Élet és Irodalom, 1987. július-december (31. évfolyam, 27-52. szám)

1987-10-02 / 40. szám - Weinacht Péter: rajza • kép (13. oldal) - Kozma György: Tetoválás • kiállítás • Magyarországi tetoválások, Fényes Adolf-terem (13. oldal) - Zöldi László: Képregény • filmkritika • Napló gyermekeimnek, rendező Mészáros Márta (13. oldal) - Bor Ambrus: Például Pécs • rádiókritika • Tea hármasban. Riporter: Petress István, szerk. Benedikty Béla (13. oldal)

Weinacht Péter rajza TETOVÁLÁS Csodálkozva nézem a Fényes Adolf-teremben (a pesti Rákóczi úton) a Magyarországi tetoválások című, novemberig tartó kiállítást: nagy, színes diák, combok, vállak, lábak. Rajtuk — video és fekete-fehér — tablók régi népi tetoválási motívumokról: katonákon kettős kereszt, bosnyák asszonyok csuklóján kereszt, kis körrel. A látvány szinte nyomasztó, mint a néprajzi kiállítások nemritkán, az embernek azt kell éreznie, hogy ó, szegény nép — hiába értesülünk a katalógusból (a Forrás különszáma), hogy Széchenyinek, Károlyinak, Horthynak, Égen Erwin Kischnek is volt tetoválása; a képeken megszomorított, megnyomorított arcok. (Kisch leírja saját tetoválását: „a mandarin halántékába görbe kardot döftek, ennek díszes markolatán lepke kuporog, a halott szájára rálógatták a copfját, a halántékából vér csepeg, véres a nyak metszett síkja is, csakúgy vörösült a copf szalagja.” Aztán így folytatja: „Életem legszebb tetoválását Horthy admirálison láttam — a zöldben-aranyban pompázó sárkány beborította mellkasa bal felét... Testének még egy másik helyén is” volt tetoválás, írja Kisch. A magyar néprajzi gyűjtés rendkívül érdekes, de talán mert a legegyszerűbb rabokat lefényképezni (már Lombroso is gyűjtötte a tetoválást, noha elítélőleg nyilatkozott róla) vagy mert nálunk a tabuk miatt kriminalizálódott a tetoválás — valahogy túlhangsúlyozódik a dolog bűnös volta. Ott, a képen, ijedt arcú, fürdőnadrágos ember válláról Sztálin nézi a labdázókat. Annak a kopasznak a mellén: Lenin arcképe. A következő házon felirat: „Állítsátok meg a világot, ki akarok szállni!” A kép előtt pohos, középkorú, alacsony homlokú látogató kiabál feleségének, aki tátott szájjal bámul egy pillangóval díszített farpofát: „A szemetek ... aszonygya állítsátok meg a világot... Hogy rúgnák ki az ilyet a...bal” Rendkívül érdekes viszont a kis tárlókban, apró képeken elhelyezett — szinte becsempészett — nemzetközi anyag. Kínai, maláj, japán egész test minták. Az egyik képen férfi nemiszerv — egy tányérra helyezve — hogy jól látsszon a kétoldalúra tetovált szárnyacska. A pillangók, a szárnyak, a geometrikus minták a világ legtávolibb sarkaiban is hasonlítanak gyakran — hiszen a lélek ősi képalkotó törvényei és a fizika törvényei (kézzel, bőrre, tűvel) együtt hozzák létre ezeket az ábrákat. Mindenütt, különösen ahol a zsidó-keresztény -mohamedán tiltás a testi élvezetekre, a saját test érintésére nem érvényesül, létezik tetoválás: körülbelül ötszázmillió ember számára a tetoválás nem bűnös önmegbélyegzés, hanem „testdíszítés”, a művészet egyik ága, olyasmi, mint máshol a fodrászat. A kiállítás mellékinformációja tehát az, hogy szerte a világban boldogan tetováltatják magukat maláj és japán házi- s asszonyok, sok száz millióan. A kiállítás hangsúlyos alapközlése viszont az, hogy Magyarországon csak néhány elvetemült rab törődik azzal, hogy szép minták