Élet és Irodalom, 1988. január-június (32. évfolyam, 1-26. szám)

1988-03-04 / 10. szám - Budai Katalin: Valaki figyel • könyvkritika • Vári Attila: Elsorodt babaház (Magvető) | Holtak köve (Magvető) (10. oldal) - Hegedüs Géza: Egy írástudó láthatára • könyvkritika • Mészöly Dezső: Betűk rabságában (Szépirodalmi) (10. oldal) - Ábrán László: Két díjazott lengyel könyv • könyvkritika • Ryszad Matuszewski: Visszatérések és búcsúzások | Joanna Siedlecka: A fiatalúr • Zycie Literackie díja (10. oldal) - Géczi János: mint üzenet Ilia Mihálynak • vers (10. oldal) - Szeit Béla: • rajz (10. oldal)

BUDAI KATALIN: SE Vári Attila: Elsodort babaház (Magvető, 142 old.), Holtak köve (Magvető, 262 old.) Rendkívül tanulságos, hasznos munka, ha az ember elolvassa a bírálatokat, amelyeket mások írtak az adott szerzőről. Vári Attiláról sok minden összegyűlt, hiszen negyvenkét éve ellenére Erdélyben, s most már itthon is lendületesen publikált: huszonegy évesen már novelláskötetet, aztán még kettőt, verseskötetet, kisregényt, s ebből már ideát nagyregényt (Volt egyszer egy város), s most szinte egy időben új novellákat (Holtak köve), s válogatott illetve újabb, verseket (Elsodort babaház). És most indokolom a régi újságvisszhangok böngészésének fontosságát: ugyanis Szőcs István 1967-ben, az UTÓNK-ban, Vári Attila A véges nap című első kötetéről írván használja azokat az értékelő jelzőket, amelyeket mind a mai napig — ha más szavakkal is — de meg-meg kell ismételni. Mármost jó-e, ha az író „nem fejlődött” huszonegy év alatt? Ez amúgy is képtelenség, kérdezzünk inkább mást: hát nem lenyűgöző, hogy valaki (főként, ha prózaíró is) már ilyen fiatalon birtokában van mindannak a képességnek, melyre később is nyugodtan büszke lehet? Mert milyen volt ő Szőcs István szerint akkoriban? Kiváló felkészültségű, nagy tehetségű, nyelvében „pallérozott”, „tudatos csevegő virtuóz”, aki „gondtalan formaérzékű”. Bizony kár lett volna, ha mindez eltűnik! De még csak „megszüntetve sem őrződik” tovább. Nyíltan vállalva mondja, meséli, rejtelmes utakon terelgeti szinte már félelmetes biztonsággal és leleménnyel égit földivel, századokat pillanatokkal vegyítő történeteit. A Holtak köve darabjai közül a leghosszabb a kisregény terjedelmű Murigjol-ösztöndíj. Egy bizarr, Monarchia-beli származás- és érdekbogozta önéletírást fejel meg saját névvel vállalt jelenidejű, írói létezéstörténettel. A különös sorsú aranyrudakból angol fontban átutalt ösztöndíj válik „oly erdélyi származású fiatal tehetségek támogatására ... mint amilyen a kelet-európai megismerést szolgáló fiatal tehetség, Vári Attila ...” Ha van mesterszonett, akkor ez mesternovella, fikció, vágy, történelem, „azonosságtudat” vagy annak kelet-közép-európai rátarti ábrándvilága egyaránt benne van a két végén összehajlított történetben. Ugyanez ismétlődik meg — mikor az emberi beleérzés, empátia találkozik a témát, boldogító munkát kereső írói készenléttel — a Miért lennék itthon Rodostóban? című írásban. S mindkettőben önvallomásként és — mint az igazi írók esetében mindig — tartalmiformai, alkotáslélektani konfliktusként is megszólal az otthonváltás utáni depresszió. „Azt hiszem, vége a játékos prózának, ha még egyáltalán írni fogok, akkor csak a