Élet és Irodalom, 1986. július-december (30. évfolyam, 27-52. szám)

1986-07-04 / 27. szám - Bertha Bulcsu: Halál a Rózsadombon (3. oldal) - Szikszai Károly: rajza • kép (3. oldal) - Zalán Tibor: Borús reggeli üzenetek: Lászlóffy Aladár Literátor Úrnak ha ablakából a tengerre bámul | A rima-völgyi templomokra - Hizsnyan Géza misszionáriusnak • vers (3. oldal) - Fábri Péter: Nyáresti elégia • vers (3. oldal)

BERTHA BULCSÚ ! Halál a Rózsadombon A tarisznyája, kabátja, a szakadt nejlondarab, amivel esős időben be­takar­ózott, még mindig itt van a bokor alatt, pedig már egy jó hó­napja meghalt. — Gondoltam, majd jön valaki, és elviszi a dolgait, de nem. Ez a fiatalember senkinek sem hiányzik, észrevétlenül távo­zott, némán. Eltűnt, ahogy a ma­gányos tevehajcsárok a sivatagban, vagy az alaszkai prémvadász a Ke­­mai-félsziget valamelyik jeges ri­­verje mentén. Az ember, akiért ál­lítólag minden történik, akire oly szívesen hivatkoznak a politikusok és a humanista bölcselők, ilyenkor látszik, milyen kevés, szinte sem­miség. Van vagy nincs, nem számít sokat. Kicsi az ember és minden erőnek kiszolgáltatott. Léte csak átmeneti állapot, s nagyon kell hin­nie családban, nemzetben, társada­lomban, hogy folyamatba képzelje magát. A folyamat képzete menek­vés, de még mindig kevés. Isten és próféta is kevés. Minden kevés, ha szembesülni kell a megsemmisü­léssel. A tulajdonos valahol bent lakik a Belvárosban, s csak néha a szebb hétvégeken alszik ebben a kicsike házban. A kert nagy, fái egészsé­gesek, bokrai, útjai gondozottak. Közben már mindenütt villák, eme­letes társasházak állnak, közöttük ez a kert a nyugalom szigete. Ta­lán majd egyszer ide is épül vala­mi, ha az árak lejjebb mennek. Vagy ha még magasabbra kúsznak. Ki tudja? A tulajdonos már szom­baton látta, hogy a kerítésen kívül, a bokrok alatt fekszik egy férfi. — „Elfáradt vagy talán berúgott,... Hadd mi menjen...”gondolta... és jókényűen l‘kasztolgatta az üde fü­­vet."-Tré­b­ férfi másnap is ott fe­küdt, s ezt már egy kicsit furcsál­lotta. Mégsem szólt neki, hagyta. Csak a következő szombaton komo­­rult el az arca, amikor a kerítés és az utcai bokrok között újra meg­pillantotta a fekvő férfit. Odaszólt neki, de válasz nem érkezett a bo­kor alól. Ekkor gyanakvó arccal el­ment telefonálni. A mentők ha­mar megérkeztek, de csak éppen bepillantottak a bokor alá, s már fordultak is vissza.­­ „Mi itt már semmit sem tehetünk, majd beszó­lunk a hullaszállítóknak” — mond­ták, és elmentek. — Megérkezett a rendőrség, aztán a szürke autó is. A hullaszállítók egy elfeketedett arcú fiatalembert emeltek ki a bo­kor­ alól. Ahogy a bádogkoporsóba tették, látszott, hogy nem lehet sok­­­kal több húszévesnél. •— „Jó régen meghalt” — mondták a hullaszál­lítók, aztán betették a kocsiba, és elhajtottak. — Drogos volt szegény — véle­kedett az egyik rendőr —, hullanak ezek, mint a legyek. Nincs bennük erő. — De pont itt?! — szörnyülkö­­dött a tulajdonos. A bámészkodók közül többen be­néztek a bokor alá. — Itt volt a vacka szegénynek. A cókmókja ott maradt a bokor alatt — mondta egy asszony, s bor­zongva nézegetett a tarisznya és a kabátnak sejthető, gyűrött rongy­csomó felé. Elég rangos helyet választott a halálhoz. Az országban itt a leg­drágább a telek négyszögöle. Az a kis földdarab, amin elnyújtózva ki­lehelte a lelkét, megér harmincez­­ret, talán negyvenet is. Éjszakán­ként villák hangulatvilágításába bámulva jutott el lakóhelyére, a bokor alá. Talán egy-egy finombe­­szédű nő hangját s zenefoszlányo­kat is magával vitt a fülében, ahogy nyugovóra tért. Reggel, ha felült alvóhelyén, kedvére nézeget­hette az ünnepélyes lassúsággal elő­guruló autókat, melyek nyolc óra felé türelmüket vesztve, ideges mozdulással reppentek fel a domb­ra. Gyermekeket látott, nőket, ku­tyákat. És