Élet és Irodalom, 1989. január-június (33. évfolyam, 1-26. szám)

1989-01-06 / 1. szám - Szabó György: Hátrálunk előre? • publicisztika (3. oldal) - Parancs János: Az eltiport szellem most • vers (3. oldal) - Balog Lajos: rajza • kép (3. oldal)

SZAB­D GYÖRGY: HÁTRÁLUNK ELŐRE? Még október közepén mintegy háromszáz Pest megyei és fővárosi tanár, könyvtáros, kiadói és ter­jesztői ember, s színész, író gyűlt össze, hogy megbeszélje az „Olvasó Népért” mozgalom gondjait. Az egész szombat ráment a vitára, melynek végén (ma ez már ritu­ális) egy felhívás is készült, arra kérve mindenkit szerte e hazában, hogy „az egyre — s reméljük, csak átmenetileg — nehezedő gazdasági helyzetben, amikor a reformnéze­tek és -elképzelések mind szaba­dabb eszmecseréjének vagyunk ta­núi, ne engedje látóköréből kihul­lani, a kultúra elsődlegességének nemes gondolatát”. Gondolom, ez a csöndesen elröp­pentett sóhaj, melynek sok vissz­hangja a magyar sajtóban persze nem volt, mostanában egyike csak a sokfelől és sokféleképpen meg­fogalmazott figyelmeztetéseknek. Csodálkozni ezen, a drámaian fo­gyatkozó anyagi feltételek ismere­tében, különösebben nem lehet, legfeljebb a visszhangtalanság hökkenthet meg. Hiszen annak a szerencsétlen tételnek a következ­ményét láthatjuk benne, miszerint a már-már szóra sem érdemes kul­túra, szegénykém, csak felépít­mény, az alap a lényeg, azt kell helyrehozni mielőbb, és föl­merül (egyelőre), hogy ha van se a legkomolyabb értelemben vett alapja mindannak, amire korszerű országot akarunk építeni, akkor az bizony a műveltség. Ez volt egyébként az a (remé­lem, nemcsak) feltételezés, mellyel a fent jelzett konferencián a hall­gatóság elé álltam. Felkérésre, ter­mészetesen, mert egyik helyi­ gazdája, a­ mozgalom a Hazafias Népfront budapesti vezérkara úgy gondolta, bevezető előadás nélkül­i, egyetlen konferencia sem indulhat el. S ha már így adódott, nem volt­­ értelme parciális ügyekről beszél­ni , akik a teremben ültek s hét­végüket erre áldozták, végtére az ország egynegyedének képviseleté­ben voltak jelen, metropolisból, ta­nyáról, faluról, kisvárosból, teljes keresztmetszet. És: áldozatos csa­pat, lassanként a létezés periféri­­­­ájára szorítva, napszámosok, Gár­donyi lámpásai, még olyasmiken töprengve, hogy vajon mi van az olvasáskultúrával, és hogy a gye­rekeket miképpen lehetne hozzá­szoktatni a könyvhöz. Ez pedig az irodalom egészének ügye is. Ezért szeretném ide leírni, amit ott elmondtam, kihagyva az egy­leti részeket, bár legalább annyit erről a mozgalomról nem árt elis­merni, hogy eléggé egyedülállónak látszik a világon, amikor különféle szakmákat fog össze annak re­mény­csillaga alatt, eljuthat a szép szó­ mindenkihez (És amiért most például néhány könyvtár „Fábián Zoltán Alapítványt” hir­det meg.) De érdemes felfigyelni arra is, hogy noha jó ideje műkö­dik ez az „Olvasó Népért” igyeke­zet, külön folyóiratot is kiad, mindenféle akciót és klubot szer­vez, köztudatunkban ez idáig sokra mégsem jutott, nagyobb — befo­lyásoló — szerepe a kulturális ügyekben nincs, vagy nem sok van, tehát amolyan jó szándékú társaság inkább, szervezet nélkül, ahogy az már „népfrontos” kere­tek közt lenni szokott. Ettől azonban, mint társadalmi jelenség, fontos lehet még. És, hosszas vergődését tekintve, tanul­ságos is. Hiszen története és alacsony h­­­­tásfoka egyúttal annak a közegnek jellegzetességeit is kirajzolja, amelyben élni és változtatni sze­retne. Mert ha eddigi tevékenysé­gét inkább a hősiesség kategóriájá­ba sorolhatjuk csupán, az áldoza­tosságéba, ahol mint „tűzcsiholók”, a kultúra „papjai” önemésztő és szinte kilátástalannak tetsző har­cot