Élet és Irodalom, 1988. július-december (32. évfolyam, 27-53. szám)

1988-08-05 / 32. szám - Beke Kata: Boldogok a szelídek (3. oldal) - Rózsa Endre: Utolsó-első óda • vers (3. oldal) - Kádár Katalin: • rajz (3. oldal)

BEKE KATA: BOLDOGOK A SZELÍDEK Egy messzi vándor jött, ki és romok Felöl regélt: A pusztán szörnyű két Nagy csonka láb áll. Arrább lágy homok Lep egy kőarcot. Homloka setét. A vont ajk vén parancsszóktól konok. S vad szenvedélye még kivésve ég A hűs kövön, bár mely része, a kéz, S a szív, hol dúlt e dölyf, temetve rég. A talpkövön kevély igék sora: „Király légy bár, jöjj és reszketve nézz: Nevem Ozymandiás, urak ura.” Más semmi jel, A roppant rom körül Határtalan szélesre s hosszúra A holt homoksík némán szétterül. (Shelley: Ozymandiás, Tóth Árpád ford.) A régi pillanat ma is eleven, mert jelentős pillanat volt. Gya­nútlan gyerekkorom utolsó nya­rán a kertben hasaltam egy tör­ténelmi regény fölött. Aztán fel­néztem tűnődve. Nem értettem. Miért akar egy trónkövetelő min­denáron, veszedelmeken, cselszö­véseken, holttesteken át király lenni, egy ország gondjával kelni és feküdni? És beleképzeltem ma­gam a másodszülött királyi her­ceg bőrébe, aki boldogan bátyjára hagyja az uralkodás kényelmet­lenségét, s él kedve szerint. De nyugtalan lettem. Valamit tudhat­tak ezek a trónkövetelők, titok rejtőzhet itt, hiszen annyian és annyiszor... Aztán elmúlt a gya­nútlan gyerekkor, s az elkövetke­ző évtizedekben bőségesen nyílt alkalmam arra, hogy folytassam a régi tűnődést, nem csupán ol­vasmányok és tanulmányok kap­csán. És már régóta értem, hogy nem érthetem igazán. Ebben a közelítésben csak két­fajta ember él a Földön. Az egyik tud valamit: ismeri a hatalom va­lódi természetét. Nem vágyik rá, de elfogadja, ha úgy hozza a sors, és gyakorolja, mint a­­ többi mes­terséget. Nincsen titka. Titka a má­siknak van. Vad szenvedéllyel szomjazza és birtokolja a hatalmat, s ha elveszti, elveszíti önmagát is. De nem érti, hogy voltaképpen mi az, és nem tudja, hogy nem érti. Ez a döntő különbség, és nem a hatalom köre — amelyből mind­annyiunknak megadatik valamen­­­nyi. Egy másik régi pillanat is jelen­tős, volt, tehát felejthetetlen. Bioló­giatanárunk a bonctani intézetbe vitte el gimnazistáit. Ma, tanár­ként, talán tiltakoznék. Nem volna igazam. Mert a kezdeti borzongás után igen hamar úgy láttuk a ve­szendő emberi testet, ahogyan lát­tatták velünk: csodálatra méltó konstrukciónak, amely csak tárgy már, ha elszállt belőle az, amit életnek és léleknek nevezünk. Ké­sőbb, az intézet kis múzeumában orvos vezetőnk ismerős szavakkal emelt magasra egy óegyiptomi múmiafejet: ... kíváncsisága isko­lás fiúknak, torz arculattal, mely­ről elmosódott az írás, szolga volt-e vagy parancsolt. Szóról szóra vál­tak valósággá Madách szavai az egyiptomi színből. Bizonyára azért voltunk érzéke­nyek a jelentős pillanatokra, mert gyerekkorunkra az egyik, gimna­zista éveinkre a másik legújabb­­kori Ozymandiás árnyéka esett. Láttuk az egyik bukását, s nem kételkedtünk abban, hogy látni fogjuk a másikét is. Azt mégsem sejthettük, hogy szó szerint való­ság lesz, s nem is sokára, a ször­nyű két nagy csonka láb is (ennyi maradt a Sztálin-szoborból, mielőtt végképp eltűnt volna). Az élet oly­kor utánozza az irodalmat. A napról napra élesedő osztály­harc éveiben barátaimmal portás­effektusnak neveztük el az önma­gától megrészegült hatalom hét­köznapi változatát, amely persze, túlélte azokat az esztendőket, s nemcsak a portásfülkékben te­nyészhet. Emlékszünk az éberség kötelmére, az ellenség kezére, no meg a cédulákra, amelyek nélkül nem lehetett belépni mégoly ártal­matlan intézményekbe, bármily apró