Élet és Irodalom, 1986. július-december (30. évfolyam, 27-52. szám)

1986-09-26 / 39. szám - Császár Tamás: A fekete bugris • kép (13. oldal) - Megyesi Gusztáv: Nénó • televíziókritika • Gyémántpiramis, rendező Rajnai András (13. oldal) - Zöldi László: Mi, hatvannyolcasok? • filmkritika • A Nagy Generáció, rendező András Ferenc (13. oldal) - Csajka Gábor Cyprian: Az ismeretlen Liszt • hanglemezkritika • Az ismeretlen Liszt c. Hungaroton-sorozat (13. oldal)

Császár Tamás: A fekete bugris MEGYERI GUSZTÁV: Televízió Nénó Nem szeretnék a jövő évez­redeiben élni. Láttam a Gyémántpiramis cí­mű tévéprodukciót (rendezte Rajnai András), amely a jövő évezredek egyikében játszódik, s mondhatom, nem várt borzal­mak várnak az emberiségre. Most nem is arról van szó, hogy igazoltatáskor lángszóró­val a kézben kérik majd a sze­mélyi iratokat, vagy, hogy bár­mikor kommunikációs morzsát (!) szórhatnak az ember mell­szőrzetére, ha visszabeszél egy művészettörténésznek, és még csak nem is arról, hogy a jövő évezredek legintelligensebb szá­mítógépére a Kontakta gyár szí­nes műanyag kapcsolói lesznek fölszerelve — ezeket még csak­­csak kibírja az utánunk követ­kező mutáció. Hanem a füttyögés. Hogy min­den, de minden elképzelhető tárgy, amely a jövő évezredek emberiségét volna hivatott szol­gálni, folyamatosan és rendület­lenül füttyög, amihez csak hoz­zányúlnak, az minimum bip­­bip jeleket ad ki magából. Mág­neses bilincset csatolnak a kéz­re, a bilincs füttyög. Kábítólö­vedéket eresztenek az áldozatba, a lövedék: bip-bip. Főhős lányt csókol: fütty-fütty. Tud-e így élni normális ember? Hogy az­tán a legváratlanabb pillana­tokban azért elcsendesedjen az univerzum, s Képessy József hangja töltsön be teret és időt, úgy mint számítógép. Igen szo­morúak lennének tudósaink, ha megtudnák, bármennyire meg­feszülnek is, hogy létrehozzanak valami maradandó produktu­mot, a jövő emberfajzata egye­dül csak Képessy József hang­ját lesz hajlandó felhasználni, az összes létező komputer az ő hangján szólal meg, hol egé­szen lelassítva, hol meg közép­sebesen. Megszólalhatna persze B. Tóth László hangján is az utókor szuperszámítógépe, ám Rajnai András, mint az általa megteremtett füttyögős fantasz­tikumban általában, úgy ebben is következetes, csakis Képessy. Nem is tudom, miért éppen a füttyögést említem, amikor a villózást is említhetném. Mert a jövő évezredeiben amiként füttyög, úgy villózik is minden. A komputer, ha be van kap­csolva, ha nincs, villog, pislog és hunyokol. Nem létezhet em­ber, aki mögött előbb-utóbb ki ne gyulladna valamilyen lám­pa, bármit csinál is. Ami az­után különös atmoszférát te­remt. Sőt, tízpercnyi villózás (plusz füttyögés) akár komoly asszociációt is elindíthatna a né­zőben. Csakhát éppen itt van a baj- Hogy én e század gyerme­ke vagyok, ráadásul a Vas Ge­reben utcából. Az jut eszembe a szakadatlan füttyögésről, hu­­nyákolásról, hogy valahogyan nem attól fantáziadús és lenyű­göző egy produktum az ember szemében, hogy időnként na­gyokat sípol. Mint ahogy józan perceinkben sem aszerint mi­nősítünk mondjuk egy rádiómű­sort, hogy mekkora varázssze­met szereltek a készülékre. Úgy rémlik, mintha a produktum színvonalára más tényezőkből következtetne a