Élet és Irodalom, 1988. január-június (32. évfolyam, 1-26. szám)

1988-05-27 / 22. szám - Péter László: Nemzetiségi bakterok • reflexió • Konyecsno. ÉS 1988. május 13. (2. oldal) - Gróh Gáspár: Álmok és versek • reflexió • Vargha Balázs: Babits Mihály magánszámai. ÉS 1988. május 6. (2. oldal) - Bognár Róbert: Magyartalan fordulat • reflexió • Zalán Tibor: Doktor Zsivago hosszú, homályos útja. ÉS 1988. május 20. (2. oldal) - Marafkó László: Lengyel József másodszor • reflexió • Major Ottó. ÉS 1988. május 20. (2. oldal) - Major Ottó: Szinte hihetetlen • reflexió (2. oldal) - Bruck Lászlóné: Ünnepi honorárium • reflexió • ÉS 1987. szeptember 25. (2. oldal) - Szabó Éva: • rajz (2. oldal)

Nemzetiségi bakterok Faragó Vilmos a szovjet tele­víziónak az örmények és azerbaj­dzsánok tragikus összecsapásáról készített, őszinte dokumentum­filmjéről írt Konyecsno címmel az Élet és Irodalom május 13-i számában. A nyilvánosság és a friss tájékoztatás hiányának szo­morú tanulságán kívül a magyar tévében sugárzott műsor még egy érdekes következtetés levonására alkalmas. A népek szembeugrasz­­tásának különféle történelmi ko­rokban is azonos törvényszerűsé­géről van szó, amely hasonló helyzetben ugyanúgy bukkan föl és­­hat. Most is: előbb azt beszél­ték, hogy öldösik az örmények az azerbajdzsánokat, mire az azer­bajdzsánok öldösni kezdték az örményeket... Tömörkény István 1911-ben ki­látogatott a Szegedtől alig har­minc kilométerre eső, ma Jugo­szláviában levő Csókára, meg­nézni Móra Ferenc már akkor hí­res, később Európa-hírű Kreme­­nyák-dombi ásatását. Szokása szerint elbeszélgetett a kétkezi munkásokkal, kubikosokkal, köz­tük egy 82 éves szerbbel, bizo­nyos Vászó bácsival. Szó szót kö­vetett, az öreg szerb azt bizony­gatta, hogy falujukban szerb meg magyar olyan békességben él együtt, mint a bárányok. Tömör­kény azonban tudta a történelem­ből, hogy 1849-ben a szerb fölke­lők a túlparti Zentán a piactéri szent szobrát magyar fejekkel rakták körül. Némi csönd után Vászó bácsi magyarázatát adta a történteknek. A papokat okolta. „Szerb pap fölment templomba és prédikálta: gyülnek a magyarok, és megölnek minden ezerbet. Ak­kor magyar pap is fölment temp­lomba és prédikálta: gyülnek a szervlányok, és megölnek minden magyart. No, aztán addig prédi­káltak, hogy összevesztünk.” (Faj és felekezet.) Móra Ferenc 1924- ben fölelevenítette a történetet, most a szőregi­ szerbekre hárítva a felelősséget. 1848-ban a szerbek bizony ráfogták a kaszát a szőregi magyarokra. Az ő beszélgetőtár­sa, az öreg szőregi szerb a csó­káihoz hasonló magyarázatot adott: „Az úgy volt, hogy magyar bakter mondta: »gyinnek rácok, megölnek benneteket!«, rác bakter mondta: »gyinnek magyarok, meg­ölnek benneteket!