Élet és Irodalom, 1987. július-december (31. évfolyam, 27-52. szám)

1987-10-02 / 40. szám - Megyesi Gusztáv: A diktálóművész • televíziókritika (12. oldal) - Vadas József: Az ellentétek vonzzák egymást • képzőművészet-kritika • Hencze Tamás, Ernst Múzeum (12. oldal) - M.-D.: A helyét kereső Nemzeti • kiállítás • A Nemzeti Színház története, Várszínház Galéria (12. oldal) - Koltai Tamás: Szegény színház • színikritika (12. oldal) - Bukta Imre: rajza • kép (12. oldal)

MEGYESI GUSZTÁV: Televízió A diktálóművész Láttam a diktálóművészt a legutóbbi Teleferében, csakugyan kiválóan diktál. Határozott, energikus ember, kitűnő orgánummal. Percenként hatszáz szótagos sebességgel tud bármilyen szöveget felolvasni; átlagos adottságú földi halandó a felére, ha képes. Ráadásul nemcsak sebesen, de tagoltan, érthetően diktált, pedig nem volt könnyű dolga: valami egészen borzasztó, polilitikai zsargonoktól hemzsegő szöveget tett eléje a műsorvezető. Ő azonban páratlan magabiztossággal lett úrrá a feladaton, lenyűgözve ezzel a jelenlevőket. Ha illene tapsolni otthon a készülék előtt, a produkció hatása alatt, talán magam is tapsoltam volna, micsoda teljesítmény. De milyen érdekes most, hogy már napok teltek el a diktálóművész fellépése óta, képtelen vagyok visszaemlékezni arra, hogy mit is diktált. Volt a szövegben gondolat? Információ? Valami új? Mit üzent a rengeteg szó? Nem emlékszem semmire, nem maradt meg bennem semmi és nem maradt meg a közösségben sem. Fődíj ellenében sem akadt jelentkező, aki megmondta volna, hogy mit hallott öt perccel azelőtt, világmegváltó bölcsességet, valami eget verő butaságot vagy fénytelen, megkopott közhelyeket. Hiszen a porondon mégiscsak a tartalom volna a lényeg, bármiképp adják is elő: energikusan, fölényesen, magabiztosan, vagy épp sete-sután kukán, botladozva. Borzasztó, ha a rossz szót rosszul mérik a hallgatóságnak, de még ennél is borzasztóbb, ha a semmit: hatásosan. Mi lehet a diktálóművész titka? A fellépés, a korlátlan önbizalom? Hogy sohasem bicsaklik meg a hangja, hogy képes bármiféle szöveget szemrebbenés nélkül felolvasni? A rengeteg gyakorlás? Az elhivatottság? Hogy neki teljesen mindegy, mit diktál, csak az a fontos, hogy diktáljon? Vagy az előadás dramaturgiája? Mielőtt megkezdte volna produkcióját a diktálóművész, két néző próbálkozott ugyanazzal a szöveggel. Igazán amatőrök, szegényei a nyilvános szereplésnek. Az egyik csak motyogta a szót, úgy tetszett, nem is ő diktál, a szöveg diktálja őt. A társa magabiztosabb volt, viszont nem lehetett érteni a szavát. Tapsot kaptak ők is, obligát tapsot, de közben mosolygott a nézőtér minden megbicsaklott szónál, amatőr szájában mulatságos a semmi és ökörség az ökörség. Mire végeztek, a diktálóművésznek már nyert ügye volt. Lám, annyi kukabeszéd után a semmiből is bármikor siker lehet. De ha ez így van, mi értelme az egész diktálástudománynak, különösen ekkora sebesség mellett? Ért ebből valaki is valamit? A diktálóművészetnek kizárólag a gyorsírók szempontjából van értelme. Tudniillik a gyorsírók is művészek. Némely parlamenti gyorsíró, például, már olyan nagy sebességgel képes leírni bármiféle szöveget, amilyen sebességgel mi beszélni sem tudunk. Se értelmeset, se címeres butaságot. A gyorsíróművész így persze, bajba