Élet és Irodalom, 1989. január-június (33. évfolyam, 1-26. szám)

1989-06-09 / 23. szám - Kozma György: Talán (12. oldal) - Vadas József: Teher alatt… • tárlat • Haár Ferenc. Fotóművészeti Galéria (12. oldal) - Adriano Spatola műve • kép (12. oldal) - Szkárosi Endre: Bemutatjuk Andriano Spatola képverseit (12. oldal) - Guiliano della Casa: Adriano Spatola költő • rajz (12. oldal)

KOZMA GYÖRGY* TALÁN Nemrég Sebeő Talán „Tita­­nic-klubjában” voltam. Régeb­ben „Platón barlangjának” hív­ták. Előadói — köztük névújí­tók: Gránit, Özön, Alkony, Pla­tina és Kavics — egymás között ötven példányban terjesztik a „Nemzetközi Filozófikussági Cseresorozat” című periodiku­­mot. Kezdésig a klub előtt vára­koztam a nappali hőség után nyitott ablakokkal lihegő belvá­rosi utcában, a Corvin mögött (Hogy ki támogatja majd a kö­vetkező évadjukat — nem tud­ni még.) Motorozó gyerekek, pudlit sétáltató idős hölgyek, tréninges, hátranyalt hajú urak, éppen záró üzletek (horgászati bolt, cipőfelsőrész-készítő, Kató fotó, műszaki cikkek.) Sugár Já­nos, a mai est előadója szerinti — A lambériaborítás, az ál­mennyezet, a kopott padló — pontosan olyan jelentéskioltást végez, ami megfelel az „unideo­­logikusság” követelményének. Ez Sebeő Talán követelménye, aki szerint egyébként: — Ha vannak időjárőrök, akkor nin­csen történelem — annak a mé­lyén, amit történelemnek neve­zünk, egy sárkány lakozik. Sugár belekezd felolvasásába: „ .. .Hogyan lehet valami auto­­matikusan tökéletes. Olyan füg­getlenek lehetünk önmagunktól, mintha a jövőben élnénk... A jövő tényei a jelenben újdon­ságként vannak jelen ... Ha azt csinálok, amit akarok, az lesz a jövő ... Riporter és riportalany között csak a merészségben van különbség: mindig a Szabadsá­got faggatja a Káosz... A nyö­gés a nem-akarás eleje... A Déli-Sarkon minden északra van... Annyira tudni kell, hogy mit szeretnénk elérni, hogy a lényegtelen helyekre bármi ke­rülhet ... Olyat kell írnom, hogy szívesen olvassam magam is ... A modernség egyetlen funkció­ja, hogy felhívja a figyelmet az örökre, amit vélelennek hív­nak.” Kimegyek a büfébe, van bur­gonyaszirom — nem avas — és gyömbér, aztán visszaülök a négy másik hallgató mellé a sö­tétbarna pincébe: — A felolvasás látszólagos elem — olvassa Sugár —, olyan, mint a ready made... Nem le­het megakadályozni, hogy mű­vészet szülessen... A legelső kósza ötlet fontos, nem létezik piros hetes... A jelen a tények időgallérja, az időnkívüliség kozmoszát takaró maszk... Minden, ami sántít, az hason­lat ... Sebeő Talán egyszer megtisz­telt azzal, hogy „időnkívülinek” nevezett. Tényleg, mikor is va­gyunk? Nyolcvankilencben? Hetvenkilencben? Hatvanki­­lencben? A hetvenes éveket idézik ezek a pompázó para­doxonok — ugyanolyan totáli­sak és agresszívek akkoriban a hasonlatok, mint az akkori „szellemi környezet” durva és primitív hasonlatzuhataga. Csak az avantgardista egyedi szó­­használatnak hála, időnként mély bölcsességnek érezhettük ezeket a kijelentéseket. Bálint István: „A színház a hely egyet­len lehetősége.” Ajtony Árpád: „Mi a különbség egy szőrözött és egy lukacsos cipő között?” Erdély Miklós: „Hiszed-e, hogy amíg az egész önmagához osz­tódással visszatalál, akármi le­het, akár ló, akár fényképező­gép?” Hajas Tibor: „A fotó a huszadik század halotti kultu­sza __A tapasztalat előtt elszó­rakoztat a jóslat. A tapasztalat nem szórakoztat. A tapasztalat munka... Még kinézek az utcá­ra, amíg lehet, milyen furcsán édes néha, milyen gyöngédség vonja be, mennyire elbűvöl ilyenkor — és nem tudom meg­mondani miért — a lenti em­bertömeg balzsam a szemem­nek.” Szentjóby Tamás: „Lehet tettnek nevezni azt, ami nem változtat, ami nem a szenvedés csökkentésére irányul?” Tábor Ádám: „Az ember egyrészt sza­bad, mert isten, másrészt hitre szorul, mert ember.” Legéndy Péter : „Ha az egységes anyag oly módon veszi körül az anyaghiányt, mint víz a szigetet, akkor LYUKnak nevezzük.” Molnár Gergely: „Ahhoz, hogy szabad lehess, el kell jutnod ar­ra a pontra, ahol úgy érzed, azonos vagy azzal, akit szeretni tudnál.” Mindennap hálát kéne adnom a sorsnak, hogy ismerhettem ezeket az embereket (s mai kö­vetőiket). Pedig annak idején nem olvashattam őket, Molnár Gergelyből csak arra emlék­szem, ahogy dühödten dobolt az akkor még exkluzív fiatal mű­­vészklub asztalán, Szentjóbyról az jut eszembe, ahogy egyszer a trolin véletlenül együtt utaz­tunk, s megtudta, mit tanulok az egyetemen, mire leszállás előtt odaszólt: „A művészet — múzeum.” A gondolat és a hu­mor géniuszai ők — csak most, ahogy Sugár eszembe juttatja és megvettem a Jelenlét Szógettó című antológiáját, csak most lá­tom, mit veszítettem, hogy nem figyeltem még jobban rájuk. Most, hogy legalábbis a szel­lemi dolgok majd közelíteni kezdenek a „normális” arányok­hoz, valószínűleg újra meg újra meg kell majd lepődnünk, hogy az igazi lényeglátás mennyire periférikus marad — a minden­kori jelenben — akkor is, ha már nem tilos. A Titanic-műsor végén Le­géndy hetvenkettes, hetvenha­­tos és hetvenkilences házizene­­szalagokat játszik le: Pauer Gyula, Érmezey Zoltán, Legén­dy, Dobos Gábor zenéje olyan, mintha tegnap vették volna fel. Elindulok hazafelé az éjsza­kában. Egy horpadt Trabant fö­lött az erkélyről famintázatú műanyaglap leng. „Elfordulok, aztán újból vissza, és az utca vigasztalan, mint egy álmatlan éjszaka után, minden részlete szörnyű, minden darabkája, ahová a tekintetem esik, külön kínt okoz, olyan kínt, amelyhez semmi közöm, amely mindig egyforma és esetleges.” (H. T.) Sose értettem, mit neveznek „túlélésnek”. ÉLET ÉS­­ IRODALOM Adriano Spatola műve Képzőművészei VADAS JÓZSEF: Sorolhatók a fotográfia magyar világnagyságai. Capa, aki Fried­mann Endreként látta meg a nap­világot; Brassai, akit Halász Gyu­laként jegyeztek az anyakönyvbe; Luden He­né (eredetileg Elkán László); vagy éppen — a többiek közt — Moholy-Nagy, akit művé­szetpedagógusként és festőként is­merünk, de fotogramjaival a fény­képészet történetébe is beírta ne­vét. Most a Fotóművészeti Galériá­ban a Hawaiiban élő Haár Ferenc személyében egy nem kevésbé ne­ves pályatársuk mutatkozik be — életművének válogatott harminc­­egynéhény darabjával. Honnan ez a tüneményes lista? — kérdezheti az olvasó. A válasz első felét Haár Ferenc szolgáltatja. Azzal a Kassákról és az író édesanyjáról készült felvéte­lével, amely emlékezetünkbe idézi, honnan indult ez a Párizson és Ja­pánon át egzotikus országba ívelő pálya. A magyar avantgárd spiri­tus rectora bábáskodott Haár Fe­renc indulása körül is. A harmin­cas évek elején ő kezdeményezte ugyanis azt az élet mindennapi va­lóságát