Élet és Irodalom, 1989. január-június (33. évfolyam, 1-26. szám)
1989-01-06 / 1. szám - Markó György: A tanácsadó szájába adott szavak • reflexió | Visszhang • Öveldi Ignác: Nem kémek, mert hazaárulók. (ÉS 1988. december 9.) • Markó György, a Hadtörténeti Levéltár igazgatója (2. oldal) - Vezér Erzsébet: Márta • reflexió | Visszhang • Lator László emlékezése Sárközi Mártára (ÉS 1988. december 23.) (2. oldal) - Hegyi Gyula: Az Amnesty válaszol • reflexió | Visszhang • Hegyi Gyula: Az áldozatok közvéleménye. (ÉS 1988. december 5.) (2. oldal) - Párczer Ferenc: Rojtsvanyec Lajos • reflexió | Visszhang • Kulcsár István: Ehrenburg Illés (ÉS 1988. december 9.) • Párczer Ferenc, a Téka Könyvkiadó munkatársa (2. oldal) - Balogh Lajos: rajza • kép (2. oldal)
A tanácsadó szájába adott szavak Az Élet és Irodalom 1988. december 9-i számában Ölyedi Ignác Nem kémek, nem hazaárulók című hozzászólásában egy rendkívüli katonáról ad hírt, aki szovjet tanácsadóként is szembe mert szállni Farkas Mihály hatalmi tébolyával. A cikkíró szerint a szovjet vezérőrnagy nem hitte el Sólyom László altábornagyról, a vezérkari főnökről és társairól kiagyalt vádakat. Kételyeit megosztotta a magyar katonai hírszerzés vezetőjével. Hosszasan idézett párbeszédükből megtudhatjuk, hogy az egyetértett vele. Révész Géza tanácsára a szovjet tábornok a honvédelmi miniszterhez fordult, de Farkas Mihály ordítva félbeszakította és gondoskodott róla, hogy ügynökei örökre eltüntessék.Berija Megrendítő történet. Egy baj van vele mindössze: nem egyezik a történelmi tényekkel. A szovjet katonai tanácsadók az 1948. július 2-án Moszkvában megkötött első szovjet—magyar katonai egyezmény előírásainak megfelelően érkeztek hazánkba. 1948. október 5-én fogadták első nyolc fős csoportjukat, élükön Jurij Mihajlovics Prokofjev vezérőrnagy, főtanácsadó állt. Őt azonban tizennégy hónapos működés után visszarendelték Moszkvába. Utóda Vaszilij Romanovics Bojko altábornagy lett, aki először 1949. december 7-én vett részt a Honvédelmi Minisztérium Kollégiumának ülésén. Sólyom László letartóztatásakor Prokofjev már fél éve Moszkvában volt, a volt vezérkari főnököt meghurcoló aktívaülésen (1950. május 23.) már Bojko fejtette ki elítélő véleményét. Ölvedi Ignác állítása szerint a leváltott főtanácsadótól még a honvédségi gépjármű használatát is megvonták, taxival utazott ki a repülőtérre. A leváltás, pontos oka, a távozás körülményei számomra nem ismertek, de a megfelelő következtetést le lehet vonni az alábbi korabeli jelentésiből: „Folyó évi december hó 21-én 7 órakor a tököli repülőtérről elutazott a volt Főtanácsadó Bajtárs felesége. Búcsúztatására a repülőtéren megjelentek az Elnökség részéről Radványi vezérőrnagy, Géczy ezredes és Vorinkó százados. A Miniszter Bajtárs búcsúüdvözletét Rékai Miklós őrnagy adta át az elutazónak. Szovjet részről jelen voltak Poroszenko főhadnagy, valamint több Tanácsadó Bajtárs felesége.” A jelentésre kézírással rávezették még: „Ugyanazon a repülőgépen utazott el Rákosi Mátyásné elvtársnő is. Búcsúztatásán megjelent Péter Gáborné.” Az idézőjelek használata akkor indokolt (és kötelező), ha egy történész szó szerint idéz egy forrásból. Én legalábbis tartani szoktam magam ehhez a szakmai szabályhoz. Markó György a Hadtörténelmi Levéltár igazgatója Márta Nagyon jóleső érzéssel olvastam az Élet és Irodalom karácsonyi számában (1988. december 23.) Lator László szép emlékezését Sárközi Mártára. Különös öröm volt számomra, hogy olyan ember emlékét örökíti meg, akinek a nagysága nem történelmi tettekben vagy klasszikus alkotásokban objektiválódott, mert