Élet és Irodalom, 1987. január-június (31. évfolyam, 1-26. szám)

1987-01-02 / 1. szám - Szabó György: Önképzőkör. Pirandello meg a „Ragtime Budapest Band” • XIX. Pirandello emlékkonferencia, Agrigento (3. oldal) - Gáyor Tibor: Változó szélben • kép (3. oldal) - Beke Kata: Édes gyerekeim, (3. oldal)

SZABÓ GYÖRGY. ^ || ^ ^ ^ ^ ^ ^ ^ ^ — Pirandello meg a „Ragtime Budapest Band” — Nincs szüksége külön reklámra ennek a fiatalokból álló honi ze­nakarnak, azt a fajta muzsikát csinálja, mely Sztravinszkij meg Bernstein keze nyomán ma már igazán nem tekinthető idegennek még a koncerttermekben sem. És most, ha jól tudom, reneszánszát éli, újjászületését a nagy vissza­vágyódásban: megél hát az együt­tes nélkülem is. Csak összetalálkozásunk történe­te fantasztikus. Van tehát ez a band, magyarul (és itt a szó kedves értelmét ve­gyük) ez a remek banda, nagybő­gővel, trombitával, bendzsóval, meg ami illik, és az Agrigento-i Jolly Hotel nagytermében — egy tudományos ülésszakot lezárva — vidám füttyszóval előadja a cipő­pucoló dalát, ami annyit tesz, hogy zenélés közben ki-ki lekapja to­­pánikáját, és kefével dörzsöli. A dolog azért fantasztikus, mert ez a szálloda Agrigento egyik új ne­gyedében van, vagyis Szicilia szi­getének délnyugati csücskén, majdnem a tengernél (a túlpart: Afrika). A város egyébként görög alapítású, az ókorban Empedoiklész élt itt, Pindarosz lelkendezett róla, és a mi Széchenyi Istvánunk, 1819- ben erre gyalogolván, élete leg­szebb helyének mondta. Áll is né­hány templom a védfalon, kétezer éve. Mármost, a templomok meg a­ tenger közt Lankák. Ezek egyikén (úgy hívják: Káosz) valamelyik tanyára húzódtak ki a pestisjár­vány elől szülei Pirandellónak. Most emlékmúzeum ez az épület, a parton meg­ egy pinca alatti sziklába, a nagy olasz író hamvai vannak befalazva. Agrigento tehát Pirandello szü­lővárosa. Tizenkilencedszer rendez' konferenciát' emlékére. És a Rag­time Budapest Band ' azért' lett ideszállítva, hogy az ötven éve el­halálozott mesternek szentelt nem­zetközi ülést ünnepélyesen bezárja. Pirandellóhoz méltó ötlet. A zseniális öregúr, aki a Nobel­­díj után oly hamar elhalálozott, és végrendeletében meghagyta, senki ne temesse, senki ne gyá­szolja, elég lesz meztelenül becsa­varni őt egy lepedőbe, s elégetni, aki tehát (ha jól következtetek mindebből) elég keserűen távozott az álszentségre alapozott világból, most nyilván örül, hogy nem ke­gyeleti dalok zengenek. Nem ide­gen tőle sem a meghökkentő tár­sítás: Madam­a Pace — a kerítőnő — alakját (és ez forradalmi nagy pillanata a huszadik század szín­házának) végül is a fogasra akasz­tott kalapok idézik meg a Hat szerep szalonjában. Ez a zene rá­adásul talán az ifjúságát hozza vissza. Annak a fiatalságnak, mely most zsúfolásig tölti a termet, egy ritmusra mozog a széken,­­sőt kis csoportot bocsátván ki magából, összefogózva végigtáncol a székek között Mondom, a Pirandello-emlékülés negyedik napján. Magyar párhuzamot erre a jele­netre nem tudok találni. Talán, ha ne adj isten, Örkénynek rendezné­nek egyszer valahol ilyesmit, hosz­­szan elemezve darabjait, talán ott (ó, nem a Tudományos