Élet és Irodalom, 1986. július-december (30. évfolyam, 27-52. szám)
1986-07-04 / 27. szám - Bertha Bulcsu: Halál a Rózsadombon (3. oldal) - Szikszai Károly: rajza • kép (3. oldal) - Zalán Tibor: Borús reggeli üzenetek: Lászlóffy Aladár Literátor Úrnak ha ablakából a tengerre bámul | A rima-völgyi templomokra - Hizsnyan Géza misszionáriusnak • vers (3. oldal) - Fábri Péter: Nyáresti elégia • vers (3. oldal)
BERTHA BULCSÚ ! Halál a Rózsadombon A tarisznyája, kabátja, a szakadt nejlondarab, amivel esős időben betakarózott, még mindig itt van a bokor alatt, pedig már egy jó hónapja meghalt. — Gondoltam, majd jön valaki, és elviszi a dolgait, de nem. Ez a fiatalember senkinek sem hiányzik, észrevétlenül távozott, némán. Eltűnt, ahogy a magányos tevehajcsárok a sivatagban, vagy az alaszkai prémvadász a Kemai-félsziget valamelyik jeges riverje mentén. Az ember, akiért állítólag minden történik, akire oly szívesen hivatkoznak a politikusok és a humanista bölcselők, ilyenkor látszik, milyen kevés, szinte semmiség. Van vagy nincs, nem számít sokat. Kicsi az ember és minden erőnek kiszolgáltatott. Léte csak átmeneti állapot, s nagyon kell hinnie családban, nemzetben, társadalomban, hogy folyamatba képzelje magát. A folyamat képzete menekvés, de még mindig kevés. Isten és próféta is kevés. Minden kevés, ha szembesülni kell a megsemmisüléssel. A tulajdonos valahol bent lakik a Belvárosban, s csak néha a szebb hétvégeken alszik ebben a kicsike házban. A kert nagy, fái egészségesek, bokrai, útjai gondozottak. Közben már mindenütt villák, emeletes társasházak állnak, közöttük ez a kert a nyugalom szigete. Talán majd egyszer ide is épül valami, ha az árak lejjebb mennek. Vagy ha még magasabbra kúsznak. Ki tudja? A tulajdonos már szombaton látta, hogy a kerítésen kívül, a bokrok alatt fekszik egy férfi. — „Elfáradt vagy talán berúgott,... Hadd mi menjen...”gondolta... és jókényűen l‘kasztolgatta az üde füvet."-Tréb férfi másnap is ott feküdt, s ezt már egy kicsit furcsállotta. Mégsem szólt neki, hagyta. Csak a következő szombaton komorult el az arca, amikor a kerítés és az utcai bokrok között újra megpillantotta a fekvő férfit. Odaszólt neki, de válasz nem érkezett a bokor alól. Ekkor gyanakvó arccal elment telefonálni. A mentők hamar megérkeztek, de csak éppen bepillantottak a bokor alá, s már fordultak is vissza. „Mi itt már semmit sem tehetünk, majd beszólunk a hullaszállítóknak” — mondták, és elmentek. — Megérkezett a rendőrség, aztán a szürke autó is. A hullaszállítók egy elfeketedett arcú fiatalembert emeltek ki a bokor alól. Ahogy a bádogkoporsóba tették, látszott, hogy nem lehet sokkal több húszévesnél. •— „Jó régen meghalt” — mondták a hullaszállítók, aztán betették a kocsiba, és elhajtottak. — Drogos volt szegény — vélekedett az egyik rendőr —, hullanak ezek, mint a legyek. Nincs bennük erő. — De pont itt?! — szörnyülködött a tulajdonos. A bámészkodók közül többen benéztek a bokor alá. — Itt volt a vacka szegénynek. A cókmókja ott maradt a bokor alatt — mondta egy asszony, s borzongva nézegetett a tarisznya és a kabátnak sejthető, gyűrött rongycsomó felé. Elég rangos helyet választott a halálhoz. Az országban itt a legdrágább a telek négyszögöle. Az a kis földdarab, amin elnyújtózva kilehelte a lelkét, megér harmincezret, talán negyvenet is. Éjszakánként villák hangulatvilágításába bámulva jutott el lakóhelyére, a bokor alá. Talán egy-egy finombeszédű nő hangját s zenefoszlányokat is magával vitt a fülében, ahogy nyugovóra tért. Reggel, ha felült alvóhelyén, kedvére nézegethette az ünnepélyes lassúsággal előguruló autókat, melyek nyolc óra felé türelmüket vesztve, ideges mozdulással reppentek fel a dombra. Gyermekeket látott, nőket, kutyákat. És a házakat. Végig