Élet és Irodalom, 1986. július-december (30. évfolyam, 27-52. szám)

1986-07-04 / 27. szám - Dugár Jenő: Érdemes-e kiteregetni a szennyest? • reflexió | Visszhang • Zöldi László: Magyar fóbia. ÉS, június 27. (2. oldal) - Zöldi László: • reflexió | Visszhang • Dugár Jenő (2. oldal) - Molnár Erzsébet: Ki legyen óvónő? • reflexió | Visszhang • Simon Emil: Helyben járás. ÉS, június 20. (2. oldal) - Timár György: Válasz Pataki Pálnak • reflexió | Visszhang • Pataki Pál, ÉS, június 27. (2. oldal)

VISSZHANG “--------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------• Érdemes-e kiteregetni a szennyest? ! Érdeklődéssel olvastam a Magyar fóbia című filmjegyzetet (Élet és Irodalom, 1986. június 27.), , amelyben Zöldi László azt írja a Hideg napok című regény és film hatvanas évekbeli fogadtatásáról: ■„... az írásokból szinte süt a !■' gyűlölet, hogy az író meg a rendező bántja a magyart. Volt, ami volt, az újvidéki vérengzéssel ■, csakugyan nem érdemes dicseked!■ ni — sugallják — de más nációk szintén elkövették a maguk kis ■ második világháborús vérengzéseit, ' ■ mégsem teregetik ki a szennyest.” ■! Én nem olvastam a régi kritikákat, de azért megkockáztatom: lehet némi igazság az idézett vésélekedésekben. Mérnök lévén ritkán kísérem figyelemmel a szom- szédos országok irodalmát és filmművészetét, de annyit azért tudni vélek, hogy a környező országokban élő művészek nem siették (és ...! sietik el) a szennyes kiteregetését. Tisztelettel: Dugár Jenő is Érdekes kérdést fogalmaz meg ; levelében Dugár Jenő mérnök: a hatvanas években — és később — ki mennyire teregette ki a szennyest? Ami Cseres Tibor Hideg napok című regényét és a be■lőle készült Kovács András-filmet illeti, nem tudunk elvonatkoztatni attól a szemléletformálási vagy szemlélettisztítási vitától, amely ' Vita a nemzeti kérdésről címmel ■ 1. vonult be az értelmiségi tudatba. Molnár Erik akadémikus kezdetigényezte, még a hatvanas évek, legelején. Többhullámban gondol- I!koztatott el, hozzá kapcsolódtak olyan jelenségek, mint Cseres Ti.bor említett regénye, Nemeskürty •I. István Ez történt Mohács után című esszéje és Don-kanyar könye (a Rekviem egy hadseregért), I. ide tartozik Kovács András néhány filmje és Jancsó Miklós ,• szinte teljes életműve. Ami a környező országokat illeti, ott is akadtak érzékeny művészek, akik — hogy Dugár Jenő •* fordulatát idézzem — kiteregették a szennyest. Abban, persze, igaza volna a levélírónak, ha állí■ totta volna, hogy működésüket • nem fogadta kitörő lelkesedés, i Például. 1967-ben jelent meg a , Szovjetunióban a Babij Jár című könyv arról a Kijev melletti vízmosásról, ahol a negyvenes évek , elején a német megszállók százezerszámra géppuskázták le az ukrajnai zsidókat és más „alantas” nemzetiségeket. Az író, Anatolij Kuznyecov gyerekfővel élte meg• ezeket a szörnyűségeket, dokumentátumregényébe beleírja az ukrán lelkifurdalást is. Könyve magyarul is megjelent, annak idején sokat vitatkoztak róla. Értékén az sem változtat, hogy szerzője később disszidált. Nagyjából egy időben a Hideg napok forgatásával, szlovák filmesek elkészítették az Üzlet a korzón című drámát — Ida Kaminska és Jozef Króner főszereplésével —, ez a vállalkozás Oscar-díjat kapott. Alighanem azért, mert a szlovákiai kisvárosban élő zsidó öregasszony tragédiájába si■ került belopni a szlovák lelkifurdalást is. Ugyanezt a problematiszkát dolgozza fel román—zsidó— , magyar összefüggésben Dumitru Radu Popescu, Akik csak az erdőt látták című könyve 1973-ban látott napvilágot (később magyarul is megjelent). S hogy teljes legyen a kép: egy szerb író szintén !. megírta a maga Hideg napokját. Brahm könyve című regényében — amely 1972-ben jelent meg szerbül és 1977-ben magyarul —, Aleksander Tisma annak a kettős, sőt talán hármas tudatú újvidéki