a házakat. Végig a domboldalon, ahogy fehéren ra­gyogtak a fényben. Mire gondolt vajon? Néhány éve Malmőben, a főpá­lyaudvar mellett láttam egy friss fakeresztet. A szalagon, melyet ál­landóan lebegtetett a tenger felől érkező szél, felirat állt: „Meghalt szegény Johnny, mert az állam nem törődött vele.” Johnnyt meg­ölte a kábítószer. Sorstársai állítot­ták neki a keresztet. A magyar Johnnynak még ke­resztje és szemrehányó szalagja sincs. Csak a tarisznyája és a ron­gyai maradtak a bokor alatt, szo­morú mementóként. Nem tudom, a mi Johnnynkkal mennyit törődött az állam? A végeredményt tekint­ve, úgy látszik, nem eleget. Lehet, hogy nem értette Johnny lelkét, s nem tudta, hogyan, kell vele, törőd­ni. Biztosan v­ölt valamit a maga J­ohnnyval, S .az­­ügyintézést a törő­­désnek tekintette. És Johnny mit gondolt vajon az államról? Törő­dött vele? Aligha... Johnny bizo­nyára a lenini jövendölés betelje­sülésére, az állam elhalására várt. De az államnak mifelénk esze ágá­ban sincs elhalni. Fütyül az en­­gelsi, lenini elgondolásokra, ilyen virulens még soha nem volt, mint napjainkban. Én még komolyan vettem a tár­sadalom által sugalmazott , erköl­csös sorrendet: tanulni kell, dol­gozni, s csak utána élvezni a nap­fényt. Johnny valószínűleg a meg­váltás-tanok lényegére, a végered­ményre összpontosított, az emberi boldogságra. Azonnal, egészen fia­talon boldog akart lenni. A tanu­lás és a társadalmilag hasznos munkavégzés előtt. Azonnal kiült a napfényre, és várta a beteljesülést. S akkor megjelent a méltatlankodó társadalom, és jól orrba vágta. — Valószínűleg. — De az is lehet, hogy Johnny nekilátott a tanulás­nak, munkának, s eközben kísérle­tezett a boldogsággal. Kinyitotta a műhelyben az ablakot, s a napfény bezuhogott a gépek közé. Zavar tá­madt. Annyi biztos, hogy Johnny, ha nem is megfogalmazottan, de egy különvéleményt képviselt. Kimon­datlanul, mint annyi társa, annyi mai fiatal... Egy megfogalmazat­lan különvéleményt, amit szavak helyett magatartásukkal mondanak el. Ahogy néznek, mennek, esznek, elkésnek, meg sem érkeznek, és nem vesznek róla tudomást, hogy valahová nekik meg kellett volna érkezniök. Különvéleményüket lé­tükkel fogalmazzák. Ez a létmeg­nyilvánulás­­ kellemetlen helyzete­ket teremt, mert a Johnnyk csapa­taiból hiányzik az az ijedtség, ami a korábbi generációkat kezelhet­őé tette. Van bennük egy másfajta ijedtség, egy szinte definiálhatat­­lan szelíd rémület, amihez nem le­het kulcsa az egytípusú emberre berendezkedett társadalomnak. A helyzet tehenek segítségével érthe­tő meg. Mindig van nálunk egy központi elgondolás arról, hogy mit kell gondolnunk a tehénről, a szé­náról és a tejről. Mi néha beváltot­tuk, hogy mást gondolunk a tehén­ről, mint a központ, s ebből bonyo­dalmak származtak. Később mást gondoltunk, de nem váltottuk be. De a tehénről gondoltunk mást! Johnny viszont oda sem figyel, amikor a központi elgondolásokat ismertetik a tehénről. Képtelen odafigyelni, mert a krokodilra gon­dol, ami a nagy folyóban úszik va­lahol, s nem is ragadozónak, csak egy fatörzsnek látszik. Fatörzs vagy krokodil? — ezen gondolkodik Johnny. Ha közben rákérdeznek, nem érti, mit akarnak a tehénnel, amikor a nagy folyóban egy kroko­dil úszik. Nagy kérdés, hogy a tehénköz­­po­ntú, kérődző társadalom, mit tud kezdeni a tehetségekkel? — Nem, nem állítómi hizpny is gondolom, hogy Johi^jkl^frid beismert tehet­ség volt. Johnny csak más volt. Más ember. De a tehetségben is a „másság” riasztja legjobban a mi ügyeskedő,­­elkényelmesedett, szel­lemileg leszerelt társadalmunkat. Lassan észre kellene vennünk, hogy a másféle emberek itt élnek közöt­tünk. Van köztük tehetséges és tel­jesen tehetségtelen. Főleg persze középszerű. De az utóbbi években már a középszerű ember is más­ként középszerű. Megszületett a