Élet és Irodalom, 1986. július-december (30. évfolyam, 27-52. szám)
1986-09-26 / 39. szám - Császár Tamás: A fekete bugris • kép (13. oldal) - Megyesi Gusztáv: Nénó • televíziókritika • Gyémántpiramis, rendező Rajnai András (13. oldal) - Zöldi László: Mi, hatvannyolcasok? • filmkritika • A Nagy Generáció, rendező András Ferenc (13. oldal) - Csajka Gábor Cyprian: Az ismeretlen Liszt • hanglemezkritika • Az ismeretlen Liszt c. Hungaroton-sorozat (13. oldal)
Császár Tamás: A fekete bugris MEGYERI GUSZTÁV: Televízió Nénó Nem szeretnék a jövő évezredeiben élni. Láttam a Gyémántpiramis című tévéprodukciót (rendezte Rajnai András), amely a jövő évezredek egyikében játszódik, s mondhatom, nem várt borzalmak várnak az emberiségre. Most nem is arról van szó, hogy igazoltatáskor lángszóróval a kézben kérik majd a személyi iratokat, vagy, hogy bármikor kommunikációs morzsát (!) szórhatnak az ember mellszőrzetére, ha visszabeszél egy művészettörténésznek, és még csak nem is arról, hogy a jövő évezredek legintelligensebb számítógépére a Kontakta gyár színes műanyag kapcsolói lesznek fölszerelve — ezeket még csakcsak kibírja az utánunk következő mutáció. Hanem a füttyögés. Hogy minden, de minden elképzelhető tárgy, amely a jövő évezredek emberiségét volna hivatott szolgálni, folyamatosan és rendületlenül füttyög, amihez csak hozzányúlnak, az minimum bipbip jeleket ad ki magából. Mágneses bilincset csatolnak a kézre, a bilincs füttyög. Kábítólövedéket eresztenek az áldozatba, a lövedék: bip-bip. Főhős lányt csókol: fütty-fütty. Tud-e így élni normális ember? Hogy aztán a legváratlanabb pillanatokban azért elcsendesedjen az univerzum, s Képessy József hangja töltsön be teret és időt, úgy mint számítógép. Igen szomorúak lennének tudósaink, ha megtudnák, bármennyire megfeszülnek is, hogy létrehozzanak valami maradandó produktumot, a jövő emberfajzata egyedül csak Képessy József hangját lesz hajlandó felhasználni, az összes létező komputer az ő hangján szólal meg, hol egészen lelassítva, hol meg középsebesen. Megszólalhatna persze B. Tóth László hangján is az utókor szuperszámítógépe, ám Rajnai András, mint az általa megteremtett füttyögős fantasztikumban általában, úgy ebben is következetes, csakis Képessy. Nem is tudom, miért éppen a füttyögést említem, amikor a villózást is említhetném. Mert a jövő évezredeiben amiként füttyög, úgy villózik is minden. A komputer, ha be van kapcsolva, ha nincs, villog, pislog és hunyokol. Nem létezhet ember, aki mögött előbb-utóbb ki ne gyulladna valamilyen lámpa, bármit csinál is. Ami azután különös atmoszférát teremt. Sőt, tízpercnyi villózás (plusz füttyögés) akár komoly asszociációt is elindíthatna a nézőben. Csakhát éppen itt van a baj- Hogy én e század gyermeke vagyok, ráadásul a Vas Gereben utcából. Az jut eszembe a szakadatlan füttyögésről, hunyákolásról, hogy valahogyan nem attól fantáziadús és lenyűgöző egy produktum az ember szemében, hogy időnként nagyokat sípol. Mint ahogy józan perceinkben sem aszerint minősítünk mondjuk egy rádióműsort, hogy mekkora varázsszemet szereltek a készülékre. Úgy rémlik, mintha a produktum színvonalára más tényezőkből következtetne a földhözragadt átlagpolgár. Ami pedig az aszszociációt illeti, én már a szomszéd tizenkét éves gyermekét is nehezen viselem el, midőn kibekapcsolgatott elemlámpával rója a köröket naphosszat az udvaron, rohamkocsit utánozva, hogy nénó, nénó. Mindezzel nem állítom azt, hogy Rajnai András öncélúan nénózik, fölöslegesen megmozgatva ezzel az izgatott pirotechnikusokat, lézereseket, továbbá a produkciót segítő Kontakta gyárat, valamint Sasvárit, a hangtechnikust. A permanens nénózásnak megvan a maga jól kigondolt funkciója, azon túl persze, hogy legyen valami, ami kitöltse a rendelkezésre álló műsoridőt. Rajnai a visszafogásos módszerrel operál, ami anynyit tesz, hogy félórákon át semmi felfogható nem történik a képernyőn. Szkafanderes színészek lopóznak macskaléptekkel egy oxigénmentes