Élet és Irodalom, 1986. július-december (30. évfolyam, 27-52. szám)

1986-09-26 / 39. szám - Koltai Tamás: Polgári szobaszínház • színikritika • Csáth Géza: Janika, rendező Fodor Tamás, szolnoki Szigligeti Színház (12. oldal) - Wellner Albert: rajza • kép (12. oldal) - Szőcs Géza: Nekrológ • vers (12. oldal) - Szekrényesy Júlia: Nyilas Misi - mindhalálig • színikritika • Móricz Zsigmond: Légy jó mindhalálig, rendező Békés András, Nemzeti Színház (12. oldal) - Vadas József: A nehézség nem mentség • képzőművészet-kritika • Szentgyörgyi Kornél, Vigadó Galéria (12. oldal)

KOLTAI TAM­ÁS: Van A Janikában, Csáth Géza méltatlanul elfelejtett darabjában egy jelenet, amely minden kétsé­get kizáróan árulkodik szerzőjé­nek drámaírói képességeiről. Az apa, akinek a színen meg sem je­lenő címszereplő kisgyerek halot­tas ágya mellett vágják a szemé­be, hogy nem is ő az apa, kirak­ja az ebédlőasztalra — a húsleves és a vörösbor mellé — a fiúcska játékait. Egy hajó, egy automobil és egy kis csacsi. Részei a leltár­nak: a tárgyakat Pertics Jenő azért vette lajstromba a vér sze­rinti apa ajándékairól, hogy téte­lenként visszaadja a kiköltözésre felszólított házibarát szobabérlő­nek, felesége szeretőjének. Jó em­ber ez a Pertics. Megsiratta a Ja­nikát, amikor még azt hitte, hogy az ő gyereke, és megsiratja most is, amikor már tudja, hogy nem volt az övé. Szavaiban jogos szem­rehányás, jogos fájdalom és jogos önérzet. S mellé egy kis megköny­­nyebbülés. Nem a gyerekét vesz­tette el, csak a felesége lett hűt­len. Ettől némi fölényt, sőt dia­dalt érez a másik kettővel szem­ben. Azért persze sajnálja őket, hiszen közös gyászuk van. De kö­zös bűnük is. A hajó, az automo­bil és a kis csacsi a temetés nap­ján, az ebédlőasztalon részvétbe burkolt tetemre hívás ... A Janika tele van ilyen rejtett kegyetlenséggel. Csáth Géza — nemhiába pszichiáter — pontos megfigyelő és remek diagnoszta. Drámai érzéke is bámulatra mél­tó; tudja, mit kell kimondani és mit elhallgatni. A naturális való­ságot injekciózza drámai helyzet­té. Mesterien késleltet; az első rész fojtott feszültsége az oda­bent zajló haláltusa és az idekint lappangó családi konfliktus egy­idejűségéből adódik. De ez csak hosszú expozíció a fanyar, bánato­san groteszk második részhez: a józan kompromisszumok tragiko­médiájához. A gavallér szobabér­lő mint független nőt már nem vállalja nála idősebb szeretőjét. A férj önérzete is csökken némi vö­rösbortól és barna sörtől. Kiderül, hogy a legjobb, ha minden úgy marad, mint eddig; a gyerekeknek anyára van szükségük, a házas­párnak lakbérre, a férjnek a meg­szokott, csiszolt szélű poharakra, a hervadó szépasszonynak imádó­ra, a házibarátnak kényelmes vi­szonyra. A botrány amilyen hir­telen pattant ki, olyan gyorsan el is simul. Csak egy kis kesernyés szájíz marad utána. Szikár mondatok, erős atmosz­féra, a puhán járó cselédség je­lentőségteljes, ám lefedett gesz­tusai ... Ennyi erény elég volt ahhoz, hogy a kontraszelekcióban utolérhetetlen magyar színház csalhatatlan érzékkel háromne­gyed évszázadon át ne vegyen tudomást A Janikáról. A szolnoki Szigligeti Színház most fölfedezte a frissiben odaszerződött Fodor Tamás