Élet és Irodalom, 1988. július-december (32. évfolyam, 27-53. szám)

1988-11-11 / 46. szám - Faragó Vilmos: Tisztázás-kísérlet (3. oldal) - Adriano Spatola: • grafika • Adriano Spatola (Olaszország) (3. oldal)

FARAG­Ó VILMOS! A Szellem és erőszak című Illyés­­kötetben, amelyet Alföldy Jenő méltat az Élet és Irodalom október 28-i számában, nekünk címzett — a lapnak és személyesen nekem szóló — bírálatokat talál az olvasó. Egy Könnyed vita című párbeszé­des írást, amely itt, ebben a könyv­ben jelenik meg először, s 1976. január 10-i szerkesztői üzeneteink egyikét marasztalja el amiatt, hogy meghatározáskísérlete „nem számol Pista bácsival”. És egy, az Élet és Irodalom 1976. március 20-i számá­ban megjelent, Jovánovics Miklós főszerkesztőnek címzett levelet, amely ugyanezt az üzenetet minő­síti „mélyen tudatzavarónak”, Be­széljünk jelenidőben című, 1976. ja­nuár 31-i első oldalas ÉS-beli cik­kemet pedig „parázs szavakkal” játszanak. Ugyan a levél ítélet alá helyezi az egész lapot, mondván: „Az Élet és Irodalom a magyar nép sorskérdéseiről esztendők óta hasz­nált olyan hangot, amely megíté­lésem szerint népünk tudatát za­varhatta, nemzeti érzését pedig sérthette.” Ha lelkiismeretünk rossz volna, azt mondanám most: súlyos vád ez, bélyegként ég a lapon — és raj­tam — azóta is, legyen hát alka­lom a bélyeg eltávolításának kísér­letére a könyv megjelenése. Lelki­ismeretünk azonban nem rossz. Szövegek és szándékok félreértésé­ről van szó, személyek összecseré­­léséről, tisztázatlanságok miatt el­mérgesedett viszonyról, sajtótörté­neti korrektség és Illyés emléké­nek tisztelete kívánja, hogy a könyv megjelenését tisztázáskísérlet al­kalmának tekintsem. 'Nincsenek­ il­lúzióim, akik előítéletesen tekin­tenek a lapra, és sok évtizedes mo­nopolhelyzete miatt nem e helyzet­re neheztelnek, hanem a lapra (amelynek szerkesztői pedig job­ban rühellték ezt a helyzetet, mint a neheztelők), azokat aligha rendí­tem meg előítéletükben. Sajnálom. Következzék egy „Illyés Gyula vi­szonya az Élet és Irodalomhoz, aho­gyan én látom, ahogyan én megél­tem” című dolgozat tény­vázlata: A kezdet Illyés Gyula viszonya az Élet és Irodalomhoz kezdetben több mint jó. Nézem a lap repertóriumának első (és mindmáig egyetlen) köte­tét: a lap 1957-ben indult, a publi­kációs viszony 1960-ban kezdődött. Számoljunk. 1960-ban öt Illyés­­versközlés történt. 1961-ben hat. 1965-ben egy. Próza? 1960-ban két regényrészlet. 1962-ben egy elbe­szélés, egy hozzászólás a modern­ségvitához és egy önálló cikk. 1964- ben egy nyelvészeti cikk és egy ön­interjú a három hónapos nyugat­­európai út élményeiről. Ez össze­sen tizenkilenc közlemény, 1960 és 1965 között. Ugyanezen idő alatt ti­zenhárom visszhangja a lapban, különböző műveinek (Ebéd a kas­télyban, verskötetek, a Fáklyaláng tévés közvetítése stb.). A koronát pedig egy vele készített beszélge­tés közlése teszi fel a kölcsönösen baráti kapcsolatra. 1962: Illyés Gyula hatvanéves. A hivatalosság bizalmatlan még iránta, úgyszólván egyedül az Élet és Irodalom kö­szönti. A beszélgetést a szerkesz­tő, Nemes György folytatja vele, szövege a lap 44. számában jelenik meg, két teljes oldalon, az akkor tizenkét oldalas lap egyhatod-ter­­jedelmét foglalva el. A beszélgetést annyira sajátjának tekintette az ünnepelt, hogy beválogatta egyik gyűjteményes kötetébe is. Jóval ké­sőbb ráadásul, amikor már nehez­telt ránk. Legenda ? Illyés tehát neheztelni kezdett ránk. Mikor? Miért? Tapogatózom visszafelé a félhomályban, és le­gendába ütközik a kezem. A hat­vanas évek közepe táján járunk. Ne mondja senki, hogy legenda — ha ez egyáltalán az — nem