magyar közönségnek való komoly irodalmat művelhetem, nem ezt a lektürízű apokrif történelmet” — írja. De — hála Istennek — nem olyan szövegkörnyezetben, hogy egész bizonyosnak lássák ez az elhatározás. A Vári-féle kihívóan hagyományos csattanós fabulálás, a 19. századi életképi-anekdotikus beszédhelyzet megteremtése a múlt és a személyiség művészileg hihetetlenül pontos legitimizálása. Nyelvükért perelő városházi urak, akiknek szándékát nem érti az egyszerű zsandár, váltókezelők és mindentudó temetőőrök színtere egy város, az otthon, ahová mindig odatartoznak a korábban ott lakók is. Vári Attila fordított jósnőként működik. A jövő elképzelése helyett a múltat képzeli el, hogy még jobban eggyé válhasson vele, hogy még inkább gyökérzetét erősítse egy világba talán már soha nem szökő jövőnek. A minden apróságot számontartó szeretet van ott az írásokban, s ezért érthető, hogy Árkádiát Rodostó váltja fel. De vajon Árkádia volt-e a szülőföld s csak „számkivetésnek helye” az új nagyváros? Ennek a tisztázásában is könyörtelen önmagával az író. „Mindent elképzelni azzal a résszel jár, hogy a valóság és a belső kép soha nem azonosul. Isten kalapján ez a bokréta Magyarország menyasszonycsokor méretűvé nőhet, s akkor pedig azokból a virágokból akár halotti koszorút is köthetünk az igazi megismerés sírjára. Nyelvet, Valaki figyel magatartásformát lehet tanulni, de helyünket a nemzet testében éreznünk kell.” A korábban „valósággá soha vissza nem bontható világ” becserkészésének módja számára: a rácsodálkozás. Persze jó szemmel, jó füllel, jó adó-vevő készülékkel. Isteni adomány — emberileg gond és törődés, gondolkodó szellemi lényként azonban elképesztően gazdagító helyzet — magyarként magyarnak ideérkezni: a fenyegetettebb magyarságtudatot szembeszegezni az itteni, egészen másként frusztrált közösségével. Úgy kéne magunkra nézni, ahogy ő lát bennünket időnként: fennhéjázónak, kisszerűnek, félműveltnek. (De ilyen lencsét nem kapni az optikusnál.) S még azt a hálátlan feladatot is magára veszi, hogy visszariasszon a Székely himnusz danászó dacosságának számonkérésétől. Kulcsfogalma: a nyelv. Monománia, öncél — mondhatnánk. De abban a helyzetben, ott és ahogy Vári Attila s kiváló társai kapták, nem az. Minden más jog, intézményrendszer és életesély híján ez az egyetlen lehetőség. Ezért a féltés, a túlzó aggodalom. Hiszen — s most a versekből idézek, anynyi próza és líra közt az átjáró — leszek gondolat-álruhás hatalmak ellen szógyilok. S ezért „csutakolom az anyanyelvet.” Nem a purista heve, hanem az őrtárló etikája van benne, ezért kell nagyon komolyan venni „Apor Pétereskedését”. Úgy érzem, a költő Vári kijátszhatatlan a prózaíróval szemben. Érdekes, s vizsgálódásra mindenképp alkalmas jelenség ez a lírapróza mozgás: Csíki Lászlónál, Lászlóffy Aladárnál is hasonló a tendencia. El- és visszamozdulások: vonulnak, ki-be járnak a motívumok, élmények, gondolatok. A mai poétikai robbanás után már nem mondhatjuk természetes hangsúllyal: a líra persze személyesebb. Hiszen Vári Attilánál éppen az epika is nagyon személyes. Csak ott jóval több eszköz kínálkozik arra, hogy ezt a bensőséget objektívan megragadható külső eseménysorokba beforgathassa. Itt is látni, amit a novellistánál. Valaminek