megörökítő, szociális érzé­kenységgel látó, de a jelenségeket dokumentáris tárgyilagossággal lát­tató fotográfiát, munkásfényképezés amely nálunk a nevet kapta. Folyóirata-mozgalma, a Munka kö­re patronálta — a felhívásuk nyo­mán, közös kiállítások révén — tá­borba szerveződő szociofotográfiát, amelynek egyik vezető személyisé­ge a most újra hazalátogató Haár Ferenc volt. Kassák inspiráló sze­repének csak nyomatékot ad, hogy ugyancsak az ő műhelyéből indult Moholy-Nagy; a Munka körében szerezte első élményeit Capa. Bras­sai szintúgy Kassák eszme- és har­costársa, Tihanyi Lajos párizsi ká­véházi asztalánál kapja a döntő művészeti információkat; Hervé pedig, ha később is, szintén sokat tanult a magyar avantgárd apos­tolától. A Kassák-élmény jelentőségét azon (is)­lemérhetjük, hogy a fia­tal Haár Ferenc készített egy soro­zat népéletképet — falusi menyecs­kéről, ménesről, parasztudvarról például, annak a fényképészeti is­kolának a szellemében, amelyet a kor hivatalos kulturális politikája magához közel érzett, mivel a nép fiait szépnek és boldognak mutatta be. De ezek a képek éppen nem idilliek. Nem mind azok. Mint most a kiállításon látható: a nyo­morúságos hétköznapokat, az igazi valóságot bemutató felvételek is születtek — részben a falusi, rész­ben a városi életről. Sőt, ezek a meghatározóak. Ennek a fordulat­nak döntő szerepe lesz a továb­biakban, életre szólóan segítik Haár Ferencet abban, hogy bárho­vá vezesse is a sors, éles szemű riporter maradjon. Szellemi érzé­kenysége teszi ma­­r érdekessé öt­ven évvel ezelőtti párizsi felvéte­leit, egyenesen megdöbbentővé a gyöngyhalászlányokról készült fo­tóit, amelyek szívfacsaró gyöngéd­séggel szólnak arról, mit tesz ve­lük, hogyan fonnyasztja meg gyö­nyörű testüket foglalkozásuk és az idő. Hotelszobám ablaka — ez is egy gyönyörű kép (a hajnal fényeiről), a lehető legprózaibb elemekből. Előtérben párkány, vázával, a hát­térben épületsziluett, s ezt a sta­tikusan unalmas enteriőrt a sejtel­mes hajnali fényzuhatag varázsol­ja költői látomássá. Olyannyira si­keresen, hogy a mű ma a New York-i Museum of Modern Art tu­lajdona. Ez tehát e mű titka, de a nemzedék sikerének is van magya­rázata. Egy másik, a már említet­ten kívül. Egyénileg is, társadalmilag is ne­héz körülmények között, mondhat­ni: a körülmények ellenére emel­kedtek Haár Ferenc nemzedéktár­sai a világnagyságok sorába. Hazá­jukból is többé-kevésbé kénysze­rűen távoztak. A sok nehézség ezért nem pusztán életrajzi adat. Egész pályájukat meghatározó mo­mentum. Csak a tehetséges ember­ben van elég erő ahhoz, hogy meg­küzdjön sorsával, vagy fogalmaz­hatunk úgy is: aki civilként már megedződött, az művészként az át­lagosnál sokkal nagyobb erőkifej­tésre képes. Tisztuló világunkban ma épp el­lenkező tendenciát figyelhetünk meg. Tabuk tűnnek el, görcsök ol­dódnak, hazug ízlésnormák felej­­tődnek. A politikai, történeti iro­dalom, a közélet kétségkívül nagy hasznát látja e változásnak. De mintha a képzőművészet reakciója kétértelmű volna. Nincs ellenállás, nehéz edzettséget szerezni, s így mind több az olyan művész, aki műveivel kellemesen andalít csu­pán. Teher alatt nő a pálma, tartja a régi közmondás. Igazát példázza Haár Ferenc életműve is. Utolsó korszaka — a pálmák honolului birodalmában az egzotikus virágok amúgy vonzó