illik egy tény­vázlatba. Illik, mert a le­genda is tény. 1963 végén nyugat­európai körútra indul Illyés. Há­rom hónap múlva érkezik haza, je­lentkezik nálunk, hogy tapasztala­tait öninterjúban summázza, a kéz­iratot felajánlja közlésre. Ez eddig biztosan nem legenda. Az öninterjú megjelent a lap 1964. január 25-i számában, vezető helyen, a 3. ol­dalon. A legenda — ha az — annál a feltételezésnél kezdődik, hogy ez csak első darabja egy sorozatnak. Voltaképpen több öninterjút írt és szánt közlésre nálunk, mi azonban váratlanul elzárkóztunk a további megjelentetéstől. És Illyés megbán­­tódott ettől. A háttér: mire az ön­interjú első része megjelent, meg­érkezett Bukarest tiltakozása is Bu­dapestre. Illyés interjút adott Pá­rizsban egy lapnak, s szóvá tette a romániai magyarság helyzetének aggasztó voltát. A magyar hivata­losság széttárt karral válaszolt a bukaresti tiltakozásra: nem va­gyunk felelősek egy független ma­gyar író külhoni nyilatkozatáért. Ám felelősek vagyunk azért, amit itthon nyilatkozik. Telefonos pa­rancs tehát az Élet és Irodalom fő­­szerkesztőjének: Illyés bajt kevert Párizsban, maguk pedig fórumot adtak neki, alig hogy hazaért, a továbbiakban egy sort se tőle! Il­­­lyés küldi az újabb öninterjút, a főszerkesztő köszönettel visszaadja a kéziratot, de hogy ő ne keverjen bajt a hivatalosság és a költő kö­zött, nem szól a telefonparancs­­ról, vagán­ nyelven szólva maga viszi el a balhét. A költő tehát rá haragszik meg, a hivatalossággal pedig egyre jobb, sőt személyesebb­­bensőségesebb lesz a kapcsolata. A legenda egyik változata szerint Hi­vatalosság maga kérte Illyést, te­gye szóvá Párizsban azt, amit az internacionalizmus vagy a szocia­lista testvériség akkori értelmezése szerint maga nem mondhatott el. Hivatalosságnak a bukaresti tilta­kozás utáni viselkedése nem nél­külöz tehát némi hipokrita machia­­vellizmust, ezen azonban csak az ütközik meg, aki politikusoktól li­­liomos-szűzi viselkedést vár. Akár így, akár úgy: Illyés haragszik az ÉS-re. A legenda pedig — amelyet valóságos történetként őriz többünk emlékezete — váratlan igazolást látszik nyerni a Szellem és erőszak című könyv mostani megjelenése­kor. Tessék a könyv 12. oldalára lapozni, ott az 1964. január 9-én közölt beszélgetésszöveg a L’Exp­­ress szerkesztőjével. És benne, ma­gyarul most először olvashatóan, Illyés Erdély­ panasza, így szól: „Romániában van egy provincia, Erdély, amely évszázadokon át a magyar civilizáció és irodalom va­lódi szülőföldje volt. Ebben a pro­vinciában nemrég zárták be az egyetlen magyar egyetemet, ami egy több mint kétmillió lélekből álló kisebbségnek volt szánva.” Ennyi. Illetve két mondat még, amely a legenda fentebbi egyik vál­tozatát — és többünk emlékezetét — is igazolni látszik: mintha Illyés valóban a hivatalosság kérésére mondott volna ennyit is, mintha rühellte volna akkor még a prófé­­taságot. Íme a két mondat: „A ma­gyar írók és az egész magyar ér­telmiség helyzete nagyon kényel­metlen. De minden bizonnyal nem az én dolgom, nem én vagyok il­letékes, hogy kulturális kérdések­ről, amelyek bizonyos szempontból politikai kérdéseknek tűnhetnek fel, beszéljek” (kiemelés tőlem, F. V.). Kérdem azonban az akkori fő­­szerkesztőt, Nemes Györgyöt most: ő nem tud öninterjú-sorozatról, te­lefonparancsról vagy arról, hogy neki balhét kellett volna elvinnie. Nézem az öninterjú bevezetőjét az Élet és Irodalom 1964. január 25-i számában: itt sincs utalás arra, hogy alant egy sorozat első darab­ja következik. Keressünk tehát do­­kumentálhatóbb tényeket. „Azt a lapot én nem ismerem" De hol? A lapban? Tény, hogy 1965-tel