Élet és Irodalom, 1988. július-december (32. évfolyam, 27-53. szám)

1988-09-30 / 40. szám - Dalos László: Hírek • glossza | páratlan oldal (9. oldal) - K. Z.: Szerkesztőségi capriccio • glossza | páratlan oldal (9. oldal) - (kőrös): Orvoslás • glossza | páratlan oldal (9. oldal) - h. e.: Megvalósíthatatlan iskolák • glossza | páratlan oldal (9. oldal) - Bartók István: • fotógrafika (9. oldal) - Alföldy Jenő: Argónauták (9. oldal)

páratlan oldal HÍREK Kamaszkorom, tehát tevékeny hírlapolvasó korom óta izgat, hogy hír, igazi újsághír az, ami rosszat közöl. Vagyis a hír egyenlő a rossz hírrel. Ugyan miért? Az embere­ket, az olvasót, állítólag, nem ér­dekli a jó hír. Időnként azért hallottam meg ol­vastam (hírt!) olyan dacos kezde­ményezésekről, hogy itt vagy ott, külhonban vagy belföldön, ez vagy az a lap elhatározta, ők pedig ez­után csak jó híreket közölnek. Ezek a jó újságírói szándékok du­gába dőltek. Persze akad visszaköszönő jó hír is, például kora tavasszal. Íme: „A Mecsek déli lejtőin szirmot bontott az szagos hunyor...” Vagy valami más virág? Utána kellene néz­nem. Egyébként mindegy, 1989 ta­vaszán úgyis megtudom. Visszaköszönő rossz hír? Eszten­dők hosszú során át tekintélyes gyűjteményem állt össze a rossz hír egyik alaptípusából. Summáz­va körülbelül így hangzik: „Az indiai Bihar államban szakadékba zuhant egy zarándokokkal teli autóbusz.” Variánsa: egy másik in­diai államban hídról a folyóba zu­hant egy busz, szintúgy zarándo­kokkal teli. Hír-ügyekben van két friss élmé­nyem. Az egyik: A tévé Ördögi eszkö­zök című, minap vetített kanadai filmjében egy újságíró olvassa szerkesztőségi asztalán a display­­készülékről: „Brazíliában (Kieme­lés tőlem: D. L.) szakadékba zu­hant egy zarándokokkal teli autó­busz ...” A rossz hír vétele után a kanadai kolléga felsóhajt: Miért mindig a zarándokok? Mintha magamat hallanám. A másik élmény. Kezembe került egy hetilap 1935-ös évfolyamának 39. száma, benne az Interurbán cí­mű rovat így kezdődik: „Aszód. Úti Cik­ke szombat éjjel kuglizott a körben. Kilencet ütött. Csak másnap derült ki, hogy a bábukat spárgával rántották el.” Rossz hír ez vagy jó? Elhatároztam: Aszódra utazom mielőbb, megkeresem Úti Cilikét. Azóta nyilván nagy-, esetleg déd­­mama, szerény számításom szerint olyan hetven-hetvenegy éves lehet. Szóra bírnám, mesélje el, ki volt a leleplező, miért árulkodott, ki rán­totta el a bábukat, miért, ennek az egész tekeügynek mi lett a követ­kezménye, és a bűnös megbánta-e, amit tett? Azonkívül — hogy el ne felejt­sem — megvan-e még a spárga? Dalos László SZERKESZTŐSÉGI CAPRICCIO Most, hogy sportolóink jó néhány aranyérmet szereztek az olimpián, s tiszteletükre mindannyiszor el­játszották a Himnuszt, ismét lábra kaptak a viták, miképpen hallgas­suk a nemzet énekét. Akad publi­cista, aki mintha csak világverse­nyekre várna, az első Himnusz után példátlan hevülettel száll síkra, amellett, hogy a nemzeti mezbe öltözött sportoló tegye ke­zét szívére, s tartsa ott azt az utol­só taktusig. Másik szerző tovább megy és amellett foglal állást, hogy a sportoló igenis énekelje a dalt, ha van hangja, ha nincs. Ez a vita valószínűleg folytató­dik majd a záróünnepségig, hogy aztán a következő világversenyen, nemzetek erőre kapjon.közötti meccsen ismét A Himnusz körüli viták legutóbb új színfolttal gyarapodtak: hogyan énekeljük a dalt? A vasárnapi új­ság sportszakírója legutóbb figye­lemre méltó gondolattal gazdagí­totta az amúgy is színes palettát, amikor a következőket írta: „Ha elfáradunk, nyugodt szívvel éne­keljük a Himnuszt, de csak abban a hangnemben, ahogy Erkel meg­álmodta. A határainkon belül át­szellemült, arccal, fennkölten s az országhatárokon kívül pedig teli torokból.”’ Engem már az is meglepett, hogy Erkel kétféleképpen írta meg Himnuszt, úgymint: a) határokon a belülre és b) határokon kívülre. Előttem a partitúra — kettő is — egy század eleji már-már antik ki­advány R és Tsa cégjelzéssel, meg egy másik, újabb keletű, 1967-es, az Editio Musica jelentette meg. Mit ír Erkel? A dalt andante religiose-ban kell indítani, a szerző nem tesz különbséget abból a szempontból, hogy az ember éppen hol fakad dalra. Lépve, kötötten. A „régen tép, hozz rá víg esztendőt” rész­nél tenuto a szerzői utasítás, vagy­is: tartva. Keresem, keresem, hol kell — ahogy a sportszakíró írja — teli torokból énekelni, de ilyen nincs, helyette a befejező részre utaló instrukciót lelem, ez perben­­dost — eltűnődve, elhalón. S most már csak annak kell utánanéznem, hogy miként fejti ki jótékony élet­tani hatását a Himnusz, különös tekintettel a fáradtságra, ezt azon­ban végképp nem találom. S már azt sem tudom, kinek higgyek — Erkel is mást mond, a szakíró is, s most itt állok a legnagyobb bi­zonytalanságban. (Határainkon belül.) ORVOSLÁS K. Z. A legfőbb ügyész, mint a törvé­nyesség őre intézkedett, hogy a nyugdíjasok ezután akkor is meg­kapják nyugdíjukat, ha három hó­napnál tovább tartózkodnak kül­földön. Ebből következik, hogy a gazdálkodó szervezetben jókora, korábban jogszerűtlenül odakerült összeg cirkulál. S szinte biztos az is, hogy valahol már fogalmazzák a sokszorosítandó és szétküldendő értesítést:★ „Tisztelt Asszonyom/Uram! Szi­ves elnézését kérve közöljük, hogy az Öntől eddigiekben egy jogsze­rűtlen rendelkezés értelmében vontuk meg járandóságát. Ezt jó­­váteendő, a lehető leggyorsabban megküldjük önnek az így kelet­kezett hátralékot, amelyet kiegé­szítünk a tárgyidőszakra esedékes kamattal, és egy, az infláció okoz­ta értékcsökkenést kiegyenlítő ös­­­szeggel. Közöljük továbbá, hogy az említett (jogszerűtlen) rendel­kezés előkészítői és keresztülvivői levonták tettükből a konzekven­ciát, és valamennyien nyugállo­mányba helyezésüket kérték, még­pedig azzal a határozott kikötés­sel, hogy havi járandóságuk ne haladja­­ meg a háromezerötszáz forintot, miként ez a nyugdíjas korú magyar lakosság ötöde szá­mára a leghétköznapibb valóság. Baráti üdvözlettel: Nyugdíjfolyósító Igazgatóság" (kőrös) MEGVALÓSÍTHATATLAN ISKOLÁK Olvasom a Magyar Nemzet szep­tember 13-i számában: „Az első öt­let grandiózusnak tetszett, később kiderült, nemcsak merész, de Ma­­gyarországon megvalósíthatatlan is. Markó Iván, a Győri Balett igazga­tója különleges művészeti szakkö­zépiskola felállításáról álmodott még egy évvel ezelőtt is. Úgy hit­te, a balett, a zene és a képzőmű­vészet jól megférhet egymás mel­lett egyetlen oktatási intézmény­ben.” Amúgy egyetértek azokkal, akik úgy látják, hogy Magyarországon számos grandiózus és merész ötlet megvalósíthatatlan. Ami azonban biztosan nem tartozik ezek közé: az említett különleges művészeti szakközépiskola. Egyet történetesen már vagy húsz éve ismerek, a pé­csit. Lehet, hogy ez az intézmény nem felelne meg minden tekintet­ben