a biztos tudása — a legmagasabb szinten — nem fölényt, hanem biztonságot szül. Ha pontosan artikulált félelem, szorongás már győzni tudás! Az 1978-as kötet, a Változatok ütő és védekező hangszerekre átemelődött ebbe a gyűjteménybe is, és ebben a tekintetben egységesebb is a közelmúltban keletkezett ciklusoknál. Ebben a legszebb táj-és magányvonulat költészeti hagyományának örököseként szólal meg. De itt a hagyomány anyanyelvi szintű elsajátítása a lényeg, s nem a most divó hommage-ok és idézetek szintjén zajlik az illeszkedés. Álljon itt a Szemlélődve című versből egy strófa: „ökölbe szorult a fűzfa / hogyha tudna / ő is sírna, / mint az olvadó berek / vagy az ijedt emberek”. Vagy az Óvárosi délutánból: „Vénasszony-foghíj grádicsok / és kongó templomi hideg / és térdig ér a délután / a harangnyelv idegbeteg / egyedül vagyok / hallgatok a vérem pezsdül / ingerel / dadog a gond / magam vagyok / s éveim szennye leteper”. Az újabb versek a konfliktusoktól terhes időszak számvetései. Árulkodó már a cikluscím is: Palackposta. „Érzelmi földrajz”, amit vonalazgat. Gyermekkor — felgyújtott tükör, Családom... szomszédok ..., Mentegető, Érzelmes menetrend Radnótinak — mintegy a programzene címeiként rakják össze az izgatottabb, a groteszk keserédesébe váltó, többhangú versvilágot. Hiszen a hírek azért jönnek: „elkelt a templom”. S akkor támad a nyugatot már sohasem hagyó érzés: „Miránk, kolompot, hogy nyájunkat el ne széjjesszék, / kötött a sors ...” Közel juthat hozzá, aki kézbe veszi a köteteit. És még valamit muszáj ideírnom, Radnóti naplójából való, s olyan tanács, amit Vári Attila már megfogadott: „Mi a magyar? Olvassátok Aranyt és Petőfi—Petrovicsot. Megtudjátok. És írjatok magyarul, becsületesen, azok magyar művek lesznek. De aki túl sokat beszél arról, hogy mi a magyar, ahelyett, hogy alkotna, azt szájon kell vágni, hogy kiessék mind a harminckét foga.” Bár nem mindegy, ki vágja szájon. . HEGEDŰS GÉZA: Egy írástudó láthatára Pl Mészöly Dezső: Betűk rabságában (Szépirodalmi, 318 old.) Láthatár? Csupán egy része. Minthogy Mészöly Dezső horizontjához odatartozik például a francia középkor is lovagregényeivel, Villon, egész életművével és kortársaival, ők azonban kimaradnak e sok színben villogó lelki tájképből. Mert valójában lelki panoráma ez a csevegve oktató esszé-, tárca-, vallomásgyűjtemény. Mészöly Dezső bizalmasan közli az olvasókkal, mi minden izgatja az irodalom végtelenségéből. Suta deák szó a literátor, még sutább a magyar megfelelőjeként használt irodalmár, mégsem tudok alkalmasabb szellemi címkét találni Mészöly Dezsőre. Mert ő nemcsak... Nemcsak műfordító, bárha talán legbravúrosabb vers- és versesdivíma -tolmácsolónk (a tartalmi és formai hűség egyik bajnoka), hanem az irodalomtörténet nagy felkészültségű tudósa is. De nemcsak tudós, hanem a fogalmazás gazdag nyelvezetű — nemegyszer játékos kedvű — művésze. És amúgy mellékesen az egyik legbiztosabb, formagazdag költőnk is (még ha viszonylag ritkán szólal meg töméntelen egyéb munkája közben saját költeménynyel). Vannak itt kritikai híradások színházi előadásokról, úti emlékek, apró ötletek és aforizmák, halotti beszédek barátok sírjánál, irodalomtörténeti kistanulmányok. Mintha naplószerűen