ügyekben sem. A portás fon­toskodó kérdéseire, gyanakvó szemöldökráncolására, a körülmé­nyes lassúsággal kiállított cédulák­ra. Az ember álldogált, felelgetett szerényen, s magában mulatott: mennyire élvezi! Itt ő az úr, kakas a szemétdombján, fölényes lehet akár Einsteinnel is, sőt vele még inkább, mert mit einsteinkedik ... Már ameddig áll az a szemétdomb, ugye. Már ameddig nem egy má­sikról van szó, ahol történetesen ő a kiszolgáltatott. De erre nem gon­dol, mert nem képes arra, hogy szélesebb távlatból szemlélje ön­magát. És mert egyedül önmaga érdekli: változatos szerepköreiben mindenki más csak a szükséges statiszték­a lehet. Egészen komo­lyan elhiszi önmagáról, hogy vizs­gálni képes veséket és szíveket, ítélkezni hivatott elevenek és hol­tak fölött, birtokolja a bölcsek kö­vét, és elhiszi, hogy mindezt el­hiszik neki. Nem tud arról, hogy nevetséges, mint minden arány­tévesztés; nincs arányérzéke, azaz humorérzéke. Arról sem tud, hogy minden változandó és múlandó ezen a világon, s halandó ő ma­ga is. Egy valamit tud az önmagától megrészegült, változatos hatókörű hatalom: félelmet kelteni. Egyetlen eszköze van: az erőszak, a terrori­zált gyerekektől a politikai terro­rig. Nem tehető meg nem történtté a tengernyi szenvedés, nem tá­maszthatók föl az áldozatai, mégis minden túléli, ami valóban fontos, s az elpusztítottak holtukban is­­ erősebbek nála. ★­ Ozymandiás homloka sötét. Gi­gantikus emlékműveket emeltet, mert retteg a múlandóságtól. Testőrökkel és fogdmegekkel ve­teti körül magát, mert retteg a ha­láltól.­ És harsonazengéssel, ütemes tapssal, szavak áradatával, mert retteg a csendtől. Nincsen népe, csak alattvalói vannak, és retteg tőlük, mert nem tudja, miről hall­gat a hallgatásuk. Nincsenek ba­rátai, csak cinkosai és hízelgői. Csak olyan kincsei vannak, ame­lyeket tolvaj ellophat, tűz, rozsda, árvíz és idő elemészthet. Igaz, övé a hatalom birtoklásának öröme, de a félelem és erőszak visszahull rá. És reszketve, magányosan kell szembenéznie az igazság pillanatá­val, amely valamennyiünket meg­talál egyszer. Ozymandiás nem méltó a hatalomra, mert gyönge és gyáva. Talán ez a titka? Ezt rejti el a lármás gigantománia? Nem tudom. A hatalom, valódi természete szerint, szolgálat és felelősség. Nem azért, mert ez szépen hangzik. Nem azért, mert ez felel meg a sokaság — egy család, egy közösség, egy ország — érdekeinek. Hanem mert a hatalom érdekeinek is csak ez fe­lel meg egyedül. „Gyűlöljenek bár, de féljenek”? Caligula jelszava volt ez, ha hihetünk Suetoniusnak. Mint ismeretes, saját testőrtisztje ölte meg, huszonkilenc esztendős korában. Machiavelli? Ó, szegény, nem volt sikeres machiavellista. Röpke tündöklés, majd száműzetés, börtön, kínpad után szegényen és megkeseredetten halt meg, két év­tizeddel tanítványa és eszmény­képe, Cesare Borgia erőszakos ha­lála után. És így tovább. A hatalom, valódi természete szerint, csak távlatokban és össze­függésekben gondolkodhat, mert csak így lehet maradandó. Csak úgy lehet szilárd, ha tiszteli a té­nyeket, hiszen azok akkor is té­nyek maradnak, ha nem vesz ró­luk tudomást. Tudja, hogy csak szabad embereket lehet biztonsá­gosan kormányozni: a rabszolga sunyit, lapít és fellázad; a szabad ember méltó a bizalomra, s tiszte­letben tartja a bizalmára méltót. Tudja, hogy nem szükséges, s nem is lehetséges mindent tudnia, ám arról, amit szükséges, nem elég­szik meg hízelgő és hamis infor­mációkkal. Tudja, hogy az erőszak kihívja az erőszakot és tudja ön­magáról, hogy tökéletlen, hiszen csak így válhat tökéletesebbé. El­sőnek ismeri el, ha tévedett, még mielőtt mások felismernék azt; fö­lötte áll a gyermeteg