megritkulnak, majd eltűn­nek az Illyés-publikációk. Határo­zottan emlékszem egy Szegedről ér­kezett szóbeli tudósításra. Fiatalok­kal beszélgetett Illyés, egyikük azt kérdezte: „Az Élet és Irodalom el­múlt heti számában cikket olvas­tam Dürrenmattról, mi a vélemé­nye önnek Dürrenmattról?” „Hol olvasta ezt maga?” — kérdezett vissza szigorúan a költő. „Hát az Élet és Irodalomban” — felelt eny­he zavarral az ifjú. „Azt a lapot én nem ismerem!” Mikor lehetett ez? Kezembe nyomja kollégám a Tiszatáj 1987. novemberi számát, benne Péter László Illyés és Szeged című cikke. A cikkben Illyés-levél, 1967. március 9-i dátummal, elfo­gadja a szegediek meghívását, küld előre egy Mit rejt Juhász Gyula? című rövid írást, féltő sorokkal Ju­hásznak a történelmi Magyarország városait elsirató, irredentának mi­nősített verseiről, melyeket az ös­­­szes versek gyűjteményéből is ki­hagytak, s egy áthúzott jegyzet a Adriano Spatola (Olaszország) grafikája 2. lap alján: „Ritkán veszi szavam kritikusi túlzás. De irodalmi heti­lapunkat azóta húzódozom kinyit­ni, amióta e versek kihagyását a magyar írástudók részéről többes számban szólva — tehát az én ne­vemben is — még tavaly is dicsé­­rően meghelyeselte” — így Illyés. Az első írásos nyom a kapcsolat el­romlásáról! Az időpont a levél dá­tumához képest „még tavaly”, vagyis: 1966. Az ok: valaki helye­selte a lapban Juhász Gyula irre­dentává minősített verseinek kiha­gyását az összesből. Keresem ezt a cikket, tűt a kazalban. 1966-tól még csak kéziratos repertóriumunk van, nem találom benne, de elhiszem, hogy létezett. Illyés érzékenysége érthető, ha egy cikknek szólt. Az egész lapra kiterjesztett, sőt előle­gezett ítélete is tiszteletre méltó: mindenkinek joga van húzódozni egy laptól, ha nem tetszik neki. Hogy az ítéletet, a lap munkatár­saként magunkra is vegyem, attól viszont én húzódozom. A „dicsérő meghelyeslést” ugyanis az a kriti­kus követte el, aki az összesről írt: övé a felelősség. Szerencsétlen mo­nopolhelyzetünkből az következik, hogy a vélemények sokféleségét kellett tűrnünk mindig, egy-egy számon belül is. Állandó külső-bel­ső munkatársaink sokasága a tanú rá: sohasem szabtuk meg kritiku­sainknak, hogy mi legyen a véle­ményük. Dosszié a bűneinkről Aztán tíz év következik. Eleinte még telefonos és leveles kérések: szóljon hozzá vitáinkhoz, küldjön verset. „Személyesen senkire sem haragszom, a lap irányultsága nem tetszik. Amíg nem látom változni ezt, kéziratot sem adok.” Tíz év nagy idő, szóbeli tisztázásra fölö­sen sok is, nem kerül rá sor. Bizo­nyára a mi hibánkból. De el va­gyunk kényeztetve: Veres Péter ol­vasónaplókat küld, Déry Tibor na­pok hordalékát, Zelk Zoltánnak ál­landó rovata van, Örkény István egyperceseit közöljük, Vas István verseit, Nagy László a munkatár­sunk. Minden héten megjelenünk, a költészet napja táján kiderül: mi közöltük a legtöbb verset, alkalmi számadásokkor pedig az, hogy — ha falsul is netán — szorgalmas visszhangját adjuk az új magyar irodalom java műveinek. Hetekint százhatvan gépelt oldalt közlünk a tizenhat oldalon, évente ötvenkét­ezer ennyit, nyolcezer-háromszázat, s lehet, hogy nagy selejtszázalék­kal dolgozunk. Még az is előfordul­hat, hogy egy-egy szerzőnk egy­­egy mondata „zavarja népünk tu­datát” vagy „sérti nemzeti érzé­sét”, de nem a szándékunk, hanem a figyelmetlenségünk hibáztatható érte. Emlékszem egy jelenetre: kri­tikus kollégánk és ellendrukkerünk ül a szobámban a hetvenes évek elején. „Már vastag dossziét gyűj­töttem össze a bűneitekről” — mondja, s rögtön elképzelem azt a valószínűtlen helyzetet, mikor én meg vastag dossziét gyűjtök össze az