Élet és Irodalom, 1989. január-június (33. évfolyam, 1-26. szám)
1989-06-09 / 23. szám - Kozma György: Talán (12. oldal) - Vadas József: Teher alatt… • tárlat • Haár Ferenc. Fotóművészeti Galéria (12. oldal) - Adriano Spatola műve • kép (12. oldal) - Szkárosi Endre: Bemutatjuk Andriano Spatola képverseit (12. oldal) - Guiliano della Casa: Adriano Spatola költő • rajz (12. oldal)
KOZMA GYÖRGY* TALÁN Nemrég Sebeő Talán „Titanic-klubjában” voltam. Régebben „Platón barlangjának” hívták. Előadói — köztük névújítók: Gránit, Özön, Alkony, Platina és Kavics — egymás között ötven példányban terjesztik a „Nemzetközi Filozófikussági Cseresorozat” című periodikumot. Kezdésig a klub előtt várakoztam a nappali hőség után nyitott ablakokkal lihegő belvárosi utcában, a Corvin mögött (Hogy ki támogatja majd a következő évadjukat — nem tudni még.) Motorozó gyerekek, pudlit sétáltató idős hölgyek, tréninges, hátranyalt hajú urak, éppen záró üzletek (horgászati bolt, cipőfelsőrész-készítő, Kató fotó, műszaki cikkek.) Sugár János, a mai est előadója szerinti — A lambériaborítás, az álmennyezet, a kopott padló — pontosan olyan jelentéskioltást végez, ami megfelel az „unideologikusság” követelményének. Ez Sebeő Talán követelménye, aki szerint egyébként: — Ha vannak időjárőrök, akkor nincsen történelem — annak a mélyén, amit történelemnek nevezünk, egy sárkány lakozik. Sugár belekezd felolvasásába: „ .. .Hogyan lehet valami automatikusan tökéletes. Olyan függetlenek lehetünk önmagunktól, mintha a jövőben élnénk... A jövő tényei a jelenben újdonságként vannak jelen ... Ha azt csinálok, amit akarok, az lesz a jövő ... Riporter és riportalany között csak a merészségben van különbség: mindig a Szabadságot faggatja a Káosz... A nyögés a nem-akarás eleje... A Déli-Sarkon minden északra van... Annyira tudni kell, hogy mit szeretnénk elérni, hogy a lényegtelen helyekre bármi kerülhet ... Olyat kell írnom, hogy szívesen olvassam magam is ... A modernség egyetlen funkciója, hogy felhívja a figyelmet az örökre, amit vélelennek hívnak.” Kimegyek a büfébe, van burgonyaszirom — nem avas — és gyömbér, aztán visszaülök a négy másik hallgató mellé a sötétbarna pincébe: — A felolvasás látszólagos elem — olvassa Sugár —, olyan, mint a ready made... Nem lehet megakadályozni, hogy művészet szülessen... A legelső kósza ötlet fontos, nem létezik piros hetes... A jelen a tények időgallérja, az időnkívüliség kozmoszát takaró maszk... Minden, ami sántít, az hasonlat ... Sebeő Talán egyszer megtisztelt azzal, hogy „időnkívülinek” nevezett. Tényleg, mikor is vagyunk? Nyolcvankilencben? Hetvenkilencben? Hatvankilencben? A hetvenes éveket idézik ezek a pompázó paradoxonok — ugyanolyan totálisak és agresszívek akkoriban a hasonlatok, mint az akkori „szellemi környezet” durva és primitív hasonlatzuhataga. Csak az avantgardista egyedi szóhasználatnak hála, időnként mély bölcsességnek érezhettük ezeket a kijelentéseket. Bálint István: „A színház a hely egyetlen lehetősége.” Ajtony Árpád: „Mi a különbség egy szőrözött és egy lukacsos cipő között?” Erdély Miklós: „Hiszed-e, hogy amíg az egész önmagához osztódással visszatalál, akármi lehet, akár ló, akár fényképezőgép?” Hajas Tibor: „A fotó a huszadik század halotti kultusza __A tapasztalat előtt elszórakoztat a jóslat. A tapasztalat nem szórakoztat. A tapasztalat munka... Még kinézek az utcára, amíg lehet, milyen furcsán édes néha, milyen gyöngédség vonja be, mennyire elbűvöl ilyenkor — és nem tudom megmondani miért — a lenti embertömeg balzsam a szememnek.” Szentjóby Tamás: „Lehet tettnek nevezni azt, ami nem változtat, ami nem a szenvedés csökkentésére irányul?” Tábor Ádám: „Az ember egyrészt szabad, mert isten, másrészt hitre szorul, mert ember.” Legéndy Péter : „Ha az egységes anyag oly módon veszi körül az anyaghiányt, mint víz a szigetet, akkor LYUKnak nevezzük.” Molnár Gergely: „Ahhoz, hogy szabad lehess, el kell jutnod arra a pontra, ahol úgy érzed, azonos vagy azzal, akit