Élet és Irodalom, 1989. január-június (33. évfolyam, 1-26. szám)

1989-01-06 / 1. szám - Markó György: A tanácsadó szájába adott szavak • reflexió | Visszhang • Öveldi Ignác: Nem kémek, mert hazaárulók. (ÉS 1988. december 9.) • Markó György, a Hadtörténeti Levéltár igazgatója (2. oldal) - Vezér Erzsébet: Márta • reflexió | Visszhang • Lator László emlékezése Sárközi Mártára (ÉS 1988. december 23.) (2. oldal) - Hegyi Gyula: Az Amnesty válaszol • reflexió | Visszhang • Hegyi Gyula: Az áldozatok közvéleménye. (ÉS 1988. december 5.) (2. oldal) - Párczer Ferenc: Rojtsvanyec Lajos • reflexió | Visszhang • Kulcsár István: Ehrenburg Illés (ÉS 1988. december 9.) • Párczer Ferenc, a Téka Könyvkiadó munkatársa (2. oldal) - Balogh Lajos: rajza • kép (2. oldal)

A tanácsadó szájába adott szavak Az Élet és Irodalom 1988. decem­ber 9-i számában Ölyedi Ignác Nem kémek, nem hazaárulók című hozzászólásában egy rendkívüli ka­tonáról ad hírt, aki szovjet tanács­adóként is szembe mert szállni Farkas Mihály hatalmi tébolyával. A cikkíró szerint a szovjet vezér­őrnagy nem hitte el Sólyom László altábornagyról, a vezérkari főnökről és társairól kiagyalt vá­dakat. Kételyeit megosztotta a ma­gyar katonai hírszerzés vezetőjé­vel. Hosszasan idézett párbeszédük­ből megtudhatjuk, hogy az egyet­értett vele. Révész Géza tanácsára a szovjet­ tábornok a honvédelmi miniszterhez fordult, de Farkas Mihály ordítva félbeszakította és gondoskodott róla, hogy ügynökei örökre eltüntessék.Berija Megrendítő történet. Egy baj van vele mindössze: nem egyezik a tör­ténelmi tényekkel. A szovjet kato­nai tanácsadók az 1948. július 2-án Moszkvában megkötött első szov­jet—magyar katonai egyezmény előírásainak megfelelően érkeztek hazánkba. 1948. október 5-én fo­gadták első nyolc fős csoportjukat, élükön Jurij Mihajlovics Prokofjev vezérőrnagy, főtanácsadó állt. Őt azonban tizennégy hónapos műkö­dés után visszarendelték Moszkvá­ba. Utóda Vaszilij Romanovics Bojko altábornagy lett, aki először 1949. december 7-én vett részt a Honvédelmi Minisztérium Kollé­giumának ülésén. Sólyom László letartóztatásakor Prokofjev már fél éve Moszkvában volt, a volt ve­zérkari főnököt meghurcoló aktí­vaülésen (1950. május 23.) már Boj­ko fejtette ki elítélő véleményét. Ölvedi Ignác állítása szerint a le­váltott főtanácsadótól még a hon­védségi gépjármű használatát is megvonták, taxival utazott ki a re­pülőtérre. A leváltás­, pontos­ oka, a távozás körülményei számomra nem ismertek, de a megfelelő kö­vetkeztetést le lehet vonni az aláb­bi korabeli jelentésiből: „Folyó évi december hó 21-én 7 órakor a tö­köli repülőtérről elutazott a volt Főtanácsadó Baj­társ felesége. Bú­csúztatására a repülőtéren megje­lentek az Elnökség részéről Radvá­­nyi vezérőrnagy, Géczy ezredes és Vorinkó százados. A Miniszter Baj­társ búcsúüdvözletét Rékai Miklós őrnagy adta át az elutazónak. Szovjet részről jelen voltak Poro­­szenko főhadnagy, valamint több Tanácsadó Bajtárs felesége.” A je­lentésre kézírással rávezették még: „Ugyanazon a repülőgépen utazott el Rákosi Mátyásné elvtársnő is. Búcsúztatásán megjelent Péter Gá­­borné.” Az idézőjelek használata akkor indokolt (és kötelező), ha egy tör­ténész szó szerint idéz egy forrás­ból. Én legalábbis tartani szoktam magam ehhez a szakmai szabály­hoz. Markó György a Hadtörténelmi Levéltár igazgatója Márta Nagyon jóleső érzéssel olvastam az Élet és Irodalom karácsonyi szá­mában (1988. december 23.) Lator László szép emlékezését Sárközi Mártára. Különös öröm volt szá­momra, hogy olyan ember emlékét örökíti meg, akinek a nagysága nem történelmi tettekben vagy klasszikus alkotásokban objekti­­válódott, mert az emberi