Élet és Irodalom, 1988. július-december (32. évfolyam, 27-53. szám)

1988-08-05 / 32. szám - Kerekes Zsuzsa: Mi a hézag? • reflexió • ÉS 1988. július 29. Szerkesztői üzenetek (2. oldal) - Erdődy János: Megmentettem egy lovat • reflexió • Zöldi László: A lengyel birka. ÉS 1988. július 23. (2. oldal) - Miklós László: Mi van a lovakkal? • reflexió • Lovasnemzet. ÉS 1988. július 8. • Miklós László a Magyar Lovas Szövetség főtitkára, ÁISH (2. oldal) - Rónai Mihály András: Mérges agg • reflexió • ÉS 1988. július 22. Görgei emlékiratokról szóló cikk (2. oldal) - Nagy Csaba: Nyilatkozat • reflexió • Fejtő Ferenc: József Attila és a szociáldemokrácia. ÉS 1988. július 22. • Nagy Csaba, a PIM Kézirattárának vezetője (2. oldal)

Megmentettem egy lovat Több híradást olvastam — és hallottam is egyet-mást — a film­művészet érdekében elevenen fel­gyújtott birkákról. Legutóbb Zöldi László A lengyel birka című cikkét az Élet és Irodalom július 23-i számában. Eszembe jut erről egy régi, im­már negyedszázados epizód. A hat­vanas-hetvenes években a nagy­szerű Várkonyi Zoltán Jókai-film­­sorozatot rendezett, ezeknek a fil­meknek forgatókönyveit én írtam. Első volt köztük a Kőszívű ember fiai. Várkonyinak —­ aki művésze­te mellett rögtönzéseiről is híres volt — forgatás közben támadt egy ötlete. A szabadságharc hu­szárjainak egyik táborozásakor vö­dörből iszik egy kimerült ló , a vödröt robbanóanyaggal preparál­juk, ivás közben, mintegy becsa­pódó aknától, felrobban a vödör, és a robbanás széttépi a lovat. Ta­gadhatatlan, hogy megrázó és ké­pileg szenzációs látvány lett volna. Elleneztem. Legfőbb érvem az volt, hogy az állat nyíltszíni ke­gyetlen lemészárolása sok nézőben indokolt viszolygást és undort kel­tene, nemcsak a látvány, hanem a film alkotói iránt is. (Állatkínzás­ról nem is esett szó közöttünk, pe­dig hát az sem lett volna lehetet­len, hogy a pillanatnyi főszerepet játszó szerencsétlen pára nem pusztul el egy pillanat alatt...) — Várkonyi Zoltán, évtizedes barát­ságunk ellenére, megneheztelt, VISSZHANG Mi a hézag? Ki ne látná,­ hogy új, nagy jelen­tőségű törvények alkotásának re­ményteli idejét éljük? Némelyek egyenesen reformországgyűlést em­legetnek. Eljött a jogászok nagy korszaka. A hetvenes években köz­gazdaságilag kiválóan kiképzett közvéleményünk ma — a csere­arányromlás, a fizetési mérleg, a reálbér megemésztése után — a jogtudományok alapfogalmaival birkózhat. (Amint erre az Élet és Irodalom 1988. július 29-i számá­nak egyik szerkesztői üzenete utal.) Olyannal, mint a joghézag. Laikusan azt hihetné bárki, hogy joghézag ott van, ahol nincs jogi szabályozás. Ezt a tévhitet sugal­mazzák az utóbbi hetek egyes saj­tóbeli megnyilvánulásai is. Különö­sen azok, amelyek a leendő egyesü­lési és gyülekezési törvénnyel fog­lalkoznak. Mást se hallunk, mint hogy eddig — sajnos — joghéza­gok voltak e területeken, de most — hála a még tovább demokrati­zálás feltartóztathatatlan áradásá­nak — ismét lépünk egyet előre, és sorra betömünk minden joghé­zagot. De mi is a helyzet? Hiszen vol­tak eddig is szabályok a gyüleke­zési jogról. Az alkotmány, a Ma­gyarország által aláírt nemzetközi egyezmények, sőt egy ma is hatály­ban levő 1945-ös belügyminiszteri rendelet. Mi az, ami nem volt? Nem volt például joga a hatóság­nak előzetesen betiltani gyűlést vagy felvonulást. Még kevésbé hiányolható a jogi szabályozás az egyesülési jogban, hiszen a már említett jogszabályo­kon túl a