Akadémián, de valami vándorgyűlésen) ugyan­így fel lehetne léptetni mondjuk a Z'Zi Labor­t, a vele dolgozó re­mek paraszti asszonykórussal. Ör­kény is meg lenne elégedve. Csakhogy még a túlvilági sze­meivel se láthatna ő a teremben egyetlen odatévedt diákot sem. Itt meg hétszázötven van! Nem­csak a szigetről, gimnazisták, de Bolognából, Firenzéből, Rómából. A repülőgépen egész leányosztály utazott velünk az olasz fővárosból ide. Hétszázötven fiatal, tanáros­tul, és ugyanúgy szállodákban el­helyezve, mint a tizennégy nem­zet ideküldött professzora, meg a sajtó, színészek. Végig is ülték az előadásokat délelőttönként becsü­lettel. Nyolc hónappal ezelőtt kap­ták meg, mi lesz a téma. („Drá­ma-szöveg és színreállítás”.) Ha volt előre megírt előadás, annak szövegét is. Pályázat lett meghir­detve idevágó kérdésekről: kis csoportok alakultak, négyen-öten, valamelyik tétel kidolgozására. Kezükbe kapták a bibliográfiát. Most kiosztják a díjakat: a leg­jobb szakdolgozatra, a legjobb kö­zépiskolai munkára. (Utóbbiból kettőszáztizenöt készült az idén Ebből három nyert. Igaz, lírában, de összesen négymilliót.) Dicsőség ez tanárnak, diáknak. Olyan a hangulat az eredményhir­detésén, mint egy futballsta­dionban. (És erre jön aztán a rag­time.) Másodszor vagyok jelen ennél az eseménynél. Másodszor szorul össze a szívem, ó, ha ezt otthon is látnák! Szerencsére itt forgat most (a három olasz stáb, meg a nyugatnémetek mellett) a Magyar Televízió kis csoportja is, ami annyit tesz, hogy Török Ilona és Bánhegyi István­ dokumentum­­film készül Pirandello szülőföldjé­ről, nem maradhat ki belőle ez sem. Éppen csa­k epizód, persze, ahogy a diákok előremennek a díjért Ahogy nyilatkoznak, egy­két mondatot. Egyikük kémikus lesz, a másik — meglehet — ke­reskedő. Az irodalmárkodás nyil­ván megmarad ifjúkori kalandnak. De megmarad! Aminthogy Pirandello neve is. Meg a modern színházból is vala­mi, tekintve, hogy a szülőháznál sátor volt felállítva, ezer személy­re. És ebben sorra léptek fel a honi társulatok. Bárki szülő vagy pedagógus utá­na gondolhat: nem akármilyen dolog ez! A költségek természetesen itt is összevarázsolódna­k valahogy. Ez nem Amerika, se Svédország. A jegyet jobbára a küldő város ta­nácsa fizeti, beszáll az iskola, a tartomány, a kutatóintézet. A dí­jak mögött: valamelyik könyvki­adó. De nemcsak pénz kérdése ez. A felkészítésé is, kulturálisan. Hogy a gyerekek mégiscsak végig­hallgassanak egy sor — igazán magas szintű — rendhagyó iroda­lomórát. Hogy valami azért meg­ragadjon a fejükben. Hogy örülje­nek egy jó eladásnak a sátorszín­házban. Kérdezzenek bele a kon­ferenciába, ha úgy tetszik. Min­denesetre ilyesfélék járjanak az eszükben, és nemcsak — teszem azt — a sörözés. (Itáliában, jel­zem, nincsen részeg, se fiatal, se öreg.) Mielőtt olyan vád érne, melyet néhány évtizeddel korábban „nyu­­gat-majmolónak” mondtak, hadd tegyem hozzá rögtön: persze ná­lunk is van tudományos ülésszak, magemlékező konferencia, amint­hogy iskolai kirándulás is. Csak a kettő valahogy soha nem találko­zik össze. Nálunk (talán német hagyomány ez) túl nagy a távol­ság a tudós pódiuma, meg