kerül, ott áll páratlan tudományával és nem tudja kihasználni. Ezért van szüksége diktálóművészre. Ők ketten összetartoznak, egymást kölcsönösen feltételezik, egyik a másik nélkül nem létezhet. Együtt viszont újabb és újabb fejlődésre ösztökélik egymást, kifinomult technikára, s oly magaslatokra jutnak, amit mi, egyszerű halandók már fel se tudunk fogni. Legfeljebb néha-néha csodálkozunk rá a produkcióra: biztos, hogy az a szerencsétlen érzi, amit a másik diktál? Nos, Vitray éppen ezt akarta kipróbálni. Meghívta a műsorba Magyarország örökös gyorsíróbajnokát, képes-e követni a diktálóművészt és viszont. Ám a kísérlet elmaradt. Magyarország örökös gyorsíróbajnoka nem tudott eleget tenni a meghívásnak, mert épp a felvétellel egy időben ülésezett a parlament, szólította a kötelesség. VADAS JÓZSEF: Az ellentétek vonzzák Legenda, de tény: a magyar művészetnek a hatvanas években volt egy ifi aranycsapata. Tehetségek egész sora. Fajó, Keserű, Hencze, Nádler, Bak — hogy csak a legismertebb neveket említsem. Szinte mind Kassákot vallotta mesterének. Ha ekkor Kassák lapot szerkeszt, alighanem ő avatta volna fel e konstruktivizmus igézetében induló művészeket. Mint annak idején Vajda és Korniss nemzedékét, még korábban az aktivista festőket és szobrászokat. Ahogy azok szétszóródtak, úgy esett szét mára ez az egykori fiatal gárda is. Kit erre, kit arra vitt az útja. Néhányan megmaradtak mesterük és ifjúságuk eszményei mellett. Mások azonban feladták akkori elképzeléseiket, s most már az új — romantikus — irányzatokat művelik. Hencze Tamás, amint azt az Ernst Múzeumban látható retrospektív tárlata mutatja, egyik csoporthoz sem tartozik. Nem a szélsőségek embere, hanem éppen ellenkezőleg, a kiegyensúlyozás művésze. A régi és az új felfogás között teremt kapcsolatot. Mesterművekkel. fasiszta geometria — ez a címe egyik legújabb munkájának, amelynek felületén két ellentétes világ — a mértan két egyenese, illetve gesztushevület négy foltja — ad találkozót egymásnak. Mint a művésztől hallottam, a cím nem tőle való; kollégája, Jovánovics György leleménye. Örülök, hogy vállalta, mert telitalálat. Kritikusokat, esztétákat megszégyenítő pontossággal tömöríti a két szó mindazt, ami Hencze piktúrája. Szegény színház A szembesítés ugyanis nem most kezdődött. Henczét már a hatvanas években is az ellentétek harca foglalkoztatta. A neokonstruktivizmus általános stílusától eltérően, ő nem mértani idomokból alakította ki kompozícióit, hanem a geometriába valami különlegeset oltott. Ez a valami éppen úgy lehetett raszterpont, mint csíkozás. Társai, az amerikai hard edge szellemében, tűéles kontúrokkal dolgoztak, amelyek mögött a formákat vidám színekkel töltötték meg. Ő azonban monokróm maradt, szürkében tartotta felületeit, amelyeken — ráadásul — a formák majdhogynem foszforeszkálnak. A kört megtöltő magocskák, mint valami vatta, gomolyognak, a hol sűrűbb, hol ritkább rácsok pedig gőzben sisteregnek. Akármilyen szikár volt is tehát ez a hideg ezüsthöz közelítő festészet, a gomolygástól és sistergéstől rezignált lírával telítődött. Nem sokkal később Hencze tematikája megváltozott. A pontocskákat és a ritmikus vonalakat háromszögek és trapézok váltották fel. Mindez a nyolcvanas évek elején történt. A festő világképe nem módosult, továbbra