presztízs­­szempontoknak, mert nem presztí­zse van, hanem méltósága. Az lesz jó pápa, aki nem akar pápa lenni — fogalmazta meg va­lamikor a középkorban valaki. Ám, mintha a történelem tanúsá­ga szerint túl sokakat juttatott volna a hatalom csúcsaira vod szenvedély. Csakhogy a ama tör­ténelmi távlat csalóka is lehet. Nagy királyunk, III. Béla például csak néhány sort kapott a króni­kákban, s nincs jelen történelmi tudatunkban, mert a közel ne­gyedszázadnyi szervező- és építő­munka nem olyan izgalmas téma, mint a háborúk, tragédiák, vérpad és orgyilok. De egy emberöltővel később utánasóhajt az Aranybulla egyik mondata: „És a dénárok olyanok legyenek, mint Béla ki­rály idejében voltak.” Minden hatalom ősképe az apa. A védelmező, gondoskodó, övéiért felelős, értük áldozatot hozó, sőt: értük feláldozott. Mint az ősi szak­­rális királyok, mint Mózes, mint Álmos. Ozymandiás voltaképpen csak üzemzavar. Sajnos, gyakori üzemzavar. De nem a hatalom ter­mészetéből ered. Hanem a szívből, hol dús e dölyf, a vad szenvedély­től. A titokból. * Mire idáig jutottam az írásban, észrevettem: a megszokottnál gyak­rabban nézek az íróasztalom fö­lött függő képre. A Holbein-rep­­rodukció színei megfakultak már, de így mintha még tüzesebb vol­na „az angyali szelídségű Morus Tamás” tekintete — így jellemez­te őt Erasmus, a jóbarát. Utópia polgára, a jogász, humanista és államférfi így fohászkodott na­ponta maga írta imájával: „Uram, adj nekem humorérzéket”. Valami­kor azt gondoltam, az volt a nagy tréfacsináló legnagyobb tréfája, hogy vértanújaként szentté avatta a katolikus egyház, s ősei között tiszteli a marxizmus is. Ma úgy gondolom, hogy ebben is megelőz­te, mint annyi mindenben, a mi korunkat is, nemcsak a magáét. Egyébként nem akart vértanú len­ni. Úgy gondolta: az értelmes­nek kötelessége megvédenie lény­ma­gát — ám nem lelkiismerete elle­nére. Nem tehetett mást, meghalt könnyű szívvel, „mint a király hű szolgája, de elébb Istené”. Mond­ják, egy esztendővel később labda­játék közben kapta a hírt VIII. Henrik, hogy Boleyn Anna feje is lehullott.­­ És emiatt az asszony miatt kellett meghalnia annak az ostoba Morus Tamásnak! —­ mondta a király, és tovább lab­dázott. Ö volt az első gondolata, de akkor sem értette, hogyan is értette volna. Aztán, persze, egy röpke évtizeddel később, meghalt maga is. Morus Tamás nem csupán a ka­tolikusok szentje, hanem minden idők embere, a modern angol drá­maíró, Robert Bolt szavaival. Sza­badon vállalt halála azt példázza, hogy az emberi lény szabad és szuverén. Hűséggel és szolgálattal tartozik, de nem többel: lelkiis­meretén megtörik az állam hatal­ma. Legfeljebb „elveszti a fejét, de mégsem történik baja”, ahogy szívesen mondogatta. Baja akkor történik, ha az élete tartalmát vesztegeti el, csak hogy megtart­hassa, amit mindenképpen el fog veszíteni egyszer. A mindenkori Ozymandiások ép­pen szuverenitásuk tudatát veszik el az emberektől, ám hatalomra sem kerülhetnének azok nélkül, akik nem tudnak arról, hogy szu­verének. De amazoknak is szüksé­gük van Czymandiásra, mert le­veszik róluk a gondolkodás, az er­kölcsi döntés, a felelősség terhét, egyszóval mindazt, amit emberi méltóságnak nevezünk. Mert olyan szerény igényűek, hogy csak pénzt és karriert akarnak, a biz­tonság illúzióját, legfőképpen pe­dig a hatalom birtoklásának örö­mét, tetszőleges méretekben. Hit­lerben például — sokan leírták már ezt — a legkevésbé Hitler személye érdekes. Örült volt, mint Caligula? Részletkérdés. Az a ház­mester érdekes, aki talán föl sem jelentett senkit, de élvezte, hogy megtehetné , hogy néhány esz­tendővel később aztán másokat, másert, másoknak jelentsen vagy ne jelentsen föl. Emberek