a hall­gatóság, még inkább a diákság kö­zött. Nem hallottam olyasmiről, hogy — mondjuk — egy Madách­­konferenciát színházban, s néhány gimnáziumi osztály jelenlétében rendeztek volna. Vagy Kassák-vi­­taülést, mondjuk, Kölcseyt, Tóth Árpádot. Pedig mi akadálya lehetne en­nek? Költekezni egyébként még eb­ben a pénzszűkében is tudunk. Van kirándulás, meg ott van pél­dául a ballagás. Új ruha, bankett, miegymás — ha összeadjuk, kijön­ne belőle akár egy két-háromna­­pos út még az adriai Velencébe is. Örök élményül. De nem: kivagyiságunkban azt hisszük, a gyereknek egy ankosz­­tüm kell, meg hasábburgonya, to­csogó zsírban, rántott szelettel. A tetejébe: pezsgő. Pálinka. Ettől lesz érett a magyar! Holott az ifjúság: a kíváncsiság. Az utazás A világ felfedezése. A szépség megragadásának és be­gyűjtésének ideje. A szellem gyö­nyöre. íme, a Ragtime Budapest Band kilenc fiatalja: szabadidejé­ben nekivág toronyiránt a mező­nek, átgyalogol a történelmi temp­lomok völgyén be az óvárosba vagy tíz kemény kilométert, iz­zasztó napsütésben. Szicíliában most érik a narancs. Kihagyhatták volna ezt a kalandot? Idehaza, s körülöttünk közelebb is vannak pompás, tájak, városok, életművek, kultúrák. Csak igény kell rá, hogy a magunk műveltsé­gébe — emberségébe — építsük, amit lehet. . Édes gyerekeim, újra meggyújtottuk a fényeket a karácsonyfán, kiosztottuk az ajándékokat, örültünk egymásnak és a vakációnak, örültünk, utol­jára. Ti újra csak nagy-nagy fát akartatok, én újra csak hiába morogtam, hogy nem érdemes akkorát, itthagyjuk és elszárad, ne nyúzzátok a szüleiteket ezért is, és ne essetek már megint úgy neki a szaloncukornak, mint az óvodások, de persze, hogy neki­estek. Az is meglehet, hogy nek­tek van igazatok, és négy gimna­zista­ évetek nagy-nagy kará­csonyfái sokáig zöldellnek és ragyognak bennetek. Hiszen ott van már a kis kék szalag mindannyiunk köpenyén, kabátján. 1983—1987. Szép, su­dár fiatal hölgyek, fiatal férfiak lettek a kis nyuszikból, akik olyan megszeppenten ültek a tornateremben. Igen, a tornateremben. Mert az I. c-nek nem volt osztályterme. Aztán a rajzterembe kerültünk, hónapokra. Aztán megírtam ezt az ÉS-ben, ki is vonult az isko­lába a rákövetkező munkanapon a Hivatal vezérkara, hogy fele­lősségre vonjanak érte, de­­hát csak azt lehet megijeszteni, aki megijed. Lehet, hogy ezért is kaptuk meg hamarabb az osz­tálytermet? Nem tudom. Ütött­­kopott volt, persze, hiszen ebben a patinás budai gimnáziumban lassan térdig járunk a patinában Kiaggattunk ezt meg azt, nagy­­nagy posztert is akartatok, szü­leitek pedig nemcsak megvenni segítettek, hanem felragasztani is. Aztán harmadikban kifestettük az osztályt. Nem akartam. — Vannak, akik azért kapják a fi­zetésüket, hogy fenntartsák-kar­­bantartsák az iskolákat! — De hát nem csinálják — feleltétek ti. — Az az ő dolguk — mond­tam zordan, s csak magamban tettem hozzá: ne tetszettek volna elvenni az iskola gazdasági ön­állóságát, nagyszerű gazdasági vezetőnket, mit hadakoztunk el­lene hiába. És kétségbeejtett a perspektíva, hogy az én szakmai irányításommal festessék ki az osztályt, hogy hányan esünk le