Élet és Irodalom, 1988. július-december (32. évfolyam, 27-53. szám)
1988-08-05 / 32. szám - Beke Kata: Boldogok a szelídek (3. oldal) - Rózsa Endre: Utolsó-első óda • vers (3. oldal) - Kádár Katalin: • rajz (3. oldal)
BEKE KATA: BOLDOGOK A SZELÍDEK Egy messzi vándor jött, ki és romok Felöl regélt: A pusztán szörnyű két Nagy csonka láb áll. Arrább lágy homok Lep egy kőarcot. Homloka setét. A vont ajk vén parancsszóktól konok. S vad szenvedélye még kivésve ég A hűs kövön, bár mely része, a kéz, S a szív, hol dúlt e dölyf, temetve rég. A talpkövön kevély igék sora: „Király légy bár, jöjj és reszketve nézz: Nevem Ozymandiás, urak ura.” Más semmi jel, A roppant rom körül Határtalan szélesre s hosszúra A holt homoksík némán szétterül. (Shelley: Ozymandiás, Tóth Árpád ford.) A régi pillanat ma is eleven, mert jelentős pillanat volt. Gyanútlan gyerekkorom utolsó nyarán a kertben hasaltam egy történelmi regény fölött. Aztán felnéztem tűnődve. Nem értettem. Miért akar egy trónkövetelő mindenáron, veszedelmeken, cselszövéseken, holttesteken át király lenni, egy ország gondjával kelni és feküdni? És beleképzeltem magam a másodszülött királyi herceg bőrébe, aki boldogan bátyjára hagyja az uralkodás kényelmetlenségét, s él kedve szerint. De nyugtalan lettem. Valamit tudhattak ezek a trónkövetelők, titok rejtőzhet itt, hiszen annyian és annyiszor... Aztán elmúlt a gyanútlan gyerekkor, s az elkövetkező évtizedekben bőségesen nyílt alkalmam arra, hogy folytassam a régi tűnődést, nem csupán olvasmányok és tanulmányok kapcsán. És már régóta értem, hogy nem érthetem igazán. Ebben a közelítésben csak kétfajta ember él a Földön. Az egyik tud valamit: ismeri a hatalom valódi természetét. Nem vágyik rá, de elfogadja, ha úgy hozza a sors, és gyakorolja, mint a többi mesterséget. Nincsen titka. Titka a másiknak van. Vad szenvedéllyel szomjazza és birtokolja a hatalmat, s ha elveszti, elveszíti önmagát is. De nem érti, hogy voltaképpen mi az, és nem tudja, hogy nem érti. Ez a döntő különbség, és nem a hatalom köre — amelyből mindannyiunknak megadatik valamennyi. Egy másik régi pillanat is jelentős, volt, tehát felejthetetlen. Biológiatanárunk a bonctani intézetbe vitte el gimnazistáit. Ma, tanárként, talán tiltakoznék. Nem volna igazam. Mert a kezdeti borzongás után igen hamar úgy láttuk a veszendő emberi testet, ahogyan láttatták velünk: csodálatra méltó konstrukciónak, amely csak tárgy már, ha elszállt belőle az, amit életnek és léleknek nevezünk. Később, az intézet kis múzeumában orvos vezetőnk ismerős szavakkal emelt magasra egy óegyiptomi múmiafejet: ... kíváncsisága iskolás fiúknak, torz arculattal, melyről elmosódott az írás, szolga volt-e vagy parancsolt. Szóról szóra váltak valósággá Madách szavai az egyiptomi színből. Bizonyára azért voltunk érzékenyek a jelentős pillanatokra, mert gyerekkorunkra az egyik, gimnazista éveinkre a másik legújabbkori Ozymandiás árnyéka esett. Láttuk az egyik bukását, s nem kételkedtünk abban, hogy látni fogjuk a másikét is. Azt mégsem sejthettük, hogy szó szerint valóság lesz, s nem is sokára, a szörnyű két nagy csonka láb is (ennyi maradt a Sztálin-szoborból, mielőtt végképp eltűnt volna). Az élet olykor utánozza az irodalmat. A napról napra élesedő osztályharc éveiben barátaimmal portáseffektusnak neveztük el az önmagától megrészegült hatalom hétköznapi változatát, amely persze, túlélte azokat az esztendőket, s nemcsak a portásfülkékben tenyészhet. Emlékszünk az éberség kötelmére, az ellenség kezére, no meg a cédulákra, amelyek nélkül nem lehetett belépni mégoly ártalmatlan intézményekbe, bármily apró