az emberi nagyság ezek nélkül csak a kortársak emlékezetében őrizhető meg. Sajnos, nem ismerhettem személyesen Sárközi Mártát, már csak azért sem, mert az ő fénykorában engem a ninivei hatalmak még távoltartottak az irodalmi élettől. De kevés embert tudok, akiről olyan sok, tehetségre és emberségre valló történetet hallottam, mint róla. Egy sokrétűen zseniális család leszármazottjaként mintha a család valamennyi kvalitását örökölte volna. Irodalmi szalonja a Vészi-család vendégvonzó dunavarsányi kú VISSZHANG miájára emlékeztet, melybe Adyval az élén a magyar irodalom színe-java bejáratos volt, igaz, kissé nyugalmasabb időkben, a század elején. Márta unokatestvére, az ugyancsak tehetségesnek indult Bíró Vera, Bíró Lajos lánya erről a szellemi központról így írt: A vendégeknek mi is volt egykor Varsány? Magyar szívek és szavak otthona, Liget, hol vers és vadvirág terem, Nagy tornyos kőház, körülötte harsány részeg színek, akácméz, orgona. Az könnyen kimutatható, hogy Márta rajzkészségét festő édesanyjától Vészi Margittól, humorát pedig apjától, Molnár Ferenctől örökölte. De áldozatkészsége, gerincessége, emberi szuverenitása már önálló alkotás. És itt térnék ki Lator Lászlónak arra a megjegyzésére, hogy „legjobb komikus alkotásai leginkább élőszóban öltöttek, sajnos, múlandó alakot”. Azt hiszem, mégsem múltak el teljesen ezek az alkotások, mégis csak hagyott valamit belőlük az utókorra. Tudom, hogy kéziratban megmaradtak Sárközi Márta naplófeljegyzései. Azok közé a szerencsések közé tartozom, akik ezt olvashatták is, sőt azt is tudom, hogy több példányban forog irodalomkedvelők kezén ez a kiadatlan napló. Állítom, hogy szellemesebbet, okosabbat, a kor lelkébe mélyebben bevilágító írást keveset olvastam. Miért nem lehet ezeket a feljegyzéseket közkinccsé tenni? Szókimondása miatt? Elképzelhető. De ma már serdületlen szűzleányok is sokkal vaskosabb dolgokat mondanak ki pirulás nélkül. És Mártánál ez a szókimondás sohasem öncélú, mindig funkciója van. Ugyan ki venné ezt ma már zokon? Jó lenne tehát minél előbb nyomtatásban olvasni, esetleg néhány kortársi emlékezéssel kiegészítve és saját ötletes karikatúráival illusztrálva Sárközi Márta naplójegyzeteit. Vezér Erzsébet Az Amnesty válaszol Az Élet és Irodalom 1988. augusztus 5-i számában jelent meg Az áldozatok közvéleménye című interjúm, amelyben — egy finn barátom közreműködésével — a hazai sajtóban elsőként igyekeztem tárgyilagos képet adni a londoni székhelyű Amnesty International emberi jogi szervezet működéséről. Talán érdemes szólni a cikk utóéletéről is, annál inkább, mert a hivatalos Magyarország és az Amnesty International között megtört a jég. A cikket központjában a szervezet londoni gyorsan lefordították angolra, szétküldték a különböző nemzeti központokba is. Így keresett meg Eva-Li Johansson, az Amnesty International holmi lapjának szerkesztője. stockNoha feltehetően mind a hivatalos, mind a „hivatalos ellenzéki” vélemények képviselői másképp válaszoltak volna a svéd hölgy kérdéseire, ha már engem kérdezett, csak a saját gondolataimmal válaszolhattam. Olyan értelemben, hogy az Amnesty működése itthon viszonylag kevés embert érdekel, az emberi jogok kérdése ma Magyarországon a szabadsággal és a demokráciával szinonim, az alternatív (civil) szolgálat tekintetében megoszlanak a vélemények, a halálbüntetés fenntartását pedig a lakosság túlnyomó többsége helyesli. Hozzátéve, hogy az Amnesty International — és más hasonló szervezetek — kelet-európai fellépéseiben néha bizony érezni lehetett a „mi odaátról mindent jobban tudunk” mellékízét is, de ezzel