szeretni tudnál.” Mindennap hálát kéne adnom a sorsnak, hogy ismerhettem ezeket az embereket (s mai követőiket). Pedig annak idején nem olvashattam őket, Molnár Gergelyből csak arra emlékszem, ahogy dühödten dobolt az akkor még exkluzív fiatal művészklub asztalán, Szentjóbyról az jut eszembe, ahogy egyszer a trolin véletlenül együtt utaztunk, s megtudta, mit tanulok az egyetemen, mire leszállás előtt odaszólt: „A művészet — múzeum.” A gondolat és a humor géniuszai ők — csak most, ahogy Sugár eszembe juttatja és megvettem a Jelenlét Szógettó című antológiáját, csak most látom, mit veszítettem, hogy nem figyeltem még jobban rájuk. Most, hogy legalábbis a szellemi dolgok majd közelíteni kezdenek a „normális” arányokhoz, valószínűleg újra meg újra meg kell majd lepődnünk, hogy az igazi lényeglátás mennyire periférikus marad — a mindenkori jelenben — akkor is, ha már nem tilos. A Titanic-műsor végén Legéndy hetvenkettes, hetvenhatos és hetvenkilences házizeneszalagokat játszik le: Pauer Gyula, Érmezey Zoltán, Legéndy, Dobos Gábor zenéje olyan, mintha tegnap vették volna fel. Elindulok hazafelé az éjszakában. Egy horpadt Trabant fölött az erkélyről famintázatú műanyaglap leng. „Elfordulok, aztán újból vissza, és az utca vigasztalan, mint egy álmatlan éjszaka után, minden részlete szörnyű, minden darabkája, ahová a tekintetem esik, külön kínt okoz, olyan kínt, amelyhez semmi közöm, amely mindig egyforma és esetleges.” (H. T.) Sose értettem, mit neveznek „túlélésnek”. ÉLET ÉS IRODALOM Adriano Spatola műve Képzőművészei VADAS JÓZSEF: Sorolhatók a fotográfia magyar világnagyságai. Capa, aki Friedmann Endreként látta meg a napvilágot; Brassai, akit Halász Gyulaként jegyeztek az anyakönyvbe; Luden Hené (eredetileg Elkán László); vagy éppen — a többiek közt — Moholy-Nagy, akit művészetpedagógusként és festőként ismerünk, de fotogramjaival a fényképészet történetébe is beírta nevét. Most a Fotóművészeti Galériában a Hawaiiban élő Haár Ferenc személyében egy nem kevésbé neves pályatársuk mutatkozik be — életművének válogatott harmincegynéhény darabjával. Honnan ez a tüneményes lista? — kérdezheti az olvasó. A válasz első felét Haár Ferenc szolgáltatja. Azzal a Kassákról és az író édesanyjáról készült felvételével, amely emlékezetünkbe idézi, honnan indult ez a Párizson és Japánon át egzotikus országba ívelő pálya. A magyar avantgárd spiritus rectora bábáskodott Haár Ferenc indulása körül is. A harmincas évek elején ő kezdeményezte ugyanis azt az élet mindennapi valóságát megörökítő, szociális érzékenységgel látó, de a jelenségeket dokumentáris tárgyilagossággal láttató fotográfiát, munkásfényképezés amely nálunk a nevet kapta. Folyóirata-mozgalma, a Munka köre patronálta — a felhívásuk nyomán, közös kiállítások révén — táborba szerveződő szociofotográfiát, amelynek egyik vezető személyisége a most újra hazalátogató Haár Ferenc volt. Kassák inspiráló szerepének csak nyomatékot ad, hogy ugyancsak az ő műhelyéből indult Moholy-Nagy; a Munka körében szerezte első élményeit Capa. Brassai szintúgy Kassák eszme- és harcostársa, Tihanyi Lajos párizsi kávéházi asztalánál kapja a döntő művészeti információkat; Hervé pedig, ha később is, szintén sokat tanult a magyar avantgárd apostolától. A Kassák-élmény jelentőségét azon (is)lemérhetjük, hogy a fiatal Haár Ferenc készített egy sorozat népéletképet — falusi menyecskéről, ménesről, parasztudvarról például, annak a fényképészeti iskolának a szellemében, amelyet a kor hivatalos kulturális politikája magához közel érzett, mivel a nép fiait szépnek és boldognak mutatta be. De ezek a képek éppen nem idilliek. Nem mind azok. Mint most a kiállításon látható: a nyomorúságos hétköznapokat, az igazi valóságot bemutató felvételek is születtek — részben a falusi, részben a városi életről. Sőt, ezek a meghatározóak. Ennek a fordulatnak döntő szerepe lesz a továbbiakban, életre szólóan segítik Haár Ferencet abban, hogy bárhová vezesse is a sors, éles szemű riporter