folytatnak, akkor ez a heroiz­­mus roppant keserű ellenpontot sejtet, nevezetesen annak kérdé­sét, mi volt eddig (szólamokkal jól leplezett) igazi felfogása a kultú­ráról annak a szerkezetnek, mely a „nevelésre” váró tömeg és azon vezetők dualizmusában működött, akik nyilván isteni sugallatra meg­fellebbezhetetlenül tudták, mi kell a népnek. Erről a koncepcióról, bár vannak művelődésügyi kutatóinté­zeteink, egyelőre nem sokat lehet olvasni, így hát csak hipotézisekre vagyunk utalva, Ágh Attiláéra pél­dául, aki nemrég (a Magyar Nem­zet szeptember 23-i számában) A szocializmus kulturális­­ ellentmon­dásai címmel nem kevesebbet ál­lít, mint hogy a szűkített nemzeti újratermelés erőltetésével a feszí­tett gazdasági fejlődés mindig a „nem termelőnek” minősített ága­zatokat áldozta fel (egészségügy, is­kolaügy és így tovább), s ezzel „a gazdaság XIX. századi modelljé­nek ez a XX. század végi karika­túrája a saját fejlődését fékezte le, és sodorta zsákutcába, mivel ép­pen a fejlődés igazi hajtóerőit kap­csolta ki a széles értelemben vett kulturális és termelő emberben”. Ezért lehetséges, hogy mára a „konfliktusok konfliktusa” végül „a szocializmus kulturális ellent­mondásainak terepére” helyeződött át, és ezek feloldása csak akkor le­hetséges, ha az innováció (tudo­mány), az oktatás-képzés (műve­lődés), és a mindennapi kultúra (életmód) területén egyszerre mozdulunk! Érdemes a mérlegelésre az a ki­tétel is, mely szerint „a makacsul megőrzött kultúra- és innovációel­­lenesség fő oka a monopolisztikus hatalomgyakorlásban van”. Ezek szerint ugyanis eddigi viszonyaink kritikájában fontos pontot foglal el annak tételezése, hogy a koráb­bi struktúrát (noha igazán összegeket költött el mondjuk szép a klasszikus balettre) tulajdonkép­pen a kultúrától való félelem, vagy legalábbis a szuperóvatos tartózkodás irányította, nem is ok nélkül, hiszen az ember kiteljese­désének és boldogságának ez az eszköze mindig az igazság felmu­tatásáért küzd, és ezért soha nem tehet mást, mint újra és újra le­tépni a hatalom által szívesen valóság elé tartott álorcákat. Tör­­­ténelmünket, s más országokét is, végig kíséri egyébként ez a foly­tonos sértődöttséggel színezett küz­delem (gondoljunk csak mondjuk a millenniumi időkre vagy Ady ko­rára) , és ha van is idill­je, még­sem maga az idill, ha van dekora­­tívitása, mégsem dekoráció. A lé­nyege szerint csakugyan igazi kultúrának az aktivitása és kel­lemetlensége nyilvánvaló, és vi­tathatatlan az is, mennyire nem kívánatos éppen ezért semmiféle diktatúrában, így a sztáliniban sem.★ Nem a manapság oly szapora „visszafelé okosok” táborát akarom gyarapítani, mert előre nézni, ez a feladatunk, de jelezni szeretném legalább, hogy a közelmúlt kriti­kája nem nélkülözhető most már ahhoz, hogy a jövő útját elgondol­juk. Mert nem lehet a kultúra (és munkásainak sorsa) továbbra valamiféle bokréta egy gyűrött sü­is vegen, hogy Mécs László szavait vegyem kölcsön, nem lehet a meg­­tűrtség vagy az engedékenység skatulyájában. Egy jóságos angyal idehozhatná a legújabb japáni gé­peket, megépíthetné autósztrádá­inkat, a hiányzó lakásokat, az elektronikus telefonhálózatot, meg­tömhetné mindannyiunk (és az ál­lamháztartás) zsebét kemény va­lutával, megfelelő kultúra nélkül nemcsak e gépekkel nem mennénk semmire, de a szenny, a zavar és a boldogtalanság is újratermelőd­ne, ingerültségben és rosszindulat­ban. Gazdagon is: szellemi sze­génységben. Nincs más út, ha reformálni akarunk (bár ennek a művelődés­­ügy területén egyelőre nem sok je­lét látni), mint a kultúra elsődle­gességének elismerése. Tapaszta­latból tudhatjuk, mi történik, ha nem így van. A