« /addig beszélte magyar bakter, rác bakter, míg a népek csakugyan megöldösték egymást.” Móra a keresztény-nemzeti kur­zus első esztendeiben nem akart új­abb parazsat gyűjteni a forra­­dalmakbeli szereplésével már úgyis kockáztatott fejére, ezért is helyettesített a papok helyé­be vasúti bakterokat. Ám amit ezzel elvesztett a réven, meg­nyerte a vámon. Mert történetét, amelyet a személyvonat harmadik osztályán, kofák, napszámosok, nincsetlen kisparasztok közt sze­dett össze, ezzel a stílusos, hely­hez is illő csattanóval zárhatta: „Az nem baj, hogy én harmadik osztályon szoktam utazni, mert abból nem lesz háború. Hanem az nagy baj, hogy mindenféle népek különvonaton járó nagy bakterén nem szoktak harmadik osztályon utazni.” (Harmadikon.) Péter László Gyula valamelyik írása lehetett), ilyeténformán rögzült az álmodott mű két sora: Magyar Péter, Magyar Pál Papirosra kapirgál. Kétségtelen: ez a két sor is hosszan méltatható. Mert benne foglaltatik a magyar nemzeti ka­rakter literátus hajlama, költője emelkedett szkepticizmusa, s az a finomság is megkapó, ahogyan — méltón egy poeta doctushoz — visszautal a civódó magyar minta­­példányaira, Arany Jánosnak csak a naptárban jól megférő hőseire. A mű második felének kiábrán­dultsága pedig Babits más versé­ben is megjelenik: „Ha holtakat nem ébreszt, mit ér a trombita­szó?” De nem folytatom. Szánom­­bánom, hogy nem gondolva a jövőre, elmulasztottam a lelőhely cédulájának elkészítését. Így aztán nem tudom filológiai pontossággal megörvendeztetni Vargha Balázst a pontos lelőhellyel. Mindenesetre keresem a forrást, szomjúhozom a megoldást. De reménykedem, hogy valaki megment a lassanként mániákussá váló lapozgatás gyöt­relmeitől. Mindnyájunkat megör­vendeztetne a baj­dokló költemény rejtekhelyének leleplezésével. Gróh Gáspár Álmok és versek Azt hiszem, teljesen igaza van Vargha Balázsnak, amikor Babits Mihály magánszámai című írásá­ban (Élet és Irodalom, május 6.) az álomban fogant, örökszépnek érzett verset — „Iskolába, nőisko­lába / eltörött a Miska lába” — jó szolgálatot tevő, feszültségoldó tör­ténetnek nevezi. Hogy ez milyen jól kidolgozott, játékos-önironikus misztifikáció lehetett, azt bizonyít­ja, hogy Babits más sorpárral is előadta ezt a „magánszámot”. Saj­nos, nem sikerült még újból rábuk­kannom arra az írásra, amelyet vagy tizenöt évvel ezelőtt olvas­tam, és amelyben­­emlékezetem szerint talán egy Babits-tanul­­mány mellékszála, vagy Illyés ÉLET ÉS|# IRODALOM gj. Ig­­­­h VISSZHANG Magyartalan fordulat Zalán Tibor Doktor Zsivago hosszú, homályos útja címmel (Élet és Irodalom, 1988. május 20.) „vázlatos, csöppet sem átfogó, s főleg nem elemző szándékú gon­dolatsor”­ közölt, kevés híján egy teljes lapoldalon. A „gondolatsor végén” arra invitálja az olvasót: „ejtsünk pár szót a fordításról is”. Ejtsünk! 1. A címről folytatott régóta gyű­rűző vitában (Doktor Zsivago vagy Zsivago doktor?) Zalán Tibor a „filmes” változat mellett teszi le a garast; ő tehát — a Zsivago dok­tor fordítójának, Pór­ Juditnak Élet és Irodalom-beli érvei és példái (1988. április 1., Páratlan oldal) után is — így tartja-tartaná he­lyesnek­ Király István, doktor Medve stb. Új fejlemény, hogy Za­lán Tibor felteszi a kérdést: „ilyen alapon miért nem lett belőle rög­tön Zsivépó?” A válaszért fordul­jon — fordulhatott volna — biza­lommal a Magyar helyesírás sza­bályai című könyvhöz (Az orosz szavak és tulajdonnevek átírása)! A fordító az átírásban is a magyar nyelv szabályai szerint járt el. 2. Zalán Tibor azt írja: „Pór Ju­dit hatalmas munkát, végzett, ami­kor a monumentális művet lefor­dította. Félő