mutatná be, kiket-miket szokott olvasni, merre járt a világban, miről mi jutott az eszébe. Egyszerre beszélget, vall és ismeretet terjeszt. Jellemző Mészöly-módszer: egy kisesszében tudósít arról, hogy Degas, a nagy francia festő költő is volt, ráadásul jó költő. És hogy ezt elhiggyük neki, azonnal le is fordít fél tucat megkapóan érdekes Degas-szonettet. Ezt a módszert végigviszi a Vill Henrik árnyékában című gyűjteményben (ez egyszer külön könyvben meg is jelent). Itt az angol reneszánsz legfontosabb költőit mutatja be úgy, hogy előbb elmondja történetüket, jellemzi őket, azután fordításokkal ad ízelítőt lírájukból. — A másik gyűjteménynek Shakespeare-napló a címe. Ezek az írások a feladatában elmélyült műfordító irodalomtörténész-igényű vallomásai a tolmácsolt mesterről és műveiről. A témában némiképpen jártas olvasó úgy érzi, hogy Mészöly bizalmasabb, személyesebb közeibe visz Shakespeare-hez, mint némelyik szintén avatott magyarázó, aki kortársunknak érzi és érezteti Shakespeare-t. Külön érdekessége a könyvnek A többi néma csend című, mintegy nyolcvanoldalas emlékezés és dokumentumgyűjtemény, hiteles beszámoló arról, hogy a Magyar Tudományos Akadémia Tudományos Minősítő Bizottsága hogyan és miért utasította vissza az irodalomtörténész-műfordítót, amikor a kandidátusi tudományos fokozatot kérte. Furcsán tragikomikus történet ez, szerencse, hogy Mészöly is humorral tudja vegyíteni bosszúságát. Az olvasó a tudományos élet adminisztratív oldala kritikájának is tarthatja mindezt. És önkéntelenül is felteszi a kérdést, hogy vajon akiknek a kandidátusnál esetleg sokkal magasabb tudományos rangjuk van irodalomtörténet címen, valóban mind többet tudnak-e irodalomról és irodalomtörténetről, mint Mészöly Dezső? A Betűk rabságában hangütését akár lírainak, szubjektívnek is mondhatjuk, de ahogy előrehaladunk az alanyi vallomásokban, úgy gazdagodik belőle — tényekkel és összefüggésekkel — objektív ismeretvilágunk. És amikor ki-ki a végére ért, már meghitt ismerősének tudja ezt a ..., hogy is mondjam? Ezt a tudós-művészirodalmárt. GÉCZI JÁNOS: mint üzenet Irja Mihálynak mint akiben a fegyelmezett mondat a szonettmetszetből a torkán reked s akit belülről már mohón szorongat a vad és szürke és vásott rémület s a virágok puha áttetsző csontja hogy tudja ami alig volt sejthető mert egymáshoz kötve összebogozva az ébredt kiáltás a szó az elmenő s kiveri homlokát a hirtelen hideg a pontos és konok magyarázat mikor szétfolytak a tárgyakból a színek s tudni melyik mire jó s mikor magának a feledés oly tágra nyílt szemű mint a citromvirág vagy egy keselyű Két díjazott lengyel könyv Lengyel testvérlapunk, a krakkói Zycie Literackie (Irodalmi élet) 1957 óta évről évre díjat ítél oda az előző esztendő legjobbnak minősített tanulmány-, illetve riportkötetéért. Az idén a bírálóbizottságnak — Wladyslaw Machejek főszerkesztő elnökletével — Ryszard Matuszewski Visszatérések és búcsúzások, s Joanna Siedlecka A fiatalúr című munkájára esett a választása. A két jutalmazott közül az 1914- ben született Matuszewskit neves kritikusként tartják számon hazájában. Első írásai még a harmincas években jelentek meg, s azóta — a megszállást leszámítva — jelen van az irodalmi életben: szerkesztőségekben, kiadóknál