Élet és Irodalom, 1987. január-június (31. évfolyam, 1-26. szám)
1987-01-02 / 1. szám - Szabó György: Önképzőkör. Pirandello meg a „Ragtime Budapest Band” • XIX. Pirandello emlékkonferencia, Agrigento (3. oldal) - Gáyor Tibor: Változó szélben • kép (3. oldal) - Beke Kata: Édes gyerekeim, (3. oldal)
SZABÓ GYÖRGY. ^ || ^ ^ ^ ^ ^ ^ ^ ^ — Pirandello meg a „Ragtime Budapest Band” — Nincs szüksége külön reklámra ennek a fiatalokból álló honi zenakarnak, azt a fajta muzsikát csinálja, mely Sztravinszkij meg Bernstein keze nyomán ma már igazán nem tekinthető idegennek még a koncerttermekben sem. És most, ha jól tudom, reneszánszát éli, újjászületését a nagy visszavágyódásban: megél hát az együttes nélkülem is. Csak összetalálkozásunk története fantasztikus. Van tehát ez a band, magyarul (és itt a szó kedves értelmét vegyük) ez a remek banda, nagybőgővel, trombitával, bendzsóval, meg ami illik, és az Agrigento-i Jolly Hotel nagytermében — egy tudományos ülésszakot lezárva — vidám füttyszóval előadja a cipőpucoló dalát, ami annyit tesz, hogy zenélés közben ki-ki lekapja topánikáját, és kefével dörzsöli. A dolog azért fantasztikus, mert ez a szálloda Agrigento egyik új negyedében van, vagyis Szicilia szigetének délnyugati csücskén, majdnem a tengernél (a túlpart: Afrika). A város egyébként görög alapítású, az ókorban Empedoiklész élt itt, Pindarosz lelkendezett róla, és a mi Széchenyi Istvánunk, 1819- ben erre gyalogolván, élete legszebb helyének mondta. Áll is néhány templom a védfalon, kétezer éve. Mármost, a templomok meg a tenger közt Lankák. Ezek egyikén (úgy hívják: Káosz) valamelyik tanyára húzódtak ki a pestisjárvány elől szülei Pirandellónak. Most emlékmúzeum ez az épület, a parton meg egy pinca alatti sziklába, a nagy olasz író hamvai vannak befalazva. Agrigento tehát Pirandello szülővárosa. Tizenkilencedszer rendez' konferenciát' emlékére. És a Ragtime Budapest Band ' azért' lett ideszállítva, hogy az ötven éve elhalálozott mesternek szentelt nemzetközi ülést ünnepélyesen bezárja. Pirandellóhoz méltó ötlet. A zseniális öregúr, aki a Nobeldíj után oly hamar elhalálozott, és végrendeletében meghagyta, senki ne temesse, senki ne gyászolja, elég lesz meztelenül becsavarni őt egy lepedőbe, s elégetni, aki tehát (ha jól következtetek mindebből) elég keserűen távozott az álszentségre alapozott világból, most nyilván örül, hogy nem kegyeleti dalok zengenek. Nem idegen tőle sem a meghökkentő társítás: Madama Pace — a kerítőnő — alakját (és ez forradalmi nagy pillanata a huszadik század színházának) végül is a fogasra akasztott kalapok idézik meg a Hat szerep szalonjában. Ez a zene ráadásul talán az ifjúságát hozza vissza. Annak a fiatalságnak, mely most zsúfolásig tölti a termet, egy ritmusra mozog a széken,sőt kis csoportot bocsátván ki magából, összefogózva végigtáncol a székek között Mondom, a Pirandello-emlékülés negyedik napján. Magyar párhuzamot erre a jelenetre nem tudok találni. Talán, ha ne adj isten, Örkénynek rendeznének egyszer valahol ilyesmit, hoszszan elemezve darabjait, talán ott (ó, nem a Tudományos Akadémián, de valami vándorgyűlésen) ugyanígy fel lehetne léptetni mondjuk a Z'Zi Labort, a vele dolgozó remek paraszti asszonykórussal. Örkény is meg lenne elégedve. Csakhogy még a túlvilági szemeivel se láthatna ő a teremben egyetlen odatévedt diákot sem. Itt meg hétszázötven van! Nemcsak a szigetről, gimnazisták, de Bolognából, Firenzéből, Rómából. A repülőgépen egész leányosztály utazott velünk az olasz fővárosból ide. Hétszázötven fiatal, tanárostul, és ugyanúgy szállodákban elhelyezve, mint a tizennégy nemzet ideküldött professzora, meg a sajtó, színészek. Végig is ülték az előadásokat délelőttönként becsülettel. Nyolc hónappal ezelőtt kapták meg, mi lesz a téma. („Dráma-szöveg és színreállítás”.) Ha volt előre megírt előadás, annak szövegét