Markó Iván álmainak (sőt, a magam részéről biztos is vagyok), de hogy létezik, az vitathatatlan. Ugyanennek az újságnak ugyan­ebben a számban az átellenes ol­dalon szintén megvalósíthatatlan iskoláról, sőt iskolákról esik szó. Egy államtitkári nyilatkozat nyo­mán felbolydult az egészségügyi főiskola, mert úgy értette, a mi­nisztérium meg akarja őt szüntet­ni. Újabb nyilatkozat szükségelte­tett, hogy tisztázza: nem megszün­tetésről, hanem decentralizálási tervről van szó. Orvosegyetemek mellett működnének egészségügyi főiskolák, képeznének védőnőket, gyógytornászokat — egyelőre^,ké­­sőbb pedig talán más szakembere­ket is, például ápolónőket. Bármily meglepő, a­ Világban másutt létez­nek felsőfokon képzett ápolónők is. Csak nálunk csúszott ez a szép hivatás betanítottmunkás-színvo­­nalra. Végre, gondoltam, mikor bele­kezdtem a cikk — pontosabban in­terjú — olvasásába. Hisz jól tud­juk, vidéken nincs gyógytornász, nincs védőnő, nincs mentős elég, kevés a képzett szakembere az egészségügynek. A rossz munka­­körülmények, alacsony anyagi­ és erkölcsi megbecsülés mellett még a képzés lehetetlenül elavult szerke­zete, érthetetlen centralizáltsága is nehezíti ennek a nem éppen euró­pai helyzetnek az oldódását. Vésve, gondoltam, egészen addig, míg a meginterjúvolt „pártatlan” szakem­ber el nem kezdte sorolni a de­centralizálás elleni érveit, egye­bek közt: „az orvosegyetemeken amúgyis helyszűke van, rosszak az oktatási körülmények és félő, hogy a főiskolai tagozatot másodranár­­nak tekintenék és oda nem a leg­­j­ob oktatókat irányítanák.” Szin­te meggyőző szavak. Csak ne feled­jük, hogy ezek a „nem a legjobb oktatók” ma orvosokat oktatnak. Igaz, a legjobbakkal együtt. És ha­zánkban nemigen van olyan okta­tási intézmény, ahol ne lenne hely­szűke, és ahol ne lennének rosszak az oktatási körülmények. Hanem akkor miről van szó? Mi a baj ezzel a decentralizációval? Azt mondja a nyilatkozó az interjú végén, hogy előbb meg kell terem­teni személyi­ és tárgyi feltételeit (ki nem ért ezzel egyet?), „hogy a képzés egységes szemlélettel, egy­séges szakmai szinten valósuljon meg. A továbbképzést pedig ezen­túl is az Orvostovábbképző Egye­temen kellene folytatni.” A kutya itt van elásva. Magyar­­ország egyetlen egészségügyi főis­koláját ugyanis egész pontosan így hívják: Orvostovábbképző Egyetem Egészségügyi Főiskolai Kar. Monopolhelyzetét pedig ki ne védené. Íme, egy példa arra, hogy Ma­gyarországon nemcsak a grandió­zus, merész, de józanul ésszerű öt­letek is megvalósíthatatlanok. h. e. Bartók István fotógrafikája Varsányi György tanulmányát a Magyar Nyelvőr új, 1988/2. számá­ban (címe: Argó nyelvi elemek szépirodalmi és publicisztikai szö­vegekben) maga Kosztolányi Dezső is szíves szavakkal süvegelte volna meg. A tárcaíróként is hallhatatlan költő így zsörtölődött Csibésznyelv cím alatti, 1914-es írásában: „Bele­telik két-háromszáz­­ év, amíg ki­alakul a karakteres budapesti nyelv. Akkor azonban keményen áll a talpán. Mert szükség lesz rá, a város nyargaló vérkeringése te­remti meg, az a különbség, amely majd az akkori Andrássy, az akko­ri Rákóczi út bábeli forgalma és az akkori magyar falu álmos nagy­utcája között mutatkozik. Gyors, villamos, fölényes, epeízű, tüskés nyelv, de magyar.” S íme, a nyel­vész már századunk vége felé ös­­­sze tud gyűjteni egy koszorúra való vadvirágot az argó szavaiból, még­hozzá