meg-megújuló kezdeményezések és a nehezen ki­csikart fél­engedmények vetélkedé­sében, még a legjobb szándékú ap­parátussal együtt is, végeredmény­ben objektív törvényszerűségek késztették hajótörésre, vagy leg­alábbis csigalassúságú navigálásra a nép szellemi fölemelésének ro­mantikusan szép eszméit. El van képzelve egy ideálisnak vélt Is­kola­hálózat, könyvtárügy, kiadói és terjesztő-szervezet, legalábbis a paternalista szemszögből atyai hit­tel, és az iskolaügy mégis mind hátrébb szorul, a könyvtárügy ke­vés jelét mutatja a hatékony ös­­­szehangoltságnak, a kiadók ráfi­zetésesek és lassúak, a nyomda el­nehezedett és drága, a terjesztés mindegyre az eladhatatlan köny­vek tömegével küszködik. Ehhez alkalmanként a hozzá nem értés és a hatalmi szeszély hátrányai is já­rulnak, és a dilettáns átszervezé­sek, módszertani balfogások, kon­traszelekciós személyi politika, nem érdemes részletesen sorolni, talán akad egyszer szakértő, aki majd összegyűjti. A meglepő csak az, akármennyi­re érezzük is legalább az eddigi konstrukció és „kultúrpolitika” hibáit, egyelőre semmi más nem jut eszünkbe, mint hogy „javítsuk vissza” a korábbi — anyagiak te­kintetében mindenképpen jobb — állapotot. Ez olyasmi, mintha hát­rafelé fordított arccal szeretnénk előre menni. De jutnánk-e mes­­­szire, ha a régi gyakorlat, akár bő juttatásokkal is, újraéled? A kérdés hipotetikus, mert pénz nemhogy több, de egyre kevesebb lesz, az Állam (mely tulajdonkép­pen a mi forintjainkból gazdálko­dik) szép lassan leépíti a régi struktúrát, esetünkben mecenatú­ráját, s mi csak állunk, megsértve vagy energiánkat kérvényekbe fojtva, ahelyett, hogy kitalálnánk, mit is kell csinálni végre, ha a ko­rábban jól-rosszul buzgó egyetlen forrás elapad? Kivált, ha felis­mernénk, hogy a gondok tengelyé­ben tulajdonképpen nem is (vagy nem kizárólag­ anyagi kérdések állnak! Hanem annak bizonytalan­sága, hogyan fogjunk hozzá egy olyan értékrend kialakításához (és akár állami elfogadtatásához is), mely végre az őt megillető hely­re — a legfelsőre — állítja társa­dalmunkban a kultúrát! Vegyünk egyetlenegy példát: könyvkiadást Érdemes még min­­­dig mereven nézni, akárcsak Lót­­né, a hajdanvolt monopóliumokat? És megszüntetni — mondjuk — a kis kiadókat, csupáncsak mert elhalásszák a nyereség azért, jó részét a nehézkes nagyok elől? Igaz, a kiszélesedett versenyben sok csúf habja van a pezsdülés­­nek, de az efféle „környezetszen­­­nyezésért” kizárólag az új helyzet a felelős? A jól fejlett protokolliz­­mus idején vajon nem találkoz­tunk-e primitívséggel, elhallgatta­tással, olcsó megoldásokkal, áliro­­dalommal és álgondolkodással, ügyetlen didaxissal? Érdektelen, eladhatatlan, kegyeleti vagy ös­­­szeköttetések révén kicsikart kö­tetek eddig is megjelentek, az egé­szet pedig a mutatós statisztikák borították be. Most a könyv szó szerint is közelebb került az utca emberéhez. És, nyilván nem az a fejlődés útja, hogy valaki valahol — univerzális bölcs — ezután is eldöntse, mi kell neki, kivált, ha nehezebben nyitja ki pénztárcáját. Változott a könyv fogalma, lakás­dísztől a „paperback” praktikuma felé, változott az olvasói érdeklő­dés, mégpedig a „non-fiction” irá­nyába, hiszen ki-ki a tények bir­tokában és maga szeretné eldönte­ni, miről mi legyen a véleménye; tűnedeznek a „fehér foltok” törté­nelmünkből, remek dokumentum­összeállítások és életrajzok révén, s még a szerelmi útmutatók feltű­nését sem lehet ördöginek monda­ni, ha túl akarunk jutni a bieder­meier tabukon. Isten őrizzen hát, ha úgy vél­nénk, ennek a változatosságnak a betiltásán keresztül vezet a jó út. Vagy az ilyen-olyan „visszarende­ződésen” át. A