földhözragadt átlagpolgár. Ami pedig az asz­­szociációt illeti, én már a szom­széd tizenkét éves gyermekét is nehezen viselem el, midőn ki­­bekapcsolgatott elemlámpával rója a köröket naphosszat az udvaron, rohamkocsit utánozva, hogy nénó, nénó. Mindezzel nem állítom azt, hogy Rajnai András öncélúan nénózik, fölöslegesen megmoz­gatva ezzel az izgatott pirotech­nikusokat, lézereseket, továbbá a produkciót segítő Kontakta gyárat, valamint Sasvárit, a hangtechnikust. A permanens nénózásnak megvan a maga jól kigondolt funkciója, azon túl persze, hogy legyen valami, ami kitöltse a rendelkezésre álló műsoridőt. Rajnai a visszafogá­­sos módszerrel operál, ami any­­nyit tesz, hogy félórákon át semmi felfogható nem történik a képernyőn. Szkafanderes szí­nészek lopóznak macskaléptek­kel egy oxigénmentes bolygón, időnként lángra lobbannak és belezuhannak az oxigénmentes bolygó oxigéndús patakjába, míg a továbblopózók eljutnak a légzsilipig, ahol torkuk szakad­tából ordítani kezdenek, mert ott van a Gömb, amely ráfe­szül a kultúra minden hagya­tékát információs kódként tá­roló gyémántpiramisra, hogy aztán annak csúcsáról gördüljön alá valami erőt sugárzó opti­mizmus. Amely szerint a jövő évezre­dekben elsősorban szimpatikus biztonsági emberek fogják be­népesíteni az addigra már to­tális demokráciától forgó föld­golyót. Lesznek, persze, gonosz professzorok is, akik mindent elkövetnek, hogy megszerezzék a gyémántba kódolt totális kul­túrát, ám a biztonságiak az em­beriség jól felfogott érdekében ezt erőnek erejével megakadá­lyozzák: ott is marad a kultúra az oxigénmentes bolygón. Igaz, ez különösebben senkit sem érdekel, mert mindenki a maga dolgával van elfoglalva, ide-oda nenezik a csillagok kö­zött, a főjárőr két néne között magáévá teszi a biztonsági al­kalmazottat, ezzel a totális de­mokrácia kontinuitása is bizto­sítva van, úgyhogy rend és fe­gyelem költözik az univerzum­ba, mindörökké, fütty-fütty. 1935. SZEPTEMBER 21. ZÖLDI LÁSZLÓ: Mi, hatvannyolcasok? Idősebb évjáratú kollégámmal együtt jöttünk ki a moziból. Azt kérdezte, hogy ennyire csökött, szétesett volna a harmincasok nemzedéke? Majd azt is megkér­dezte, hogy mennyire érzem hite­lesnek A Nagy Generáció című filmet? Hiszen, ugye, András Fe­renc rendező és író-alkotótársa, Bereményi Géza az úgynevezett hatvannyolcas nemzedéket pró­bálta megrajzolni. Az első élmény hevében nem szívesen mondok vé­leményt, aludni kell rá egyet, ér­demes ismét megnézni a filmet, utána átgondoltabban lehet értel­mezni a látványt. Most is csak any­­nyit válaszoltam az apámnyi korú kollégámnak: nem biztos, hogy a negyvenhez közeledők csököttek volnának, elvégre éppen ennek a generációnak két sikeres tagja szánta el magát a közérzet­ rajzra. Különben sem éreztem találva magam. Az új magyar film csak látszólag szól róluk, már nem egé­szen fiatalokról és még nem egé­szen öregekről. Van benne egy árulkodó jele­net. Cserhalmi György, aki egy hazalátogató disszidenst jelenít meg, a régi barátok között produ­­káltatja a lányát. És Marylou, az amerikai kamasz, hibás kiejtéssel, de folyékony magyarsággal sorol­ja, hogy annak idején hol játszott a Sankó, hol énekelt a Komár és hol gitározott a Faragó Judy, kik adták a műsort a Metró­ klubban, és milyenek voltak azok a Vigyázó Ferenc utcai bulik. A távolról jött tinédzser mindent pontosan tud, apja beleszuggerálta a saját múlt­ját. Valójában azonban nem so­kat ért az egészből. Sőt az Egész­ből, az aranykorból, amikor a ha­tárok megnyíltak körülöttünk, a hatvanas évekbeli lázakból és for­rongásokból, amelyekről oly izgal­masan tudósít például Vámos Miklós Félnóta című regénye. Mindarról, ami 1968 előtt és után történt a Vigyázó Ferenc utca kör­nyékén. Lám, írás közben én is belelkesedem. Úgy ütöm egymás mellé a betűket, mintha ott let­tem volna a Metró-klubban és a többi kultikus helyen. Hasonlót éltünk át mi is, a fővárostól száz kilométerre, talán még azt is megtanultuk, hogy hol játszott a Sankó. De nekem például A NAGY GENERÁCIÓ közös élményköré­hez nincs több közöm, mint a filmbéli kamasznak, aki a lányom lehetne. És mint jó néhány száz­ezer korosztályi társamnak. A nemzedéki nosztalgia ugyanis csalóka. Manapság azt hisszük, hogy annak idején ugyanazt és ugyanúgy éltük át, holott na­gyon is rétegezettek, más él­­ményűek voltunk. Sankó, Komár, Judy, no és, persze, a Vigyá­zó Ferenc utca csak néhány ezer budapesti tizenéves közös élmé­nye volt. Mi, többiek, a túlnyomó többség, hallottunk róluk haran­gozni, ám a visszamenőlegesen ki­talált nemzedéki múltat csak utó­lag sajátítottuk el. Ez a népes ge­neráció akkor kezdett együttrezeg­ni, amikor a beat-kultúrát a fel­nőtt társadalom morogva, gondter­helten engedte be az állami kul­túra sáncai mögé. Az ország leg­eldugottabb sarkában is fogható televízió, táncdalfesztivál, fáj-fáj­­fáj-fáj-fáj minden csoók. A Nagy Generáció című film „nemzedéki” üzenetét fenntartá­sokkal fogadom. A csaknem kétórás film legösz­­szetettebb figuráját Eperjes Ká­roly jeleníti meg. Ő a balek, aki­nek az útlevelével Cserhalmi György kijut Bécsbe, akinek a fe­leségét hetenként többször meg­­szeretgeti a másik barát, az ittho­ni milliomos (Koltai Róbert köl­csönzi neki a személyiségét), ő az, aki mindenkinek segít és mindig vereséget szenved, mert erkölcsi génjei a vereségre vannak bekó­dolva. Eperjes harmincas színész, korban többé-kevésbé megfelel a mostani filmben játszott figurá­nak, csakhogy ... Eljátszotta már ugyanezt a dalekot a Bereményi Géza rendezte történelmi kollázs­ban (A tanítványok), Erdőss Pál Visszaszámlálás és Szomjas György Könnyű testi sértés című mozida­rabjában is. 1940, 1968, 1980—1981, 1985. A balekség, úgy látszik, tör­ténelmi kategória, nemcsak a hat­vannyolcas nemzedéket jellemzi. Márpedig, ha az érdeklődő néző egy feltűnően tehetséges színész jóvoltából kortalanítja — és kor­­talaníthatja is — az örök balekot, akkor A Nagy Generáció alkotói sem hagyhatták figyelmen kívül a hatáslélektani sajátosságot. Annál kevésbé, mert ha András Ferenc nemzedéki vallomást akart volna kicsiholni negyvenhez köze­ledő hőseiből, akkor leplezetlen kommerszet forgat. Vagyis „rá­megy” a hatásra. S ami ezzel egyet jelent: rövidre zárja a cse­lekményt, elvágja a szálakat, te­kintet nélkül arra, hogy mi, né­zők esetleg igényeljük az érzékle­tes választ, mi is történt a frissi­ben megismert típusokkal, mi lett a további soruk? Megint csak egy árulkodó mozzanat. A disszidens — akit a budapesti