ügyekben sem. A portás fontoskodó kérdéseire, gyanakvó szemöldökráncolására, a körülményes lassúsággal kiállított cédulákra. Az ember álldogált, felelgetett szerényen, s magában mulatott: mennyire élvezi! Itt ő az úr, kakas a szemétdombján, fölényes lehet akár Einsteinnel is, sőt vele még inkább, mert mit einsteinkedik ... Már ameddig áll az a szemétdomb, ugye. Már ameddig nem egy másikról van szó, ahol történetesen ő a kiszolgáltatott. De erre nem gondol, mert nem képes arra, hogy szélesebb távlatból szemlélje önmagát. És mert egyedül önmaga érdekli: változatos szerepköreiben mindenki más csak a szükséges statisztéka lehet. Egészen komolyan elhiszi önmagáról, hogy vizsgálni képes veséket és szíveket, ítélkezni hivatott elevenek és holtak fölött, birtokolja a bölcsek kövét, és elhiszi, hogy mindezt elhiszik neki. Nem tud arról, hogy nevetséges, mint minden aránytévesztés; nincs arányérzéke, azaz humorérzéke. Arról sem tud, hogy minden változandó és múlandó ezen a világon, s halandó ő maga is. Egy valamit tud az önmagától megrészegült, változatos hatókörű hatalom: félelmet kelteni. Egyetlen eszköze van: az erőszak, a terrorizált gyerekektől a politikai terrorig. Nem tehető meg nem történtté a tengernyi szenvedés, nem támaszthatók föl az áldozatai, mégis minden túléli, ami valóban fontos, s az elpusztítottak holtukban is erősebbek nála. ★ Ozymandiás homloka sötét. Gigantikus emlékműveket emeltet, mert retteg a múlandóságtól. Testőrökkel és fogdmegekkel veteti körül magát, mert retteg a haláltól. És harsonazengéssel, ütemes tapssal, szavak áradatával, mert retteg a csendtől. Nincsen népe, csak alattvalói vannak, és retteg tőlük, mert nem tudja, miről hallgat a hallgatásuk. Nincsenek barátai, csak cinkosai és hízelgői. Csak olyan kincsei vannak, amelyeket tolvaj ellophat, tűz, rozsda, árvíz és idő elemészthet. Igaz, övé a hatalom birtoklásának öröme, de a félelem és erőszak visszahull rá. És reszketve, magányosan kell szembenéznie az igazság pillanatával, amely valamennyiünket megtalál egyszer. Ozymandiás nem méltó a hatalomra, mert gyönge és gyáva. Talán ez a titka? Ezt rejti el a lármás gigantománia? Nem tudom. A hatalom, valódi természete szerint, szolgálat és felelősség. Nem azért, mert ez szépen hangzik. Nem azért, mert ez felel meg a sokaság — egy család, egy közösség, egy ország — érdekeinek. Hanem mert a hatalom érdekeinek is csak ez felel meg egyedül. „Gyűlöljenek bár, de féljenek”? Caligula jelszava volt ez, ha hihetünk Suetoniusnak. Mint ismeretes, saját testőrtisztje ölte meg, huszonkilenc esztendős korában. Machiavelli? Ó, szegény, nem volt sikeres machiavellista. Röpke tündöklés, majd száműzetés, börtön, kínpad után szegényen és megkeseredetten halt meg, két évtizeddel tanítványa és eszményképe, Cesare Borgia erőszakos halála után. És így tovább. A hatalom, valódi természete szerint, csak távlatokban és összefüggésekben gondolkodhat, mert csak így lehet maradandó. Csak úgy lehet szilárd, ha tiszteli a tényeket, hiszen azok akkor is tények maradnak, ha nem vesz róluk tudomást. Tudja, hogy csak szabad embereket lehet biztonságosan kormányozni: a rabszolga sunyit, lapít és fellázad; a szabad ember méltó a bizalomra, s tiszteletben tartja a bizalmára méltót. Tudja, hogy nem szükséges, s nem is lehetséges mindent tudnia, ám arról, amit szükséges, nem elégszik meg hízelgő és hamis információkkal. Tudja, hogy az erőszak kihívja az erőszakot és tudja önmagáról, hogy tökéletlen, hiszen csak így válhat tökéletesebbé. Elsőnek ismeri el, ha tévedett, még mielőtt mások felismernék azt; fölötte áll a gyermeteg