szépirodalmi művekben tal­lózva. Kosztolányi kisded karcolata — tévedésével együtt — alapmű a magyar argó irodalmi fogadtatása történetében: a „csibésznyelv” itt nyer először elvi polgárjogot. Azt hirdeti, hogy nemcsak a „tősgyöke­res” falusi szavak magyarok, hanem a tiszavirágéletűek is, melyek ezer­szám kavarodnak fel az ucca porá­val, hogy egy-egy tucatnyi végleg meghonosodjék belőlük, főleg azok, amelyeket az írók átültettek az árokszélről stílusuk rezervátumá­ba. Elsőül Petőfit kell említeni, akire Kosztolányi is hivatkozik: „Valaha a csárdák nyelve is sava­nyú volt, amíg ki nem robbant a csárdából a kiskőrösi zseni.” Igen, A helység kalapácsa nem valami­lyen „ódon” népnyelvre, hanem egyfajta falusi szleng rögtönzöttsé­­gére, humoros fordulataira, jellem­rajzoló gúnynévadói ötletességére épül. Régi olvasmányaimból föl­rémlik Jókai regénye, a Szegény gazdagok egy jelenetsora, melyben az író a tolvajnyelv szavaival be­szélteti a főhős, Fatia Negra szol­gálatába szegődött haramiákat. Ér­lelődik is bennem a gyanú, hogy a társadalom legalsó rétegei nem is­merik azt a különbséget, amit Kosztolányi föltételez a józsefváro­si meg a nyírségi argó között: ma­guk a csavargók, latrok, enyvesek, huligánok és csövesek sem ismer­nek határokat a falu és város kö­zött. Kosztolányi azért vonhatta meg a határt oly élesen az Andrássy út „bábeli forgalma” és a magyar fa­lu „álmos nagyutcája” közt, mert a pesti nyelv új, bizalmatlanul foga­dott jövevényeit védelmébe kellett vennie a „tősgyökeresség” védnö­keivel szemben, akik a társadalom szélére csúszott parasztot többé nemcsak parasztnak, de magyarnak sem ismerték el. Ám Kosztolányi is túlozott, amikor ezt mondta: „Val­lom, hogy a mai ideges pesti a hi­bái mellett is gazdagabban, ízeseb­ben és fűszerezettebben beszél ma­gyarul, mint az a képzeletdíjas kaszmár, aki öt-hatszáz szóval be­éri.” Később — Illyés Gyula kedv­telve idézgette — kénytelen volt elismerni: a falusi kasznár csak a részegre ismer vagy háromszáz szavat. (Illyés nem szót, hanem szavat mond.) Ezt a háromszázat a városi argó sikeresen tovább nö­velte. Mint már Jókai példája is mutat­ja, nagyrészt alvilági üzelmek lep­lezéséül született az argó-nyelv, s célja nem éppen a közérthetőség volt; első szótárazói nem is a nyelvtudósok, hanem a rendőrök. Maga az argó mégis ártatlan, mint a mezei virágnevek. Ártatlan, mint maga a széf mackó­ gyomrából ki­rámolt pénz (bármily sok szenny t­apadt hozzá), nevezzék bár bibli­kusan egy tál lencsének, melyért a bűnöző eladta lelkét, vagy csibé­­szesen szeksznek, máknak, dohány­nak, lének, lóvénak, aminek ha nyakára hág a vagány, nemhogy egy rongy, nemhogy egy kiló, de egy árva bélás, egy grand, egy pe­ták, egy kanyiló vas sem marad. A pénz, a maga forgandó módján, előbb-utóbb eljut a templomi per­selybe, az árvaszéki ülnök zsebébe, vagy a rendőrségi költségvetésbe, új aranysujtásra, főtörzsi csilla­gokra. Fel is használják az argó lelemé­nyeit a jobb társaságok: Varsányi Gábor helyesen állapítja meg, hogy a mai társadalmi viszonyok közt nem jellemző az argó rejtjelessége; ez a rétegnyelv a köznyelvben is egyre jobban elnyeri rangját. Ele­mei „bekerülnek a bizalmasabb, kevésb­é igényes és választékos tár­salgási nyelvbe, főként a nagyvá­rosok beszélt nyelvébe és a diák­nyelvbe” — idézi a Nyelvművelő Kézikönyvet. Igaz, nem mindig stílszerűen élnek