Polgári Törvénykönyv és az egyesületekről szóló törvényere­jű rendelet megszabta, milyen fel­tételek mellett egyesülhetünk. Mi hiányzott hát? Eddig az úgyneve­zett társadalmi szervezeteknek megalakulásukhoz nem kellett ál­lami nyilvántartásba vételért fo­lyamodniuk. Így bárminemű állami elismerés nélkül is legális, teszem azt: a TDDSZ, a FIDESZ. Úgyszin­tén mind a tizenkilenc ágazati szakszervezet, a' 'KISZ,~a'Vépírqnt vágy' az MSZMP. Em­e beállítás szerint tehát_ már ■' n­em egyszerűen jogszabályhiányos állapot a joghézag, hanem jellem­ző minden olyan helyzetre és vi­szonyra, ahol hiányzik az állami hatósági beavatkozás jogi lehetősé­ge. Ezt a logikát elfogadva bele­gondolni is szörnyű, mennyi mun­ka vár a törvényalkotókra, hiszen még mindig rengeteg dolgot csinál­hatunk külön engedély nélkül Kerekes Zsuzsa majd egyszerűen kinevetett, mond­ván: a kimustrált ló innen úgyis a vágóhídra kerül, mit akarok hát? Igyekeztem meggyőzni őt, hogy nem mindegy, miképpen végzi életét az állat, főleg pedig: miért tegyük a nézők tíz- és százezreit ilyen szörnyű látvány tanúivá? Nem biztos az azonnali pusztulás; az állat haláltusájának premier plánja nem izgalmas,­ hanem vis­­­szataszító lenne. Két napig tartott köztünk a vi­ta. Várkonyi engem szentimentá­lisnak nevezett, én a tervet sza­distának mondtam. (Közbevetőleg: másfél évtizedes együttdolgozásunk alatt ez volt az egyetlen komoly összecsapásunk.). Vitatkozásunk odáig mérgesedett, hogy bejelen­tettem: ha ez a jelenet a ‘film­­be kerül, én letiltom a nevemet a filmről. Végül sikerült tiltakozáso­mat elfogadtatnom, ezzel az egy­szerű érvvel: — Te is meghalsz egyszer majd, Zoltán, meg én is. De nem mind­egy, hogy emberséges körülmé­nyek között távozunk majd az élők sorából, vagy valamely nálunk erő­sebb hatalom spektákulumot csi­nál a pusztulásunkból. Igaz, em­berek is halnak meg a filmvász­non, de a néző tudja, hogy ez csak játék, a színész életben marad. De egy állat... Az állat élete az em­berénél is olcsóbb: tudja minden­ki, hogy a felrobbantott ló valóban felrobban. Ezen elgondolkozott. És a vita­tott jelenet nem játszódott le a filmben. Mi pedig Várkonyi­val még sokáig dolgoztunk együtt, za­vartalan harmóniában. Ma is gyá­szolom a nagy művészt és igaz embert. Nem tartozik ugyan a történet­hez, de még elmondom: a megme­nekült ló a filmezés után nem ke­rült a vágóhídra, egy téesz megvá­sárolta, ott éldegélt a lói kor vég­ső határáig. Mindez nemcsak a lóra vonat­kozik, hanem a megkínzott bir­kákra is. Erdődy János ehhez ugyanis aligha kell valaki­nek komolyabb szaktudással ren­­del­keznie. Ami igaz: valóban itt van a Bor­dal nevű ló, amelyik 16 éves, s ez bizony a lovaknál jelentősen túl van a java korán. Ami nem igaz: Bordal díjugratásban semmi­lyen sikereket nem ért el, ugyan­is díjlovaglásban versenyez. Nem­­ igaz továbbá az sem, hogy az ál­lat-egészségügyi vizsgán ilyen ös­­­szefüggésben ne felelne meg, lé­vén a kor nem olyan tényező, amely magában ehhez elegendő le­hetne. Nem felel meg a valóság­nak a szakvezetők döntésére vo­natkozó kitétel sem, tekintve, hogy a Magyar Lovas Szövetség vezeté­se továbbra is szeretn黕 ha a ló és lovasa indulna az olimpián. Sze­retné I­­ T mit, sem törődve a „ló­­sport rossz hírnevével”.. már csak azért sem, mert lósport a galop­pot és az ügetőt jelenti,­­« ehhez a szövetségnek és hozzá tartozó lo­vassportnak nincs köze. A szövet­ség vezetői maradnak annál, hogy szeretnék, ha