jóvoltából. Fodor mint rendező a rafinált belső terek szakértője; nem meglepő, hogy Csáth darabjához a szobaszínhá­zat és Antal Csaba kipróbált dísz­lettervezői tehetségét választotta. Tapétázott előszobán keresztül ju­tunk a nézőtérre, amely egyben játéktér is: Perticsék ebédlője. A naturalizmus működő­ konvenció­ját — képzeletünkben az előszo­bás ajtók mögött a lakás folytató­dik — csak feszélyező jelenlétünk enyhíti: körülvéve a szereplőket, testközelbe férkőzünk a drámához. Mindamellett kínos, hogy­ itt va­gyunk, vissza kell fojtani lélegze­tünket, nehogy észrevegyenek. Itt minden zörejnek és minden moz­dulatnak jelentősége van. Az óra­ütésnek, a telefonvonal „másik végén” jól érthetően cirpelő em­beri hangnak, az evőeszközök csörrenésének, a barna sör hab­zásának, egy körülcuppogott csir­kecombnak. Direkt jó, amikor a megfelelő pillanatban beugat az utcáról egy civil kutya. Fodor tudja, hogy a színészi je­lenlétből kell fölépülnie az elő­adásnak. Az elhallgatások és a csöndek feszültségéből. Sietve vál­tott pillantások és félbetört gesz­tusok koreográfiájából, aminek mi, nézők illetéktelen tanúi vagyunk. A játék természetes közege a le­lepleződő intimitás, stílusa pedig a stílus megszüntetése, a bensősé­ges és folyamatos színészi létezés. Nem az „eszköztelenség”, az iste­nért! Kézdy Gyöngy a hátával is játszik, amikor kényelmetlenül, kínlódva leülne a receptet író or­vos háta mögé, a slemil „bocsá­nat, hogy élek” láthatatlan pozí­ciójába. Kézdy alakítása az előadás rit­ka nagy élménye. A figura alko­tójához méltóan lélektanilag föl­boncolja, kicédulázza, belülről át­világítja és diagnosztizálja Pertics Jenőt, hogy aztán a vizsgálat eredményét csodálatos könnyed­séggel úgy nyújtsa át nekünk, mint bonyolult jellemet. Pertics­­nek, ahogy Kézdy játssza, min­den megnyilvánulása őszinte, őszintén aggódik, őszintén gyá­szol, őszintén háborodik föl, őszintén szenved — és ez a csupa őszinte jóság tele van kicsinyes­séggel, önzéssel, gyöngeséggel. Még a szerénysége is émelygős. Még a fájdalma is siránkozó. Még a szemrehányásába is önsajnálat vegyül. Ahogy a megrázkódtatás közben pénzügyeket és két nap szabadságot intéz, ahogy saját er­kölcsi magaslatáról megalázza az „elbukottat”, ahogy több érzelem­mel viseltetik egy üvegpohár, mint a felesége iránt — mindez tökéletes portré a derék hivatal­nokról és a gondos családapáról. Külön bravúr, ahogy Kézdy föl­építi a hosszú részegjelenetet, tech­nikai tökéllyel, de úgy,­hogy el is tünteti a technikát, miközben a karaktert fokozatosan kibontja. Az előadás egészben véve ko­moly minőség, de nem hibátlan. A kisebb szerepek alakítói sok­kal jobbak, mint legtöbb „híres” színházunkban, amelyek büszkék régi realista hagyományaikra, de kevésbé jók annál, mint amilyen­nek a rendezői szándék szerint lenniük kellene. (Kivétel Gombos Judit és Csorba I. Sándor.) Finom, intelligens játékkal szolgál Dobák Lajos, a háziorvos szerepében. Koós Olga kiválóan igazította al­katához a mama kissé másképp rajzolt alakját, rideg polgári elő­kelőségen átszűrt, szigorú, ke­mény vonásokkal ruházva föl. Nem egészen sikerült az áthaso­­nulás a házibarát Boér Kálmánt játszó Tóth