azonban, hogy a fe­szített munkatempó (...) nem min­denhol tett jót a magyar változat­nak.” (Vagyis é­n, ahol jót tett?) öt szövegtöredéket idéz a 618 ol­dalas könyvből, hihetőleg ezeket tartja a legalkalmasabbnak rá, hogy példázzák: „Nagy számban fordul elő a könyvben rosszul megszerkesztett mondat, magyar­talan fordulat”. Nézzük, a példákat! „tulajdon ez volt — 71.” Zalán Tibor pontatlanul­ idéz ugyan, de az ő változatának­ sincs semmi ba­ja. Lásd A magyar nyelv értel­mező szótára, VI. kötet, 830. oldal. „tulajdon III/1. tulajdon ez, töké­letesen ugyanaz. □ Ez tulajdon az a boszorkány volt, aki... JÓKAI.” „Anna Ivanovna már aludt el — 79.” Az ige után vetett igekötő ősi nyelvi fordulat, azt fejezi ki, hogy a cselekvés folyamatban van. „Erre ahány ember körülöttem, hányja el a csákányt, lapátot, akasztja ki a talicska hevederét a nyakából, és fognak körül.” (Ter­­sánszky Józsi Jenő: Kakuk Marci.) „... álkrupproham lepte meg — 213.” Az ál­dőlt betűs kiemelése arra vall, hogy Zalán Tibor ezt tartja „magyartalan fordulat”-nak. A pseudo volna a magyaros? (Ma­gyar-francia nagyszótár: „álkrupp faux-croup.”) „Jövő tej — 289.” Ez a „ma­gyartalan fordulat” nem olvasha­tó a 289. oldalon. De ha olvasható volna is! Mi nem tetszik Zalán Tibornak? Talán nem ismeri (el) a jövő melléknevet? Vagy a tej nem főhet szerinte? Ezekben és más kérdésekben is eligazít az ér­telmező szótár: „Jövő mn. Olyan, ami fő (1-3) fő I/a. (folyadék, ital, folyékony étel) forr.” „... a szobában körülbelül ugyan­ilyen elegybe vegyült a két hason­ló összetevő — 353 ...” Az előz­mények nélkül természetesen nem érthető ez a fél mondat. Az ere­detivel való összevetés nélkül ter­mészetesen nem állapítható meg, hogy rosszul van-e megszerkeszt­ve. Így, kiragadva és magára hagy­va csak az állapítható, meg, hogy szakszavak vannak benne, és hogy szokatlan, különös szöveg. De ha Zalán Tibor legalább annyit meg­tett volna (illendőségből), hogy idé­zi a mondat második felét: „a rosszul kiporolt függönyök porsza­gát tompította és feldíszítette a küszöbönálló ünnep sötét-ibolya­­színű heve”, rögtön , kiderült volna — tán még azok számára is, akik nem olvasták a regényt —, hogy az ironikusan tudományoskodó el­ső fél mondat és a különféle ele­meket költőileg pontos egységbe zsúfoló szinesztéziás második fél mondat összejátszása adja a stílus, Paszternák stílusának lényegét. 3. Zalán Tibor puszta nyelvér­zékére hagyatkozva, kellő gondos­ság és illő alázat nélkül nyilvání­tott véleményt, így szükségképpen ép magyar fordulatokat pécézett ki.Zalán Tibor költő. „A nyelvészek költőktől és íróktól tanulnak — mondta Kosztolányi —, munkáik­ból vonják le a törvényeket.” Sze­retnék bízni benne, hogy Zalán Tibor nem teremt törvényt. Bognár Róbert Szabó Éva rajza Lengyel József másodszor „Lengyel József elbeszélése Rá­kosi Mátyásról, az Álmatlan éjje­lek, három esztendővel megírása után, 1966-ban a pozsonyi Irodal­mi Szemlében jelent meg először, és tudomásom szerint — utoljára” — írja Major Ottó az Élet és Iro­dalom május 20-i számában. Az Álmatlan éjjelek másodszor az Új Tükör 1977. március 27-i számában volt olvasható. Csak nem Major Ottónak Lengyel Jó­zsef