ő kedvenc lapja vagy munkahe­lyi műhelye bűneiről. Mi ugyan buzgón harcoltunk cikkben-riport­­ban a demokráciáért, s minthogy a demokrácia népuralmat jelent, nem gondoltuk volna, hogy éppen nép­szeretetünk vonatik kétségbe, _ kol­légánk mindenesetre cikket írt e kétségbevonás jegyében; a cikkből — amelyet közöltünk — arra a bű­nünkre emlékszem legélesebben, hogy egy Keszi-nekrológunk úgy siratta el Török Erzsit, mint akivel sírba szállt „a magyar népdal utol­só autentikus pódium-előadója”, s ezzel, úgymond, nyilvánvalóan megsértettük a népdaléneklők és -muzsikálók új nemzedékeit. Szántó­ junk Pista bácsival Aztán nyilvánossá lobbant az elt romlott kapcsolat. A bevezetőben említett, a Szellem és erőszak című kötetben található két szöveg őrzi a robbanás emlékét. Az első azután történt, hogy az egész magyar sajtó megünnepelte 1976 első napjaiban azt a remekbe sikerült kétrészes tévébeszélgetést, amelyet Domokos Mátyás folytatott a költővel. Az Élet és Irodalom is ezt tette, januári első számában. Ekkor történt azonban, hogy egy magát Piszkátor X.-nek nevező ol­­­­vasónk, akit álnevessége ellenére is kedvelünk, mert szellemesen bírál, és csípősen faggat bennünket, azt kérdezte tőlünk — bár ne tette volna? —, mi a véleményünk köl­tőnknek ar­ról a tévéinter­júban is elmondott definíciójáról, hogy „na­cionalista az, aki jogot sért, hazafi az, aki jogot véd”. A Visszhang­­rovat gazdája Varjas Endre volt akkor, úgy döntött: a szerkesztői üzenetekben válaszol Piszkátor X.­­nek, filozófiából államvizsgázott a bölcsészkaron, jól képzett marxis­tának tudta magát. Válaszolt: A lap 1976. január 10-i számában. Eltelt egy hét, mire hírét vettük, hogy Illyés elhibázottnak tartja a vá­laszt, s cikkben kívánta cáfolni, a cikket azonban a Népszabadság nem vállalta. Kínosnak találta bi­zonyára, hogy hasábjain elm­­arasz­­talódjék egy — mi tagadás — mar­xista ihletésű definíciókísérlet, s főként egy lap, amely e definíciót szerkesztői üzenetként közölte. Itt üt vissza az, amit a Népszabadság hatalma jelent, s ami őket, a lap szerkesztőit is bénítja; a mi lapunk esetében pedig az, amit „hatalom­­védte bensőség” néven kárhozta­tunk mind a mai napig. Nem kel­lett volna félteni bennünket. Köz­vetítők útján fel is ajánlottuk: mi majd közöljük a cáfoló cikket. Nem! — így a szerző. — Vagy a Népszabadság, vagy senki. „Cáfoló írásom nem kapott nyilvánosságot” — ez áll a könyvben most, ezért van az, hogy az írás itt, a könyv­ben jelenik meg először. Lássuk, hogy mit cáfol. Kénytelen vagyok Varjas szövegét szó szerint idézni, az olvasó bírálói, szigora elé bo­csátva: „...az idézett meghatáro­zás (»Nacionalista az, a­ki jogot sért; hazafi az, aki jogot véd« F. V.), amely ettől még kiválóan al­kalmas lehet a tisztességes egyéni tevékenység, a becsületes emberi állásfoglalás, az értékes költői munka motiválására, túlságosan egyszerű ahhoz, hogy általános, tu­dományos értelemben alkalmazha­tó legyen. Mert a történelemben nem is egyszer fordult elő, hogy — ha csak ideig-óráig is — népek ér­dekei keresztezték egymást, s ilyen­kor, aki jogokat védett, óhatatla­nul sértett is jogokat; s most a mai nacionalista irányzatok közt is ta­lálhatunk olyanokat, amelyek — noha más népek úgynevezett tör­ténelmi jogait sértik — a történel­mi haladást szolgálják. A hazafi­­ság nem mindig kizárólag »jogvé­delem« tehát, és a nacionalizmus, még ha jogokat sért is, nem min­dig elítélendő. Azt hisszük, jogi szemlélet alapján nem is lehet a kérdést véglegesen megoldani, s a valóságos megoldással csak a tör­ténelem osztályszempontú vizsgá­lata szolgálhat. Amikor Illyés Gyu­lától