polgárnak a közérzetét vázolja, aki nem érzi magát zsidónak és szerbnek, talán még magyarnak sem, bár anyanyelvi szinten beszéli a nyelvet, „csak” újvidékinek. Egy sok nemzetiség lakta város szülöttjének, aki ugyanúgy megszenvedte az 1942-es hideg napokat, mint a „viszonzásukat” két-három évvel később. Arról, persze, lehetne vitatkozni, a levélíróval is, hogy az említett alkotások többsége miért rekedt meg a könyvformánál. Miért nem örökült át a mozivászonra, amely mégiscsak nagyobb nyilvánosságot jelent és többeket gondolkoztat el. Vita helyett azonban azt remélem, hogy előbb-utóbb olvashatjuk majd a plakáton. Blahm filmje, Zöldi László MEGJELENT! MEGJELENT! MEGJELENT! GRIMASZ Szatirikus irodalmi magazin A tartalomból: Kellér Dezső új konferansza — Bertha Bulcsu szatirikus elbeszélése — Bajor Nagy Ernő, Feleki László, Gyárfás Miklós, Karinthy Ferenc, Kolozsvári Grandpierre Emil, Tabi László és mások humoros írásai - Hernádi Gyula: Kelet-nyugati horoszkóp - Abody Béla: Dilettáns versek antológiája — Osvát Katalin: Agatha Christie arcképe — Rendhagyó keresztrejtvény - Daumier, Steinberg, Császár István, Hegedűs István, Kaján Tibor, Tettamanti Béla karikatúrái Szerkesztette: Galsai Pongrác Ára: 19,50 Ft Keresse az újságárusoknál! Ki legyen óvónő? Szomorúan olvastam Simon Emil Helyben járás című cikkét az Élet és Irodalom 1986. június 20-ai számában. Tisztában vagyok azzal, hogy milyen gondot okozhat egy írónak a fiktív szereplők neve, foglalkozása regényben, novellában — nehogy azonos nevű vagy foglalkozású olvasók borítsák el reklamációikkal. A cikk szerzője a protekcionizmus ellen írt egy bizonyos Margitka ürügyén, akit családja bolti előadónak juttatott be, protekcióval, munkahelyére. „Főnöke, munkatársai rosszul lesznek az idegességtől, ha kiszolgál, mér, árát mond”, mert — így a szerző — „Margit lassú felfogású, nehezen gondolkodó, s az egyszeregygyel is hadilábon áll”. A szerző az elfogult családot, a pártfogót kárhoztatja, amiért erőltetik Margit bolti foglalkoztatását, pedig: „Margitból és a hozzá hasonlókból esetleg jó óvónő vált volna esetleg kertészként kereshették volna kenyerüket”. Csak a saját szakmámban tájékozottként kérdezem a T. szerzőtől, hogy milyen ismeretei vannak a hazai óvónőképzésről? Mit tud az óvónői munkáról, az érettségit követő kétéves főiskolai képzésről, a diploma megszerzésről, majd a folyamatos szakmai továbbképzési kötelezettségről, a megszerzett tudást felfrissítő, szakdolgozattal záródó, kötelező komplex illetve intenzív továbbképző tanfolyamokról? (Egyáltalán: hány szakmában ismer nálunk hasonlókat?) Ha mindezzel tisztában van: milyen alapon javasolja „Margitnak és a hozzá hasonlóknak” az óvónői pályát? A szerző nem regényt, no vellát írt, hanem konkrét esetet ismertetett. Milyen — óvónőkkel kapcsolatos — tapasztalata alapján szeretné Margitot ezen a pályán látni? Molnár Erzsébet óvónő Válasz Pataki Pálnak Kedves Pataki Pali! Megróttál az ÉS-ben (június 27.), amiért egy korábbi cikkemben (Szomorú Párizs, május 2.) a korábban tapasztaltakkal szemben szomorúnak láttaim-láttattam Párizst. Statisztikákra hivatkozol, hogy bizonyítd: Párizs nem mindenestül szomorú, s korrigálod azt az általam jelentett, ám később hamisnak bizonyult hírt, mely szerint Párizsban a nyílt utcán megerőszakoltak egy nőt. Azt is kifogásolod, hogy megírtam: a metróban félt tőlem egy fekete bőrű férfi, szerinted ugyanis ennek az ellenkezője a jellemzőbb. Nos, ez utóbbit nem vitatom, de mivel éntőlem félt egy néger, én pedig nem féltem tőle, csupán arról számolhattam be, amiről beszámoltam. A faji gyűlölet — így igaz — faji gyűlöletet szül, következésképpen egyéni élményem a legkevésbé sem mond ellent annak, hogy a másik irányúfélelem a jellemzőbb, az, amelynek következménye — mint magad írod — „a