együtt remélem, hogy az Amnesty a jövőben szabadon működhet Magyarországon. A két angolra fordított interjúval együtt megkaptam az Amnesty International kétszáznyolcvan oldalas éves jelentését is, az emberi jogok nemzetközi kiadvány — melyet, állapotáról. A ha rajtam állna, szabadon lehetne Magyarországon is terjeszteni — az emberi jogok megsértésének száraz és szá . . . , razságában is döbbenetes tényeit a20gh L2J0S T3JZ3 sorolja országról országra, kontinensről kontinensre. Akikben az Amnesty International ma is antikommunista szervezetként él, s akik csak a szocialista országok megbélyegzését várnák tőle, egyforma meglepetéssel olvashatják, milyen változatos leleménnyel tudják az emberi jogokat a nyugati demokráciák hatóságai is megsérteni. Franciaországban ötszáznál... Svájcban hatszáznál, Olaszországban pedig egyenesen ezernél több azok száma, akiket a katonai és/ vagy az alternatív szolgálat megtagadása miatt bebörtönöztek. De szó esik békés tüntetők törvénytelen letartóztatásáról, foglyok kényszerű és büntető jellegű „gyógykezeléséről”, rendőrségi bántalmazásról, többéves, bírói ítélet nélküli fogva tartásról is. Természetesen nem hallgat a kiadvány az emberi jogok kelet-európai megsértéséről sem. Listáján hazánkban több mint százötven szolgálatmegtagadó bebörtönzése és két halálos ítélet meghozatala (gyilkossági ügyekben) dominál. Néha az egyenesen az az ember érzése, hogy az el nem kötelezett tárgyilagosság már-már túlzásba csap át. Az még érthető számomra, hogy az Egyesült Államok és a Szovjetunió szinte sorra ugyanannyi terjedelemben szerepel az emberi jogok megsértését soroló hasábokon. Ha a helyzet objektíve talán nem is összemérhető, annyi tény, hogy a gorbacsovi Szovjetunióban a megelőző időszakhoz képest javulás, míg a halálos ítéletek és a kivégzések reneszánszát élő Egyesült Államokban viszonylagos romlás érzékelhető. De az már meglepőbb, hogy Olaszország és Románia nagyjából-egészéből ugyanolyan terjedelemben szerepel, sőt az említett ezer olasz lelkiismereti fogollyal szemben kiadvány csak néhány száz román mairól tud. A „magyar”, a „német” és a „kisebbség” szavak a román részben elő sem fordulnak. Mindez, persze, nem az Amnesty International hibája, ők a jó hírük megőrzése érdekében és tisztességük okán — kizárólag gondosan ellenőrzött tényeket közölnek. Márpedig tényeket könnyebb megtudni az olaszországi, mint a romániai foglyokról. Az Amnesty International-be való bekapcsolódásunk sok más nemes szempont mellett azért is hasznos lehet, mert tények árnyalásával segíthetjük a nemzetközi közvéleményt, részint pedig józan képet kaphatunk arról, hol húzódnak a nemzetközi segítség lehetőségének határai. Alighanem fájón szűkösebb határok ezek, mint Erdélyügyben gondolnánk. Hegyi Gyula Rojtsvanyec Lajos Hozzászólásom válasz akar lenni Kulcsár István cikkére (Ehrenburg Illés. Élet és Irodalom, 1988. december 9.). Kulcsár István hibáztatja a kiadót, hogy miért reprint formájában, adta ki Ehrenburg remekművét. Szerinte helyesebb lett volna az orosz szöveget a magyarral összevetve kijavítani a fordítási hibákat, esetleg újrafordíttatni művet. Cikkében a félrefordítások a tekintélyes lajstromát hozza fel állítása igazolásául, s ezt elolvasva hajlamosak vagyunk arra, hogy igazat adjunk neki. (Bár a dolog ott kezd gyanús lenni, amikor egy hitszónok hevével erősteti, hogy a főhős közismert nevét a szlávos Lazik Rojtsvanyecre változtassuk, s azt tanácsolja, hogy a Kellér Dezső által az ötvenes évek végén megalkotott „maszek” kifejezést illesszük a szövegbe.) Úgy látszik, Kulcsár István teljesen félreérti