vele. George Sandnak jól állhatott a csibuk, szokása mégsem terjedt el túlsá­gosan a hölgyek körében; a jassz vagy argó használata nyakra-főre, úgy hat némely kedves arcú közép­­iskolás, egyetemista lány beszédé­ben, mintha nem felfújható rágó­gumit, hanem bagót rágna. Mind­amellett megállapítható, hogy a mai argó nem Értelemleplező, ha­nem érzelemleplező jellegének és humorának köszönheti népszerűsé­gét; főleg azok élnek vele szívesen, akik a legintenzívebb párkeresés életkorában tartanak, meg akik hi­vatásuknál fogva állandóan a fel­sőfokú érzelemkifejezés állapotá­ban vannak. Ebben a remek tudományos cik­kében azt ismerteti a szerző, mi­ként csinált karriert az argó irodal­munk utolsó évtizedeiben. Csörsz István, az alvilágias, csöves élet­formájú, peremre szorult fiatalok szociografikus tanulmányozója épp úgy elevenséget hozott szépprózánk nyelvébe, mint Kolozsvári Grand­­pierre Emil félig-meddig értelmisé­gi lezserséggel beszélő aranyifjai, „fekete bulái”, vagy Horváth Péter „futkosóba” került katonaújoncai, illetve — van-e, ki e szót nem is­meri? — jakumai. Bármennyi bírálat éri az argót, amiért bevált, jó szavakat szorít ki az ifjúság nyelvéből, foghegyről sercintett szavaival, bármennyi igazság van abban, hogy tömény változatában — paradox módon — épp olyan keresett, sőt egyenesen választékos lesz, mint a népieskedő, vidékies buzsikóz-figurák nyelve — bekerült a legjobb társaságba. Nemcsak azért, mert színésznők, filmrendezők és szövetségi kapitá­nyok beszélik már, hanem azért is, mert felkerült a legmagasabb polc­ra: a könyvespolcra. Ott sorakoz­nak a Tersánszky Józsi Jenő-hősök, a vidéki gavallérok meg a külvá­­r­si vén kandúrok az ő bigéikkel, rifikéikkel — és kiválóan érzik magukat a fél évezreddel idősebb francia hasonszőrűek társaságában, a Hadova és hamuka költője, Fran­cois Villon figurái mellett. Hogy a nyelvész csinos gyűjte­ményéhez magam is hozzájárul­jak, Nagy Lászlót idézem: „...ta­nultam a népzenéből, népkölté­­szetből(...) Így képzeltem el a vi­szonyt a folklórral. De módosult az elképzelés, ha a fővárosban ilyet hallok. «­Ezek egész nyíltan föl­markolják a mákot.« A pénzt ugyanis. Ez is költészet, a népé, mert a városban is nép él, nem pusztán a tömeg, amely a ráfogás szerint a tömegdalokra éhes.” Bár Nagy László az iszkázi nép nyelvét emelte föl a régi zsoltárok, balla­dák, Ady, József Attila, Dylan Thomas, W. H. Auden, Yeats és a délszláv költészet remekeihez, azért ő is kedvtelve forgatta a pes­ti vagányok szavait A gengszterek­­hez című „vidám üzenetében”. S ezen a téren, úgy gondolom, nem ő volt Szécsi Margit mestere — ahogy egyoldalúan beállítják —; ellenkezőleg, ő tanult költőtársá­tól. Az argónak tudtommal nincs kö­ze ahhoz az Argó nevű hajóhoz, melyen az aranykos gyapjáért Kolkhiszba indultak az argonau­ták. A szó a francia alpof-ból ered. Annyi szójátékot mégis megenged­hetünk magunknak, hogy minden író, aki az argót bátran használja, aranyat érő plasztikusságáért, mi­liőteremtő színeiért, karaktert adó életszerűségéért, az — legyen bár középkori francia, huszadik századi amerikai vagy magyar, párizsi vagy New York-i, nagybányai vagy kolozsvári, iszkázi vagy józsefvá­rosi — az alvilági rétegnyelv ar­gonautája. Mondhatjuk: arany­csempészek Iaszón­i cinkosa. ALFÖLDY JENŐ: ARGONAUTÁK 1988. SZEPTEMBER 30.a WMtWiMííSWest ** aw*«»*»«; ap* élet és­$ IRODALOM

Next