indulna, dönteni azonban sem így, sem úgy nem döntöttek, mert e vonatkozásban döntési jogköre a Magyar Olim­piai Bizottságnak van. Ami igaz: a militaryválogatott lova, Adonisz, sajnos valóban el­pusztult. Ami nem igaz: szállítás közben nem „véletlenül leesett” a teherautóról, hanem kiugrott ar­ról. Ami igaz: az olvasókat célszerű tájékoztatni az­­ eseményekről. Ami nem igaz: a cikk írója — KZ — ért ahhoz, amiről írt. Tisztelettel: Miklós László a Magyar Lovas Szövetség főtitkára ÁISH ★ Elfogadom én, hogyne fogadnám el, hogy az ÁISH szakági szövet­­sége kioktat a lovassport néhány időszerű kérdésével kapcsolatban. Helyzetemet m­ég az sem menti, inkább csak magyarázza, hogy a kifogásolt tényeket az ÁISH saját lapjában olvastam, amitől persze azok lehetnek tévesek. Sorolhat­nám a forráshelyeket évfolyam és szám megjelölésével, de nem te­szem, inkább csak a címeket írom ide. Dallos sem indul az olim­pián, Al Capone eltűnt. Nem gengszter — herélt volt (további idézetekkel nem fárasztok senkit). Az embernek fogalma sincs, kinek higgyen jó kérdésben, a szakszö­vetség főtitkárának vagy esetleg a­­ szaklap szakírójának — ha már egyszer homlokegyenest ellenkező állításaikkal találkozik. Viszont az ember mindig örömmel hall olyan híreket, hogy egy nagy értékű ver­senyló a szállítás közben nem „vé­letlenül esett le” a teherautóról, hanem kiugrott onnan, így mind­járt más, az embernek eszébe sem jut a szakszerűség hiánya. Kovács Zoltán Mérges agg : Sosem vigyáztam a presztízsem­re, most sem azt teszem. Ha szem­­telenkedhetnek velem, úgy kell ne­kem. Mégis meglepett, amit az Élet és Irodalom 1988. július 22-i számában a Görgei-emlékiratokról szóló cikk írójának merészsége en­gedett meg magának (a lap pedig neki), hogy nevem említése nélkül, de világos jelzéssel és sértő körí­téssel, hetykén „mérges aggnak” ti­tulált. S megálltam volna szó nél­kül azt is, ha cikkét tovább nem olvasom. De amikor odáig értem, ahol Kossuth Ferenc m. kir. kereskede­lemügyi minisztert „cs. és kir. mi­niszternek” véli, az elképesztő, alapfokon aluli ismereteknek ez az egyetlen, de annál hatalmasabb fényképése úgy világította ki az egész dolgozatot, hogy ami a sza­badságharcot és az utóbbi másfél század magyar történetét illeti, a tökéletes és tömör, már-piár üde és idilli tudatlanság számos továb­bi jele úgy táncolt benne, mint ami a reflektor fényében a szélvédőre­­ csapódik. S mindez, mint ilyenkor lenni szokott, ezúttal is az ehhez illő konfúzus tudákosság hányave­­ti, nyegle hangján. (Bár helyenkint az idegen anyaggal rossz forrásból ismerkedő olvasó reflexeinek egyet-mást mégiscsak pedző intel­ligenciájával.) Csak ezért teszem szóvá. Szomo­rúan: mert ha ez volna a jövő, ha ez volna készültségnek és irálynak új típusa, akkor­­ nem is bánom, hogy éveim fogytával az ilyen vas­­korszakon is aluli parifonvilágnak csak az elejét értem meg. A még­iscsak — amint remélem — foly­tatás nélküliét. Mert egyelőre és mindenesetre addig maradok meg mérges agy­nak, amíg jelenségek és állapotok meg nem engedik, hogy azzá le­gyek, aki lenni szeretnék és ami koromhoz is illenék: bölcs és jo­viális agg. Rónai Mihály András ★ Magyarországon a statisztikák szerint mintegy kétmillió agy van; közülük, nyilván, szignifikánsan nagy számban mérgesek. Ráadásul és a francia Gambettáról szóló ví­ziómban egy francia „mérges agy­ról” írtam. R. M. A. a sok lehető­ség közül mégis magára veszi e cí­met; valamiért