majd a létrákról. Aztán újra csak születtek egyike segített rajtunk, festőtanuló­kkal, s mi vasárnap délelőtt lelkesen takarítottunk. Aztán bevittem a festékszámlát a Hivatal hivatalának kihelyezett részlegébe, s ott azt mondták: nem fizetik ki, mert lekéstük a határidőt. — Micsoda? Határidőt szabtok arra, hogy más végezze el a munkátokat? — mondtam mérgesen, aztán legyintettem, le­gyintett szüléttek amaz egyike is. Aztán negyedikben beázott az osztály. Vagy egy négyzetméte­ren, a mennyezettől a falig, és csöpög a víz a padlóra, ha esik az eső, és terjed széltében-hosz­­szában, már a vakolat mállik és penészedik a fal hajlata. A tetőt mégsem csinálhatják meg a szü­léttek, s az új Oktatási Törvény sem alkalmas szigetelésre, sajnos. Nem vettünk hát részt a dekorá­ciós versenyben, noha egyetlen napra el lehetett volna éppen takarni a szégyent valamivel. De nem akartuk eltakarni, nem a mi szégyenünk. Remélem, ezt a tanulságot is elviszitek magatokkal. Hogy tisz­tességgel tegyétek a dolgotokat, máskülönben nincs jogotok arra, hogy azt várjátok másoktól is; s hogy, ne végezzétek el lelkesedés­ből, ingyen azt a munkát, amit mások a fizetésükért sem végez­nek el, mert ezzel csak a jóra való restségüket tápláljátok. Az iskola, mint tudjuk, az életre nevel. Bizonyára többen kapták föl a fejüket, hogyhogy nem az osz­tályfőnök akarata dönt? De hát minálunk demokrácia van, athé­ni módra — és nem „demokra­tizmus”, mert nem tudom, mi az — és tartózkodni sem szabad. Mert már elsős­­orotokban elfo­gadtátok Szolón törvényét: „Aki a városban támadt belviszály esetén nem áll ki egyik fél mel­lett sem, polgárjogaitól megfosz­­tassék és a közösségből kizáras­­sék." Az osztályfőnök csak vég­szükségben veszi át a hatalmat. Abbahagyatja például a focizást a kiránduláson, nehogy lemarad­junk a hajóról, aztán persze, hogy pont akkor késik a hajó és félórát darvadozunk a kikötőben, az élet már csak ilyen. Belviszályok voltak is, lesznek is. Feltehetően odavágom még néhányszor az osztálynaplót a tanári asztalhoz, mert bizony meg kell veszni tőletek néhanap, édes gyerekeim. Olykor bizonyá­ra tőlem is, de hát így van ez az emberi kapcsolatokban. A jelen­legi, múlandó szereposztás elfed­ni látszik azt a tényt, hogy em­beri voltunkban egyenrangúak vagyunk, noha a tanítás-tanulás­­nevelés-nevelődés gyakran oly nagyképűen, olyan leegyszerűsí­tetten emlegetett folyamatában az a legfontosabb, hogy emberi kapcsolatok szövevénye. A gyé­mántot gyémánttal csiszolják, az embert emberrel — mondja a régi bölcsesség. Remélem, később is vállaljátok a konfliktusokat, s mert kénye­sek vagytok egyéniségetekre, vé­leményetekre, szabadságotokra, tiszteletben tartjátok a másokét is, nagyvonalúan és toleránsan. És nem felejtitek el, hogy amit Versailles-ban 1789 augusztusá­ban megfogalmaztak — „A sza­badság annyit jelent, hogy min­dent szabad, ami másnak nem árt ” — sokkal több, mint csupán tananyag. Egyénisége az osztályoknak is van, hogy mennyire, azt csak mi tudjuk kollégáimmal. Hogy a tiétek olyan, amilyen, hogy sze­retitek egymást, hogy van humo­rotok, hogy végül is mindent nagyszerűen megcsináltok, bár