is a különböző minőségek szembesítésével kísérletezett, de olyannyira triviális ellentéteket produkált, hogy a néző számára nem volt játék a megfejtésük, nem nyújtott izgalmat, vagy legalábbis jóval kevesebbet annál, amit jómagam is vártam. Most, néhány éve, a festő ismét elemében. Képei, amelyek könnyűbúvárok utolsó üzenetként ránk maradt mélységjeleire emlékeztetnek, az emberi hódításnak a tragikus végkifejleten is felül- KOLTAI TAMÁS: A szegény színház pénzről álmodik. Nem az a szegény színház, amelyet Jerzy Grotowski, a pszichofizikai színészi gesztus lengyel prófétája nevezett el így, hanem az a szegény színház, amelynek emelkednek a fenntartási költségei, de nem emelkedik az állami támogatása. Az elszegényedő színház mi mást tehetne, könnyű vígjátékokat játszik, hogy gyarapítsa bevételeit. De az általános elszegényedésről szóló vígjátékokat játszik, hogy legalább azt lehessen mondani: időszerű témához nyúlt. A József Attila Színház agitkát és commedia dell’ artét egybeolvasztó, olasz import szocioblődlije — Dario Fo: Nem fizetünk, nem fizetünk — után két másik színházunk újdonsága két hazad régiség a pénztelenségről. Fodor László és Lakatos László Helyet az ifjúságnak című, annak idején százhuszonöt előadást megért karriermeséje a Játékszínben, Gábor Andor ősöreg, hetvenéves cselbohózata, a Dollárpapa a Várszínházban került színre, egymást emelkedő mámorát szuggerálják. A jel és gesztus című és a hozzá hasonló szellemű sorozat tagjai meg arra intenek: nem szabad a világot csak innen, vagy csak onnan néznünk. Tisztában vagyok azzal, hogy a fenti megállapítás közhely, hogy Hencze képeinek üzenetét nem szabad lapos ideológiává mezteleníteni. Nem is ez a szándékom. Inkább annak a nyitott magatartásnak a fontosságát hangsúlyoznám, amely — hogy egy nagyon más példát mondjak analógiaként — az egyszerre népi és européer Illyés Gyulát vagy Németh Lászlót jellemezte. Hencze képeiben a kiszámított mértan és a romantikus gesztus szerves egymásra épüléséből még az is kiolvasható, hogy az ellentétek olykor vonzzák egymást. Ha a világ természetét érzékeltető szintézisben oldódnak fel. A Helyet az ifjúságnak a harmincas évek darabgyár-futószalagjáról legördült sémavígjátékok egyike, szórakozott bankelnökkel, az elnök osztályharcos szekszepílű lányával, igazgatóvá avanzsáló jó svádájú szélhámossal, könyökvédős kistisztviselővel és vénkisasszony gépírónővel. A szereplők fölsorolása alapján többé-kevésbé ki lehet találni a cselekményt. A hasonló szériákból aligha éppen ezt választotta volna ki a rendező Verebes István, ha az úgynevezett nagy gazdasági válság idején játszódó darab nem a „vállalkozói kapitalizmus” — elnézést a tautológiáért — üdvözítő hatásáról szólna. A munka nélküli polgári svihák, Boronkay György ugyanis nem tudván meglenni hasznos tevékenység nélkül, leül a bankiroda valamelyik üres asztala mögé mint valami köpenicki cégjegyző, és egy kitalált pénzügylettel mozgásba hozza a tőkét, aktivizál vezérigazgatót, elnököt és államtitkárt, üzletet köt, gyárat épít, egyszóval megmutatja, hogyan lehet kimászni a válságból. Államprogramot hirdet kicsiben, mondják szó szerint a darabban. Hórukkot kiált a miniszterelnöknek és a házmestereknek, kormányoknak és államférfiaknak, Európának, Amerikának