utóéletét példásan szolgáló ténykedése jóvoltából? Marafkó László Szinte hihetetlen Régóta nem kaptam annyi buz­dító telefonhívást és egyetértő ba­ráti szót, mint az ÉS pünkösdi szá­ma után, az Álmatlan éjjelek pub­likálásáért. Még szerkesztőségi kollégáim is szorongatták a keze­met, ami igazán, nagy dolog ebben a mi szakmánkban. S lám, most kiderül, hogy akadt hazai orgá­num — méghozzá saját lapom, az Új Tükör —, mely több mint tíz esztendővel megelőzött Lengyel Jó­zsef novellájának közreadásában. S persze, irodalmi szerkesztő is, aki az Álmatlan éjjeleket annak idején nyomdába küldte — ez pe­dig én magam voltam. Elismerem, hogy az olvasó e mostani közlés­nél joggal gyanakodhat „kegyes cselfogásra”, annak érdekében, hogy Lengyel József elbeszélését kiemeljem a méltatlan feledés ho­mályából. Mit mondhatnék erre? Hivatkozhatnék — a szerénytelen­,­ség ódiumát vállalva — Horatius szavaira: „Quandoque bonus dor­mitat Homerus” — „Néha a jó Homérosz is szundikál”. Ez azon­ban csak magyarázat volna a me­móriakiesésre, nem mentség, így legfeljebb abban reménykedhetem, hogy ez újabb közlés és a hozzá­fűzött jegyzet mégsem volt hiá­bavaló, s bosszúságot sem okozott az Élet és Irodalom olvasóinak és szerkesztőinek. Major Ottó Ünnepi honorárium Az úttörőszövetség és az önök lapja által meghirdetett pályázat — új típusú ünneplési módok ki­dolgozására és meghonosítására (Élet és Irodalom, 1987. szeptem­ber 25.) — első díjának nyertese vagyok. E díj sorsáról érdemes volna egy glosszát írni, de nem teszem, csak tisztelettel megkér­dezem, nincs-e tudomásuk arról, hogy a hirdetésben megjelölt első díj összegéből, tizenötezer forint­ból, hogyan lett kilencezer forint. És etikailag egyetértenek-e az ilyen eljárással? Szuck Lászlóné ★ A pályázatot nem mi hirdettük meg, hanem az úttörőszövetség el­nöksége, az Ú­ttör­ővezető című lap­pal karöltve. Szerkesztőségünk csak közzétette a szöveget. Kíván­csian várjuk a pályázatot kiírók válaszát. ÉS Szerkesztői üzenetek VÁRHEGYI KÁROLYNÉ, BU­DAPEST. Olvasónk elküldte ne­künk­­Új-Zélandban élő újságíró barátnője, Palásti Éva (Mrs. Eva B. Brown) levelét, amelyben la­punkról is véleményt mond. A több mint harminc éve távol élő Újságírónő — egy apró helyi fo­lyóirat szerkesztője — megható sorokban méltatja újságunkat, különösen a történelmi súlyú cikkek, a lélekrázó költemények, a friss és éles hangú kritikák, valamint a remek rajzok nyer­ték el tetszését. Azt írja: „Az országnak vannak olyan írói, akik igazul tudják interpretálni a mai világot, akik érzik és értik a kort, annyira, hogy szép mű­veket tudnak formálni a re­ményből és a szenvedésből. Pes­ten létbe vágó kérdéseket vet fel az irodalom, ezeket a műveket olvasva saját magamat is job­ban megértem." A jóleső sza­vak után sem feledjük: Új-Zé­­land messze van. Néha egyéb­ként távoli országokban járva, mi is úgy érzünk, mint olva­sónk. DR. KÓSA ILDIKÓ, VELENCE. Olaszországi olvasónk írja: „A velencei egyetemen, a Keleti Nyelvek Tanszékén, az uráli v­altáji filológia keretén belül a magyar nyelv oktatása is folyik. Vezetője Andrea Csillaghy pro­fesszor. Tanszékünk címére rendszeresen érkezik az Élet és Irodalom. Jelezni