Élet és Irodalom, 1988. július-december (32. évfolyam, 27-53. szám)
1988-09-30 / 40. szám - Dalos László: Hírek • glossza | páratlan oldal (9. oldal) - K. Z.: Szerkesztőségi capriccio • glossza | páratlan oldal (9. oldal) - (kőrös): Orvoslás • glossza | páratlan oldal (9. oldal) - h. e.: Megvalósíthatatlan iskolák • glossza | páratlan oldal (9. oldal) - Bartók István: • fotógrafika (9. oldal) - Alföldy Jenő: Argónauták (9. oldal)
páratlan oldal HÍREK Kamaszkorom, tehát tevékeny hírlapolvasó korom óta izgat, hogy hír, igazi újsághír az, ami rosszat közöl. Vagyis a hír egyenlő a rossz hírrel. Ugyan miért? Az embereket, az olvasót, állítólag, nem érdekli a jó hír. Időnként azért hallottam meg olvastam (hírt!) olyan dacos kezdeményezésekről, hogy itt vagy ott, külhonban vagy belföldön, ez vagy az a lap elhatározta, ők pedig ezután csak jó híreket közölnek. Ezek a jó újságírói szándékok dugába dőltek. Persze akad visszaköszönő jó hír is, például kora tavasszal. Íme: „A Mecsek déli lejtőin szirmot bontott az szagos hunyor...” Vagy valami más virág? Utána kellene néznem. Egyébként mindegy, 1989 tavaszán úgyis megtudom. Visszaköszönő rossz hír? Esztendők hosszú során át tekintélyes gyűjteményem állt össze a rossz hír egyik alaptípusából. Summázva körülbelül így hangzik: „Az indiai Bihar államban szakadékba zuhant egy zarándokokkal teli autóbusz.” Variánsa: egy másik indiai államban hídról a folyóba zuhant egy busz, szintúgy zarándokokkal teli. Hír-ügyekben van két friss élményem. Az egyik: A tévé Ördögi eszközök című, minap vetített kanadai filmjében egy újságíró olvassa szerkesztőségi asztalán a displaykészülékről: „Brazíliában (Kiemelés tőlem: D. L.) szakadékba zuhant egy zarándokokkal teli autóbusz ...” A rossz hír vétele után a kanadai kolléga felsóhajt: Miért mindig a zarándokok? Mintha magamat hallanám. A másik élmény. Kezembe került egy hetilap 1935-ös évfolyamának 39. száma, benne az Interurbán című rovat így kezdődik: „Aszód. Úti Cikke szombat éjjel kuglizott a körben. Kilencet ütött. Csak másnap derült ki, hogy a bábukat spárgával rántották el.” Rossz hír ez vagy jó? Elhatároztam: Aszódra utazom mielőbb, megkeresem Úti Cilikét. Azóta nyilván nagy-, esetleg dédmama, szerény számításom szerint olyan hetven-hetvenegy éves lehet. Szóra bírnám, mesélje el, ki volt a leleplező, miért árulkodott, ki rántotta el a bábukat, miért, ennek az egész tekeügynek mi lett a következménye, és a bűnös megbánta-e, amit tett? Azonkívül — hogy el ne felejtsem — megvan-e még a spárga? Dalos László SZERKESZTŐSÉGI CAPRICCIO Most, hogy sportolóink jó néhány aranyérmet szereztek az olimpián, s tiszteletükre mindannyiszor eljátszották a Himnuszt, ismét lábra kaptak a viták, miképpen hallgassuk a nemzet énekét. Akad publicista, aki mintha csak világversenyekre várna, az első Himnusz után példátlan hevülettel száll síkra, amellett, hogy a nemzeti mezbe öltözött sportoló tegye kezét szívére, s tartsa ott azt az utolsó taktusig. Másik szerző tovább megy és amellett foglal állást, hogy a sportoló igenis énekelje a dalt, ha van hangja, ha nincs. Ez a vita valószínűleg folytatódik majd a záróünnepségig, hogy aztán a következő világversenyen, nemzetek erőre kapjon.közötti meccsen ismét A Himnusz körüli viták legutóbb új színfolttal gyarapodtak: hogyan énekeljük a dalt? A vasárnapi újság sportszakírója legutóbb figyelemre méltó gondolattal gazdagította az amúgy is színes palettát, amikor a következőket írta: „Ha elfáradunk, nyugodt szívvel énekeljük a Himnuszt, de csak abban a hangnemben, ahogy Erkel megálmodta. A határainkon belül átszellemült, arccal, fennkölten s az országhatárokon kívül pedig teli torokból.”’ Engem már az is meglepett, hogy Erkel kétféleképpen írta meg Himnuszt, úgymint: a) határokon a belülre és b) határokon kívülre. Előttem a partitúra — kettő is — egy század eleji már-már antik kiadvány R és Tsa cégjelzéssel, meg egy másik, újabb keletű, 1967-es, az Editio Musica jelentette meg. Mit ír Erkel? A dalt andante religiose-ban kell indítani, a szerző nem tesz különbséget abból a szempontból, hogy az ember éppen hol fakad dalra. Lépve, kötötten. A „régen tép, hozz rá víg esztendőt” résznél tenuto a szerzői utasítás, vagyis: tartva. Keresem, keresem, hol kell — ahogy a sportszakíró írja — teli torokból énekelni, de ilyen nincs, helyette a befejező részre utaló instrukciót lelem, ez perbendost — eltűnődve, elhalón. S most már csak annak kell utánanéznem, hogy miként fejti ki jótékony élettani hatását a Himnusz, különös tekintettel a fáradtságra, ezt azonban végképp nem találom. S már azt sem tudom, kinek higgyek — Erkel is mást mond, a szakíró is, s most itt állok a legnagyobb bizonytalanságban. (Határainkon belül.) ORVOSLÁS K. Z. A legfőbb ügyész, mint a törvényesség őre intézkedett, hogy a nyugdíjasok ezután akkor is megkapják nyugdíjukat, ha három hónapnál tovább tartózkodnak külföldön. Ebből következik, hogy a gazdálkodó szervezetben jókora, korábban jogszerűtlenül odakerült összeg cirkulál. S szinte biztos az is, hogy valahol már fogalmazzák a sokszorosítandó és szétküldendő értesítést:★ „Tisztelt Asszonyom/Uram! Szives elnézését kérve közöljük, hogy az Öntől eddigiekben egy jogszerűtlen rendelkezés értelmében vontuk meg járandóságát. Ezt jóváteendő, a lehető leggyorsabban megküldjük önnek az így keletkezett hátralékot, amelyet kiegészítünk a tárgyidőszakra esedékes kamattal, és egy, az infláció okozta értékcsökkenést kiegyenlítő összeggel. Közöljük továbbá, hogy az említett (jogszerűtlen) rendelkezés előkészítői és keresztülvivői levonták tettükből a konzekvenciát, és valamennyien nyugállományba helyezésüket kérték, mégpedig azzal a határozott kikötéssel, hogy havi járandóságuk ne haladja meg a háromezerötszáz forintot, miként ez a nyugdíjas korú magyar lakosság ötöde számára a leghétköznapibb valóság. Baráti üdvözlettel: Nyugdíjfolyósító Igazgatóság" (kőrös) MEGVALÓSÍTHATATLAN ISKOLÁK Olvasom a Magyar Nemzet szeptember 13-i számában: „Az első ötlet grandiózusnak tetszett, később kiderült, nemcsak merész, de Magyarországon megvalósíthatatlan is. Markó Iván, a Győri Balett igazgatója különleges művészeti szakközépiskola felállításáról álmodott még egy évvel ezelőtt is. Úgy hitte, a balett, a zene és a képzőművészet jól megférhet egymás mellett egyetlen oktatási intézményben.” Amúgy egyetértek azokkal, akik úgy látják, hogy Magyarországon számos grandiózus és merész ötlet megvalósíthatatlan. Ami azonban biztosan nem tartozik ezek közé: az említett különleges művészeti szakközépiskola. Egyet történetesen már vagy húsz éve ismerek, a pécsit. Lehet, hogy ez az intézmény nem felelne meg minden