a Lasik szellemét és azt az egész különleges nyelvi közeget, melyet Goda Gábor 1933-as fordítása nagyszerű beleérzéssel közvetít. Ami a lényeget illeti: Kulcsár is említi, hogy az 1988-as kiadás a Kosmos Kiadó által 1933-ban publikált könyv reprintje. Nem említi meg, hogy a reprint olyan hasonmás kiadás, mely valamely könyv teljes szövegének lefényképezése útján készül, így az újranyomás folyamatában javítani nem lehet, de nem is tanácsos, mert a kiadás dokumentumértékű. Amikor egy kiadó reprintet jelentet meg, számot vet azzal, hogy a a művet esetleges hibáival együtt és régi ortográfiával publikálja. Sok esetben akkor jelenik meg egy könyv reprintben, amikor az előző kiadás átdolgozása nehézségbe ütközik. Esetünkben erről van szó. Természetesen a kiadó is tudta, hogy a Lasik sohasem jelent meg a Szovjetunióban. (Valószínű, hogy megírása idején, 1928-ban a presztálinista vezetés nem tűrte el a könyv bürokráciaellenes, szatirikus és „pártosság nélküli” mondanivalóját.) Tudtuk azt is, hogy az 1933-as kiadás fordítása — a kiadói szokásoktól eltérően — Malik Verlagnál megjelent német nyelvű kiadás alapján készült; ezt a kiadói előszó jelezte is. (A szalikról tudni kell, hogy kitűnő baloldali kiadó volt; az 1930-as években számos szovjet és kommunista író művét publikálta, ebből több Magyarországra is elkerült.) A munka során megtudtuk, hogy Ehrenburg remekművének, a Lasik Roitschwanz mozgalmas élete címmel megjelent könyvnek talán egyetlen Magyarországon fellelhető orosz nyelvű kiadása a budapesti Gorkij Könyvtárban található. Legnagyobb csodálkozásunkra a könyv egy müncheni, emigráns, a Szovjetunióval szemben egyáltalán nem baráti kiadónál jelent meg (Wilhelm Fink Verlag), 1974-ben. Úgy hiszem, nem tévedek, amikor azt állítom, hogy nincsen olyan kiadó Magyarországon, mely egy ilyen,egyáltalán nem "hiteles"kiadás' ’lefordítását vállalná. Tehát az újrafordíttatás sem volt járható út. A reprint formát nemcsak ezért választottuk. Azért is, mert a magyar értelmiség tízezrei — a könyvből tucatnyi kiadás készült! — Ehrenburg művét így, ebben a fordításban ismerte és szerette a meg. (A könyv olyan fontos volt harmincas évekbeli magyar munkásmozgalma számára, hogy a cenzúra által „egyházellenesség” ürügyén törölt Krisztus-mesét stencilről sokszorították és illegálisan terjesztették.) Mégsem válhatott volna Magyarországon ennyire népszerűvé, ha Goda Gábor fiatalkori fordítása — és ezt Kulcsár István is elismeri — nem volna remeklés. Goda, hogy híven adja vissza a kis homeli (gomeli?) szabócska történetét, valósággal új nyelvet talált ki a mű szellemének, hangulatának átmentésére. Lehet, hogy eközben bizonyos szavakat, kifejezéseket tudatosan másokkal cserélt fel, mégis a Godaéletmű sajátos darabját megalkotva társszerzőnek szegődött Ehrenburg mellé. Ebben a könyvben nem hiba, hogy a szó szerinti fordításban szippantókocsit jelentő orosz szót a jiddis nyelv hangzásához közelebb álló lajt-nak fordítja, holott a két szó értelme egymástól ugyancsak messze áll. A lényeg ugyanis a könyv hangulatának hűséges visszaadása. És ez az 1933-as fordításban ragyogóan sikerült. Párezer Ferenc a Téka Könyvkiadó munkatársa ÉLET ÉS |és irodalomi Szerkesztői üzenetek LESLIE HENDERSON, WEST HILLS, KALIFORNIA, egyesült államokbeli olvasónk írja: „Mély megdöbbenéssel olvastam Ivánmán Zsófia Bársonyrongy című riportját (Élet és Irodalom, 1988. november 11.), amely valamelyik elmegyógyászati intézet ínségesen sanyarú körülményeiről szól. Nagyon régen élek külföldön, de úgy látszik, több mint három évtized sem elegendő, hogy valaki kibújjon a