nagyság ezek nélkül csak a kortársak em­lékezetében őrizhető meg. Sajnos, nem ismerhettem szemé­lyesen Sárközi Mártát, már csak azért sem, mert az ő fénykorában engem a ninivei hatalmak még tá­voltartottak az irodalmi élettől. De kevés embert tudok, akiről olyan sok, tehetségre és emberségre valló történetet hallottam, mint róla. Egy sokrétűen zseniális család leszár­mazottjaként mintha a család va­lamennyi kvalitását örökölte vol­na. Irodalmi szalonja a Vészi-csa­­­lád vendégvonzó dun­avarsányi kú­ VISSZHANG miájára emlékeztet, melybe Ady­­val az élén a magyar irodalom szí­­ne-java bejáratos volt, igaz, kissé nyugalmasabb időkben, a század elején. Márta unokatestvére, az ugyancsak tehetségesnek indult Bí­ró Vera, Bíró Lajos lánya erről a szellemi központról így írt: A vendégeknek mi is volt egykor Varsány? Magyar szívek és szavak otthona, Liget, hol vers és vadvirág terem, Nagy tornyos kőház, körülötte harsány részeg színek, akácméz, orgona. Az könnyen kimutatható, hogy Márta rajzkészségét festő édes­anyjától­­ Vészi Margittól, humorát pedig apjától, Molnár Ferenctől örökölte. De áldozatkészsége, ge­rincessége, emberi szuverenitása már önálló alkotás. És itt térnék ki Lator Lászlónak arra a megjegyzésére, hogy „leg­jobb komikus alkotásai leginkább élőszóban öltöttek, sajnos, múlan­dó alakot”. Azt hiszem, mégsem múltak el teljesen ezek az alkotá­sok, mégis csak hagyott valamit belőlük az utókorra. Tudom, hogy kéziratban megmaradtak Sárkö­zi Márta naplófeljegyzései. Azok közé a szerencsések közé tartozom, akik ezt olvashatták­ is, sőt azt is tudom, hogy több példányban fo­rog irodalomkedvelők kezén ez a kiadatlan napló. Állítom, hogy szel­lemesebbet, okosabbat, a kor lel­kébe mélyebben bevilágító írást keveset olvastam. Miért nem le­het ezeket a feljegyzéseket köz­­kinccsé tenni? Szókimondása miatt? Elképzelhető. De ma már serdületlen szűzleányok is sokkal vaskosabb dolgokat mondanak ki pirulás nélkül. És Mártánál ez a szókimondás sohasem öncélú, min­dig funkciója van. Ugyan ki ven­né ezt ma már zokon? Jó lenne tehát minél előbb nyomtatásban olvasni, esetleg né­hány kortársi emlékezéssel kiegé­szítve és saját ötletes karikatúrái­val illusztrálva Sárközi Márta nap­lójegyzeteit. Vezér Erzsébet Az Amnesty válaszol Az Élet és Irodalom 1988. augusztus 5-i számában jelent­ meg Az áldozatok közvéleménye című interjúm, amelyben — egy finn barátom közreműködésével — a hazai sajtóban elsőként igye­keztem tárgyilagos képet adni a londoni székhelyű Amnesty Inter­national emberi jogi szervezet működéséről. Talán érdemes szól­ni a cikk utóéletéről is, annál in­kább, mert a hivatalos Magyaror­szág és az Amnesty International között megtört a jég. A cikket központjában a szervezet londoni gyorsan lefordítot­ták angolra, szétküldték a külön­böző nemzeti központokba is. Így keresett meg Eva-Li Johansson, az Amnesty International holmi lapjának szerkesztője. stock­No­ha feltehetően mind a hivatalos, mind a „hivatalos ellenzéki” véle­mények képviselői másképp vála­szoltak volna a svéd hölgy kérdé­seire, ha már engem kérdezett, csak a saját gondolataimmal vá­laszolhattam. Olyan értelemben, hogy az Amnesty működése itthon viszonylag kevés embert érdekel, az emberi jogok kérdése ma Ma­gyarországon a szabadsággal és a demokráciával szinonim, az alter­natív (civil) szolgálat tekintetében megoszlanak a vélemények, a ha­lálbüntetés fenntartását pedig a lakosság túlnyomó többsége he­lyesli. Hozzátéve, hogy az Amnes­ty International — és más ha­son­ló szervezetek — kelet-euró­pai fellépéseiben néha bizony érezni lehetett a „mi odaátról mindent jobban tudunk” mellék­­ízét is, de ezzel együtt