mindig az őskáosszal kezditek, hogy soha nem hazudtatok ne­kem — mindezt elsősorban szü­léiteknek köszönöm. Szerencsém volt velük, veletek. Nektek is kö­szönöm, hiszen tizennégy-tizenöt éves korától maga neveli önma­gát az ember, mindenki más leg­feljebb segít neki; egyre inkább maga felel magáért. Különben is: nyakatokon a felnőttállapot, visz­­szavonhatatlanul. Egyébként éppen ezért morgok a legtöbbet: gyerekesebbek vagy­tok a korotoknál. Milyen keser­vesen zokogott néhányatok pél­dául, mert nem a ti jelöltetek lett a diákigazgató a fordított napon! Pedig még csak tétje sem volt a játéknak. És milyen ma­gától értetődően mondtátok, „hát igen, nem tudunk veszíteni”, hogy „ezért van annyi öngyilkos Magyarországon, mert mi ma­gyarok nem tudunk veszíteni”, bukott szabadságharcaink-forra­­dalmaink emlegetéséről már nem is beszélve. Éktelenül dühös let­tem, észrevehettétek. Jó, tudom, a felnőtt társadalom is egyre in­­fantilisabb. A televízióban is sűrűn hallható, hogy kis ország, kis nemzet, mit is akarunk mi, hogy már megint nem dolgozunk eleget, még mindig több kenye­ret és krumplit eszünk, mint zöldséget és gyümölcsöt, már megint mennyien halunk meg, nekünk aztán hiába beszél a Hajdú János. A történelemköny­veitek jobbára gondosan ellep­leznek mindent, amire büszkék lehetünk, és felnagyítják minden hibánkat; az irodalomkönyveitek tele vannak elidegenedéssel és értékzavarral. Hány csatornán, milyen hajszálereken szivárog a tudatotokba mindannak az ellen­kezője, am­­it mi az iskolában mondunk és képviselünk? De akkor is: ilyen kevésre be­csülitek magatokat? Hogy nem tudunk, és kész? Pedig meg kell tanulnotok ele­gánsan veszíteni, mert igazi ku­darcok is várnak rátok, ahol ko­moly a tét. És: elegánsan győzni. Az a nehezebb. Ugyan, ki har­coljon a bőrötökért, egyetlen éle­tetekért, ha ti magatok nem? A körülmények soha nem voltak idilliek ezen a világon, de az ember választhat: vagy ura lesz a sorsának, vagy rabszolgája. Harmadik eset nincsen. S ha nem választ, csak sodródik, ak­kor biztosan a rabszolgája lesz. Szeretném, ha ... De nem foly­tatom. Még ünnepi hangulatban vagyok. Gondolom, segítettetek vásárolni, takarítani, sütni-főzni. Aztán becsomagoltátok az aján­dékaitokat, titokzatos arccal sün­dörögtetek a lakásban, beleszi­matoltatok a süteményszagú, fe­­nyőszagú, titokszagú karácsonyi levegőbe. Talán nálatok is meg­esett a Nagy Karácsonyi Vesze­kedés a készülődés lázában, va­lami apró szamárság miatt? Nincs jelentősége, elmúlik. Aztán, gondolom, felragyogott az otthoni karácsonyfa, ne röstelljétek, ha meghatódtatok. „Mert megmarad a hit, a remény, a szeretet, ez a három, de köztük legnagyobb a szeretet.” Vannak közöttetek néhányan, akiknek ez az este fájdalmas is volt, mert nagyon hiányoztak azok az eltűnt, kedves arcok. Emlékezzetek rájuk. Nem baj, ha fájt. Bennetek jelen vannak. Ab­ban például, ahogyan szólítlak benneteket, az én gimnazista­éveim Dini bácsija él. Adjátok majd tovább, édes gyerekeim. Boldog új esztendőt kíván mindannyiatoknak, szüleiteknek, testvéreiteknek, barátaitoknak osztályfőnökötök. Béke Kata 1587. JANUÁR 2.

Next