presztízsszempontoknak, mert nem presztízse van, hanem méltósága. Az lesz jó pápa, aki nem akar pápa lenni — fogalmazta meg valamikor a középkorban valaki. Ám, mintha a történelem tanúsága szerint túl sokakat juttatott volna a hatalom csúcsaira vod szenvedély. Csakhogy a ama történelmi távlat csalóka is lehet. Nagy királyunk, III. Béla például csak néhány sort kapott a krónikákban, s nincs jelen történelmi tudatunkban, mert a közel negyedszázadnyi szervező- és építőmunka nem olyan izgalmas téma, mint a háborúk, tragédiák, vérpad és orgyilok. De egy emberöltővel később utánasóhajt az Aranybulla egyik mondata: „És a dénárok olyanok legyenek, mint Béla király idejében voltak.” Minden hatalom ősképe az apa. A védelmező, gondoskodó, övéiért felelős, értük áldozatot hozó, sőt: értük feláldozott. Mint az ősi szakrális királyok, mint Mózes, mint Álmos. Ozymandiás voltaképpen csak üzemzavar. Sajnos, gyakori üzemzavar. De nem a hatalom természetéből ered. Hanem a szívből, hol dús e dölyf, a vad szenvedélytől. A titokból. * Mire idáig jutottam az írásban, észrevettem: a megszokottnál gyakrabban nézek az íróasztalom fölött függő képre. A Holbein-reprodukció színei megfakultak már, de így mintha még tüzesebb volna „az angyali szelídségű Morus Tamás” tekintete — így jellemezte őt Erasmus, a jóbarát. Utópia polgára, a jogász, humanista és államférfi így fohászkodott naponta maga írta imájával: „Uram, adj nekem humorérzéket”. Valamikor azt gondoltam, az volt a nagy tréfacsináló legnagyobb tréfája, hogy vértanújaként szentté avatta a katolikus egyház, s ősei között tiszteli a marxizmus is. Ma úgy gondolom, hogy ebben is megelőzte, mint annyi mindenben, a mi korunkat is, nemcsak a magáét. Egyébként nem akart vértanú lenni. Úgy gondolta: az értelmesnek kötelessége megvédenie lénymagát — ám nem lelkiismerete ellenére. Nem tehetett mást, meghalt könnyű szívvel, „mint a király hű szolgája, de elébb Istené”. Mondják, egy esztendővel később labdajáték közben kapta a hírt VIII. Henrik, hogy Boleyn Anna feje is lehullott. És emiatt az asszony miatt kellett meghalnia annak az ostoba Morus Tamásnak! — mondta a király, és tovább labdázott. Ö volt az első gondolata, de akkor sem értette, hogyan is értette volna. Aztán, persze, egy röpke évtizeddel később, meghalt maga is. Morus Tamás nem csupán a katolikusok szentje, hanem minden idők embere, a modern angol drámaíró, Robert Bolt szavaival. Szabadon vállalt halála azt példázza, hogy az emberi lény szabad és szuverén. Hűséggel és szolgálattal tartozik, de nem többel: lelkiismeretén megtörik az állam hatalma. Legfeljebb „elveszti a fejét, de mégsem történik baja”, ahogy szívesen mondogatta. Baja akkor történik, ha az élete tartalmát vesztegeti el, csak hogy megtarthassa, amit mindenképpen el fog veszíteni egyszer. A mindenkori Ozymandiások éppen szuverenitásuk tudatát veszik el az emberektől, ám hatalomra sem kerülhetnének azok nélkül, akik nem tudnak arról, hogy szuverének. De amazoknak is szükségük van Czymandiásra, mert leveszik róluk a gondolkodás, az erkölcsi döntés, a felelősség terhét, egyszóval mindazt, amit emberi méltóságnak nevezünk. Mert olyan szerény igényűek, hogy csak pénzt és karriert akarnak, a biztonság illúzióját, legfőképpen pedig a hatalom birtoklásának örömét, tetszőleges méretekben. Hitlerben például — sokan leírták már ezt — a legkevésbé Hitler személye érdekes. Örült volt, mint Caligula? Részletkérdés. Az a házmester érdekes, aki talán föl sem jelentett senkit, de élvezte, hogy megtehetné , hogy néhány esztendővel később aztán másokat, másert, másoknak jelentsen vagy ne jelentsen