Puskin-mozi plakátja úgy harangoz be, hogy Egy amerikás itthon keresi a sze­rencsét —, szóval Cserhalmi György igyekszik megjátszani a csekonicsot, noha szegény, mint a templom egere. Hazai találmányra fáj a foga, a film második részé­ben feltalálót keres. A zöldmet­szést nézi ki magának, vagyis azt az eljárást, amelyet jól ismerhe­tünk az ÉS Ilyen gazdagok va­gyunk? -vitájából. Pontosan érzé­kelhető az alkotói szándék: abban a társadalmi közegben, ahol a zöldmetszés meg a hozzá hasonló találmányok elsikkadnak, az átla­gosnál és szükségesnél több a megrekedt vállalkozó Végigcsinál­tam a találmányi vitát, sok felta­lálót ismertem meg — a legtöbb­­jük nem volt­­harmincas. Vállal­koztak, kísérleteztek, olykor még győztek is, sok mindennel próbál­koztak, ám a nemzedékesdi eszük­be sem jutott. A film ott siklik félre, hogy a zöldmetsző-hajkurá­­szás majdnem teljesen fölösleges. Elvégre nem az a kérdés, hogy a negyvenhez közeledő amerikás odakint miért nem vitte semmire, hanem az, hogy a kamaszlányát sikerül-e itthon hagynia. De bár­mennyire kitérő is az utolsó há­romnegyed óra, törvényszerűen kö­vetkezik abból, hogy a rendező nem feltétlenül generációs üze­nettel akarja untatni a nézőket. A forgatókönyvíró Bereményi Gézá­val és a nem sokkal idősebb ope­ratőrrel, Ragályi Elemérrel együtt modellizálja az össztársadalmi csökötteket és balekokat. Miután azonban mindahányan negyven körüliek, természetes, hogy a mo­­dellizáláshoz szükséges élménye­ket saját előéletükből veszik. In­nen a hatvannyolcasság látszata, innen a nemzedéki vallomás lát­szata. A Nagy Generáció érdekes, sőt, nagyon érdekes, de nem igazán jó film. Hiányérzetem abból fakad, hogy nem eléggé nemzedéki és nem eléggé kommersz. Mint pél­dául András Ferenc ezt megelőző vállalkozása, a Dögkeselyű. A ta­xizó mérnökről, arról a Cserhalmi Györgyről magamra ismertem. Még az is felötlött, hogy a mi Vigyázó Ferenc utcánkat minek nevezték a fővárostól száz kilo­méterre. CSAJKA GÁBOR CYPRIAN: Felavatták a Liszt Ferenc em­lékmúzeumot. Liszt-muzsika szól a rádióból. Liszt-koncerteknek ör­vendezhet a zeneszerető közönség. Nemzetközi érdeklődés kíséri a Liszt-versenyt. S az „örök ván­dor”, a „titán zongorász”, a „kölni Amphion” stb. közé berobban a legújabb, az ismeretlen Liszt. Az életmű csúteljesítményeit, a művészi pálya fordulatokban gaz­dag, sokfelé cikázó menetét — nem szólván az idő és közízlés kényeztette repertoárdarabokról —, ha mégoly vázlatosan és pon­tatlanul, lexikonok nélkül is fel­idézhetjük. Nem vagyok szakem­ber. Engem a modern atonális, kvázi-tonális, dodekafón stb. mu­zsikát előlegező, a Debussyt, Bar­tókot, s másokat inspiráló Liszt Ferenc személyében a személyi­ség, művekben feltárulkozó „mag­ja” is érdekel. Egy szerelmekben és kolostorokban, utazókocsikban és fejedelmi udvarokban, tévedé­sekben és forradalmakban izzó­vacogó élet háromnegyed évszáza­da. Egy művész sorsának, művé­nek teljessége — a mindig meg­valósíthatatlan sorsprogramnak az ő esetében mégis oly izgalmasan szép, emberhez méltó befejezet­­lensége. Az ismeretlen Liszt című Hun­­garoton-sorozat első lemeze tíz zongoraművel ajándékozza meg a közönséget. A szó szoros értelmé­ben ajándék ez: tíz kis remekmű, Lantos István