a domboldalon, ahogy fehéren ragyogtak a fényben. Mire gondolt vajon? Néhány éve Malmőben, a főpályaudvar mellett láttam egy friss fakeresztet. A szalagon, melyet állandóan lebegtetett a tenger felől érkező szél, felirat állt: „Meghalt szegény Johnny, mert az állam nem törődött vele.” Johnnyt megölte a kábítószer. Sorstársai állították neki a keresztet. A magyar Johnnynak még keresztje és szemrehányó szalagja sincs. Csak a tarisznyája és a rongyai maradtak a bokor alatt, szomorú mementóként. Nem tudom, a mi Johnnynkkal mennyit törődött az állam? A végeredményt tekintve, úgy látszik, nem eleget. Lehet, hogy nem értette Johnny lelkét, s nem tudta, hogyan, kell vele, törődni. Biztosan völt valamit a maga Johnnyval, S .azügyintézést a törődésnek tekintette. És Johnny mit gondolt vajon az államról? Törődött vele? Aligha... Johnny bizonyára a lenini jövendölés beteljesülésére, az állam elhalására várt. De az államnak mifelénk esze ágában sincs elhalni. Fütyül az engelsi, lenini elgondolásokra, ilyen virulens még soha nem volt, mint napjainkban. Én még komolyan vettem a társadalom által sugalmazott , erkölcsös sorrendet: tanulni kell, dolgozni, s csak utána élvezni a napfényt. Johnny valószínűleg a megváltás-tanok lényegére, a végeredményre összpontosított, az emberi boldogságra. Azonnal, egészen fiatalon boldog akart lenni. A tanulás és a társadalmilag hasznos munkavégzés előtt. Azonnal kiült a napfényre, és várta a beteljesülést. S akkor megjelent a méltatlankodó társadalom, és jól orrba vágta. — Valószínűleg. — De az is lehet, hogy Johnny nekilátott a tanulásnak, munkának, s eközben kísérletezett a boldogsággal. Kinyitotta a műhelyben az ablakot, s a napfény bezuhogott a gépek közé. Zavar támadt. Annyi biztos, hogy Johnny, ha nem is megfogalmazottan, de egy különvéleményt képviselt. Kimondatlanul, mint annyi társa, annyi mai fiatal... Egy megfogalmazatlan különvéleményt, amit szavak helyett magatartásukkal mondanak el. Ahogy néznek, mennek, esznek, elkésnek, meg sem érkeznek, és nem vesznek róla tudomást, hogy valahová nekik meg kellett volna érkezniök. Különvéleményüket létükkel fogalmazzák. Ez a létmegnyilvánulás kellemetlen helyzeteket teremt, mert a Johnnyk csapataiból hiányzik az az ijedtség, ami a korábbi generációkat kezelhetőé tette. Van bennük egy másfajta ijedtség, egy szinte definiálhatatlan szelíd rémület, amihez nem lehet kulcsa az egytípusú emberre berendezkedett társadalomnak. A helyzet tehenek segítségével érthető meg. Mindig van nálunk egy központi elgondolás arról, hogy mit kell gondolnunk a tehénről, a szénáról és a tejről. Mi néha beváltottuk, hogy mást gondolunk a tehénről, mint a központ, s ebből bonyodalmak származtak. Később mást gondoltunk, de nem váltottuk be. De a tehénről gondoltunk mást! Johnny viszont oda sem figyel, amikor a központi elgondolásokat ismertetik a tehénről. Képtelen odafigyelni, mert a krokodilra gondol, ami a nagy folyóban úszik valahol, s nem is ragadozónak, csak egy fatörzsnek látszik. Fatörzs vagy krokodil? — ezen gondolkodik Johnny. Ha közben rákérdeznek, nem érti, mit akarnak a tehénnel, amikor a nagy folyóban egy krokodil úszik. Nagy kérdés, hogy a tehénközpontú, kérődző társadalom, mit tud kezdeni a tehetségekkel? — Nem, nem állítómi hizpny is gondolom, hogy Johi^jkl^frid beismert tehetség volt. Johnny csak más volt. Más ember. De a tehetségben is a „másság” riasztja legjobban a mi ügyeskedő,elkényelmesedett, szellemileg leszerelt társadalmunkat. Lassan észre kellene vennünk, hogy a másféle emberek itt élnek közöttünk. Van köztük tehetséges és teljesen tehetségtelen. Főleg persze középszerű. De az utóbbi években már a középszerű ember is másként középszerű. Megszületett a középszerűség új