remélem, hogy az Amnesty a jövőben sza­badon működhet Magyarországon. A két angolra fordított interjú­val együtt megkaptam az Amnesty International kétszáznyolcvan ol­dalas éves jelentését is, az emberi jogok nemzetközi kiadvány — melyet, állapotáról. A ha rajtam állna, szabadon lehetne Magyaror­szágon is terjeszteni — az emberi jogok megsértésének száraz és szá­ . . . , razságában is döbbenetes tényeit a2­0gh L2J0S T3JZ3 sorolja országról országra, konti­nensről kontinensre. Akikben az Amnesty International ma is an­­tikommunista szervezetként él, s akik csak a szocialista országok megbélyegzését várnák tőle, egy­forma meglepetéssel olvashatják, milyen változatos leleménnyel tud­ják az emberi jogokat a nyugati demokráciák hatóságai is megsér­teni. Franciaországban ötszáznál... Svájcban hatszáznál, Olaszország­ban pedig egyenesen ezernél több azok száma, akiket a katonai és/ vagy az alternatív szolgálat meg­tagadása miatt bebörtönöztek. De szó esik békés tüntetők törvényte­len letartóztatásáról, foglyok kény­szerű és büntető jellegű „gyógy­kezeléséről”, rendőrségi bántal­mazásról, többéves, bírói ítélet nélküli fogva tartásról is. Termé­szetesen nem hallgat a kiadvány az emberi jogok kelet-európai megsértéséről sem. Listáján ha­zánkban több mint százötven szol­gálatmegtagadó bebörtönzése és két halálos ítélet meghozatala (gyilkossági ügyekben) dominál. Néha az egyenesen az az ember érzése, h­ogy az el nem kötelezett tárgyilagosság már-már túlzásba csap át. Az még érthető számom­ra, hogy az Egyesült Államok és a Szovjetunió szinte sorra ugyan­annyi terjedelemben szerepel az emberi jogok megsértését soroló hasábokon. Ha a helyzet objektíve talán nem is összemérhető, annyi tény, hogy a gorbacsovi Szovjet­unióban a megelőző időszakhoz képest javulás, míg a halálos íté­letek és a kivégzések reneszánszát élő Egyesült Államokban viszony­lagos romlás érzékelhető. De az már meglepőbb, hogy Olaszország és Románia nagyjából-egészéből ugyanolyan terjedelemben szere­pel, sőt az említett ezer olasz lel­kiismereti fogollyal szemben kiadvány csak néhány száz romá­n m­airól tud. A „magyar”, a „né­met” és a „kisebbség” szavak a román részben elő sem fordulnak. Mindez, persze, nem az Amnes­ty International hibája, ők a jó hírük megőrzése érdekében és tisztességük okán — kizárólag gon­dosan ellenőrzött tényeket közöl­nek. Márpedig tényeket könnyebb megtudni az olaszországi, mint a romániai foglyokról. Az Amnesty International-be való bekapcsoló­dásunk sok más nemes szempont mellett azért is hasznos lehet, mert tények árnyalásával segít­hetjük a nemzetközi közvéle­ményt, részint pedig józan képet kaphatunk arról, hol húzódnak a nemzetközi segítség lehetőségének határai. Alighanem fájón szűkö­sebb határok ezek, mint Erdély­­ügyben gondolnánk. Hegyi Gyula Rojtsvanyec Lajos Hozzászólásom válasz akar len­ni Kulcsár István cikkére (Ehren­­burg Illés. Élet és Irodalom, 1988. december 9.). Kulcsár István hibáztatja a ki­adót, hogy miért reprint formájá­ban, adta ki Ehrenburg remekmű­vét. Szerinte helyesebb lett volna az orosz szöveget a magyarral ös­­­szevetve kijavítani a fordítási hi­bákat, esetleg újrafordíttatni művet. Cikkében a félrefordítások a tekintélyes lajstromát hozza fel állítása igazolásául, s ezt elolvas­va hajlamosak vagyunk arra, hogy igazat adjunk neki. (Bár a dolog ott kezd gyanús lenni, amikor egy hitszónok hevével erősteti, hogy a főhős közismert nevét a szlávos Lazik Rojtsvanyecre változtassuk, s azt tanácsolja, hogy a Kellér De­zső által az ötvenes évek végén megalkotott „maszek” kifejezést il­lesszük a szövegbe.) Úgy látszik, Kulcsár István teljesen félreérti a Lasik szellemét