is. Pályázat lett meghirdetve idevágó kérdésekről: kis csoportok alakultak, négyen-öten, valamelyik tétel kidolgozására. Kezükbe kapták a bibliográfiát. Most kiosztják a díjakat: a legjobb szakdolgozatra, a legjobb középiskolai munkára. (Utóbbiból kettőszáztizenöt készült az idén Ebből három nyert. Igaz, lírában, de összesen négymilliót.) Dicsőség ez tanárnak, diáknak. Olyan a hangulat az eredményhirdetésén, mint egy futballstadionban. (És erre jön aztán a ragtime.) Másodszor vagyok jelen ennél az eseménynél. Másodszor szorul össze a szívem, ó, ha ezt otthon is látnák! Szerencsére itt forgat most (a három olasz stáb, meg a nyugatnémetek mellett) a Magyar Televízió kis csoportja is, ami annyit tesz, hogy Török Ilona és Bánhegyi István dokumentumfilm készül Pirandello szülőföldjéről, nem maradhat ki belőle ez sem. Éppen csak epizód, persze, ahogy a diákok előremennek a díjért Ahogy nyilatkoznak, egykét mondatot. Egyikük kémikus lesz, a másik — meglehet — kereskedő. Az irodalmárkodás nyilván megmarad ifjúkori kalandnak. De megmarad! Aminthogy Pirandello neve is. Meg a modern színházból is valami, tekintve, hogy a szülőháznál sátor volt felállítva, ezer személyre. És ebben sorra léptek fel a honi társulatok. Bárki szülő vagy pedagógus utána gondolhat: nem akármilyen dolog ez! A költségek természetesen itt is összevarázsolódnak valahogy. Ez nem Amerika, se Svédország. A jegyet jobbára a küldő város tanácsa fizeti, beszáll az iskola, a tartomány, a kutatóintézet. A díjak mögött: valamelyik könyvkiadó. De nemcsak pénz kérdése ez. A felkészítésé is, kulturálisan. Hogy a gyerekek mégiscsak végighallgassanak egy sor — igazán magas szintű — rendhagyó irodalomórát. Hogy valami azért megragadjon a fejükben. Hogy örüljenek egy jó eladásnak a sátorszínházban. Kérdezzenek bele a konferenciába, ha úgy tetszik. Mindenesetre ilyesfélék járjanak az eszükben, és nemcsak — teszem azt — a sörözés. (Itáliában, jelzem, nincsen részeg, se fiatal, se öreg.) Mielőtt olyan vád érne, melyet néhány évtizeddel korábban „nyugat-majmolónak” mondtak, hadd tegyem hozzá rögtön: persze nálunk is van tudományos ülésszak, magemlékező konferencia, aminthogy iskolai kirándulás is. Csak a kettő valahogy soha nem találkozik össze. Nálunk (talán német hagyomány ez) túl nagy a távolság a tudós pódiuma, meg a hallgatóság, még inkább a diákság között. Nem hallottam olyasmiről, hogy — mondjuk — egy Madáchkonferenciát színházban, s néhány gimnáziumi osztály jelenlétében rendeztek volna. Vagy Kassák-vitaülést, mondjuk, Kölcseyt, Tóth Árpádot. Pedig mi akadálya lehetne ennek? Költekezni egyébként még ebben a pénzszűkében is tudunk. Van kirándulás, meg ott van például a ballagás. Új ruha, bankett, miegymás — ha összeadjuk, kijönne belőle akár egy két-háromnapos út még az adriai Velencébe is. Örök élményül. De nem: kivagyiságunkban azt hisszük, a gyereknek egy ankosztüm kell, meg hasábburgonya, tocsogó zsírban, rántott szelettel. A tetejébe: pezsgő. Pálinka. Ettől lesz érett a magyar! Holott az ifjúság: a kíváncsiság. Az utazás A világ felfedezése. A szépség megragadásának és begyűjtésének ideje. A szellem gyönyöre. íme, a Ragtime Budapest Band kilenc fiatalja: szabadidejében nekivág toronyiránt a mezőnek, átgyalogol a történelmi templomok völgyén be az óvárosba vagy tíz kemény kilométert, izzasztó napsütésben. Szicíliában most érik a narancs. Kihagyhatták volna ezt a kalandot? Idehaza, s körülöttünk közelebb is vannak pompás, tájak, városok, életművek, kultúrák. Csak igény kell rá, hogy a magunk műveltségébe — emberségébe — építsük, amit lehet. . Édes gyerekeim, újra meggyújtottuk a fényeket a karácsonyfán, kiosztottuk az ajándékokat, örültünk egymásnak és a vakációnak, örültünk, utoljára. Ti újra csak nagy-nagy fát akartatok, én újra csak hiába morogtam, hogy nem érdemes akkorát, itthagyjuk és elszárad, ne nyúzzátok a szüleiteket ezért is, és ne essetek már megint úgy neki a szaloncukornak, mint az óvodások, de persze, hogy nekiestek. Az is meglehet, hogy nektek van igazatok, és négy gimnazista évetek nagy-nagy karácsonyfái sokáig zöldellnek és ragyognak bennetek. Hiszen ott van már a kis kék szalag mindannyiunk köpenyén, kabátján. 