bolygón, időnként lángra lobbannak és belezuhannak az oxigénmentes bolygó oxigéndús patakjába, míg a továbblopózók eljutnak a légzsilipig, ahol torkuk szakadtából ordítani kezdenek, mert ott van a Gömb, amely ráfeszül a kultúra minden hagyatékát információs kódként tároló gyémántpiramisra, hogy aztán annak csúcsáról gördüljön alá valami erőt sugárzó optimizmus. Amely szerint a jövő évezredekben elsősorban szimpatikus biztonsági emberek fogják benépesíteni az addigra már totális demokráciától forgó földgolyót. Lesznek, persze, gonosz professzorok is, akik mindent elkövetnek, hogy megszerezzék a gyémántba kódolt totális kultúrát, ám a biztonságiak az emberiség jól felfogott érdekében ezt erőnek erejével megakadályozzák: ott is marad a kultúra az oxigénmentes bolygón. Igaz, ez különösebben senkit sem érdekel, mert mindenki a maga dolgával van elfoglalva, ide-oda nenezik a csillagok között, a főjárőr két néne között magáévá teszi a biztonsági alkalmazottat, ezzel a totális demokrácia kontinuitása is biztosítva van, úgyhogy rend és fegyelem költözik az univerzumba, mindörökké, fütty-fütty. 1935. SZEPTEMBER 21. ZÖLDI LÁSZLÓ: Mi, hatvannyolcasok? Idősebb évjáratú kollégámmal együtt jöttünk ki a moziból. Azt kérdezte, hogy ennyire csökött, szétesett volna a harmincasok nemzedéke? Majd azt is megkérdezte, hogy mennyire érzem hitelesnek A Nagy Generáció című filmet? Hiszen, ugye, András Ferenc rendező és író-alkotótársa, Bereményi Géza az úgynevezett hatvannyolcas nemzedéket próbálta megrajzolni. Az első élmény hevében nem szívesen mondok véleményt, aludni kell rá egyet, érdemes ismét megnézni a filmet, utána átgondoltabban lehet értelmezni a látványt. Most is csak anynyit válaszoltam az apámnyi korú kollégámnak: nem biztos, hogy a negyvenhez közeledők csököttek volnának, elvégre éppen ennek a generációnak két sikeres tagja szánta el magát a közérzet rajzra. Különben sem éreztem találva magam. Az új magyar film csak látszólag szól róluk, már nem egészen fiatalokról és még nem egészen öregekről. Van benne egy árulkodó jelenet. Cserhalmi György, aki egy hazalátogató disszidenst jelenít meg, a régi barátok között produkáltatja a lányát. És Marylou, az amerikai kamasz, hibás kiejtéssel, de folyékony magyarsággal sorolja, hogy annak idején hol játszott a Sankó, hol énekelt a Komár és hol gitározott a Faragó Judy, kik adták a műsort a Metró klubban, és milyenek voltak azok a Vigyázó Ferenc utcai bulik. A távolról jött tinédzser mindent pontosan tud, apja beleszuggerálta a saját múltját. Valójában azonban nem sokat ért az egészből. Sőt az Egészből, az aranykorból, amikor a határok megnyíltak körülöttünk, a hatvanas évekbeli lázakból és forrongásokból, amelyekről oly izgalmasan tudósít például Vámos Miklós Félnóta című regénye. Mindarról, ami 1968 előtt és után történt a Vigyázó Ferenc utca környékén. Lám, írás közben én is belelkesedem. Úgy ütöm egymás mellé a betűket, mintha ott lettem volna a Metró-klubban és a többi kultikus helyen. Hasonlót éltünk át mi is, a fővárostól száz kilométerre, talán még azt is megtanultuk, hogy hol játszott a Sankó. De nekem például A NAGY GENERÁCIÓ közös élményköréhez nincs több közöm, mint a filmbéli kamasznak, aki a lányom lehetne. És mint jó néhány százezer korosztályi társamnak. A nemzedéki nosztalgia ugyanis csalóka. Manapság azt hisszük, hogy annak idején ugyanazt és ugyanúgy éltük át, holott nagyon is rétegezettek, más élményűek voltunk. Sankó, Komár, Judy, no és, persze, a Vigyázó Ferenc utca csak néhány ezer budapesti tizenéves közös élménye volt. Mi, többiek, a túlnyomó többség, hallottunk róluk harangozni, ám a visszamenőlegesen kitalált nemzedéki múltat csak utólag sajátítottuk el. Ez a népes generáció akkor kezdett együttrezegni, amikor a beat-kultúrát a felnőtt társadalom morogva, gondterhelten engedte be az állami kultúra sáncai mögé. Az ország legeldugottabb sarkában is fogható televízió, táncdalfesztivál, fáj-fájfáj-fáj-fáj