és azt az egész különleges nyelvi közeget, melyet Goda Gábor 1933-as fordítása nagyszerű beleérzéssel közvetít. Ami a lényeget illeti: Kulcsár is említi, hogy az 1988-as kiadás a Kosmos Kiadó által 1933-ban pub­likált könyv reprintje. Nem emlí­ti meg, hogy a reprint olyan ha­­­­sonmás kiadás, mely valamely könyv teljes szövegének lefényké­pezése útján készül, így az újra­nyomás folyamatában javítani nem lehet, de nem is tanácsos, mert a kiadás dokumentumértékű. Amikor egy kiadó reprintet jelen­tet meg, számot vet azzal, hogy a a művet esetleges hibáival együtt és régi ortográfiával publikálja. Sok esetben akkor jelenik meg egy könyv reprintben, amikor az előző kiadás átdolgozása nehézség­be ütközik. Esetünkben erről van szó. Természetesen a kiadó is tud­ta, hogy a Lasik sohasem jelent meg a Szovjetunióban. (Valószínű, hogy megírása idején, 1928-ban a presztálinista vezetés nem tűrte el a könyv bürokráciaellen­es, szati­rikus és „pártosság nélküli” mon­danivalóját.) Tudtuk azt is, hogy az 1933-as kiadás fordítása — a kiadói szokásoktól eltérően — Malik Verlagnál megjelent német­­ nyelvű kiadás alapján készült; ezt a kiadói előszó jelezte is. (A s­zalikról tudni kell, hogy kitűnő baloldali kiadó volt; az 1930-as években számos szovjet és kom­munista író művét publikálta, eb­ből több Magyarországra is elke­rült.) A munka során megtudtuk, hogy Ehrenburg remekművének, a Lasik Roitschwanz mozgalmas éle­te címmel megjelent könyvnek ta­lán egyetlen Magyarországon fel­lelhető orosz nyelvű kiadása a bu­dapesti Gorkij Könyvtárban talál­ható. Legnagyobb csodálkozásunk­ra a könyv egy müncheni, emig­ráns, a Szovjetunióval szemben egyáltalán nem baráti kiadónál jelent meg (Wilhelm Fink Verlag), 1974-ben. Úgy hiszem, nem téve­dek, amikor azt állítom, hogy nin­csen olyan kiadó Magyarországon, mely egy ilyen,­­egyáltalán nem "hiteles"kiadás' ’lefordítását vállal­ná. Tehát­ az újrafordíttatás sem volt járható út. A reprint formát nemcsak ezért választottuk. Azért is, mert a ma­gyar értelmiség tízezrei — a könyvből tucatnyi kiadás készült! — Ehrenburg művét így, ebben a fordításban ismerte és szerette a meg. (A könyv olyan fontos volt harmincas évekbeli magyar munkásmozgalma számára, hogy a cenzúra által „egyházellenesség” ürügyén törölt Krisztus-mesét stencilről sokszorították és ille­gálisan terjesztették.) Mégsem vál­hatott volna Magyarországon en­­­nyire népszerűvé, ha Goda Gábor fiatalkori fordítása — és ezt Kul­csár István is elismeri — nem vol­na remeklés. Goda, hogy híven adja vissza a kis homeli (gomeli?) szabócska történetét, valósággal új nyelvet talált ki a mű szellemé­nek, hangulatának átmentésére. Lehet, hogy eközben bizonyos sza­vakat, kifejezéseket tudatosan má­sokkal cserélt fel, mégis a Goda­­életmű sajátos darabját megalkot­va társszerzőnek szegődött Ehren­­burg mellé. Ebben a könyvben nem hiba, hogy a szó szerinti for­dításban szippantókocsit jelentő orosz szót a jiddis nyelv hangzá­sához közelebb álló lajt-nak for­dítja, holott a két szó értelme egy­mástól ugyancsak messze áll. A lényeg ugyanis a könyv hangula­tának hűséges visszaadása. És ez az 1933-as fordításban ragyogóan sikerült. Párezer Ferenc a Téka Könyvkiadó munkatársa ÉLET ÉS |és irodalomi­­ Szerkesztői üzenetek LESLIE HENDERSON, WEST HILLS, KALIFORNIA, egyesült államokbeli olvasónk írja: „Mély megdöbbenéssel olvastam Iván­­mán Zsófia Bársonyrongy című riportját (Élet és Irodalom, 1988. november 11.), amely valame­lyik elmegyógyászati intézet ín­ségesen sanyarú körülményeiről szól. Nagyon régen élek külföl­dön, de úgy látszik, több mint három évtized sem elegendő, hogy valaki kibújjon a bőréből, kicserélje