fasizoid Nemzeti Front térnyerése”. Lehet, hogy ezt Te nem tartod szomorú jelenségnek; én bizony annak tartom. Azt is, hogy fehértől fél a fekete; azt is, hogy feketétől fél a fehér; azt is, hogy előretört — francia földön! — egy fasizoid párt. Ettől természetesen még nem vész ki minden vidámság Párizsból (ezt nem is állítottam), de lehetetlen a fentiekből nem kiolvasni a válság jeleit. Nekem legalábbis nem sikerült. Én — szó, ami szó — nem a hivatalos statisztikákból indultam ki cikkemben, hanem személyes tapasztalataimból, továbbá Franciaországban élő francia és magyar barátoméiból, s ezek egyaránt arról tanúskodnak, hogy a kábítószeresek épp úgy „teret nyertek”, mint a faji gyűlöletre építő politikai erők, s agresszivitásuk is épp úgy fokozódott. Ez sem egészen vidám dolog. (A megerőszakolt nőről szóló hírről utóbb valóban ki derült, hogy az egész csak egy panasztevő leány blöffje volt, de én akkor, ott-tartózkodásom idején tényként hallottam fölháborodott franciáktól, olyanoktól, akik nálad kritikusabban szemlélik mai életük minőségét, s nemcsak egyegy felröppenő kacsa alapján.) Mármost ami az Általad igazán mintaszerűen megszervezett nanterre-i és tours-i irodalmi kerekasztal-beszélgetéseket illeti: fiatal ember lévén, aligha lehet tudomásod arról, hogy húszvalahány év alatt hányszor csócsálgattuk végig francia író-költő-fordító barátainkkal ugyanazokat a fordításelvi kérdéseket, melyeket most Nanterre-ben újfent alkalmunk nyílt megcsócsálhatni. A tours-i francia—magyar összejövetellel kapcsolatban ezt írod: „szombat délutánjukat szánták rá szép számmal a helybeliek, hogy a városi könyvtárban magyar irodalomról szóló beszélgetést hallgassanak végig”. Nos, ha jól emlékszem, a közönség az irodalmi beszélgetést megelőző Liszt-műsorra gyűlt öszsze, ám az irodalmi programra már csak mintegy 25-30 helybéli maradt. Még ennek jelentőségét sem akarom alábecsülni, de vajon attól legyen-e jobb az ember hangulata, hogy ennyi tours-i polgár — s számukban a társrendező francia szervek (egyetem, könyvtár) hivatalból jelenlévő munkatársai is benne vannak! — volt szíves meghallgatni a magyar irodalomról szóló magvas fejtegetéseinket, s természetesen a következő percben elfelejteni valamenynyi magyar nevet és művet? Nem Te tehetsz erről, kedves Pali; ezt a sziszifuszi küzdelmet már évtizedek óta vívjuk, s noha a Te friss erőd, fáradhatatlan odaadásod igazán elismerésre méltó, ne kívánd, hogy ettől az önáltató „eredménytől” jobb kedvre hangolódjam, s hogy benne valamiféle trradatfélét lássak. . .Egyébiránt — csak, hogy pontos legyek — nem tizenegyszer, hanem tizennégyszer jártam eddig Párizsban, tehát csakugyan jól tudom, hogy nevezik franciául a valutát. Szememre hányod ugyanis, hogy én devizáról írok. Nos, ha már francia nyelvlecke, legyen francia nyelvlecke: tény, mondják a franciák monnaie étrangérenek meg change-nak is a valutát, de általában — már elnézést — így nevezik: devise. Változatlan jóbarátsággal köszönt és további jó munkát kíván. Tímár György A Budapest Galéria a Képző- és Iparművészeti Lektorátussal egyetértésben NYILVÁNOS PÁLYÁZATOT hirdet a Képző- és Iparművészek Szövetsége, a Fiatal Képzőművészek Stúdiója, a Fiatal Iparművészek Stúdiója és a Magyar Népköztársaság Művészeti Alapjának tagjai részére budapesti lakótelepek komplex képzőművészeti díszítésére. A pályaműveknél tematikai, formai, funkcionális, műfaji megkötés nincs, de a térszervező, elsősorban plasztikai megoldások részesülnek előnyben. Bemutatandó 1:10 léptékű kisminta, bírálható építész-, ill. kertterv 1:100 léptékben AO tervlapokon kasírozva, műleírás, költségbecslés. A pályaművek elbírálását a Képző- és Iparművészeti lektorátus és a Budapest Galéria által megbízott szakértők végzik. A pályaművek beadásának időpontja: 1986. november 27—28. 