minden csoók. A Nagy Generáció című film „nemzedéki” üzenetét fenntartásokkal fogadom. A csaknem kétórás film legöszszetettebb figuráját Eperjes Károly jeleníti meg. Ő a balek, akinek az útlevelével Cserhalmi György kijut Bécsbe, akinek a feleségét hetenként többször megszeretgeti a másik barát, az itthoni milliomos (Koltai Róbert kölcsönzi neki a személyiségét), ő az, aki mindenkinek segít és mindig vereséget szenved, mert erkölcsi génjei a vereségre vannak bekódolva. Eperjes harmincas színész, korban többé-kevésbé megfelel a mostani filmben játszott figurának, csakhogy ... Eljátszotta már ugyanezt a dalekot a Bereményi Géza rendezte történelmi kollázsban (A tanítványok), Erdőss Pál Visszaszámlálás és Szomjas György Könnyű testi sértés című mozidarabjában is. 1940, 1968, 1980—1981, 1985. A balekség, úgy látszik, történelmi kategória, nemcsak a hatvannyolcas nemzedéket jellemzi. Márpedig, ha az érdeklődő néző egy feltűnően tehetséges színész jóvoltából kortalanítja — és kortalaníthatja is — az örök balekot, akkor A Nagy Generáció alkotói sem hagyhatták figyelmen kívül a hatáslélektani sajátosságot. Annál kevésbé, mert ha András Ferenc nemzedéki vallomást akart volna kicsiholni negyvenhez közeledő hőseiből, akkor leplezetlen kommerszet forgat. Vagyis „rámegy” a hatásra. S ami ezzel egyet jelent: rövidre zárja a cselekményt, elvágja a szálakat, tekintet nélkül arra, hogy mi, nézők esetleg igényeljük az érzékletes választ, mi is történt a frissiben megismert típusokkal, mi lett a további soruk? Megint csak egy árulkodó mozzanat. A disszidens — akit a budapesti Puskin-mozi plakátja úgy harangoz be, hogy Egy amerikás itthon keresi a szerencsét —, szóval Cserhalmi György igyekszik megjátszani a csekonicsot, noha szegény, mint a templom egere. Hazai találmányra fáj a foga, a film második részében feltalálót keres. A zöldmetszést nézi ki magának, vagyis azt az eljárást, amelyet jól ismerhetünk az ÉS Ilyen gazdagok vagyunk? -vitájából. Pontosan érzékelhető az alkotói szándék: abban a társadalmi közegben, ahol a zöldmetszés meg a hozzá hasonló találmányok elsikkadnak, az átlagosnál és szükségesnél több a megrekedt vállalkozó Végigcsináltam a találmányi vitát, sok feltalálót ismertem meg — a legtöbbjük nem voltharmincas. Vállalkoztak, kísérleteztek, olykor még győztek is, sok mindennel próbálkoztak, ám a nemzedékesdi eszükbe sem jutott. A film ott siklik félre, hogy a zöldmetsző-hajkurászás majdnem teljesen fölösleges. Elvégre nem az a kérdés, hogy a negyvenhez közeledő amerikás odakint miért nem vitte semmire, hanem az, hogy a kamaszlányát sikerül-e itthon hagynia. De bármennyire kitérő is az utolsó háromnegyed óra, törvényszerűen következik abból, hogy a rendező nem feltétlenül generációs üzenettel akarja untatni a nézőket. A forgatókönyvíró Bereményi Gézával és a nem sokkal idősebb operatőrrel, Ragályi Elemérrel együtt modellizálja az össztársadalmi csökötteket és balekokat. Miután azonban mindahányan negyven körüliek, természetes, hogy a modellizáláshoz szükséges élményeket saját előéletükből veszik. Innen a hatvannyolcasság látszata, innen a nemzedéki vallomás látszata. A Nagy Generáció érdekes, sőt, nagyon érdekes, de nem igazán jó film. Hiányérzetem abból fakad, hogy nem eléggé nemzedéki és nem eléggé kommersz. Mint például András Ferenc ezt megelőző vállalkozása, a Dögkeselyű. A taxizó mérnökről, arról a Cserhalmi Györgyről magamra ismertem. Még az is felötlött, hogy a mi Vigyázó Ferenc utcánkat minek nevezték a fővárostól száz kilométerre. CSAJKA GÁBOR CYPRIAN: Felavatták a Liszt Ferenc emlékmúzeumot. Liszt-muzsika szól a rádióból. Liszt-koncerteknek örvendezhet a zeneszerető közönség. Nemzetközi érdeklődés kíséri a Liszt-versenyt. S az „örök vándor”, a „titán zongorász”, a „kölni Amphion” stb. közé berobban a legújabb, az ismeretlen Liszt. Az életmű csúteljesítményeit, a művészi pálya fordulatokban gazdag, sokfelé cikázó menetét — nem szólván az idő és közízlés