisütött a nap, és elhatalmasodott felettünk a tavasz. Virágban áll az egész kert, méhek dongnak, kavarognak a meggyfák, cseresnyék, almások és barackosok körül. A napfénytől bágyadtan ülök a teraszon és nézem a lábamnál alvó kutyát. Nagy, kifejlett farkaskutya. Nem szeretnék vele sötétben, idegen portán találkozni. Nem az én kutyám, hanem a szomszédé. Szívességből a mi házunkat is őrzi. Szeret átjönni hozzánk, mert van az udvaron egy homokdomb, ahonnan két hegyi utat is beláthat, ha feláll a tetejére. Jó fekvés esik rajt, s szunyókálva lehet ellenőrizni, hogy mi történik az erdő alatt. Ha az alsó úton mozdul valami, egy pillanat alatt otthon terem, és a saját portáját őrzi vicsorogva. Most úgy látszik, lent nem mozdul semmi, s talán fent sem. A világ nyugodt. Alszik, vagy bóbiskol. A kutya is alszik, és álmodik valamit. Először a szőrök mozdulnak meg a szája körül, aztán a nedves, feketés orra. Izgatottan szimatol álmában. Megráng első lábának alsó része, majd ütemesen mozdul az egész. A hátsó lába szabályos lemaradó ütemmel csatlakozik. Rángások futnak végig az egész testén. Nyulat kerget a mezei utakon, vagy talán vadmalacot, fent az erdő szélén. Megtorpan, vicsorog. Fut újra, de mintha menekülne. Maga alá rántja a farkát. Újra nekibátorodik. Furcsa hangokat ad ki, torz kutyakiáltásokat. Szépek a tavaszi kutyaálmok. Különösen a fiatal kutyák álma. Nagy futások a zöldben, nyúlkergetések. Kutyamarakodások, vitézi tornák. Győzelmek. Három nap múlva május, aztán jön a nyár. A gyönyörű kutyanyár. Álmodik a kutyánk és tele van bizakodással, kutyareménységekkel. Még nem tudja, hogy errefelé a kutya hamar elfogy, tönkremegy. Elődje másfél éves volt, amikor végzett vele egy vaddisznóagyat. Annak elődje egyéves korában elment fel az erdőbe, és többet nem jött vissza. Annak elődje viszont a nádban próbálkozott rókát fogni, s visszafelé a síneken kellett átjönnie. Éppen átrobogott egy tehervonat. Volt kutya, nincs kutya. Csak annak elődje, egy barátságtalan pásztorkutya, aki engem sem engedett be szívesen a gazdájához, az érte meg a kilenc évet. Nagy a szabadság a hegyoldalban, városi kutyák szemével nézve igazi kutyaparadicsom. Csakhogy itt a többi kutya is szabad. A betyárkodó komondorok, kuvaszok, szívós falusi korcsok, rókacsatákban edzett félfarkasok. Szabadok a tőragancsú őzek, s a vaddisznókondák is. És a szabadságot mindegyik a maga módján értelmezi. Mégis szépek a tavaszi kutyaálmok. Mi lenne a világból álmok és reménységek nélkül? A magyar kultúra párizsi barátai Kéthetes akadémiai ösztöndíjam adott alkalmat arra, hogy elfogadva a Magyar Nyelv és Kultúra Franciaországi Baráti Körének meghívását, előadást tartsak a mai magyar irodalmi életről. A kör másfél évtizede működik Párizsban, s azokat a magyarokat, illetve magyar eredetű vagy magyarul értő franciákat fogja össze, akik érdeklődnek irodalmunk, a mai magyar kultúra iránt. Természetesen nem ez a kör a magyar kultúra egyetlen párizsi fóruma, fontos szerepet tölt be a Magyar Intézet is, amely éppen rövid párizsi tartózkodásom idején rendezett érdekes és sikeres összejövetelt abból az alkalomból, hogy Tímár György franciául írott verseinek kötete francia irodalmi díjat kapott. A két intézmény között azonban lényeges különbségek vannak: a Magyar Intézet a magyar külképviselethez tartozik, előadásainak nyelve francia, tekintettel arra, hogy elsősorban a francia szellemi életet kívánja megismertetni a magyar kultúra értékeivel, a baráti kör viszont francia állampolgárok egyesülete, s összejövetelein a magyar a „hivatalos” nyelv. A kör tevékenysége különösen a jelenlegi elnöknek, az ötven esztendeje külföldre költözött, s ma már nyugdíjban levő Kemény Mihálynak a szervezőmunkája nyomán élénkült meg. (Ő ennek a munkának az elismeréseként a tavalyi anyanyelvi konferencián Bárczi Gézaemlékérmet kapott.) A baráti kör tagjai általában havonta egyszer jönnek össze, fennállásának tizenhárom esztendeje alatt összesen százharminc előadást rendeztek, meghívott előadóik közé tartozott például Lőrincze Lajos nyelvészprofesszor, Ormos Mária történész, Béládi Miklós irodalomtörténész, a londoni Czigány Lóránt, a párizsi Nagy Pál. Elhatározták, hogy a jövőben bővítik működési körüket: videofelvételeket terveznek a híressé vált franciaországi magyar származású művészekről és tudósokról, s létrehoztak egy történelmi emlékbizottságot is, amely a magyarország francia, illetve a franciaországi magyar történelmi emlékeket fogja feltérképezni. Patronálnak egy párizsi magyar galériát, amely eddig több mint száz magyar származású művész kiállítását rendezte meg. A munka, amelyet elvégeztek, máris jelentékeny, és szép terveik azt ígérik, hogy ez a munka — a magyar kultúra s a magyar-francia kulturális kapcsolatok javára — folyik