10—16 óráig, helye: Budapest III., Lajos u. 158. A pályázat eredményének közzététele: 1987. január 15-ig megtörténik. A nyertes művekből a Budapest Galéria 1937 februárjában Lajos utcai kiállítóházában kiállítást rendez. A kijelölt lakótelepek helyszínrajzai és részletes tájékoztató munkanapokon 10—12-ig vehetők át a Budapest Galériánál (V. Liszt Ferenc tér 10. I. 1. Tel.: 424-764, 221-013.) A pályázók részére a lakótelepek építéstervezői 1986. július 22- én 10 órakor konzultációt tartanak a Budapest Kiállítóterem (V., Szabadsajtó út 5. I. em.) előadótermében. A nyertes pályaműveket a Budapest Galéria a művésszel kötött szerződés keretében a VII. ötéves terv folyamán megvalósítja. val Szerkesztői üzenetek LÁNG MIKLÓS, BUDAPEST. Köszönjük olvasónk Vidovszky Béla festőművészi pályáját ismertető sorait, örömmel nyugtázzuk, hogy hatékonyan munkálkodik a Budapesti Művészetbarátok Egyesületének Vidovszky Béla-emlékbizottsága. véleményünk szerint lapunk azzal szolgálhatja méltóképpen e nemes ügyet, ha alkalomadtán cikkket közöl az életműről. Képzőművészeti kritikusunk figyelmét semmiképpen sem kerüli el, ha egyszer gyűjteményes Vidovszky-kiállítást rendeznek. SZERÉNYI GÁBOR, BUDAPEST: „Túlzottnak tartom Barabás Tamás aggodalmát (Élet és irodalom, 1988. június 27. What’s On? című glossza) azt illetően, hogy olykor eredeti címmel kerülnek műsorra filmek, színdarabok. Suta, sőt egészen elferdült fordítások sokkal inkább bosszantóak, félrevezetőek. A megoldás, szerintem, a könyveknél szokásos gyakorlat lenne: a magyar cím mellett nem sajnálni a fáradságot és a pirinyó helyet az eredeti címtől. Egyébként csak nem gondolja komolyan a cikkíró, hogy például a Love Storyt napjainkban a moziba járó tömegek jó része nem értené? Mindkét szó annyira belenőtt a használatba idehaza, hogy akár ellenpróbát is merek ajánlani, hányan értik meg ezt a két angol szót, és hányan például azt, hogy csobolyó, kösöntyű?” Az ellenpróbát nem tartjuk logikusnak. Az egyik nyelvi réteg ismerete nem zárja ki a másikat. Első javaslatát figyelemre méltónak tartjuk: színlapokon néha találkozhatunk ezzel a megoldással, tehát azzal, hogy a címet eredetiben is közüik a magyar változat mellett. NAGY ELEMÉR, DEBRECEN. Mint írja, egyszerre szorgalmas olvasója „egyetlen sportnapilapunknak és egyetlen Irodalmi hetilapunknak”, ezért is figyelt fel (lévai) szignójú glosszaírónk A nagy peck című jegyzetére (ÉS, 1986. június 6.), mely a sportújságírók címadási gyakorlatához fűz megjegyzéseket. Olvasónk örömmel jelenti, hogy fölfedezte az utóbbi idők legbizarrabb eímét: „A ráadásfélórában a cserekakasok legyűrték a bágyadt ördögöket” (Népsport, Június 29.). Saját fordítása szerint ez egyszerűen azt jelenti, hogy a hosszabbításban a cserékkel megerősített franciák legyőzték a belgákat. Kérdése: miért kell ezt ilyen világosan kifejezni? válaszunk: Nem tudjuk. HUBERT ZOLTÁN, BUDAPEST. „Egyetértéssel olvastam Széky János torma Easter című írását az ES június 14-i számában. Gondolkodóbaj, ejtette avoírban ejy . .eraán* az eastern (keleti) , szó.körülbelül annyira rokona- az Easter-nek (húsvét), mint a fizika a fizimiskának. Vajon tudja-e a szerző, hogy mindkét szópár tagjai valóban távoli rokonok? A fizimiska ugyanis a fiziognómia tréfás változata, és akárcsak a fizika szó, a göröög phüszisz (természet) tőből származik. Az east, eastern, valamint az East-ter szavak közösőse pedig végső soron a feltételezett indoeurópai aus to (ebből ered a latin aurora is), és a rokonság oka az, hogy a régi germánok a kereszténység felvételekor a hajnal, vagyis a napkelet istennőjének nevét (Eostre) alkalmazták a húsvétra.” A szerző, saját bevallása szerint, a cikk megírása után győződött meg e szavak rokonságáról. Olvasónk kiegészítését köszönjük. 1986. JÚLIUS 4.