Józsefnek. Alapegyé­nisége elüt az előírt figurától; jó­val alacsonyabb termetű a Per­­ticsnét játszó Bajcsay Máriánál, merevsége inkább feszélyezettsé­­get, mintsem feszültséget sugall, úgy érezzük, logikus volna, ha szerelmi kapcsolatában kompen­zálna, de erre nincs utalás sem a megírt szerepben, sem a színé­szi játékban, így viszont alul mo­tivált marad a férfi és a nő köz­ti viszony, nem érezzük meg a gyermekét valószínűleg jobban imádó férfi kicsit kívülálló, rezig­nált fölényét szeretőjével szemben, és a nő kétségbeesetten kapaszko­dó vad szenvedélyét; a hiányt Bajcsay egyébként érzékeny ala­kítása is megsínyli. Mindez kapcsolatban lehet azzal is, hogy a rendező, úgy tetszik, szándékosan nem a groteszk felé élesíti a játékot, ellenkezőleg, le­fojtja, a helyzet keserű kilátásta­­lanságát, a beletörődés szomorú­ságát hangsúlyozza. Nincs ked­vünk nevetni, talán magunk is túlságosan gyakran egyezünk ki a körülményekkel. Polgári szobaszínház Weilner Albert rajza SZEKRÉNYESY JÚLIA: Nyilas Misi - mindhalálig A világirodalom kiemelkedő gyermekszereplői — például Twist Olivér, Tom Sawyer, Copperfield Dávid, Nemecsek Ernő vagy éppen Nyilas Misi — nem tűrik az érde­mi kritikát. Ezeket a gyermekáb­rázolatokat hódolat illeti meg, nem bírálat. Zsebkendőnket telesírjuk,­­tenyerünket véresre tapsoljuk, akárhányszor csak színpadra, film­re kerülnek, tekintet nélkül arra, ki játssza az örökké hatásos gyer­mekfőszerepet, ki rendezte, ki ál­modta újjá a szóban forgó műve­ket. Joggal tehetjük mindezt, hisz ösztöneinkben is érezzük, itt nem igazi gyerekekről szól a mese. Ha­nem csalódott, szomorú felnőttek nosztalgiájáról. A megtett írók a tiszta emberi eszményekhez való hűségükről vallanak, ami egyet je­lent azzal, hogy szeretnék hinni, még mindig, olyan tiszták, mint amilyen tiszták sohasem voltak. És miért is kellett volna annak lenniük. Effélék csak a begyepe­sedett felnőttek tudatában élnek. Az egészséges gyermek tudja, vagy inkább érzi: a gyarlóságok nélküli ember unalmas sterilitás­a bár­mennyire is megható. A Nemzeti Színház évadnyitó be­mutatóként tűzte műsorára Móricz Zsigmond egyik leghíresebb, leg­többet játszott színművét, melyet az író Légy jó mindhalálig című regényéből készített. Békés András rendezése rendkívül igényes és modern. Ezenkívül arról is tanús­kodik: Békés András lelkében is tanyázik az abszolút tisztaság utá­ni vágy, melyet elődeihez hasonlóan a preparált gyermeki személyi­ségben igyekszik megtalálni. Így voltaképp most is felnőtt sérel­mekről szól a darab. Nyilas Misi eszköz, annak bemutatását szolgál­ja, hogy vannak harácsosok, rang­­kórságosak, úrhatnámok, vaskala­posok, és még ki tudja hányféle bűnös emberek. Az író, a rendező kiemelt gyermekszereplőjével azo­nosul, azzal a Nyilas Misivel, aki erkölcsileg sértetlenül gázol át a mocskon, földre szállt angyalként él e szörnyeteg világban. Mindezt szívesen elfogadnánk, még sírni is szeretnénk az eseten, a gondunk csupán az, hogy csöppet túljátsza­­tik. Ez talán a rendezés túlbuzgó­ságából következik. Szegény Nyi­las Misit még sohasem láttuk eny­­nyire stréber kisfiúnak, mint a mostani nemzeti színházi előadá­son. Ez — többek között — követ­kezhet