Élet és Irodalom, 1989. január-június (33. évfolyam, 1-26. szám)

1989-02-24 / 8. szám - Odze György: A lengyel feleség • széppróza (14. oldal) - Kántor Péter: Visz az utca • vers (14. oldal)

Huszonhat éves koromhoz és a magyar lehetőségekhez képest sikeres üzletember voltam, sokat utaztam már a vi­lágban, amikor a főnökeim úgy döntöttek, hogy én képvise­lem a vállalatot a nagy bostoni vásáron. Végre, gondoltam. Végre. Mert Amerikába eljutni, nekem nagyon nagy dolog volt. Jártam már Indiában, Afrika több országában is, de mindig úgy gondoltam, hogy Amerika azért más. Amerikát látni kell. És tudtam, hogy ha eljutok­ Amerikába, akkor találkoznom kell majd Müller Andorral, mert a család (de elsősorban nagymama) ehhez ragaszkodni fog. És joggal, mert Müller Andor a rokonunk, még akkor is, ha negyven évi házasság után egyszercsak elvált Lolától, anyám deko­ratív, ám kissé butuska húgától és újra megnősült. Müller Andort sokáig nem is ismertem, gyerekkorom­ban néhányszor fekete kalapban és hosszú felöltőben meg­jelent lakásunk rosszul világított, hosszú előszobájában, vál­tott néhány elfojtott szót apával, miközben mindketten ciga­rettáztak, aztán elment. Abban az időben rendszerellenes tevékenységért és tiltott határátlépésért többszörösen inter­nálták, amikor pedig éppen szabadlábon volt, segédként dol­gozott egy mészárszékben, örökösen a­dósságokba kevere­dett, tőlünk is rendszeresen kért pénzt (de hát nekünk se nagyon volt), aztán 1956 októberében Lolával és Robikéval, kancsal és agresszív kisfiával hármasban nekivágtak Ame­rikának. Húsz évvel később pedig már úgy nézett ránk, mint a szegény rokonokra. Mert ő megcsinálta a maga szerencséjét. Először beállt egy New York-i kóser henteshez kolbászt tölteni, közben szorgalmasan tanult angolul, rövidesen pedig szabadalmaztatta saját hurkáját és önálló kereskedést nyi­tott. És ettől kezdve aztán igazán jól ment neki: újabb üz­leteket vett, nagy hálózatot épített ki, ami egy év múlva savanyítóval és konzervgyárral bővült. Igen, jól ment neki, és természetes elégtétellel vehette tudomásul, hogy az a vakmerő vállalkozása, mellyel bebizonyítja: ő LESZ VA­LAKI Amerikában, sikerrel végződött. Ott ült nálunk, a szűk, kétszobás, lakótelepi lakásban, finom szövetből készült, mellényes ruhában, amit egy elő­kelő New York-i szabónál csináltatott, illatos szivart szí­vott, de minden előkelősége ellenére úgy festett, mint egy gondosan megtöltött, hatalmas hurka. Nagy, szőrös kezével a vastag, húsos combjára ültette az én hároméves kislányo­mat. — Szerencsés ember az — mondta nekem könnybe lá­badt szemmel —, akinek ilyen gyönyörű gyereke van. Hiába, mindenki a más boldogságát irigyli. — Robi, az én fiam, bezzeg akaratgyenge, megbízha­tatlan és felelőtlen — tette hozzá szomorúan. — Ez az én életem legnagyobb tragédiája. Mari igyekezett őt vigasztalni, de nekem eszembe ju­tott az a nap, amikor Robi először jött haza Magyaror­szágra, 1966-ban­ ott állt a repülőtéren, tizenhat éves volt, egy hatalmas, bamba, pattanásos és rövidlátó kamasz, aki nem ismerte meg a rokonait. Micsoda mélák, gondoltam akkor, ráadásul az unoka­­testvérem. — Neked egyszer el kell jönnöd Amerikába — ölelt át engem az én nagybácsikém­, miután kezet csókolt Marinak és lekísértem a taxiállomáshoz. Egy évvel később hosszú levél érkezett Lolától vékony, zizegő papíron nagymamához, amiben megírta, hogy vál­nak, mert Müller Andor elhagyta őt és újra nősül, egy kis, fiatal tyúkot vesz feleségül, aki szégyenszemre keresztény, TRÉFLI, ráadásul lengyel származású, egy éve él csak az ÁLLAMOKBAN, alig beszél angolul, egyszerű eladó volt Müller egyik bevásárlóközpontjában, ott