és a Népszövetségnek... A képzettársítás lehetősége anynyira nyilvánvaló, hogy teljesen fölösleges volt belepiszkálni a darabba, ami úgy rossz, ahogy van, és éppezt, ezért úgy jó, mert egyrészt dokumentumszerűen fölidézhető belőle a két háború közötti szórakoztató polgári színművecskék írói és játékstílusa, másrészt az áthallások pontosan a hiteles eredetitől mért távolsággal növekednek. Ha a fizetésből levonják a kereseti adót, ahogy Fodor és Lakatos írta, akkor találva érezzük magunkat. Ha a személyi jövedelemadót vonják le, ahogy az előadásban elhangzik, akkor sikerült elolcsósítani a poént. Kár, hogy egy vagy több durva kéz — a színlap nevet nem közöl — átírta a darabot. Nem mintha az egykori társszerzők szövege védett klasszikus érték volna, de még mindig színvonalasabb, mint az az ócska viccfüzér, amelyre fölcserélődött. Egyesek majd bizonyára az utóbbit vélik az ötven évvel ezelőtti bulvárstílus termékének, és a „Mint minden gazdag lány, néha Sztálinról álmodom” mondatot mai betoldásnak. Talán meglepődnének, ha tudnák, hogy fordítva van. Persze, a fenti mondat is elveszíti helyi értékét, mert a játék nincs stílusban tartva. Ritkán látni színpadon ilyen kapkodó összevisszaságot, a legsilányabb játékminőségtől a viaszmaszkká merevedett modorosságig. A langy zenével fölöslegesen leöntött produkcióban Incze József kellemes, semmilyensége már bizonyos színvonalat képvisel. Bajor Imre ügyes bohózati technikáját akkor tudnám értékelni, ha ugyanez az egész előadásra kiterjedő rendezői ajánlat volna. Azt viszont, hogy a darabot — úgy érzem, az eredeti darabot — el lehetne játszani, Horváth Zsuzsa igazolja: az ő női elszántságot fiús nyerseséggel egyesítő gépírókisasszonyánakéleterős korabeli stílusa és egyénisége van. A Dollárpapa várszínházi előadásán bizonyos értelemben a fordítottja történik, mint a Játékszínben. Berényi Gábor, a rendező nem hagyja figyelmen kívül azt az utólag rekonstruálható lehetőséget, hogy Gábor Andor akár egy realista, társadalomkritikai szatírát is írhatott volna a kanadai rokon millióira számító, eladósodott vidéki kispolgárcsalád kétségbeesett svindlijéről, aminek a révén dollárokhoz nem jutnak ugyan, de benősülnek a főispán családjába, a nemlétező tőke ígérete pedig fölvirágoztatja a poros kisvárost. Gábor Andor, persze, nem ezt a veséző groteszket írta meg, hanem megbocsátó, lenge vígjátékot kedélyeskedett a színpadra, Berényi viszont kaján célzással helyenként úgy tesz, mintha egy elő-Dürrenmattot rendezne, Az öregúr látogatása címmel. Nem több ez, mint finom, bennfentes utalás, amiről eszünkbe juthat, hogy nincs új a Nap alatt, a dollárszag, úgy látszik, koroktól és égtájaktól függetlenül csodás gátlástalanságokat képes előhívni, s ezt a brechtiánus svájci előtt negyven évvel a kabarettista-operettista pesti librettista már papírra vetette. Mi tagadás, a játék olykor elnehezül attól, hogy lélektani realizmust keres ott is, ahol inkább csak csacska vicc van. Suka Sándor, akit talán többször megróttak már, amiért túlzásba viszi komédiázóhajlamát, nagy önmegtartóztatással játssza a drámai slemilt az álmilliomos kanadai rokon szerepében, apró lábjegyzetekben utalva csupán a szerep burleszk elemeire. Lehetne szertelenebb, a továbbiak folyamán valószínűleg amúgy is az