1983—1987. Szép, sudár fiatal hölgyek, fiatal férfiak lettek a kis nyuszikból, akik olyan megszeppenten ültek a tornateremben. Igen, a tornateremben. Mert az I. c-nek nem volt osztályterme. Aztán a rajzterembe kerültünk, hónapokra. Aztán megírtam ezt az ÉS-ben, ki is vonult az iskolába a rákövetkező munkanapon a Hivatal vezérkara, hogy felelősségre vonjanak érte, dehát csak azt lehet megijeszteni, aki megijed. Lehet, hogy ezért is kaptuk meg hamarabb az osztálytermet? Nem tudom. Ütöttkopott volt, persze, hiszen ebben a patinás budai gimnáziumban lassan térdig járunk a patinában Kiaggattunk ezt meg azt, nagynagy posztert is akartatok, szüleitek pedig nemcsak megvenni segítettek, hanem felragasztani is. Aztán harmadikban kifestettük az osztályt. Nem akartam. — Vannak, akik azért kapják a fizetésüket, hogy fenntartsák-karbantartsák az iskolákat! — De hát nem csinálják — feleltétek ti. — Az az ő dolguk — mondtam zordan, s csak magamban tettem hozzá: ne tetszettek volna elvenni az iskola gazdasági önállóságát, nagyszerű gazdasági vezetőnket, mit hadakoztunk ellene hiába. És kétségbeejtett a perspektíva, hogy az én szakmai irányításommal festessék ki az osztályt, hogy hányan esünk le majd a létrákról. Aztán újra csak születtek egyike segített rajtunk, festőtanulókkal, s mi vasárnap délelőtt lelkesen takarítottunk. Aztán bevittem a festékszámlát a Hivatal hivatalának kihelyezett részlegébe, s ott azt mondták: nem fizetik ki, mert lekéstük a határidőt. — Micsoda? Határidőt szabtok arra, hogy más végezze el a munkátokat? — mondtam mérgesen, aztán legyintettem, legyintett szüléttek amaz egyike is. Aztán negyedikben beázott az osztály. Vagy egy négyzetméteren, a mennyezettől a falig, és csöpög a víz a padlóra, ha esik az eső, és terjed széltében-hoszszában, már a vakolat mállik és penészedik a fal hajlata. A tetőt mégsem csinálhatják meg a szüléttek, s az új Oktatási Törvény sem alkalmas szigetelésre, sajnos. Nem vettünk hát részt a dekorációs versenyben, noha egyetlen napra el lehetett volna éppen takarni a szégyent valamivel. De nem akartuk eltakarni, nem a mi szégyenünk. Remélem, ezt a tanulságot is elviszitek magatokkal. Hogy tisztességgel tegyétek a dolgotokat, máskülönben nincs jogotok arra, hogy azt várjátok másoktól is; s hogy, ne végezzétek el lelkesedésből, ingyen azt a munkát, amit mások a fizetésükért sem végeznek el, mert ezzel csak a jóra való restségüket tápláljátok. Az iskola, mint tudjuk, az életre nevel. Bizonyára többen kapták föl a fejüket, hogyhogy nem az osztályfőnök akarata dönt? De hát minálunk demokrácia van, athéni módra — és nem „demokratizmus”, mert nem tudom, mi az — és tartózkodni sem szabad. Mert már elsősorotokban elfogadtátok Szolón törvényét: „Aki a városban támadt belviszály esetén nem áll ki egyik fél mellett sem, polgárjogaitól megfosztassék és a közösségből kizárassék." Az osztályfőnök csak végszükségben veszi át a hatalmat. Abbahagyatja például a focizást a kiránduláson, nehogy lemaradjunk a hajóról, aztán persze, hogy pont akkor késik a hajó és félórát darvadozunk a kikötőben, az élet már csak ilyen. Belviszályok voltak is, lesznek is. Feltehetően odavágom még néhányszor az osztálynaplót a tanári asztalhoz, mert bizony meg kell veszni tőletek néhanap, édes gyerekeim. Olykor bizonyára tőlem is, de hát így van ez az emberi kapcsolatokban. A jelenlegi, múlandó szereposztás elfedni látszik azt a tényt, hogy emberi voltunkban egyenrangúak vagyunk, noha a tanítás-tanulásnevelés-nevelődés gyakran oly nagyképűen, olyan