tízezrei érdekesek, akik lemondtak szuve­rén személyiségükről, akik behó­doltak legsötétebb indulataiknak, legprimitívebb ösztöneiknek, akik úgy féltették a bőrüket, mintha máskülönben halhatatlanok volná­nak — s akik később elhitték, hogy mentség a parancsra tettem és én hittem benne. Erőszakkal nem győzhető le végérvényesen Czymandiás, hiszen az az ő eszköze. Csak a szívben, hol dúlt e dölyf, a vad szenvedély gyökereiben. Csak értelmes és szuverén emberek sokasága — ko­rántsem a­­ többsége — teheti le­hetetlenné a létezését. Az önma­gától megrészegült hatalom kérdé­­­­se nem politikai, hanem etikai kérdés. De nem etikai kérdés-e végső soron­­ minden fontos kér­dés? „Sok politikus hivalkodik az­­zal — mondta Vercors —, hogy ő realpolitikus, nem az erkölcsöt, hanem a realitást veszi figyelem­be s eszerint cselekszik. Aztán tíz év múlva, húsz év múlva bekö­vetkezik a katasztrófa. Mert meg­sértették az erkölcs rendjét.” Annyi katasztrófát, oly sok Ozy­­mandiást látott, csodákat teremtő s mégis válságról válságra tántor­gó századunk végén már nyilván­való, hogy mindenfajta hatalmi té­boly totális pusztulással fenyeget. Nincs más esélyünk, mint az er­kölcs forradalma. És talán meg is kezdődött már. Hiszen nem esz­mény többé a hérosz, a háború nem ultima ratio, a diplomácia nem elmés hazudósdi, a természet védelme nem a biológusok ma­gánügye. Igaz, mindennapjaink szomorú szenzációja az erőszak, de jelen van, s egyre növekszik az ellenzéke is. Ezt a forradalmat is akkor lehet majd felmérni, ha megtörtént már, s mint annyi­szor, egy újabb nemzedék számá­ra evidencia lesz az, ami botrány volt korábban, a kisebbség különc véleménye, hihetetlen és elképzel­hetetlen. Talán egyszer divatja­múlt lesz az önmagától megrésze­­gült hatalom, olyan szégyenletes és nevetséges, hogy az sem vallja be szívesen, aki történetesen haj­lamos rá. «Boldogok a szelídek, övék lesz “ lb1?.. - hangzott el a Hegyi Beszédben. Megjegyezték, felre­kéfZl­k’ 'lézté­k és magyarázták két évezreden át. De talán nekünk adatott meg a fájdalmas kiváltság, hogy igazán megértsük, és a re­mény is, igen. Mert tudjuk immár: vagy egyre több és több jóakara­­tú, sötét indulatain uralkodni tu­­dó, toleranciára, mértéktartásra, okos kompromisszumokra képes ember népesíti be a Földet — vagy nem lesznek rajta többé emberek vagy a szelídeké lesz a föld, vagy senkié. Határtalan szélesre, s hos­­­szu homoksik némán a szétterül, és kialszik az értelem Naprendszerben, s ki tudja, nany fényévnyi messzeségben. Sze­­retném hinni, hogy prófécia volt. RÓZSA ENDRE: Utolsó­ első óda Fekete szempár hull át az éj kövein, hatalmas szempár, világűrt magába záró. Jön, befokozza mindazt, mit ember ígért, hullong bolygó-hó, sziszeg az önmegadás-hó. Mindig gyerekszem-csóva, mi égre cikáz, ■férfi lesz, nő lesz — elfogja végül a végzet Végül a végzet vallat már engemet is: tűzijáték száll, én égitestekre nézek. Döbbenetes szem, másvilág nyűgözete­, gyászos két csillag, kívüled nem létezik más. Nem létezik más — egy arcon hold és a nap mindig­ visszája, hamvába hűlő, ikrás, Parázna szempár, parázsló nyolcasodat őskorok óta jártatják fenn az égen már. Lenn a földön már nem menekülhet a test, haláltalan hal szörnyet s az üszök-menny vár. Iker sötét lyuk — fekete rejt feketét, belőle ide nem menekülhet egy perc sem. Egy perc sem múlhat — nincs sors, mely végtelenebb: fényévek múlnak s nem múlnak abban a percben. Kezdet-vég szempár hull át az éj körein, két szemhéj lüktet, világűrt magába záró. jön, befokozza mindazt, mit ember megélt. Résnyire nyílik, szakad a zúzmarás hó. Kádár Katalin rajza lM AUGUSZTUS 5. 1 1“ ÉLET ÉS Ífl IRODALOM

Next