munkálkodott a közízlés fejlesztésén. Legfőbb törekvése hosszú ideje, hogy felszítsa a költészet iránt lelohadt érdefilyflás. Sokféle módom kis eszközzel igyekszik ezt elérni; nemegyszer anekdotákat, életrajzi csemegéket is feltálal étvágygerjesztőül. Gyakran hangoztatja, hogy nem a beavatottaknak, hanem a verstanban nem mindig jártas, de a fogékony, élményre áhítozó olvasóknak ír. A szaporodó módszertani divatok és újdonságok távol állnak szemléletétől s munkastílusától, miképp az irodalomtudósi fennhéjazás és magasröptűség is. Zsinórmértékéül a két világháború közötti költészet szolgál, ez kiindulópontja, összehasonlítási alapja a modern költői életművek megítélésénél is. Eleddig hat kötete látott napvilágot. Közülük a legismertebb, A jelenkori lengyel irodalom története, tíz kiadást ért meg. A Zycie Literackie díjával kitüntetett Visszatérések és búcsúzások lapjain egyebek közt a magyarul is olvasható Julian Tuwim, Wladyslaw Broniewski, a Nobel-díjas Czeslaw Milosz munkásságát elemzi, de kiterjeszti figyelmét Miron Bialoszewskire, Kazimiera Illakowiczównára, Jaroslaw Iwaszkiewiczre és Mieczyslaw Jastrunra is. A másik mű Witold Gombrowicz alakját idézi meg. A szerző bevallott célja az volt, hogy „az író másokban hátrahagyott leghaloványabb nyomát is” felkutassa. Annak járt utána, hogyan él családtagjai, barátai és mindazok emlékezetében, akik valaha is közel kerültek hozzá. Siedlecka riporteri buzgalma és szívóssága, évekig tartó fáradozása bő termést hozott: emberek tucatjait sikerült vallomásra sarkallnia. A visszaemlékezésekből kitűnik, hogy a mester viselkedésével, megnyilatkozásaival legalább annyi megbotránkozást és felzúdulást váltott ki, mint formabontó, a lengyel hagyományokat, a lengyelség fogalmát és mibenlétét újraértelmező alkotásaival. A megszólalók fényt derítenek ellentmondásos személyiségére, parttalan sokarcúságára. Vallanak megsemmisítő iróniájáról, szertelenségéről és szerepjátszó hajlamairól,nemkülönben felfokozott érzékenységéről, amelyet színlelt szölénnyel és érzéketlenséggel palástolt, vagy dölyfösségéről, amelylyel gátlásait leplezte. A könyv tisztázza élettörténetének néhány vitatott mozzanatát, többek között azt, hogy miért hagyta el hazáját 1939-ben, közvetlenül a hitlerista orvtámadás előtt, egy argentínai hajóút résztvevőjeként. Nem kevesen dezertálással vádolták meg akkor ezért, ám erre rácáfolt azzal, hogy Argentínában katonai szolgálatra jelentkezett, s csak alkalmatlansága miatt nem sorozták be. A közreadott levelek pedig még azt is elárulják, hogy számos, látszatra ellenszenves vonása ellenére tudott rendkívül szívélyes, gondoskodó és mások sorsáért felelősséget érző is lenni. S nem szűnt meg érdeklődése, ragaszkodása hazája iránt külföldi tartózkodása idején sem. Az ötvenes években fájón vette tudomásul, hogy nem adják ki műveit Lengyelországban, s hogy nem lehet jelen az irodalmi életben. Utolsó napjaiban, amikor már tisztában volt állapotával, azt a kívánságát fejezte ki feleségének, hogy szeretné, ha hamvait egyszer majd hazaszállítanák szülőföldjére. Családja, tisztelői még nem érhették ezt meg. Gombrowicz mindmáig a dél-franciaországi Vence temetőjében pihen. Ábrán László Szeift Béla rajza 1988. MÁRCIUS 4.