kö­zépszerűség új minősége. Johnny halála is egy magatar­tásforma. Ez a halál a ró­zsadombi bokrok alatt, külön­vélemény. Egy nagyon kelle­metlen különvélemény, Johnny­­ban nem voltak lázak, Johnny nem volt forradalmár. Johnny mosolyából hideg, kemény irónia áramlott felénk. Johnny mély szerencsétlenségében nem iri­gyelt bennünket, nem is lázadt el­lenünk, Johnny lenézett bennün­ket. Johnny halálát, mint annyi mást, ami emberi, figyelmen kívül lehet hagyni. De ez öncsalás volna. Szo­­­­morú mementóként itt maradt a bokrok alatt a tarisznyája, a ron­gyai és a fájdalma. Jól megnéztem Johnny tarisznyáját. Nem tudom, mi lehet a belsejében, de tarisznyá­ból még nem áradt annyi elhagya­­tottság, magány és szomorúság, mint ebből. -6 Szikszai Károly rajza 1986. JÚLIUS 4. ZALÁN TIBOR: Borús reggeli üzenetek Lászlóffy Aladár Literátor Urnak ha ablakából a tengerre bámul s­z­e­nt, mintha s­z­e­n­t volna érte­m, vagy nem üzent vagy nem várt mert tudta: hiába költőhöz négy fal közé is eljön a tenger és sodródik hullámán néhány hátha én már nem, is tudom — több-e reményünk mint viszonylag gyorsan kiheverhető nátha Az ablakon túl janicsárok látszanak —-------játszanak íme a történelem csinossága kirojzolódott a vászon széle s néhol kicsit szakadt de jó a film rajta — véres és nagy szelíd farkas minden érkező pillanat : harap nem harap , csak a dolgát teszi ha a fölbukót megeszi ! Milyen büszkék szabadok a papírsárkányok ! A szobrok szeméből kő­könny csordul — nézik és állnak ledőlési határidőre várva rímelnek de nem jön a számra árva szó sem, pedig szavunk mindenütt árva ? Hová szélednek el szánktól a szavak ? A múlt felől lenge kis huzatban goethei reggel érkezik elém kiszabadulnak a félig írt lapok, elindulnak valahová a nyúl az űrből nagy kéz utánuk és összeszedi őket amelyiknek híja van szálkás betűkkel teleírja és megtelik sorral sorssal végleg az ember lelke Isten gyúlékony szamárfüles reszkető papírja A rima-völgyi templomokra — Hizsnyan Géza misszionáriusnak Milyen szomorú az ember : ilyen szomorú ember járt most közöttetek elhagyott lelkek — kazettás templomok égre jajduló elárvult harangtornyok, elárult testvéreim Romjaitok időnk romosodása harangtornyotokban.B­elnémultak a kijátszott századok *1 .! • -ntvynött t Som ttw) -*»-•‡••‡‡« ' "TSzomorú ember szomorú lelkei ök­özött boldogtalan-boldog rima-völgyi árvák Ahogy az eső halkan a földbe szivárog úgy itatja át az elmúlás e tájat : létetektől úgy szivárog el halkan a remény A falakon szent férfiak megfáradtan hajolnak előre megroppanva hajolnak ki az időből s kihajolnak az időből végleg Ki hinné még újrafesthetők a lélek kazettái? Ki állít meg benneteket szomorú vonulástokban utolsó utatokon rima-völgyi árvák , elnémított igehirdetők? FÁBRI PÉTER: Nyáresti elégia Remegőn ha jő az alkony, remegőn ha csobog a csönd, s szita-szórta nyári párák kusza esti elegye száll titok-ülte távolokból s ideérve tovalebeg, viszi testek illatát és vele tűnik életünk vele tűnni képes illat-töredéke, desodorok szaga, melyben elvegyülnek szerelemszag, leheletek, akaratlan életünkről akaratlan üzenetünk (üzenet, de úgyse várják, üzenet, de sehova szól), mikor egyre ritkulóbban döcög erre villamos, mikor egyre gyorsulóbban futamodnak el a kocsik, mikor egyre halkulóbban csivitelnek örömeink, mikor egyre hangosabban tikitakkol óra, szív, s lesimulnak arcainkról napok-írta szerepeink, ül az ember, olvas, ásít, hazavárja kedvesét, egyedül van így is, úgy is, kiborul meg elhever, televízióra bambul, ne gyötörje félelem, zene szól a rádióból netalán, de üres az is, mikor így az alkony árad, mikor így a napi halál tudatunkba költözik, mert lemerült a lepel: a fény, ki ne hullna kútba, melyből csak a reggel menti majd? S puha semmiként a múlás szaga száll a tereken át. maan Li Li

Next