legyenek a bőrén. Kell legyen valami közös vonás a trópusok és a börtönök között: talán mind a kettő olyan hely — ellentétben az összes többivel —, ahol van ideje az embernek leülni és a köldökét nézni. Kozma György 1337. OKTÓBER 2. ZÖLDI LÁSZLÓ: Mészáros Márta már túl volt a Napló gyermekemnek világsikerén, amikor bemutattak neki. Külföldi fesztiválon futottunk össze, barátságosan nyújtott kezet és kellemes hangon kérdezte: „Maga az a kritikus, aki olyan rossz kritikákat ír?” Azt válaszoltam neki: „Maga az a rendező, aki olyan rossz filmeket csinált?” Ezzel, a lovagiasság szabályai szerint, elintéződött az ügy. Ő jelezte, hogy emlékszik elmarasztaló soraimra — volt szerencsém öt vagy hat filmjéről szomorkásan meditálni —, én pedig a „csinált” múlt idejű alakjával azt érzékeltethettem, hogy módosult az oly sokáig ellenkező kritikus véleménye. Fogalmazhatnám úgy is, hogy a Napló ... hatására, titokban, leborultam a lába elé. Első játékfilmje, az 1968-as Eltávozott nap óta készített egyértelműen rossz, szinte nézhetetlen mozidarabokat. De olyanokat is, amelyek megosztották a nézőket. A tehetség majdnem mindig nyilvánvalónak tetszett, egy-egy női figura életszerűségét vétek lett volna kétségbe vonni. Csak éppen alig éltek a hősnők, könnyük ritkán csörgött le a vászonról. Legviharosabb nyugati sikereit is megtapasztalhattam, egy sajtókonferenciáról például a frankfurti feministák szabályosan kiverték a fanyalgó kritikusokat. Számomra a hátborzongató jelenetek inkább csak azt bizonyították, hogy ez a magyar rendező érzi a valóságot. Tehetség és valóságérzék — birtokolta e két legfontosabb művészi tulajdonságot, mégis nehezen bontakozott ki. Könnyű volna azt mondani, hogy azért, mert nem vállalta önmagát. A baj csak az, hogy akad egy filmrendező, aki folyvást vállalja önmagát, belterjes életműve azonban fabatkát sem ér. Azt hiszem, az is csak képregény részben igaz, hogy az olykor betliző, olykor tizenkilencre alsót húzó Mészáros Márta nagy sokára lelt alkotótársakra. Szakemberekre, akiknek kisujjában van a filmkészítés technikája, mindazonáltal — vagy éppen ezért? — hajlandók megvalósítani a rendező álmait. Lassan összeállt a STÁB — Jankowicki színész, Pataki Éva forgatókönyvíró, Jancsó Nyika operatőr, elnézést a többiektől, hogy nem említem őket. Ezután is akadtak, persze, kudarcok, az 1983-as Délibábok országa mindenképpen bukás, ezt azonban megelőzte az áttörés: a Napló első része. Talán ezzel magyarázható, hogy Mészáros Márta higgadtabban, megértőbben fogadta az elmarasztalásokat. Hiszen akkor már tudta, hogy jó úton jár, a számára egyedül lehetséges úton. Arról készít filmet, amiről csak ő készíthet: az életéről. Egyéni sorsa nem föltétlenül tükröződik naplójában, sőt most már naplóiban. Mintha bizonyos mozzanatok átkerültek volna az életrajzából, mintha a filmbéli Juli hasonlítana rá — az emigráns apától "való, sok országot megjárt filmcsinálóra. Mintha. Alighanem éppen attól alkotó társak a munkatársak, hogy kontrolljuk és szaktudásuk révén korhangulattá varázsolják a változatos, de egyediségükben nem igazán tipikus élettényeket. Hgy sikerül érzékeltetni a harmincasnegyvenes évekbeli „tisztogatásokat” a Szovjetunióban, majd a kis és nagy pereket Magyarországon, ahogy egy kamaszlány, később pedig egy nyiladozó értelmű nő megélhette a történelmet. Már a Napló