elfogadjuk a levélíró által idé­zett definíciót, éppen az indít min­ket erre, hogy beleérthetjük —­­ egész eddigi életműve alapján — plebejusi elkötelezettségét, azt a személyes biztonságot, amellyel a nehezebb kérdésekben is tud helye­sen dönteni.” Nos, ezt a szöveget cáfolja „nyilvánosságot nem kapó” írása. Erről mondja, hogy aki pa­pírra vetette, „az nem számol Pista bácsival, nem lát túl az íróaszta­lán. Tehát nem érzékeli kellő ár­nyalattal, hol ír”. Más szóval: a stílusvétség bűnébe esik. Hogy a bűn ennél is nagyobb, ar­ról Jovánovics Miklóshoz írott, s az ÉS 1976. március 20-i számában megjelent Illyés-levélből szerezhe­tett tudomást az olvasó. (Ez a levél a Szellem és erőszak című könyv jegyzetei közt olvasható most.) A bűn: tudatzavarás, „mert hisz nincs haladó ország, amely ilyet vall”. Még tudatzavaróbb „annál fogva, mert azt a látszatot keltheti, mint­ha mai szellemi életünk helyeselné a századforduló nacionalista eljárá­sait, sőt a jövőben is ezt pártolná. Népünk ócsárlói ezt nyomban vissz­hangozták is” — így a levél. Szá­­zadszor olvasom el a vádat, és szá­­zadszor fog el a tehetetlenség a nyilvánvaló félreértés láttán. Var­jas Endre szerkesztői üzenete vol­taképpen azt a középfokú szeminá­riumi banalitást fogalmazza meg, hogy a nacionalizmus történelmi kategória, és meg- vagy elítélése nem elvont-jogi alapon lehet érvé­nyes, hanem csak a hely és az idő meghatározottságában. Ha nem így volna, mi magyarázná azt a sajtó­gyakorlatot, hogy ugyanazok a pa­lesztinok hol nacionalistáknak, hol hazafiaknak emlegetődnek (ugyanez történt Nasszer ezredes­sel és ugyanez történik a kur­­dokkal vagy a baszkokkal), akik szeparatisták, azok nemzeti­­ vagy nemzetiségi jogot védenek, mégsem tekintjük mindig haladók­nak őket, vagy magyar példa: a nemesi vármegyék jogot védtek II. Józseffel szemben, mégis naciona­listáknak és reakciósoknak minősíti őket a történetírás. Ezen a Varjas írta banalitáson nincs mit vissz­hangozniuk „népünk ócsárlóinak”, hiszen ugyanez olvasható ki a na­pilapok cikkeiből (a Pravdától a Népszabadságig), sőt a gyerekek is ezt biflázzák, mert a nacionaliz­must így tárgyalják a történelem­­könyvek (Vlagyivosztoktól Moson­magyaróvárig). Hogy épp ez a baj? Lehet. De akkor az összes cikkíró és tankönyvíró hibáztatandó érte. Harag alatt A január 10-i szerkesztői üzenet­re következett az én Beszéljünk je­lenidőben című cikkem a lap ja­nuár 31-i számában. (Az egymásra következés azt sugallta tévesen Illyésnek, hogy a két szöveg „föl­tehetően ugyanabból a tollból” származik.) Cikkemben jó szándék­kal, sőt jóhiszeműséggel előadtam, hogy a nemzeti tudatról régóta fo­lyó vita szerintem eltorzult, szemé­­lyeskedővé romlott, és ósdi fogal­makat hozott kétes divatba: „Gyö­­kerességről beszélünk, magyarság­élményről, kötődésről (vagy fontos­kodva: kohézióról), még fajtaszere­­tetről és fajtagyűlöletről is” — ír­tam, s az­t javasoltam, beszéljünk inkább jelenidőben, a nemzet mai, eleven, valóságos dolgairól. Még egy hét sem telt el, és jött a hír: most aztán végleg és súlyosan meg­bántottuk Illyés Gyulát. Cikkemet neki szóló újabb üzenetként olvas­ta, kilép az írószövetségből, ha nem kap elégtételt. Oroszlánordítás a hivatalosság irányából: tessék elég­tételt adni! Ettől a pillanattól kezd­ve senkit sem érdekelt: van-e ok a megbántódásra, mit is mond a két szöveg, sérti-e az egyik a költőt és szól-e „Majd neki egyáltalán a másik, adok én neked Illyésnek rejtjelesen üzengetni!” — emelte rám tanító bácsis ujját a főszerkesz­tő, Jovánovics Miklós. „Értsd meg, (Folytatás a 4. oldalon.) 198*. NOVEMBER 11. ÉLET ÉÍm IRODAI­•25

Next