lényeg nem itt van. A lényeg egy olyan olvasói típus, egy olyan szuverén és kulturált személyiség-modell („kiművelt em­berfő”) kialakításában van, mely képes rá, hogy a kínálatból ma, és holnap, és holnapután okosan vá­lasszon. Ez az, ami nemcsak egy olvasói mozgalomnak, de az egész kultu­rális intézmény­rendszernek a cél­ja lehet. Piacgazdálkodás felé ha­ladó korunkban olyan ismeret- és ízlés­műveltséggel kell bírnunk, mely nem enged a manipulációk­nak, amelyre nem lehet rásózni ol­csó rabulisztikát, demagóg érzel­meket, primitív világképet, iroda­lomnak álcázott dilettantizmust. Ennek a személyiség-modellnek, ennek a Közép-Kelet-Európában tulajdonképpen mindig is hiány­cikknek a felépítése viszont nem csak pénzkérdés. Az is, de nem­csak az. Mert ha igen, a közmű­velődésbe eddig befektetett milliár­­dok ellenére nem ilyen tömeg­ben találnánk honunkban félrehú­zódó vagy rosszul tájékozott, szür­ke és magát kifejezni képtelen, igényeit a vegetáció szintjére sül­lyesztő (és abban elégedett), ma­gasabb morál híján a szociális és ingerült állampolgárokat. Akikkel a virágzó Magyarország megte­remtése képtelenség. Igaz, kevesebb a pénz. De, ha a másik oldalról nézem: nagyobb a tér. Szabadabb. Bele lehet szólni a dolgok alakulásába. Korrigálni lehet a hibákat. S ha egy helyütt (ördögh Szilveszter nyilatkozatá­ban, a szeptemberi Könyvvilágból) azt olvasom, hogy a Szépirodalmi­tól állítólag „egyetlen Krúdy- vagy Móricz-könyvet sem rendelt a könyvterjesztés”, akkor tüstént nemcsak a korábbi igyekezetek csődje, de a jövő felelőssége is elénk mered, miképpen kell az igényeket felkeltenünk egyszer már ahhoz, hogy (áttételesen szól­va) az olvasó egyszerűen követel­je majd magának Krúdyt és Mó­­riczot. De ehhez nem elég a pa­naszkodás vagy a kérvények alá­zatos megfogalmazása. Felületi megoldás, ha csak a támogatások emelésének (egyébként előre) állí­tásával érjük be. Azt a régtől vá­gyott társadalmi bázist, melyet se a­­ diktatórikus, se a konzum-esz­­a­mék ki nem mozdíthatnak, csakis hangyaszorgalmú értékrend­építő munka képes garantálni. El­kezdve egy jó magyarórával. Foly­tatva egy okos könyvtári ajánlás­sal. S mindenekelőtt, a gyerekek tudatos felkészítésével arra, hogy a kínálatban a talmi helyett olyas­miért nyúljanak, ami kiteljesedé­süket, emberségüket, végső fokon boldogságukat szolgálja. Ír Nincsen új a nap alatt, ez a stra­tégia sem az. De minden kornak meg kell találnia, ki kell küzdenie a maga műveltség-képét, s föl kell mutatnia, mégpedig magasabbra, mint ahol akárhány ipari vagy bank­ probléma áll. Jelenünk meg­élhetési válságát tekintve ez bizo­nyára megmosolyogni való jámbor óhajnak tetszik. De legyen szabad, ha kell ellenpélda, arra hivatkoz­nom, amit a korábbi gyakorlat mutat, évtizedek lelkes helyben já­rásával, s rögtön kiviláglik: csak előre fordított tekintettel lépkedhe­tünk a harmadik évezred felé. PARANCS JÁNOS: Az eltiport szellem most ismét pezseg, napról-napra változik, forrong és módosul, hol így, hol úgy szervezkedik, elterül majd felszökell, átbucskázik önmagán, mindent felejtve tagad és lelkesedik, az ifjak gyanútlan, rendíthetetlen bizalmával csörtet a tűz felé, átgázol a hatalmasok féltve őrzött kertjein, s egy percig sem tétovázik, száguldó meteorként, a megalázó alkura már megint nincs szava. . .• ■ feltépi a gennyedő, gyulladt fekélyeket, sziszegve és sisteregve támad a meglapuló, poshadt vizekre, táncol a fölkorbácsolt, hömpölygő habok árján, s amíg fölöttük lebegve suhan a merészen szárnyaló madár teste, addig panaszra nincs okunk, védik őt az ég villámai. Balogh Lajos rajza 1989. JANUÁR 6. ÉLET ÉSfiú irodám:m

Next