leegyszerűsítetten emlegetett folyamatában az a legfontosabb, hogy emberi kapcsolatok szövevénye. A gyémántot gyémánttal csiszolják, az embert emberrel — mondja a régi bölcsesség. Remélem, később is vállaljátok a konfliktusokat, s mert kényesek vagytok egyéniségetekre, véleményetekre, szabadságotokra, tiszteletben tartjátok a másokét is, nagyvonalúan és toleránsan. És nem felejtitek el, hogy amit Versailles-ban 1789 augusztusában megfogalmaztak — „A szabadság annyit jelent, hogy mindent szabad, ami másnak nem árt ” — sokkal több, mint csupán tananyag. Egyénisége az osztályoknak is van, hogy mennyire, azt csak mi tudjuk kollégáimmal. Hogy a tiétek olyan, amilyen, hogy szeretitek egymást, hogy van humorotok, hogy végül is mindent nagyszerűen megcsináltok, bár mindig az őskáosszal kezditek, hogy soha nem hazudtatok nekem — mindezt elsősorban szüléiteknek köszönöm. Szerencsém volt velük, veletek. Nektek is köszönöm, hiszen tizennégy-tizenöt éves korától maga neveli önmagát az ember, mindenki más legfeljebb segít neki; egyre inkább maga felel magáért. Különben is: nyakatokon a felnőttállapot, viszszavonhatatlanul. Egyébként éppen ezért morgok a legtöbbet: gyerekesebbek vagytok a korotoknál. Milyen keservesen zokogott néhányatok például, mert nem a ti jelöltetek lett a diákigazgató a fordított napon! Pedig még csak tétje sem volt a játéknak. És milyen magától értetődően mondtátok, „hát igen, nem tudunk veszíteni”, hogy „ezért van annyi öngyilkos Magyarországon, mert mi magyarok nem tudunk veszíteni”, bukott szabadságharcaink-forradalmaink emlegetéséről már nem is beszélve. Éktelenül dühös lettem, észrevehettétek. Jó, tudom, a felnőtt társadalom is egyre infantilisabb. A televízióban is sűrűn hallható, hogy kis ország, kis nemzet, mit is akarunk mi, hogy már megint nem dolgozunk eleget, még mindig több kenyeret és krumplit eszünk, mint zöldséget és gyümölcsöt, már megint mennyien halunk meg, nekünk aztán hiába beszél a Hajdú János. A történelemkönyveitek jobbára gondosan ellepleznek mindent, amire büszkék lehetünk, és felnagyítják minden hibánkat; az irodalomkönyveitek tele vannak elidegenedéssel és értékzavarral. Hány csatornán, milyen hajszálereken szivárog a tudatotokba mindannak az ellenkezője, amit mi az iskolában mondunk és képviselünk? De akkor is: ilyen kevésre becsülitek magatokat? Hogy nem tudunk, és kész? Pedig meg kell tanulnotok elegánsan veszíteni, mert igazi kudarcok is várnak rátok, ahol komoly a tét. És: elegánsan győzni. Az a nehezebb. Ugyan, ki harcoljon a bőrötökért, egyetlen életetekért, ha ti magatok nem? A körülmények soha nem voltak idilliek ezen a világon, de az ember választhat: vagy ura lesz a sorsának, vagy rabszolgája. Harmadik eset nincsen. S ha nem választ, csak sodródik, akkor biztosan a rabszolgája lesz. Szeretném, ha ... De nem folytatom. Még ünnepi hangulatban vagyok. Gondolom, segítettetek vásárolni, takarítani, sütni-főzni. Aztán becsomagoltátok az ajándékaitokat, titokzatos arccal sündörögtetek a lakásban, beleszimatoltatok a süteményszagú, fenyőszagú, titokszagú karácsonyi levegőbe. Talán nálatok is megesett a Nagy Karácsonyi Veszekedés a készülődés lázában, valami apró szamárság miatt? Nincs jelentősége, elmúlik. Aztán, gondolom, felragyogott az otthoni karácsonyfa, ne röstelljétek, ha meghatódtatok. „Mert megmarad a hit, a remény, a szeretet, ez a három, de köztük legnagyobb a szeretet.” Vannak közöttetek néhányan, akiknek ez az este fájdalmas is volt, mert nagyon hiányoztak azok az eltűnt, kedves arcok. Emlékezzetek rájuk. Nem baj, ha fájt. Bennetek jelen vannak. Abban például, ahogyan szólítlak benneteket, az én gimnazistaéveim Dini bácsija él. Adjátok majd tovább, édes gyerekeim. Boldog új esztendőt kíván mindannyiatoknak, szüleiteknek, testvéreiteknek, barátaitoknak osztályfőnökötök. Béke Kata 1587. JANUÁR 2.