lesz. Úgy gondolom, ezzel még nem venné el sem az előadás bíráló élét, sem a levegőt a finomabb jellemábrázolás, elsősorban Kézdy György és Kováts Adél játéka elől. S ha menet közben oldódna a hangulat, a végére fanyarabb, a boldog véget kritikailag elfelhősítő befejezést is el tudnék képzelni. Mert abban azért nem kellene hinnünk, hogy a jó sváda kihúzza a slamasztikából a családot, a bankot, a várost — vagy a színházat. ÉLET ÉSEI A helyét kereső Nemzeti A jubileumi Kiállításra érkezve rögtön tudjuk: színházról lesz szó. A Várszínház Galéria üvegajtaján át egy nagy méretű grafikán az első Nemzeti Színház belső tere látszik. Az egykori rajzoló valahol a színpad fenékfalánál állva örökítette meg az elé táruló látványt, a színpadot és nézőteret. Egyszerre látszik így színész és súgó, karmester és néző, az előadás valamenynyi létrehozója és befogadója öszszetartozását sugallva. Végigsétálva a kiállítótermen, a hátsó falhoz érkezve a színház, jelenlegi társulatának tablóját láthatjuk. Ami a kettő között van, az már történelem, a 150 éves Nemzeti Színház története. Pátoszmentes kiállítást rendezett az évforduló alkalmából Herényi Ferenc, a Magyar Színházi Intézet igazgatója. A megemlékezés tiszteleg az elődök előtt, de a bemutatott időszakot nem láttatja felhőtlen aranykornak. Emberi arcok villannak fel előttünk, azoké a színészeké, rendezőké, igazgatóké, íróké, akik részesei voltak a színház működésének. Embereké, akik felépítették és újjáépítették a színházat, olykor romot is hordva, akik sikereken és bukásokon át meghatározták a Nemzeti arculatát. Megjelennek itt az egykori és mai sztárok fényképen, rajzon és festményen, a mozgókép jóvoltából még videón is. A gazdag képanyag mellett láthatók még színlapok, plakátok és díszletmakettek, legnagyobb varázsuk azonban kétségtelenül az eredeti tárgyaknak, színházi relikviáknak van. Szerencsés módon maradt fenn például Egressy Gábor jelmeze és öltözőasztala, Szigligeti Ede szép íróasztala, s láthatjuk most más színpadi kellékekkel együtt. A Várszínház-beli kiállítást az utóbbi öt év bemutatóit dokumentáló fotók teszik teljessé a Nemzeti Színház első emeleti társalgójában. A közelmúlt emlékezetes előadásait felidézve elérkeztünk a jelen gondjaihoz. Helyét keresi a Nemzeti Színház fizikai értelemben és eszmeileg egyaránt, fennállása óta. Jelenlegi játszóhelye immár a harmadik ideiglenes épület, s csak remélhető, hogy egyszer valóban korszerű, végleges otthont kap. Ugyanakkor a Nemzeti elvesztette régi privilégiumait (nincs előjoga a színész-szerződtetésben, tagjainak nem tudja azt a jólétet biztosítani, amit egykor tudott, s megszűnt az örökös tagság intézménye is, mely erkölcsi megbecsülést nyújtott az anyagi mellé), s ezzel „elsővé vált az egyenlők között”. A kivételezett helyzet elmúltával sem szűntek meg azok a hagyományos kötelezettségek, amelyek befolyásolják a műsorpolitikát: meg kell felelnie a nemzeti funkciónak, ugyanakkor élő színháznak is kell lennie, a szó művészi értelmében. Az évfordulós ünnepségsorozat — köztük egy tudományos tanácskozás a Magyar Tudományos Akadémián — alkalmat teremtett a múlttal való szembenézésre. Remélhetőleg segíti a színház mai helyzetének meghatározását, s a jövő feladatainak kitűzését is. M.D. Képzőművészet 1987. OKTÓBER 2.