látványa — egyszerre mutatja a fotós kivételes képessé­geit, és azt, mivel jár, ha egy mű­vész már csak a virágok színpom­pájának puszta dekorativitásában gyönyörködik. Teher alatt. Bemutatjuk Adriano Spatola képverseit Ha megtudja, hogy negyven­hét éves korában infarktus kö­vetkeztében elhunyt Adriano Spatola, az olvasó minden bi­zonnyal tanácstalanul néz kö­rül: miről is van szó? Pedig Spatola idehaza is ismerhető: múlt év tavaszán egyik emléke­zetes résztvevője volt a Poly­­phomix-Intermámor nemzetközi fesztiválnak, fellépett Szegeden a JATE-klubban és Budapesten az Almássy téren, hangmunkái elhangzottak a rádióban, az Élet és Irodalom pedig már ko­rábban is közölte néhány vizuá­lis alkotását. Ám e soványka magyar bibliográfia alighanem sejteti, hogy az utóbbi évtize­dek egyik legjelentősebb olasz költője ő, aki még a híres Grup­­po ’63-mal indult (Sanguineti­­vel, Portával, Balestrinivel és másokkal), s akit a ma már ma­tuzsálemi kor felé haladó Lu­ciano Anceschi, a század olasz kritikai életének egyik nagy alakja indított útnak korszakos folyóiratában, az 1l Verri-ben, még a hatvanas évek legelején. Miközben vizuális költészeté­vel sajátos iskolát teremtett — különösképpen Zeroglifico című 66-os könyvével, amit talán „Zéróg­iták”-ként lehetne ma­gyarítani —, az európai hang­költészet egyik kimagasló alak­ja is volt, aki nélkül szinte el­képzelhetetlennek tűnt egy kor­társ költészeti fesztivál. Minde­közben sűrűn publikálta nyelvi fegyelem, a szuverén for­a­makultúra és az érzékeny intel­lektus talaján kibontakozó lírá­jának köteteit. A költészetet a megnyilatko­zási formák gazdagságában or­ganikus művészi tevékenység­nek tekintette és — csak látszó­lag ellentmondás ez — annak bármely tárgyiasulásában a technikai tökéletességet tartotta legfőbb mércéjének. Az olasz, illetve európai köl­tészetet érintő fontos tanulmá­nyokat publikált, s ő a szerzője a konkrét-vizuális-fónikus-gesz­­tuális stb. költészet terrénumát egyedülálló szellemi biztonság­gal feldolgozó monográfiának is, melynek címe is sokat mon­dó: Verso la poesia totale — A totális költészet felé. (Remény van rá, hogy e fontos könyv a Gondolat kiadónál meg fog je­lenni.) A szellemi és politikai diva­tok követése vagy diktálása he­lyett mindig is magát a munkát tekintette emberpróbáló és em­beremelő tevékenységnek. 1968 lázas forrongásai közepette és után elvonult a legvidékebb olasz vidékre, és egymaga könyvkiadót hozott létre: a gei­­ger-geiger-t, amely később át­alakult — TamTam néven — folyóirattá és könyvsorozattá. Itt azóta költők, írók és művé­szek tucatjait indította útnak, ami nem jelent keveset egy olyan országban, amelynek köl­tői gyakorlata és piaca irigylés­re méltóan gazdag és színvona­las európai összevetésben. Bao­bab címmel — „hanginformá­ciók a költészet köréből” — hosszú évek óta szerkesztett ka­zetta-folyóiratot. Nem hiszem, hogy e hossza­san felsorakoztatott adatok és ismeretek fölöslegesek lenné­nek. Nem lehetnek azok egy olyan országban, amelyik hoz­zászokott már, hogy akkor üd­vözli költőit, amikor távoznak. Ma már, mint tudjuk, az egész világ egy nagy falu, kultúránk­nak nincsenek határai, remél­hetjük hát, hogy Adriano Spa­tola hozzánk is megérkezik. Szkárosi Endre Giuliano della Casa: Adriano Spatola költő 1989. JÚNIUS 9

Next