találónak érezte, lelke rajta. Én, mint eme pakfón­kor­szak irálytudatlan szélvédője (vagy fénykévéje?, netán bogár a szélvédőn?, ezt a legjobb jóindu­lattal sem sikerült kifejtenünk a hosszú mondatból) nem tehetek mást, mint hogy csodálattal nézek vissza ama gyémántkorszakra, amikor az irály tudós művelői oly végeérhetetlen körmondatokban, s képzavaros kacifántokkal tudtak még gorombáskodni. Szántó Péter Szabadi Katalin: Na, mi van? Mi van a lovakkal? Az Élet és Irodalom 1988. jú­lius 8-i számában Lovasnemzet címmel rövid cikk jelent meg, amely a lovassport néhány kérdé­sével foglalkozott. Ehhez szeretnék néhány megjegyzést fűzni. Ami igaz: a díjugratók verseny­­eredményeinek javítása érdekében került sor egy ló vásárlására, ame­lyik a mi válogatott lovasaink­­ alatt nem váltotta be a hozzá fű­zött reményeket. Ami nem igaz: a vásárláskor tenyésztési célkitűzésről szó sem volt, ennek következté­ben — bár jól hangzik, de nem igaz, hogy a szakemberek itthon vették észre, miszerint a ló heréit. Ezt már a vásárláskor is tudták, Nyilatkozat Az Élet és Irodalom július 22-i számában Fejtő Ferenc József At­tila és a szociáldemokrácia című cikkében azzal a megjegyzéssel tet­te közzé a költő egyik írását, hogy az „állítólag Horváth Márton ha­gyatékából került elő”. A tulaj­donos felhatalmazott arra, hogy e feltevést megcáfoljam. A kézirat, mint letét, hosszabb ideje a ku­tatás rendelkezésére áll a Petőfi Irodalmi Múzeumban, azzal a fel­tétellel, hogy közzététele csakis a letétbe adó engedélyével lehetsé­ges. Szükségesnek tartom kijelen­teni, hogy ilyen engedélyt a Mú­zeum Fejtő Ferencnek nem adott, következésképpen József Attila írását ő nem az eredeti kézirat alapján, hanem valamely más, előttem ismeretlen helyről szár­mazó másolat nyomán közölte. A letét létezéséről és védett voltáról sem Fejtő, sem pedig az ÉS nem tudott. Nagy Csaba a PIM Kézirattárának vezetője Szerkesztői üzenetek LÁSZLÓ PÉTER, KONYHÁD. Levélírónk felemelő, szép sorok­kal emlékezik István királyra. Többek között így írt „Ő volt az első nemzetközi hírű magyar politikus, aki arra is megtanír­tatta népét, hogy az egekbe ka­paszkodjon és­ messzire lásson. Nem a jövendőmondó táltosok leszármazottja, hanem a saját korát megélő és értő ember. Népét a lehető legsallangmen­­tesebb eszközökkel európaivá tette, mert ez volt a kor paran­csa. A kínálkozó lehetőségek kö­zül azt választotta, amely táv­latokat nyitott. A periférián sodródó magyarság jövőt kapott. Illetve a jövő ígéretét. A felzár­kózás kínos-keserves lehetőségét. Az egész vállalkozásban az volt a garancia, hogy a választott út " az európai népek nagy­, ország­­útjába és nem zsákutcába tor­kollott.” A levél ezzel a korsze­rű tanulsággal zárul: „A ki­sodródás ellen nekünk sincs más eszközünk, mint első ki­­­­rályunknak volt. Meg kell ta­lálnunk azokat az új tevékeny­ségi formákat, amelyekkel befo­gad bennünket a felgyorsuló Vi­lág.” I. István királyi életműve visszatérő, meg-megújuló példá­zata történelmünknek. Ezért is nyugtázzuk köszönettel Olvasónk 1 aital pf MOLNÁR TAMÁSNÉ, MIS­KOLC. „Mostanában gyakran ta­lálkozunk efféle megjelölések­kel : államfő, államelnök, s a töb­bi, érzésem szerint ezek a fo­galmak nem tisztázottak. A a helyzetet tovább bonyolította az körülmény, hogy az utóbbi időben önálló államminiszteri­­ funkció is létesült. Ki fog ren­det csinálni e fogalmi kevere­désben?” Olvasónk érdekes kér­dést feszeget, a funkciók és