tovább. (pomogáts) Újra és újra a bűnről Kis, a lényeget nem érintő rövidítéssel közlöm azt a teljes névvel, lakcímmel ellátott levelet, amelyet Ismét a bűnről című cikkem nyomán (Élet és Irodalom, március 14.) kaptam: „Tavaly, március 30-án este, miközben az úttest egyik oldaláról a másikra akartam átmenni, elütött kocsivalegy lelkiismeretlen fickó. Kiderült róla, hogy nincs jogosítványa, ellenben ittas, és a megengedettnél nagyobb sebességgel száguldozott az utcában. Baleseti sebészetre kerültem, ahol először négy hétig az életemért küzdöttek (diagnózis, fejsérülés, szemizombénulás, mindkét combban csonttörés, medencecsonttörés, vállcsonttörés), majd tovább kezeltek, a traumatológián kívül még két gyógyintézetben, összesen öt és fél hónapig feküdtem kórházban, de csak anynyit tudtak elérni igaz hivatástudattal dolgozó orvosaim, hogy mankóval járhatok a lakásban, azt is meggondoltan és bizonytalanul, mert a szemidegbénulás miatt egyik szememet letakarva kell tartanom. Idős, nyugdíjas tanár vagyok, de sérülésem előtt tevékeny, mozgékony ember voltam, aki jó testi és szellemi kondícióban kiegyensúlyozott, értelmes életet tudott élni, most pedig, amíg élek, nyomorék, mások támogatására, segítségére szoruló, a világból kiesett szerencsétlen. Nos, az ügy jogi fejleményei: a III. 30-án történt balesetet követően kaptam egy értesítést, mely szerint a jogosítvány nélkül, ittasan gázoló fiatalember tette az április 4-i amnesztia körébe tartozik, és szabálysértésnek minősül. Az értesítő lap másik oldalán — más gépírással — viszont az állt, hogy ezt a határozatot felfüggesztették. Nyilván megvolt az utóbbi rendelkezés komoly oka. Életveszélyes állapotom és egyetlen hozzátartozóm, idős, beteges testvérem gondjai miatt más dolgokkal voltunk elfoglalva, mint hogy az első hónapokban utánajárjunk a tettes ügyének. Később, amikor egy ügyvéd ismerősünk érdeklődött a rendőrségnél, kiderült, hogy az említett rendelkezés ellenére az illető utólag mégis amnesztiában részesült, vádemelés nem történt. Ő éli világát, valószínűig előbb-utóbb megszerzi a jogosítványt is. Nekem kell hadakoznom a biztosítóval, amely természetesen igyekszik saját érdekeit védeni, így kimondták, hogy mivel a baleset előidézésében én harminc százalékig hibás vagyok (nem a kijelölt átkelőhelyen mentem át az úttesten), az okozott kárnak csak hatvan százalékát térítik meg. Szeretném tudni, hogy ha valaki jogosítvány nélkül, ittasan ül a volánhoz, hány százalékban bűnös? Hiszen egyszázaléknyi joga sincs vezetni! De nem a pénz a fontos, bár a biztosítás jó része elmegy háztartási segítségre, ápolásra, gyógytornára. Egészséges, normális életvitelemet semmiféle pénz nem adja vissza — amíg élek, rokkant maradok. Ha ismerőseim kérdezik, mit kapott a tettes az életét veszélyt okozó, majd rokkanttá tevő súlyos testi sértésért, egy a szóval' felelek: amnesztiát! ' Kérem, ha megemlíti esetemet valahol, nevem szerepeltetése nélkül tegye! Nem szeretem a nyilvánosságot.” Nem fűzve megjegyzést a fenti levélhez, két kiegészítést csatolok még a cikkemben írottakhoz. Vidacs László a március 28-i Szerkesztői üzenetekben közzétett levelében ironikusan vállalja azt a „gonosztettét”, hogy tilosban szokott parkolni Budapesten, ezt azonban a fővárosban az illetékesek által létrehozott vagy létrejönni engedett parkolóhelyhiánynyal menti. Vádjaival igen, következtetésével nem értek egyet. Magam is nem egy cikket írtam — például a Budapest című folyóiratban — olyan parkolási anomáliákról, amelyek jobb szervezéssel, például évtizedeken át üres vagy rosszul fölhasznált telkek megnyitásával oldani lehetne stb. Az azonban, hogy a közlekedési hatóságok nem állnak hivatásuk magaslatán, szabályszegésre — sőt annak öntudatos vállalására! — senkit nem jogosít. S Vidacs László logikája, önfelmentése messzire és igen veszélyes vizekre ragad. Ad abszurdum: a fentebbi levél írója, mert nem kapott rendőrségi, bírósági elégtételt rokkantságáért, ragadja meg a mankóját, és „szemet szemért” verje nyomorékká a gázolót? A járható út, a törvényes megoldás aligha lehet holmi önbíráskodás — ha akár csak önkényes parkolással is. Kisebb jelentőségű, ám szimptomatikus: márciusban még arról írhattam, hogy a Hungária kávéház előtt, a járdán parkolókra büntetést igen-igen ritkán szabtak, végül azonban, hogy a tűrhetetlen helyzeten változtassanak, betonbabák kihelyezésével zárták el a járdára állás lehetőségét. Áprilisban jelenthetem: csőd! Újabban több autó a buszmegállónál fölhajt a járdára, végigmegy tíz, húsz, harminc métert, majd a bubák és a fal között, a járda közepén leparkol, így most időnként ismét eltorlaszolja egy-egy autó a járdaszakaszt; 2. a gyalogosok elől még a babák is elvesznek helyet. Várom a következő „megoldást”. Lázár István Sárai Sándor rajza I