szívét, ha magyarnak született. Segíteni szeretnek. Például úgy, hogy megkérem önöket, szíveskedjenek elkülde­ni a r­portban szereplő intézet címét vagy az ügyben illetékes hivatalét, esetleg egy személy nevét, akivel levélben kapcsola­tot létesíthetnék. A riport arra indított,­ hogy baráti körömben segélynyújtási akciót kezdemé­nyezzek. Annyira már jutot­tunk, hogy összegyűlt vala­mennyi pénz, amely minden bi­zonnyal megsokszorozódik a jö­vőben, s így talán segíthetnénk az intézet anyagi gondjain. Arra is gondoltunk, hogy valaki kö­zülünk, ha szabadságát otthon, Magyarországon tölti, a közel­jövőben felkereshetné az inté­zetet, s akkor a részleteket sze­mélyesen is megbeszélhetnénk.” Segítőkészségüket minden rá­szoruló nevében köszönjük. Le­velét elküdtük a riport szerző­jének, aki pontos felvilágosítást nyújt majd. IFJ. DR. KISS ÁKOS, BUDA­pest. Olvasónk írja: „A Hét cí­mű tévéműsor 1983. december 18-i adásában említették a sze­mélyi kultusz éveiben igazság­talanul internáltak és bebör­­tönzöttek rendezetlen jogi státu­szát, erről egyébként az ÉS több cikkében is olvastam. A tévében megszólaltatott igazság- és belügyminisztériumi tisztvi­selők egy, a közeljövőben ki­bocsátandó jogszabályban látták a kérdés megoldását. Az inter­nálás idejét várhatóan a nyug­­­­díj megállapításánál nyugdíj­ként fogják beszámítani. Ez a megoldás azonban nem volna megnyugtató, az igazságtalan meghurcolás ugyanis nem te­kinthető egyszerűen munkavi­szonynak. Bár az ország jelen­legi gazdasági helyzete nem kedvező, mégis méltóbb rende­zést jelentene, ha mód nyílna az igazolhatóan ártatlan­­ üldö­zöttek részére kártérítés meg­­állapítása, illetve folyósítása.” Javaslatát méltányosnak tartjuk és az illetékesek figyelmébe ajánljuk. HALÁSZ ZOLTÁN, PILISVÖ­­RÖSVÁR: A levélíró olyasmit tesz szóvá, ami a beküldött le­velek gyakori témája. „Szeret­nék érdeklődni, hogy lapjukban közölnek-e novellákat, és ha igen, elküldhetem-e kéziratomat szerkesztőségükbe? A novella közlésével kapcsolatban mire számíthatok? Érdeklődéssel vá­rom válaszukat.” Ha olvassa la­punkat, tapasztalhatja, hogy minden héten közlünk novel­lát. Hogy a közléssel kapcsolat­ban mire mondhatjuk számíthat, azt nem meg elib­é, mert nem ismerjük írását. SÖVÉNYHÁZY ÁGOST, SZE­GED. Mérnök levélírónk kifejti: „Mindig tudtuk, hogy az erdé­lyiek védelmében több szerve­zet, csoport is működik a Nyu­gaton élő magyarok között. Nagyra becsüljük e szervezetek működését. Az Élet és Irodalom legtöbb olvasója tisztelettel haj­lik meg az erdélyiek ügyének minden távoli, lelkes képvise­lője előtt. Mi, Magyarországon élő, Erdélyből származó fiatalok viszont értetlenül és megdöbbe­néssel tapasztaljuk, hogy az Élet és Irodalom, 1988. decem­ber 9-i számában megjelent cikk (Az erdélyi magyarság és az amerikai magyarság) írója szembe kíván helyezkedni az ÉS 1988. július 22-i számában közölt interjú (A jogvédelem a cél) írójával. Ebben az interjú­ban Hámos Lászlónak alkalma nyílt arra, hogy megismertesse csoportja munkáját. Ez, vélemé­nyünk szerint, nem zárja ki más munkacsoportok tevékeny­ségének alkalomszerű feltárását, ismertetését és elismerését. Az az érzésünk, hogy az 1988. de­cember 9-én megjelent cikk nem az ügyet szolgálja: szer­zője vélt vagy valóságos sérel­meket hánytorgat fel. Az emlí­tett példákat a magyarországi olvasók nem is értik, annyira személyes vagy csoportvonat­­kozásúak. Bízva abban, hogy a továbbiakban az ügy lényege marad előtérben, sok sikert kí­vánunk minden — az erdé­lyiekért fáradozó — szervezet működéséhez.” Mi is reméljük, hogy a hangsúly a jövőben in­kább a munkára, s nem a sé­relmekre helyeződik. 1989. JANUÁR 6.

Next