tekintetben Markó Iván álmainak (sőt, a magam részéről biztos is vagyok), de hogy létezik, az vitathatatlan. Ugyanennek az újságnak ugyanebben a számban az átellenes oldalon szintén megvalósíthatatlan iskoláról, sőt iskolákról esik szó. Egy államtitkári nyilatkozat nyomán felbolydult az egészségügyi főiskola, mert úgy értette, a minisztérium meg akarja őt szüntetni. Újabb nyilatkozat szükségeltetett, hogy tisztázza: nem megszüntetésről, hanem decentralizálási tervről van szó. Orvosegyetemek mellett működnének egészségügyi főiskolák, képeznének védőnőket, gyógytornászokat — egyelőre^,később pedig talán más szakembereket is, például ápolónőket. Bármily meglepő, a Világban másutt léteznek felsőfokon képzett ápolónők is. Csak nálunk csúszott ez a szép hivatás betanítottmunkás-színvonalra. Végre, gondoltam, mikor belekezdtem a cikk — pontosabban interjú — olvasásába. Hisz jól tudjuk, vidéken nincs gyógytornász, nincs védőnő, nincs mentős elég, kevés a képzett szakembere az egészségügynek. A rossz munkakörülmények, alacsony anyagi és erkölcsi megbecsülés mellett még a képzés lehetetlenül elavult szerkezete, érthetetlen centralizáltsága is nehezíti ennek a nem éppen európai helyzetnek az oldódását. Vésve, gondoltam, egészen addig, míg a meginterjúvolt „pártatlan” szakember el nem kezdte sorolni a decentralizálás elleni érveit, egyebek közt: „az orvosegyetemeken amúgyis helyszűke van, rosszak az oktatási körülmények és félő, hogy a főiskolai tagozatot másodranárnak tekintenék és oda nem a legjob oktatókat irányítanák.” Szinte meggyőző szavak. Csak ne feledjük, hogy ezek a „nem a legjobb oktatók” ma orvosokat oktatnak. Igaz, a legjobbakkal együtt. És hazánkban nemigen van olyan oktatási intézmény, ahol ne lenne helyszűke, és ahol ne lennének rosszak az oktatási körülmények. Hanem akkor miről van szó? Mi a baj ezzel a decentralizációval? Azt mondja a nyilatkozó az interjú végén, hogy előbb meg kell teremteni személyi és tárgyi feltételeit (ki nem ért ezzel egyet?), „hogy a képzés egységes szemlélettel, egységes szakmai szinten valósuljon meg. A továbbképzést pedig ezentúl is az Orvostovábbképző Egyetemen kellene folytatni.” A kutya itt van elásva. Magyarország egyetlen egészségügyi főiskoláját ugyanis egész pontosan így hívják: Orvostovábbképző Egyetem Egészségügyi Főiskolai Kar. Monopolhelyzetét pedig ki ne védené. Íme, egy példa arra, hogy Magyarországon nemcsak a grandiózus, merész, de józanul ésszerű ötletek is megvalósíthatatlanok. h. e. Bartók István fotógrafikája Varsányi György tanulmányát a Magyar Nyelvőr új, 1988/2. számában (címe: Argó nyelvi elemek szépirodalmi és publicisztikai szövegekben) maga Kosztolányi Dezső is szíves szavakkal süvegelte volna meg. A tárcaíróként is hallhatatlan költő így zsörtölődött Csibésznyelv cím alatti, 1914-es írásában: „Beletelik két-háromszáz év, amíg kialakul a karakteres budapesti nyelv. Akkor azonban keményen áll a talpán. Mert szükség lesz rá, a város nyargaló vérkeringése teremti meg, az a különbség, amely majd az akkori Andrássy, az akkori Rákóczi út bábeli forgalma és az akkori magyar falu álmos nagyutcája között mutatkozik. Gyors, villamos, fölényes, epeízű, tüskés nyelv, de magyar.” S íme, a nyelvész már századunk vége felé össze tud gyűjteni egy koszorúra való vadvirágot az argó szavaiból, méghozzá