minősége. Johnny halála is egy magatartásforma. Ez a halál a rózsadombi bokrok alatt, különvélemény. Egy nagyon kellemetlen különvélemény, Johnnyban nem voltak lázak, Johnny nem volt forradalmár. Johnny mosolyából hideg, kemény irónia áramlott felénk. Johnny mély szerencsétlenségében nem irigyelt bennünket, nem is lázadt ellenünk, Johnny lenézett bennünket. Johnny halálát, mint annyi mást, ami emberi, figyelmen kívül lehet hagyni. De ez öncsalás volna. Szomorú mementóként itt maradt a bokrok alatt a tarisznyája, a rongyai és a fájdalma. Jól megnéztem Johnny tarisznyáját. Nem tudom, mi lehet a belsejében, de tarisznyából még nem áradt annyi elhagyatottság, magány és szomorúság, mint ebből. -6 Szikszai Károly rajza 1986. JÚLIUS 4. ZALÁN TIBOR: Borús reggeli üzenetek Lászlóffy Aladár Literátor Urnak ha ablakából a tengerre bámul szent, mintha szent volna értem, vagy nem üzent vagy nem várt mert tudta: hiába költőhöz négy fal közé is eljön a tenger és sodródik hullámán néhány hátha én már nem, is tudom — több-e reményünk mint viszonylag gyorsan kiheverhető nátha Az ablakon túl janicsárok látszanak —-------játszanak íme a történelem csinossága kirojzolódott a vászon széle s néhol kicsit szakadt de jó a film rajta — véres és nagy szelíd farkas minden érkező pillanat : harap nem harap , csak a dolgát teszi ha a fölbukót megeszi ! Milyen büszkék szabadok a papírsárkányok ! A szobrok szeméből kőkönny csordul — nézik és állnak ledőlési határidőre várva rímelnek de nem jön a számra árva szó sem, pedig szavunk mindenütt árva ? Hová szélednek el szánktól a szavak ? A múlt felől lenge kis huzatban goethei reggel érkezik elém kiszabadulnak a félig írt lapok, elindulnak valahová a nyúl az űrből nagy kéz utánuk és összeszedi őket amelyiknek híja van szálkás betűkkel teleírja és megtelik sorral sorssal végleg az ember lelke Isten gyúlékony szamárfüles reszkető papírja A rima-völgyi templomokra — Hizsnyan Géza misszionáriusnak Milyen szomorú az ember : ilyen szomorú ember járt most közöttetek elhagyott lelkek — kazettás templomok égre jajduló elárvult harangtornyok, elárult testvéreim Romjaitok időnk romosodása harangtornyotokban.Belnémultak a kijátszott századok *1 .! • -ntvynött t Som ttw) -*»-•‡••‡‡« ' "TSzomorú ember szomorú lelkei öközött boldogtalan-boldog rima-völgyi árvák Ahogy az eső halkan a földbe szivárog úgy itatja át az elmúlás e tájat : létetektől úgy szivárog el halkan a remény A falakon szent férfiak megfáradtan hajolnak előre megroppanva hajolnak ki az időből s kihajolnak az időből végleg Ki hinné még újrafesthetők a lélek kazettái? Ki állít meg benneteket szomorú vonulástokban utolsó utatokon rima-völgyi árvák , elnémított igehirdetők? FÁBRI PÉTER: Nyáresti elégia Remegőn ha jő az alkony, remegőn ha csobog a csönd, s szita-szórta nyári párák kusza esti elegye száll titok-ülte távolokból s ideérve tovalebeg, viszi testek illatát és vele tűnik életünk vele tűnni képes illat-töredéke, desodorok szaga, melyben elvegyülnek szerelemszag, leheletek, akaratlan életünkről akaratlan üzenetünk (üzenet, de úgyse várják, üzenet, de sehova szól), mikor egyre ritkulóbban döcög erre villamos, mikor egyre gyorsulóbban futamodnak el a kocsik, mikor egyre halkulóbban csivitelnek örömeink, mikor egyre hangosabban tikitakkol óra, szív, s lesimulnak arcainkról napok-írta szerepeink, ül az ember, olvas, ásít, hazavárja kedvesét, egyedül van így is, úgy is, kiborul meg elhever, televízióra bambul, ne gyötörje félelem, zene szól a rádióból netalán, de üres az is, mikor így az alkony árad, mikor így a napi halál tudatunkba költözik, mert lemerült a lepel: a fény, ki ne hullna kútba, melyből csak a reggel menti majd? S puha semmiként a múlás szaga száll a tereken át. maan Li Li