bőréből, kicserélje szívét, ha magyarnak született. Segíteni szeretnek. Például úgy, hogy megkérem önöket, szíveskedjenek elküldeni a rportban szereplő intézet címét vagy az ügyben illetékes hivatalét, esetleg egy személy nevét, akivel levélben kapcsolatot létesíthetnék. A riport arra indított, hogy baráti körömben segélynyújtási akciót kezdeményezzek. Annyira már jutottunk, hogy összegyűlt valamennyi pénz, amely minden bizonnyal megsokszorozódik a jövőben, s így talán segíthetnénk az intézet anyagi gondjain. Arra is gondoltunk, hogy valaki közülünk, ha szabadságát otthon, Magyarországon tölti, a közeljövőben felkereshetné az intézetet, s akkor a részleteket személyesen is megbeszélhetnénk.” Segítőkészségüket minden rászoruló nevében köszönjük. Levelét elküdtük a riport szerzőjének, aki pontos felvilágosítást nyújt majd. IFJ. DR. KISS ÁKOS, BUDApest. Olvasónk írja: „A Hét című tévéműsor 1983. december 18-i adásában említették a személyi kultusz éveiben igazságtalanul internáltak és bebörtönzöttek rendezetlen jogi státuszát, erről egyébként az ÉS több cikkében is olvastam. A tévében megszólaltatott igazság- és belügyminisztériumi tisztviselők egy, a közeljövőben kibocsátandó jogszabályban látták a kérdés megoldását. Az internálás idejét várhatóan a nyugdíj megállapításánál nyugdíjként fogják beszámítani. Ez a megoldás azonban nem volna megnyugtató, az igazságtalan meghurcolás ugyanis nem tekinthető egyszerűen munkaviszonynak. Bár az ország jelenlegi gazdasági helyzete nem kedvező, mégis méltóbb rendezést jelentene, ha mód nyílna az igazolhatóan ártatlan üldözöttek részére kártérítés megállapítása, illetve folyósítása.” Javaslatát méltányosnak tartjuk és az illetékesek figyelmébe ajánljuk. HALÁSZ ZOLTÁN, PILISVÖRÖSVÁR: A levélíró olyasmit tesz szóvá, ami a beküldött levelek gyakori témája. „Szeretnék érdeklődni, hogy lapjukban közölnek-e novellákat, és ha igen, elküldhetem-e kéziratomat szerkesztőségükbe? A novella közlésével kapcsolatban mire számíthatok? Érdeklődéssel várom válaszukat.” Ha olvassa lapunkat, tapasztalhatja, hogy minden héten közlünk novellát. Hogy a közléssel kapcsolatban mire mondhatjuk számíthat, azt nem meg elibé, mert nem ismerjük írását. SÖVÉNYHÁZY ÁGOST, SZEGED. Mérnök levélírónk kifejti: „Mindig tudtuk, hogy az erdélyiek védelmében több szervezet, csoport is működik a Nyugaton élő magyarok között. Nagyra becsüljük e szervezetek működését. Az Élet és Irodalom legtöbb olvasója tisztelettel hajlik meg az erdélyiek ügyének minden távoli, lelkes képviselője előtt. Mi, Magyarországon élő, Erdélyből származó fiatalok viszont értetlenül és megdöbbenéssel tapasztaljuk, hogy az Élet és Irodalom, 1988. december 9-i számában megjelent cikk (Az erdélyi magyarság és az amerikai magyarság) írója szembe kíván helyezkedni az ÉS 1988. július 22-i számában közölt interjú (A jogvédelem a cél) írójával. Ebben az interjúban Hámos Lászlónak alkalma nyílt arra, hogy megismertesse csoportja munkáját. Ez, véleményünk szerint, nem zárja ki más munkacsoportok tevékenységének alkalomszerű feltárását, ismertetését és elismerését. Az az érzésünk, hogy az 1988. december 9-én megjelent cikk nem az ügyet szolgálja: szerzője vélt vagy valóságos sérelmeket hánytorgat fel. Az említett példákat a magyarországi olvasók nem is értik, annyira személyes vagy csoportvonatkozásúak. Bízva abban, hogy a továbbiakban az ügy lényege marad előtérben, sok sikert kívánunk minden — az erdélyiekért fáradozó — szervezet működéséhez.” Mi is reméljük, hogy a hangsúly a jövőben inkább a munkára, s nem a sérelmekre helyeződik. 1989. JANUÁR 6.