a modern dramaturgiából. A Légy jó mindhalálig sem kerül­hette el a sorsát, áttették flash back dramaturgiába, ami magya­rul annyit jelent, hogy visszafelé kezdődik a darab. Jelen esetben ez azzal jár, hogy Nyilas Mihály ül­döztetésével indul az előadás, majd mintegy mártír­ gyermek látomása­ként értesülünk a valódi történé­sekről. Ez a mozzanat kétségtele­nül modernizálja a darabot, de megfosztja még maradék gyerme­ki bájától is. Békés András rende­zése olyan erkölcsi magaslatokba hajszolja a hőst, hogy ez megaka­dályozza bárminemű emberi gesz­tus közvetítésében. Ez annál is sajnálatosabb, mert egy igen fiatal színésznőt győztek meg arról, hogy ő minden idők Nyilas Misije. Kerekes Éva sajnos — nem csoda — ezt el is hiszi. Alakítása nagyon rossz, nagyon mesterkélt. Beszéde valamely mű­vi nyelvjárási szokást imitál. Ta­lán még nem késő figyelmeztet­nünk a színésznőt: más úton kel­lene járnia. Egyébiránt az előadás legkellemesebb, leghitelesebb sze­replői a budapesti Harlekin Gyer­­m­ekszínpad tagjai voltak. Nem kellene félnünk attól: Nyilas Mi­sit is eljátszhatná valamelyik kis­fiú. Nem föltétlen szükséges ra­gaszkodnunk ahhoz: Nyilas Misi női szerep. Ha ettől elszakadnánk, tán gyermekelképzelésünk is való­ságosabb lenne. ÉLET ÉSj® Színház SZŐCS GÉZA: NiKROló, HÁT MEGÉRKEZETT, DOKTOR ÚR, ISTEN HOZTA, MI HÍR A TÖBBIEKRŐL — EZT HALLJA ODAATRÓL, A KÜSZÖBÖN TŰLRŐL HALLJA, SZEMBŐL, S A HÁTA MÖGÜL MÁS HANG KÉRLELI, MONDOGATJA: IME ELTELT AZ ELET, BÉLA BÁCSI, ÉS NEM TUDUNK BESZELNI, HIÁBA MOST MÁR MINDEN, AHOGY PÉLDÁUL HIÁBA VÁRJA HIÁBA VÁRJA VISSZA A BÉLA BÁTYÁM FEHÉR VOLKSWAGENJÉT AZ ALSÓSZÖCSI ORTODOX PAP LEÁNYA — EZT HALLJA, HÁTULRÓL VALAHONNAN — ÉS MEGINT. VALAHOGY SZEMBŐL: HÁT ISTEN HOZTA, DOKTOR ÚR, MI HÍR A FÖLDIEKRŐL — ÉS EGYRE MIND REKEDTEBB A MÁSIK. ...S NEM ÉR ANNYIT A VILÁG MINDAHÁNY NEKROLÓGJA AMENNYI EGYETLEN RÖVID FÉLÓRÁS FÖLTÁMADÁS VOLNA, EGY FÉLÓRÁS FÖLTÁMADÁS — DE A FEHÉR HAJÚ, CSODÁS DOKTOR ÚR, DOKTOR BOLLOBÁS NEM PILLANT HÁTRA MÁR, NEM LÁTJA: OSTROM, JÉGESŐ ÉS FÜST A HALLÓJÁRATOKBAN ÉS RONCSOLT, NÉMA GÉGEFŐ. VADAS JÓZSEF: Képzőművészet A nehézség nem mentség Volt olyan időszak, amikor bá­torság kellett ahhoz, hogy valaki absztrakt képet fessen. Azután megkezdődött a harc az irányzat egyenjogúsításáért. Végül megértük a nonfiguráció divatját. S immár tudjuk: a formátlanság nem azo­nos a megformálatlansággal, az el­vontság a semmitmondással. Az absztrakció kivételes összpontosí­tást kíván. A legkisebb mellébe­szélés vagy fegyelmezetlenség is megbosszulja magát Erre a ne­hézségre int két kiállítás. Szentgyörgyi Kornél az elmúlt öt év munkájáról számol be a Vigadó Galériában. A hetvenéves festő nevét az ötvenes években is­merte meg a közönség. Azóta nem kis fordulatot vett a pálya, de sajnos, ez az út most nem látható. Így nekünk kell elmondani: az a fajta nonfiguráció, amit Szent­györgyi művel, nem egyedülálló. A szakmai közéletben vezető sze­repet játszó, fiatalabb festők sora­­— Gerzson Pál, Csík István, Óvári László — fordult valamikor a hatvanas évtizedben a korábban tiltott gyümölcs felé; kezdett már­­már absztrakt képeket festeni. Ve­lük tart Szentgyörgyi Kornél is. Hogy