szeretnénk, hogy a továbbiakban is igényt tartunk e folyóiratra, mert in­formációi révén támpontokat ad az új magyar publikációk igény­léséhez, melyekkel javítani tud­juk az oktatás színvonalát.” Kö­szönjük a tanszék lektorának, dr. Kósa Ildikónak a levelét, de az ÉS-példányok nem tőlünk ér­keznek hozzájuk. Lapokat kül­földre a Kultúra Külkereskedel­mi Vállalat terjeszt, , célirányos volna hozzá fordulniuk. molnari lászló, kapos­vak, W. F. (helységmegjelölés nélkül). Mindkét olvasónk Ber­­kovits István Zsófi című írásá­hoz szól hozzá. (Élet és Iroda­lom, 1988. május 6.) Levélíróink nem értenek egyet a szerzőnek a kisdobos- és úttörőavatásokról kifejtett apologetikus” nézetei­vel, különösen ami a gyerekek egyenruha iránti feltétlen tisz­teletét illeti. ..Boldogan vitat­koznék Berkovits Istvánnal a kérdésről, és szívesen mesélnék fegyverviselésről mint erkölcsi neki az­­emberközpontú, szocia­lista hadseregről­, erre azonban sajnos jelenleg nincs lehetősé­gem” — írja egyikőjük, aki fel­tehetően katona. A másik levél­író ekképp vélekedik: „Nincs az az optika, amely velem és gyer­mekeimmel feledtetné a lakta­nyákból oda vagy vissza a há­zunk előtt elvonuló, részegen randalírozó, kukákat rugdosó katonák látványát.” Nem aka­runk igazságot tenni, nekünk szintén vannak tapasztalataink, ilyenek is, olyanok is. A vitát mindenesetre lezárjuk, mert úgy érezzük, amire egy ilyen disputa véget ér, szegény Zsófika már régen nagymama lesz. HÍD, BÉCS. Levélírónk, aki nevének mellőzését kérte tőlünk, bántónak érzi Vadas József M. és Mr. című cikkének (Élet és Irodalom, 1988. április 15.) né­hány kitételét, amelyek olva­sónk szerint elriasztják azokat a külföldön élő művészeket, akik nem lettek úgynevezett világ­­nagyságok, de időnként hazalá­togatnak és kiállítanak. Úgy véljük, kritikusunk nem riasztott el senkit a hazalátogatástól, je­lenséget elemzett, képzőművé­szeti életünk egyik mai sajátos­ságát. Felhívás! Megalakult a „HAJLÉK” Értel­mi Fogyatékosokat Segítő Alapít­vány. Az alapítványt családban élő értelmi fogyatékosok segíté­sére hozták létre, az alábbi célok elérése érdekében: napközi ottho­nos elhelyezés megszervezése az alapítvány használatába kerülő ingatlanokon; házi gondozás meg­szervezése, családi környezetet te­remtő, kislétszámú, átmeneti és ál­landó otthonok megteremtése az alapítvány tulajdonába kerülő in­gatlanok felhasználásával; gondos­kodás új foglalkoztatási lehetőség­ről.Az alapítvány kezdő tőkéjét, 270 000 Ft-ot az alapítók pénzinté­zetnél helyezték el. Az alapítvány nyitott, minden magyar vagy külföldi állampolgár és jogi személy növelheti pénzösz­­szegekkel, ingatlanok és vagyon­tárgyak felajánlásával. Az alapítványhoz csatlakozni le­het az OTP V. ker. fiók, Deák utca 7-­9. 10979-8 csekkszámlaszá­mán elhelyezendő összeggel. (A befizetésre vonatkozó igazolás meg­őrzendő, mert az adótörvény értel­mében az adó megállapításakor az összjövedelemből alapítvány céljá­ra fordított összeg levonható.) Az alapítvány postacíme: „HAJ­LÉK” Értelmi Fogyatékosokat Se­gítő Alapítvány, Budapest, Októ­ber 6. utca 22. 1051., működéséről további információk ezen a cí­men kérhetők. 1988. MÁJUS 27.

Next