gyermekeimnek nézése közben is az fogott meg, ami most, a Napló szerelmeimnek nyomán szinte magától értetődő: a Czinkóczi Zsuzsa játszotta hősnő körül burjánzó cselekmény regényesedik. Furcsa szerzet a néző. Szeretjük, ha a film rövid, nem haladja meg a másfél órát. Ilyenkor novellisztikus hajlamainkat éljük ki a moziban. De ha regényre bukkanunk — mint például Mészáros Márta tervezett tetralógiájából az első és második részre —, akkor belefeledkezünk a sorsokba. Együtt lelkesedünk és borzongunk a szereplőkkel, átéljük azt, amit eleve nem élhettünk át vagy másként éltünk meg. Kedvelem ezeket a képregényeket, mert a látványos jelenetek nem szűkölködnek lélektani motívumokban. A legjobb képregények egyesítik a nagyon egyszerű látásmódot és a valóság jellemzési finomságot. Egyszerre hatnak hát a köznapi nézőre meg az intellektuális érdeklődőre. Háromszor láttam Mészáros Márta eposzát. A magyar játékfilmek budapesti szemléjén, aztán külföldön, utoljára pedig előjátszó moziban. Mindegyik bemutató másképp hatott, e sorok írójára is meg az akkori közönségre is. A mostani a legrövidebb, tizenvalahány perccel kurtább az előző változatnál. A tömörítés javára vált. Az alig több, mint két óra szinte elillan, mert van sodrása a cselekménynek, van miért és kiért izgulni. Legföljebb az gondolkoztat el — ez is inkább a külföldön tapasztaltak alapján —, hogy vajon a külön vetített második rész mond-e annyit a nézőnek, mintha négy-öt órára telepednénk be a moziba? Vajon mit mondana a szovjet nézőnek? Vajon megtudhatná-e belőle, hogy miként látja az ő országát, az ő múltját egy külföldi rendező, aki egyébként otthonosan mozog a szovjet hétköznapok világában is. Ha beülhetnék egy moszkvai vagy leningrádi moziba, talán negyedszer is „elolvasnám” Mészáros Márta képregényét. Film BOR AMBRUS: Rádió (Tea hármasban. Riporter: Petress István. Szerkesztő: Benedikty Béla.) Minap boldogító hazatérésnek vallotta egy rádióinterjúban a fiatal színésznő, hogy végre Budapestre szerződött hét vidéki városi év (szolgálat, mondta) után. Nem lehet ezen megütközni: testestüllelkestül budapestig, mondta, éltető közege, környezete ez a világváros. Budapestiségében azt is mondhatta, hogy a vidéki városok csendesek, az életük lassú. Mondhatta volna akár, hogy némelyik álmos. Mégis el lehet (vagy kell) tűnődni a mi máig és még sokáig szembesíthető fővárosiságunkon vidékiségünkön, ha egy pécsi színész (Végvári Tamás) és egy pécsi—balatoni országos író (Bertha Bulcsu) egy kerek óra hosszat tud nagyon is sűrű elmondhatót Pécsről, továbbá Pécset szemlélve az országról, továbbá Pécs felől körültekintve ismét az országról, és a beszélgetésbe nem fér bele se hangulatos szóakvarell, se helyiérdekű-ízes anekdota, se képletes teaszürcsölgetés-szünetbe zenevatta. Igaz, ugyan, hogy Pécs, az Pécs. Mintha Sopianae óta egyfolytában volna különleges és különösen rangos város, pedig a romjait a Mecsekről lehordott föld és törmelék alól kellett kibányászni, és hosszú várostörténeti évszázadszüneteket ismerünk a történetéből (mint Scarbantia, Savaria, Arrabona történetéből szintén). De úgy tetszik , egy óra szelíd elrévedezéstől és vidékies szívhangoktól mentes, nagyon is tényeket közlő beszélgetés után —, hogy ezt a vidéki mintavárost, ezt a városaink sorában különösen előkelő Pécset az utolsó száz év, sőt, a mi századunk különösen