ismerkedtek meg ők ketten, a sonkavágó gép mögött, ő, Lola, természetesen tudja, hogy a férfiak ebben a korban megőrülnek, de biztos abban, hogy ANDOR rövidesen rádöbben, hol a helye és visszakönyörgi magát hozzá, ő pedig van annyira büszke nő, hogy most egy ideig engedi szaladgálni ezt az öregem­bert: az életnek megvannak a maga törvényei, és ő, Lola, majd gondoskodik arról, hogy ezt mindenki megtanulja. Ad­dig is Robival, aki torkig van az üzleti élettel és nem akarja örökölni ezt a kolbászbirodalmat, elköltöznek Floridába, ahol egész évben süt a nap és senki sem visel télikabátot. Nagymama csalódással vegyes felháborodással olvasta végig a levelet, és amikor letette, nagyon szomorú volt. Erre még nem volt példa a mi családunkban. — Egy ilyen rendes zsidó férfi — kérdezte fennhangon —, hogyan őrülhet meg így? Nagypapára nézett, aki a kérdést nem hallotta (mert, mint rendesen, nem volt bekapcsolva a nagyothalló készü­léke), de ez nem zavarta abban, hogy a szokásos választ megadja. — Ehhez — tárta szét a karját — nem tudok hozzá­szólni. De az igazi meglepetés csak ezután következett: kaptam egy meghívólevelet repülőjeggyel együtt Müller Andortól. Én. Nem anya, nem a nagymama. Én. — Szó sem lehet róla — jelentette ki nagymama, aki­nek döntő szava volt nálunk családi ügyekben —, hogy te elutazzál. Ez az ember rá akar téged beszélni arra, hogy disszidáljál. — Ugyan, miért akarna rábeszélni? — kérdeztem mér­gesen. — Tudom, hogy rá akar beszélni. Nincs rendes gye­reke. Robi, az egy KRANK. Azért. — Engem nem lehet CSAK ÚGY rábeszélni. — Te nem ismered őt­,ő egy önző, erőszakos és makacs ember, mindig is az volt. Addig nem nyugszik, amíg el nem éri, amit akar. Így aztán nem fogadtam el a meghívást, és egészen ad­dig a napig, amíg megtudtam, hogy utazom Bostonba, nem is gondoltam Müller Andorra. Végül is ő ott él, mi itt élünk, semmi közünk egymáshoz. — Szeretném — mondta az indulásom előtt nagymama —, ha legalább megnéznéd magadnak azt a kis kurvát. Csak éppen nem tudtam, hogy hogyan kezdjek hozzá. Egyrészt tartottam is a találkozástól, mert féltem, hogy az én jótékony nagybácsikám, akiről én azt gondoltam, hogy Kolombusz pontosan neki fedezte fel Amerikát, megsértő­dött a meghívása visszautasításán (elvégre nem kis dolog az, ha küldenek az embernek egy repülőjegyet), másrészt azonban mindenféleképpen teljesíteni akartam a család megbízatását, nem is beszélve a bennem dolgozó kíváncsi­ságról. És ismertem magam, tudtam, hogy a gyötrődéseimen csak úgy segíthetek, ha azonnal cselekszem. Így aztán, amint megérkeztem New Yorkba, a szállodából felhívtam Müller Andor irodáját. — Vacsorázzunk együtt — mondta, és a hangjából úgy éreztem, örül annak, hogy ismét találkozhatunk —, nyolcra küldök érted egy limuzint. Fontos ügyben szeretnék veled beszélni. — Akkor nem tudtam jönni — és nyeltem egy nagyot. — Nem baj. Még most sem késő. Mégiscsak nagymamának volt igaza, gondoltam (hiába, nem szabad lebecsülni az élettapasztalatot), miközben le­zuhanyoztam és átöltöztem. Fontos ügyben szeretne velem beszélni. Ezek szerint csakugyan rá akar venni arra, hogy maradjak itt, Amerikában, és vegyem át tőle ezt a birodal­mat. És vajon miért ne? Hát nem csábító ajánlat ez? Ami­lyet az életben egyszer kap az ember? Aztán Mari és Zsófi is kijöhet majd egy idő múlva. És minden nyarat Hawaii­ban töltünk. Gyönyörű lesz. Egészen beleéltem magam. Persze szó sem lehet disszidálásról. Csak törvényesen. Hogy bármikor hazamehessünk, és megmutathassuk a kislányunk­nak azt a lakótelepet, ahol fiatalkorunkban éltünk. Látod, mondom majd neki, APÁD innen indult el. A hatalmas limuzin pontosan érkezett, az egyenruhás sofőr (tányérsapkáján a Müller-hálózat címere, a kolbász­karikába állított vérvörös M betű) kinyitotta az ajtaját, én pedig beszálltam. Kényelmesen elhelyezkedtem a hátsó ülé­sen. New York. Lehet, hogy ez a város lesz az otthonom. Tudok-e majd itt élni? Az ember mindenhol tud élni. Megérkeztünk egy előkelő étterem bejáratához. A por­tás kinyitotta a limuzin ajtaját (milyen könnyű megszokni az előkelőséget), és az egyik asztalhoz kísért, ahol már ott ült az én nagybátyám (és majdani munkaadóm), Müller Andor. Most is rendkívül elegáns volt, mellényes öltönyt, világoskék inget, selyem nyakkendőt viselt. Megölelt, kedve­sen megpaskolta a vállamat. — Mit iszol? — kérdezte. — Narancslét — feleltem. — Nem iszom alkoholt. — Nagyon helyes — bólogatott elismerően. Milyen előrelátó, gondoltam. Rendelt helyettem is, azt mondta, ő jobban tudja, mit kell itt enni. Ez, mutatott körbe, a legkiválóbb francia ét­terem New Yorkban. Sőt, nem is csak New Yorkban, az egész világon, tette.Aztán hatalmas, szőrös tenyerét bartaságosan a karomra . komolyan kell beszélnem veled. Az életemben, amint te is tudod, fordulat következett be. Én, amióta Ame­rikában élek, nagyon keményen dolgozom, sokszor napi tíz­­tizenkét órát, évek óta nem voltam szabadságon, nem is emlékszem, mikor töltöttem otthon egy teljes hétvégét családommal. Nekem mindig a munka volt a legfontosabb, a be akartam bizonyítani, hogy tehetséges vagyok, és amint ezt te is látod, sikerült. És most, amikor már azt gondol­tam, mindent elértem az életben, most, hatvanéves korom­ban beleszerettem egy nőbe, aki az unokám lehetne. Ma­rianna, ez a gyönyörű lány egyszerre mindent megváltoz­tatott körülöttem. Elváltam Lolától, ők ketten Robival el­mentek Floridába, ezt biztosan tudod, hiszen megírta nek­tek. A fiam, a te unokatestvéred egy léha, buta és tehetség­telen alak, megnősült, nemzett egy hozzá hasonlóan buta és korlátolt amerikai nőnek két gyereket, és most felszol­gáló egy útszéli motelban Miami környékén. AZ ÉN FIAM! Még azt is felajánlottam, hogy veszek neki egy ön­álló éttermet, de visszautasította. És nekem még olyan ál­maim voltak, hogy ennek az élelmiszer-birodalomnak, az én életművemnek egyszer majd ő lesz a vezetője, a tulajdo­nosa, nem is csak ak­kor, amikor meghalok, hanem rövide­sen. Mert az ember az én koromban már természetesen gondol arra is, hogy mit adhat át a gyerekének. Csak hát nekem egy ilyen tökkelütött gyerekem van, akit semmire sem tudok használni. Közeledünk a témához, gondoltam, amikor kanalazni kezdtem a csodálatosan illatozó zöldséglevest. El is hatá­roztam, hogy nem fogadom el azonnal az ajánlatát, nehogy azt gondolja, hogy könnyelmű vagyok. Igen, most ez a he­lyes taktika. Semmi könnyelműség, majd.— Marianna egy káprázatos nő. Holnap megismered — Holnap elutazom. — Én nagyon szeretném, ha megismernéd. Lélegzetelál­lítóan szép. Ha nem ismered meg, annyit veszítesz, mintha nem néznél meg egy Botticelli-képet. Ő mindenben segít ne­kem, mindenben mellettem áll. De ezt a hatalmas hálózatot őrá sem bízhatom. — Ebben egyetértek veled — feleltem. — Ráadásul kiderült, hogy már nem tudok gyereket nemzeni. Ez a legnagyobb bajom. Orvosok is bebizonyítot­ták. Képzeld el a szomorúságomat. Van egy fiatal, gyönyörű feleségem, itt a hatalmas örökség, és nincs egy tisztességes utódom. Akkor küldtem neked azt a levelet és a repülő­jegyet. Tudniillik azonnal te jutottál eszembe. Akaratlanul is elmosolyodtam. Szerénység, utasítottam magamat. — Talán mégis Robi. — Szó sem lehet róla. Látnád, hogyan él. Egy szégyen. Reggel felül a motorjára, elhajt a motelhoz, munka után hazamegy, megiszik néhány doboz sört, megvacsorázik, az­tán