föl. Emberek tízezrei érdekesek, akik lemondtak szuverén személyiségükről, akik behódoltak legsötétebb indulataiknak, legprimitívebb ösztöneiknek, akik úgy féltették a bőrüket, mintha máskülönben halhatatlanok volnának — s akik később elhitték, hogy mentség a parancsra tettem és én hittem benne. Erőszakkal nem győzhető le végérvényesen Czymandiás, hiszen az az ő eszköze. Csak a szívben, hol dúlt e dölyf, a vad szenvedély gyökereiben. Csak értelmes és szuverén emberek sokasága — korántsem a többsége — teheti lehetetlenné a létezését. Az önmagától megrészegült hatalom kérdése nem politikai, hanem etikai kérdés. De nem etikai kérdés-e végső soron minden fontos kérdés? „Sok politikus hivalkodik azzal — mondta Vercors —, hogy ő realpolitikus, nem az erkölcsöt, hanem a realitást veszi figyelembe s eszerint cselekszik. Aztán tíz év múlva, húsz év múlva bekövetkezik a katasztrófa. Mert megsértették az erkölcs rendjét.” Annyi katasztrófát, oly sok Ozymandiást látott, csodákat teremtő s mégis válságról válságra tántorgó századunk végén már nyilvánvaló, hogy mindenfajta hatalmi téboly totális pusztulással fenyeget. Nincs más esélyünk, mint az erkölcs forradalma. És talán meg is kezdődött már. Hiszen nem eszmény többé a hérosz, a háború nem ultima ratio, a diplomácia nem elmés hazudósdi, a természet védelme nem a biológusok magánügye. Igaz, mindennapjaink szomorú szenzációja az erőszak, de jelen van, s egyre növekszik az ellenzéke is. Ezt a forradalmat is akkor lehet majd felmérni, ha megtörtént már, s mint annyiszor, egy újabb nemzedék számára evidencia lesz az, ami botrány volt korábban, a kisebbség különc véleménye, hihetetlen és elképzelhetetlen. Talán egyszer divatjamúlt lesz az önmagától megrészegült hatalom, olyan szégyenletes és nevetséges, hogy az sem vallja be szívesen, aki történetesen hajlamos rá. «Boldogok a szelídek, övék lesz “ lb1?.. - hangzott el a Hegyi Beszédben. Megjegyezték, felrekéfZlk’ 'lézték és magyarázták két évezreden át. De talán nekünk adatott meg a fájdalmas kiváltság, hogy igazán megértsük, és a remény is, igen. Mert tudjuk immár: vagy egyre több és több jóakaratú, sötét indulatain uralkodni tudó, toleranciára, mértéktartásra, okos kompromisszumokra képes ember népesíti be a Földet — vagy nem lesznek rajta többé emberek vagy a szelídeké lesz a föld, vagy senkié. Határtalan szélesre, s hosszu homoksik némán a szétterül, és kialszik az értelem Naprendszerben, s ki tudja, nany fényévnyi messzeségben. Szeretném hinni, hogy prófécia volt. RÓZSA ENDRE: Utolsó első óda Fekete szempár hull át az éj kövein, hatalmas szempár, világűrt magába záró. Jön, befokozza mindazt, mit ember ígért, hullong bolygó-hó, sziszeg az önmegadás-hó. Mindig gyerekszem-csóva, mi égre cikáz, ■férfi lesz, nő lesz — elfogja végül a végzet Végül a végzet vallat már engemet is: tűzijáték száll, én égitestekre nézek. Döbbenetes szem, másvilág nyűgözete, gyászos két csillag, kívüled nem létezik más. Nem létezik más — egy arcon hold és a nap mindig visszája, hamvába hűlő, ikrás, Parázna szempár, parázsló nyolcasodat őskorok óta jártatják fenn az égen már. Lenn a földön már nem menekülhet a test, haláltalan hal szörnyet s az üszök-menny vár. Iker sötét lyuk — fekete rejt feketét, belőle ide nem menekülhet egy perc sem. Egy perc sem múlhat — nincs sors, mely végtelenebb: fényévek múlnak s nem múlnak abban a percben. Kezdet-vég szempár hull át az éj körein, két szemhéj lüktet, világűrt magába záró. jön, befokozza mindazt, mit ember megélt. Résnyire nyílik, szakad a zúzmarás hó. Kádár Katalin rajza lM AUGUSZTUS 5. 1 1“ ÉLET ÉS Ífl IRODALOM