fo­galmak pontos meghatározása valóban tisztázásra vár, és nem­csak elméleti szempontból. GYÖRGY LAJOS, BUDAPEST. „Az Élet és Irodalom 1988. jú­nius 8-i számában olvastam Ha­tár Győző A magyar Bhagavad­­gítá című írását. A költő-szerző szerint a távoli kultúrkörök, nagy világvallások között hely­telen párhuzamot keresni.” Ol­vasónk e tételhez a következő kiegészítést fűzi:: „Úgy gondo­lom, hogy e vallások összevet­hetők. Azonos kérdésekre ke­resnek választ, s ha e válaszok nem is azonosak,­­ összevetésük fontosnak látszik. Nem szinté­zist keresünk, de úgy véljük,­ kiegészítik egymást. A vallások segíthetnek kilábalni bolygónk egyetemes válságából, valódi ér­tékeket adva. így gondolták ezt az öt világvallás azon képviselői, akik két évvel ezelőtt a World Wildlife Found megalakulásának huszonötödik évfordulóján azért jöttek össze Assisi városában, hogy kétnapos lelkigyakorlatuk,­­ tanácskozásuk alkalmával az élővilág megmentéséről, boly­­­gónk gondjairól cseréljenek esz­­­­mét. A, keresztény­, a hindussta,­­ , zsidó, mohamedán és buddhista nyilatkozatok eltértek: ugyan egymástól, de túl a közös szán­dékokon azonos gondolatok, er­kölcsi elvek is jelen voltak, ta­láltak közös nevezőt.” Olvasónk gondolatait, tájékoztatását kö­­­zönjük, LELKES PÉTER, BUDAPEST. Állandó levelezőnk írja: „Olyan hírek keringenek, hogy az ÉS is érzi a nehéz gazdasági széket.. . Szóval olyan tevékenységeket óhajt kifejteni, amelyek pénzt hoznak­ a házhoz. Ha ez megfe­lel a valóságnak, akkor leírha­tok néhány ide vonatkozó ötle­tet — sine ira et studio, azaz sine honorarium — ezek ugyan nagyon távol állnának az ES vi­lágától, de hát pecunia non elet (szeretek latin kifejezésekkel dobálódzni).” Szerkesztőségünk tagjai hovatovább egy évtizede érzik ezeket az — úgymond — izéket, ebből fakadólag közpon­ti kérdésként kezelik egyéni fi­zetőképességük megőrzését, gá­tat próbálnak vetni az eladóso­dási foly­amatnak s lankadatlan hévvel keresik a kibontakozás útját — ez utóbbit kisebb-na­­­­gyobb pénzösszegekhez való rendszeres hozzájutás reményé­ben remélnék föllelni. Szándé­kaik tehát nem különböznek a kormány szándékaitól, s ami a nagyobb baj, az eredményeik sem különböznek. Munkatársa­ink természetesen nemcsak egyénileg, hanem kollektíván is kutatják a válságból való kilá­balás módozatait, kidolgozták az A változatot, a B változatot, a C változatot és így tovább, az ábécé betűi már elfogytak, az ötleteink még nem, kár, hogy közben tovább döglenek a libák. (Reméljük, az idevágó viccet is­meri.) Mindazonáltal érdeklő­déssel fogadnánk az ön écáit is, mi bizakodunk változatlanul, adversarum impetus rerum viri fortis non vertit animum, azzal se törődjön, hogy távol esnek az ÉS világától, artes omnes perdocet paupertas. A teljes igazsághoz persze hozzátartozik, hogy legszívesebben mégiscsak lapcsinálással foglalkoznánk jövőben is, aránylag még ehhez a értünk a legjobban, ha tehát arra vonatkozólag is volna va­lami tippje, hogy ebből a tevé­kenységből hogy lehet ma Ma­gyarországon megélni, azt na­gyon megköszönnénk, ön pedig még nálunk is jobban járna, minthogy datis beneficiis plus quam acceptis gaudeas. TÖBBEKNEK: A fentebbi üze­netünkben szereplő kifejezések és szállóigék jelentése: harag és elfogultság nélkül; a pénznek nincs szaga; a balsors csapásai nem tántorítják el a bátor férfi lelkét; a szegénység minden mesterségre megtanít; nagyobb öröm jót tenni, mint elfogadni a jótéteményt.

Next