milyen meggondolásból, azt legfeljebb sejteni lehet. A ta­lálgatás nem a kritika dolga, az eredmény azonban minősíthető. Egyfajta következetlen — tárgyi elemekkel vegyített — nonfigura­tív festészet jött létre. Olykor ma­gukon a műveken, egészében az életművön belül keveredik ez a kétfajta alkotói módszer Nem üt­közik, nem ad szintézist, hanem egymás hatását gyengíti. Ezért hat tákoltnak a szerkezet, kimódolt­­nak a színvilág, vegyesnek a for­marend. Konkrétabbra fordítva: a ku­­bisztikusan szabdalt mértani ido­mok közül egyszer­ csak emberi testek villannak elő, ezáltal össze­­kuszálódik a tér, a fejek pedig ér­telmetlenül billegnek a számukra idegen háttér előtt. Nem szakmai hibák ezek; a festő éppenséggel bravúrosan egyesíti ezt a két szfé­rát. Mint ahogy a különböző szí­neket is nagy leleménnyel fino­mítja, csakhogy összehangolódja­nak. Az optika törvényei szerint, ez a művelet sikeres Az átszelle­­mültség, az emelkedettség azon­ban, amit ezek a Paul Klee reb­­benékeny vízióit idéző témák kí­vánnak, hiányzik a művekből. Czinke Ferenc, akinek grafikai életműve az Ernst Múzeumban sorakozik, tisztában van az efféle vállalkozás buktatóival. Talán az a tíz év segítette, amennyivel fia­talabb Szentgyörgyi Kornélnál. Czinke pályája ugyanis a hatva­nas évtizedben indult. Abban az időben az absztrakciót még bizal­matlanság övezte, amikorra azon­ban művészete beért, a mozgalom már fénykorát élte. Ezért nem csatlakozott hozzá előbb, és ezért merített belőle utóbb mégis. A gesztusfestészet ösztönös formái éltetik kemény foltokkal és len­dületes vonalakkal szabdalt drá­mai felületeit. Ez a tobzódó elevenség stiláris jellegzetességből idővel eszmei ve­zérszólammá vált. Főként az olyan kompozíciókban (például a Bar­tóknak tisztelgő lapokon), ahol a grafikusnak nincs látvánnyal áb­rázolható közvetlen valóságélmé­nye. Czinke­ rokonszenves követ­kezetességgel tartózkodik attól, hogy népművészeti díszítőelemek­ből fejlesszen nonfigurációt. A folklórból kiindulva, maga alkot motívumokat, amelyeket aztán a mai művészet törvényei és a saját élményei szerint érlel tovább. Czinkét gyakran teljesen magá­val ragadja a felületek játéka Er­ről tanúskodik a Kiskirály, a Táj, vagy az Ünnep, amelyek kompo­zícióját akár absztraktnak is mondhatnánk. Még több az olyan munkája, ahol, Szentgyörgyihez hasonlóan, a lendületes vonalak örvényébe kapcsol egy-egy egyér­telmű motívumot: állatot, virágot. Napot A legemlékezetesebbek azonban azok a lapjai (ilyen a Radnóti-illusztráció). a v­iccében épp fordítva: a vehemencia kap­csolódik a művész által megörökí­tett látványhoz. Az azonosíthatóság, természete­sen, nem érdem. Az új lapok, amelyek a múzeum nagytermében sorakoznak, azt mutatják: Czinke konkrétabb, mint valaha Mégis valami furcsa érzelmeskedés szű­rődik ki e művekből. S mintha a grafikus az önállóságából is ve­szített volna: Dienes. Nagy Gábor szálkásan ironizáló piktúrájának hatása érződik Szinte poentírozza azok jellezetességeit Az agyon ékesített kompozíciók és a túlra­finált színezésű darabok közül a szerényebbek emelkednek ki. Azok amelyek sejtelmes szűksza­vúságukban is kifejezőek. IRODALOM 1986. SZEPTEMBER 26.

Next