szépirodalmi művekben tallózva. Kosztolányi kisded karcolata — tévedésével együtt — alapmű a magyar argó irodalmi fogadtatása történetében: a „csibésznyelv” itt nyer először elvi polgárjogot. Azt hirdeti, hogy nemcsak a „tősgyökeres” falusi szavak magyarok, hanem a tiszavirágéletűek is, melyek ezerszám kavarodnak fel az ucca porával, hogy egy-egy tucatnyi végleg meghonosodjék belőlük, főleg azok, amelyeket az írók átültettek az árokszélről stílusuk rezervátumába. Elsőül Petőfit kell említeni, akire Kosztolányi is hivatkozik: „Valaha a csárdák nyelve is savanyú volt, amíg ki nem robbant a csárdából a kiskőrösi zseni.” Igen, A helység kalapácsa nem valamilyen „ódon” népnyelvre, hanem egyfajta falusi szleng rögtönzöttségére, humoros fordulataira, jellemrajzoló gúnynévadói ötletességére épül. Régi olvasmányaimból fölrémlik Jókai regénye, a Szegény gazdagok egy jelenetsora, melyben az író a tolvajnyelv szavaival beszélteti a főhős, Fatia Negra szolgálatába szegődött haramiákat. Érlelődik is bennem a gyanú, hogy a társadalom legalsó rétegei nem ismerik azt a különbséget, amit Kosztolányi föltételez a józsefvárosi meg a nyírségi argó között: maguk a csavargók, latrok, enyvesek, huligánok és csövesek sem ismernek határokat a falu és város között. Kosztolányi azért vonhatta meg a határt oly élesen az Andrássy út „bábeli forgalma” és a magyar falu „álmos nagyutcája” közt, mert a pesti nyelv új, bizalmatlanul fogadott jövevényeit védelmébe kellett vennie a „tősgyökeresség” védnökeivel szemben, akik a társadalom szélére csúszott parasztot többé nemcsak parasztnak, de magyarnak sem ismerték el. Ám Kosztolányi is túlozott, amikor ezt mondta: „Vallom, hogy a mai ideges pesti a hibái mellett is gazdagabban, ízesebben és fűszerezettebben beszél magyarul, mint az a képzeletdíjas kaszmár, aki öt-hatszáz szóval beéri.” Később — Illyés Gyula kedvtelve idézgette — kénytelen volt elismerni: a falusi kasznár csak a részegre ismer vagy háromszáz szavat. (Illyés nem szót, hanem szavat mond.) Ezt a háromszázat a városi argó sikeresen tovább növelte. Mint már Jókai példája is mutatja, nagyrészt alvilági üzelmek leplezéséül született az argó-nyelv, s célja nem éppen a közérthetőség volt; első szótárazói nem is a nyelvtudósok, hanem a rendőrök. Maga az argó mégis ártatlan, mint a mezei virágnevek. Ártatlan, mint maga a széf mackó gyomrából kirámolt pénz (bármily sok szenny tapadt hozzá), nevezzék bár biblikusan egy tál lencsének, melyért a bűnöző eladta lelkét, vagy csibészesen szeksznek, máknak, dohánynak, lének, lóvénak, aminek ha nyakára hág a vagány, nemhogy egy rongy, nemhogy egy kiló, de egy árva bélás, egy grand, egy peták, egy kanyiló vas sem marad. A pénz, a maga forgandó módján, előbb-utóbb eljut a templomi perselybe, az árvaszéki ülnök zsebébe, vagy a rendőrségi költségvetésbe, új aranysujtásra, főtörzsi csillagokra. Fel is használják az argó leleményeit a jobb társaságok: Varsányi Gábor helyesen állapítja meg, hogy a mai társadalmi viszonyok közt nem jellemző az argó rejtjelessége; ez a rétegnyelv a köznyelvben is egyre jobban elnyeri rangját. Elemei „bekerülnek a bizalmasabb, kevésbé igényes és választékos társalgási nyelvbe, főként a nagyvárosok beszélt nyelvébe és a diáknyelvbe” — idézi a Nyelvművelő Kézikönyvet. Igaz, nem mindig stílszerűen élnek