nézi ezt az ostoba,, érthetetlen amerikai televíziót, amíg el nem alszik. Nem ismer senkit, nem beszél senkihez, őhozzá sem beszél senki. Erre az emberre nem bízhatom azt, amit felépítettem, még akkor sem, ha ez az ember a saját gyermekem. Nem, ezt nem tehetem meg. Kihozták a következő fogást, egy aranyszínűre sütött, vékony szelet halat, apró zöldségfélékkel. — Á la Napoleon — mondta Müller Andor. — Ilyet még nem ettél. Franciaországból hozzák, repülőgépen, mély­­hűtve. Egy adag ötven dollár. De ez most ne zavarjon. Nem azért mondtam. Add át magad az élvezetnek. — Sokat jutottál az eszembe. Mégiscsak családtag vagy. A rokonom. És láttam, hogy hogyan élsz Budapesten. A fe­leséged. A gyönyörű kislányod. Szorgalmas, ügyes ember vagy, tudod, mit jelent a felelősség. És éppen ezért nagyon sajnáltam, hogy akkor nem tudtál kijönni. — Most már én is sajnálom. — Ugyanis arról van szó, hogy nekem lenne egy nagy kérésem. Most, gondoltam. Most érkeztünk el a lényeghez. — Lehet, hogy első hallásra megdöbbentő lesz, de arra kérlek, hogy mielőtt válaszolsz, gondold végig a helyzete­met. öreg vagyok, talán ez az utolsó lehetőség az életem­ben. És még hozzáteszem, hogy a pénz nem számít. Itt a csekk-könyv nálam, mondj egy számot. Bármennyit kér­hetsz. Abbahagytam az evést, széttártam a karom, ezzel is je­lezve, hogy természetesen kész vagyok teljesíteni a kérését. — Csinálj egy gyereket Mariannának. Most. Ma. Hol­nap reggel. Csináld meg az én gyerekemet. Szeretnék egy olyan szép kislányt, mint a tiéd. Erre aztán még a lélegzetem is elállt. Lehet, hogy akartam mondani valamit, de egyszerűen nem jött ki hang a torkomon. Ott volt a csekkfüzete az asztalon, a kezében a toll, én azonban mélységes csalódásomban meg sem tudtam szólalni. Szóval ennyi az egész? CSAK ENNYI? Hát nem lesz az enyém a Müller-hálózat, a birodalom, a nyaralások Hawaii-ban? Egyszerűen csináljak neki pénzért egy gyere­ket, ennyi az egész? Másrészt utasítsak vissza egy ilyen le­hetőséget, egy végsőkig elkeseredett öregembert, aki meg­osztotta velem a legnagyobb fájdalmát? — Nem — feleltem. — Szó sem lehet róla. — Már megbeszéltem Mariannával. Szívesen bele­egyezett. — És te csak úgy elviselnéd, hogy a feleségeddel, akit annyira szeretsz, én lefeküdjek? Elviselnéd? — Na mondd már! Egy siksze, nem? És szivarra gyújtott. ODZE GYÖRGY, A LENGYEL FELESÉG ■ ÉLET ES|»| KÁNTOR PÉTER: Visz az utca Visz az utca ugyanazon az utcán látszólag ugyanazon trappol fut, lohol, totyog, baktat aktatáskát lóbál, szatyroz külön-külön és együtt hullámzik fel-alá, sodor alléz circuléz, berreg millió szívmotor férfiak, nők kis csokor, nagy bokor egy szál kószál kódorog,lődörög ha száll, ha esik befordul egy boltba fiatal, öreg harisnyát vesz, ébresztő órát, condomot, fogkefét meglök, megölel, megöl meg se áll — visz az utca látszólag ugyanaz az utca sálak, kabátok, sapkák csizmák, retikülök, táskák lámpaoszlopok, hólatyak rosszabb rész, jobb rész fentről hóesés alléz circulez, millió felhúzott szívmotor ott mintha állna a rohanásban egy csöppet előrehajol százéves zöld műbőr retikül színe-sincs kesztyű, sapka, szatyor százéves fekete kabát viszi lépésről lépésre magát megy — csiga az agarak között ugyanott, s mégse ugyanott más időben, más terepen nem kiáltozik: pálya! pálya! nem veszi észre senki sem de megy!... nem tudni, hogy hová apa vezeti a fiát beszél hozzá, és azt hiszi ugyanaz az utca viszi ugyanoda haza, sietnek ma, holnap, holnapután lámpaoszlopok, hólatyak rosszabb rész, jobb rész fentről hóesés kiesnek, beneveznek látszólag ugyanott együtt hullámzik, fel-alá sodor alléz circulez, berreg millió szívmotor... 1989. FEBRUAR 24.

Next