előkelő társadalmi öntudata tette azzá, ami: mai ön Például Pécs ereje avatta Sopianae óta egyfolytában várossá (civitas). Jó volna tárgyilagosan megállapíthatni, hogy honnan ez az önerő? Nem kizárni, de nem is abszolutizálni (ahogy hovatovább túltengő gazdasági szemlélet szerint szokás) a természeti adottságokat, kincselőnyöket, a villányi—siklósi bort, az antracitfényű feketeszenet, az uránt, a mecseki erdőt. Talán éppenséggel hangsúlyozni (országos városiasodásunk topográfiai jellemzőire gondolva, akár túlhangsúlyozni), hogy Pécs is az országhatártól kőhajításnyira az, ami, idestova hetven éve határszéli város, és éppen ez alatt a hetven év alatt lett akkora, amekkora, de főleg olyan, amilyen. Nem tudom tárgyilagosan megállapítani, hogy honnan volt és van Pécsnek társadalmi önereje. De meggyőződésem, hogy ez az erő szellemi. Egy óra pécsi beszélgetést meghallgatva a szellemi kultúra alkotóerejében bízom, és ha elsorolom magamban a szellemi kultúra pécsi képviselőinek elhangzott neveit (és az el nem hangzottakat, de ismerteket), akkor egyszerűen kizárom azt a lehetőséget, hogy Pécs huszadik századában valamiféle véletlen hozott volna össze annyi országos (sőt: európai) költőt, írót, képzőművészt, történészt, ahány ott élt, alkotott, várost hozott létre. Nincs olyan népesedési vagy településbiológiai véletlen, amely Várkonyi Nándort, Csorba Győzőt, Szederkényi Ervint, Martyn Ferencet, Eck Imrét (és hány kiváló embert még hipp-hopp öszszehoz, a szellemi öntudat agglomerálódása dolgában nem hiszek valamiféle tizenhárom-pluszegyes véletlenben. Sokkal hihetőbb, hogy egy városban, amelynek minden mérete emberi léptékű, egy közösségben, amelyet még át lehet tekinteni, mondhatni ismerni lehet, meglelik egymást a kulturális óhajok, igények. Sokkal hihetőbb, hogy a szellemi kommunikáció, az állandó közösség tesz kiválókká tehetségeseket, és ugyanez a közösség kultúrát teremt. Pécsett, azt hiszem, kevésbé lehetett és lehet úgy elmagányosodni, akár elsikkadni is, mint Budapesten vagy Párizsban (hiába a Hungária kávéház vagy egy baráti kör meghitt borozója, hiába a „Lapin agile” vagy a „Bateau lavoir”). Hogy Pécs Pécs, az nem csoda vagy véletlen következménye, hanem egy emberméretű kulturális közigényességé, amelynek meggyőző példáit hallottam a tea-beszélgetésben: szerkesztőségek és műtermek ajtaja mindig nyitva, aki akar, bemegy, beszélget, vitatkozik, gyarapszik. Végképp nem csoda aztán, ha szellem és kulturáltságból fakadó frissesség megkövetel olyasmit, amit a folyamatos önkorrekció képességének nevezünk: „Pécs tudja magát korrigálni”, hallottam, és hozzá a példát, hogy Martyn Ferenc absztrakt művészete eleinte nem kellett, gyanús volt, ma pedig büszke a város társadalma a Martyn Ferenc-gyűjteményre. Dehogy jelenti ez azt, hogy Várkonyi, Martyn, Eck, Csorba és társaik, egyetemi professzorok, maroknyi vagy kis csapatnyi vezető értelmiségiek teremtenek meg egy mai Pécset. Részük van benne biztosan, de őbennük is van része egy szellemi igényű társadalmi közösség légkörteremtő erejének. Könyvek, képek, szobrok, muzsika és tánc által nem tudom, megy-e előbb a világ, de a világ emberméretű társadalmi közösségei teremthetnek maguknak könyvet, képet, szobrot, színházat, táncot, muzsikát és egy kulturált várost." Szép példa erre Pécs. Követi már Scarbantia, Savona, Arrabona).