vele. George Sandnak jól állhatott a csibuk, szokása mégsem terjedt el túlságosan a hölgyek körében; a jassz vagy argó használata nyakra-főre, úgy hat némely kedves arcú középiskolás, egyetemista lány beszédében, mintha nem felfújható rágógumit, hanem bagót rágna. Mindamellett megállapítható, hogy a mai argó nem Értelemleplező, hanem érzelemleplező jellegének és humorának köszönheti népszerűségét; főleg azok élnek vele szívesen, akik a legintenzívebb párkeresés életkorában tartanak, meg akik hivatásuknál fogva állandóan a felsőfokú érzelemkifejezés állapotában vannak. Ebben a remek tudományos cikkében azt ismerteti a szerző, miként csinált karriert az argó irodalmunk utolsó évtizedeiben. Csörsz István, az alvilágias, csöves életformájú, peremre szorult fiatalok szociografikus tanulmányozója épp úgy elevenséget hozott szépprózánk nyelvébe, mint Kolozsvári Grandpierre Emil félig-meddig értelmiségi lezserséggel beszélő aranyifjai, „fekete bulái”, vagy Horváth Péter „futkosóba” került katonaújoncai, illetve — van-e, ki e szót nem ismeri? — jakumai. Bármennyi bírálat éri az argót, amiért bevált, jó szavakat szorít ki az ifjúság nyelvéből, foghegyről sercintett szavaival, bármennyi igazság van abban, hogy tömény változatában — paradox módon — épp olyan keresett, sőt egyenesen választékos lesz, mint a népieskedő, vidékies buzsikóz-figurák nyelve — bekerült a legjobb társaságba. Nemcsak azért, mert színésznők, filmrendezők és szövetségi kapitányok beszélik már, hanem azért is, mert felkerült a legmagasabb polcra: a könyvespolcra. Ott sorakoznak a Tersánszky Józsi Jenő-hősök, a vidéki gavallérok meg a külvársi vén kandúrok az ő bigéikkel, rifikéikkel — és kiválóan érzik magukat a fél évezreddel idősebb francia hasonszőrűek társaságában, a Hadova és hamuka költője, Francois Villon figurái mellett. Hogy a nyelvész csinos gyűjteményéhez magam is hozzájáruljak, Nagy Lászlót idézem: „...tanultam a népzenéből, népköltészetből(...) Így képzeltem el a viszonyt a folklórral. De módosult az elképzelés, ha a fővárosban ilyet hallok. «Ezek egész nyíltan fölmarkolják a mákot.« A pénzt ugyanis. Ez is költészet, a népé, mert a városban is nép él, nem pusztán a tömeg, amely a ráfogás szerint a tömegdalokra éhes.” Bár Nagy László az iszkázi nép nyelvét emelte föl a régi zsoltárok, balladák, Ady, József Attila, Dylan Thomas, W. H. Auden, Yeats és a délszláv költészet remekeihez, azért ő is kedvtelve forgatta a pesti vagányok szavait A gengszterekhez című „vidám üzenetében”. S ezen a téren, úgy gondolom, nem ő volt Szécsi Margit mestere — ahogy egyoldalúan beállítják —; ellenkezőleg, ő tanult költőtársától. Az argónak tudtommal nincs köze ahhoz az Argó nevű hajóhoz, melyen az aranykos gyapjáért Kolkhiszba indultak az argonauták. A szó a francia alpof-ból ered. Annyi szójátékot mégis megengedhetünk magunknak, hogy minden író, aki az argót bátran használja, aranyat érő plasztikusságáért, miliőteremtő színeiért, karaktert adó életszerűségéért, az — legyen bár középkori francia, huszadik századi amerikai vagy magyar, párizsi vagy New York-i, nagybányai vagy kolozsvári, iszkázi vagy józsefvárosi — az alvilági rétegnyelv argonautája. Mondhatjuk: aranycsempészek Iaszóni cinkosa. ALFÖLDY JENŐ: ARGONAUTÁK 1988. SZEPTEMBER 30.a WMtWiMííSWest ** aw*«»*»«; ap* élet és$ IRODALOM