kényeztette repertoárdarabokról —, ha mégoly vázlatosan és pontatlanul, lexikonok nélkül is felidézhetjük. Nem vagyok szakember. Engem a modern atonális, kvázi-tonális, dodekafón stb. muzsikát előlegező, a Debussyt, Bartókot, s másokat inspiráló Liszt Ferenc személyében a személyiség, művekben feltárulkozó „magja” is érdekel. Egy szerelmekben és kolostorokban, utazókocsikban és fejedelmi udvarokban, tévedésekben és forradalmakban izzóvacogó élet háromnegyed évszázada. Egy művész sorsának, művének teljessége — a mindig megvalósíthatatlan sorsprogramnak az ő esetében mégis oly izgalmasan szép, emberhez méltó befejezetlensége. Az ismeretlen Liszt című Hungaroton-sorozat első lemeze tíz zongoraművel ajándékozza meg a közönséget. A szó szoros értelmében ajándék ez: tíz kis remekmű, Lantos István bravúros előadásában. Az elkoptatott jelzőért elnézést kérek. Aki tudja, hogy a piano (halkan) instrukció nem egyenlő a technikai egyszerűség („könnyűség”) fogalmával, az megbocsát. A lemez nyitó és záró darabjai (Urbi et orbi; Vexilla regis prodeunt) Liszt római korszakából valók (A gregorián korális és a romantika hangzásvilágának csodás ötvözetei ezek. Vagy mintha a liturgikus unisono szinte magától bomlana-telítődne dús hangzatokká!) A zeneszerző ekkorra már megírta nagy szimfonikus költeményeinek javát, 1862-ben befejezte a Szent Erzsébet legendáját. Két gyermekének halála és utolsó szerelméhez, Wittgenstein hercegnőhöz fűződő kapcsolatának felbomlása után egyre magányosabb, s a hetvenes évtized depressziós válságai haláláig nyomot hagynak a lelkében. Az 1869-cel kezdődő utolsó életszakasz (amikor Róma, Budapest és Weimar között utazgat, eleget téve hol belső alkotói, hol pedig szervezői és pedagógusi kötelezettségeinek. ..zeneszerzési szempontból ... a legizgalmasabb, mert minden korábbinál jövőbemutatóbb” — írja Legány Dezső (Vigilia, 1986/9., 650. p.), aláhúzvamegerősítve a szakirodalom idevágó megállapításait. Ezért is fontos, hogy a hetvenes-nyolcvanas évek híressé lett opuszai mellett megismerjük a hasonló keletű, ám eddig néma műveket Például az alig másfél perces Resignacione-t, melynek finom modulációi, késleltetett ismétlései, kompozíciós lezár(hat)atlansága a lemondás hangulati (és már-már szellemi) karakterét formázzák a zene anyagával. A Merengés (Accueillement) első hangzatai még újabb „szerelmi álmokat” sejtetnének, aztán egy afféle visszavonó harmóniafelbontás, újabb , újabb állítani akarások, és megint a viszszavonások... A feltünedező szerény dallam is mintha csak a merengés tényéig jutna — mégis: a mű egy létállapot tisztán érzékiérzületi „általánosíthatóságának” gyönyörű példája. Miféle programzene ez? Szakmásan szólva: van-e igazából szavakkal kifejezhető hangulatterve? Nem tudom. Liszt meditációjának egyetlen motívuma talán épp az, amire Szentkuthy Miklós így kérdez: „Hogy lehet az embernek egy benyomása, s utána egy másik...?” Végül még egy opuszt hadd említsek a tízből, a Raabe-jegyzék szerinti 73-as Sanda Dorothea-t. A vértanúságon, a halálon diadalmaskodó hit, a hit-abszolútum „szilárd könnyűsége” árad ebből a miniatűrből A triola-füzérkékb." épülő hangkatedrális csúcsain, csipkézetén táncol a dallam, végül egyedül marad (a díszítés ritmikailag azonosul vele): szelíd győzelem . . . Liszt útja a h-moll szonátától a Csárdás macabre-ig s a Mefisztókeringőkig: a huszadik századi zene talán legfontosabb irányhatározója Ám az efféle bölcselmeket hadd ne hallja most az egyszerű zenerajongó: kivált ha olyan műveket ismerhetett meg mint amilyenek Az ismeretlen Liszt sorozat első lemezének darabjai — a zenei rendező Mátyás János szavaival: „Olyan ember lelkének tükörképei, aki magányos monológjaiban a lét végső, nagy kérdéseihez érkezik, vagy eleve azokat teszi fel, s úgy néz szembe a múlandósággal és a felfoghatatlan, örökkévaló Léttel a tűnő élet értelmét, miértjeit keresve, mintha önmagának gyónna...” Az ismeretlen Liszt Film Hanglemez ÉLET ÉS ÍZ IRODALOM