bravúros előadásá­ban. Az elkoptatott jelzőért elné­zést kérek. Aki tudja, hogy a piano (halkan) instrukció nem egyenlő a technikai egyszerűség („könnyűség”) fogalmával, az meg­bocsát. A lemez nyitó és záró darabjai (Urbi et orbi; Vexilla regis pro­deunt) Liszt római korszakából valók (A gregorián korális és a romantika hangzásvilágának cso­dás ötvözetei ezek. Vagy mintha a liturgikus unisono szinte magától bomlana-telítődne dús hangzatok­­ká!) A zeneszerző ekkorra már megírta nagy szimfonikus költe­ményeinek javát, 1862-ben befe­jezte a Szent Erzsébet legendáját. Két gyermekének halála és utolsó szerelméhez, Wittgenstein herceg­nőhöz fűződő kapcsolatának fel­bomlása után egyre magányosabb, s a hetvenes évtized depressziós­ válságai haláláig nyomot hagynak a lelkében. Az 1869-cel kezdődő utolsó életszakasz (amikor Róma, Budapest és Weimar között utaz­gat, eleget téve hol belső alkotói, hol pedig szervezői és pedagógusi kötelezettségeinek. ..zeneszerzési szempontból ... a legizgalmasabb, mert minden korábbinál jövőbe­­mutatóbb” — írja Legány Dezső (Vigilia, 1986/9., 650. p.), aláhúzva­­megerősítve a szakirodalom ide­vágó megállapításait. Ezért is fon­tos, hogy a hetvenes-nyolcvanas évek híressé lett opuszai mellett megismerjük a hasonló keletű, ám eddig néma műveket Például az alig másfél perces Resignacione-t, melynek finom modulációi, késlel­tetett ismétlései, kompozíciós le­­zár(hat)atlansága a lemondás han­gulati (és már-már szellemi) ka­rakterét formázzák a zene anya­gával. A Merengés (Accueille­­ment) első hangzatai még újabb „szerelmi álmokat” sejtetnének, aztán egy afféle visszavonó har­móniafelbontás, újabb , újabb ál­­lítani­ akarások, és megint a visz­szavonások... A feltünedező sze­rény dallam is mintha csak a me­rengés tényéig jutna — mégis: a mű egy létállapot tisztán érzéki­­érzületi „általánosíthatóságának” gyönyörű példája. Miféle program­zene ez? Szakmásan szólva: van-e igazából szavakkal kifejezhető han­­gulatterve? Nem tudom. Liszt me­ditációjának egyetlen motívuma talán épp az, amire Szentkuthy Miklós így kérdez: „Hogy lehet az embernek egy benyomása, s utá­na egy másik...?” Végül még egy opuszt hadd em­lítsek a tízből, a Raabe-jegyzék szerinti 73-as Sanda Dorothea-t. A vértanúságon, a halálon diadal­maskodó hit, a hit-abszolútum „szilárd könnyűsége” árad ebből a miniatűrből A triola-füzérkék­­b."­ épülő hangkatedrális csúcsain, csipkézetén táncol a dallam, végül egyedül marad (a díszítés ritmi­­kailag azonosul vele): szelíd győ­zelem . . . Liszt útja a h-moll szonátától a Csárdás macabre-ig s a Mefisztó­­keringőkig: a huszadik századi ze­ne talán legfontosabb irányhatá­rozója Ám az efféle bölcselmeket hadd ne hallja most az egyszerű zenerajongó: kivált ha olyan mű­veket ismerhetett meg mint ami­lyenek Az ismeretlen Liszt sorozat első lemezének darabjai — a zenei rendező Mátyás János szavaival: „Olyan ember lelkének tükörké­pei, aki magányos monológjaiban a lét végső, nagy kérdéseihez ér­kezik, vagy eleve azokat teszi fel, s úgy néz szembe a múlandóság­gal és a felfoghatatlan, örökkévaló Léttel a tűnő élet értelmét, miért­jeit keresve, mintha önmagának gyónna...” Az ismeretlen Liszt Film Hanglemez ÉLET ÉS ÍZ IRODALOM

Next