maradjon. Szellemi érzékenysége teszi mar érdekessé ötven évvel ezelőtti párizsi felvételeit, egyenesen megdöbbentővé a gyöngyhalászlányokról készült fotóit, amelyek szívfacsaró gyöngédséggel szólnak arról, mit tesz velük, hogyan fonnyasztja meg gyönyörű testüket foglalkozásuk és az idő. Hotelszobám ablaka — ez is egy gyönyörű kép (a hajnal fényeiről), a lehető legprózaibb elemekből. Előtérben párkány, vázával, a háttérben épületsziluett, s ezt a statikusan unalmas enteriőrt a sejtelmes hajnali fényzuhatag varázsolja költői látomássá. Olyannyira sikeresen, hogy a mű ma a New York-i Museum of Modern Art tulajdona. Ez tehát e mű titka, de a nemzedék sikerének is van magyarázata. Egy másik, a már említetten kívül. Egyénileg is, társadalmilag is nehéz körülmények között, mondhatni: a körülmények ellenére emelkedtek Haár Ferenc nemzedéktársai a világnagyságok sorába. Hazájukból is többé-kevésbé kényszerűen távoztak. A sok nehézség ezért nem pusztán életrajzi adat. Egész pályájukat meghatározó momentum. Csak a tehetséges emberben van elég erő ahhoz, hogy megküzdjön sorsával, vagy fogalmazhatunk úgy is: aki civilként már megedződött, az művészként az átlagosnál sokkal nagyobb erőkifejtésre képes. Tisztuló világunkban ma épp ellenkező tendenciát figyelhetünk meg. Tabuk tűnnek el, görcsök oldódnak, hazug ízlésnormák felejtődnek. A politikai, történeti irodalom, a közélet kétségkívül nagy hasznát látja e változásnak. De mintha a képzőművészet reakciója kétértelmű volna. Nincs ellenállás, nehéz edzettséget szerezni, s így mind több az olyan művész, aki műveivel kellemesen andalít csupán. Teher alatt nő a pálma, tartja a régi közmondás. Igazát példázza Haár Ferenc életműve is. Utolsó korszaka — a pálmák honolului birodalmában az egzotikus virágok amúgy vonzó látványa — egyszerre mutatja a fotós kivételes képességeit, és azt, mivel jár, ha egy művész már csak a virágok színpompájának puszta dekorativitásában gyönyörködik. Teher alatt. Bemutatjuk Adriano Spatola képverseit Ha megtudja, hogy negyvenhét éves korában infarktus következtében elhunyt Adriano Spatola, az olvasó minden bizonnyal tanácstalanul néz körül: miről is van szó? Pedig Spatola idehaza is ismerhető: múlt év tavaszán egyik emlékezetes résztvevője volt a Polyphomix-Intermámor nemzetközi fesztiválnak, fellépett Szegeden a JATE-klubban és Budapesten az Almássy téren, hangmunkái elhangzottak a rádióban, az Élet és Irodalom pedig már korábban is közölte néhány vizuális alkotását. Ám e soványka magyar bibliográfia alighanem sejteti, hogy az utóbbi évtizedek egyik legjelentősebb olasz költője ő, aki még a híres Gruppo ’63-mal indult (Sanguinetivel, Portával, Balestrinivel és másokkal), s akit a ma már matuzsálemi kor felé haladó Luciano Anceschi, a század olasz kritikai életének egyik nagy alakja indított útnak korszakos folyóiratában, az 1l Verri-ben, még a hatvanas évek legelején. Miközben vizuális költészetével sajátos iskolát teremtett — különösképpen Zeroglifico című 66-os könyvével, amit talán „Zérógiták”-ként lehetne magyarítani —, az európai hangköltészet egyik kimagasló alakja is volt, aki nélkül szinte elképzelhetetlennek tűnt egy kortárs költészeti fesztivál. Mindeközben sűrűn publikálta nyelvi fegyelem, a szuverén foramakultúra és az érzékeny intellektus talaján kibontakozó lírájának köteteit. A költészetet a megnyilatkozási formák gazdagságában organikus művészi tevékenységnek tekintette és — csak látszólag ellentmondás ez — annak bármely tárgyiasulásában a technikai tökéletességet tartotta legfőbb mércéjének. Az olasz, illetve európai költészetet érintő fontos tanulmányokat publikált, s ő a szerzője a konkrét-vizuális-fónikus-gesztuális stb. költészet terrénumát egyedülálló szellemi biztonsággal feldolgozó monográfiának is, melynek címe is sokat mondó: Verso la poesia totale — A totális költészet felé. (Remény van rá, hogy e fontos könyv a Gondolat kiadónál meg fog jelenni.) A szellemi és politikai divatok követése vagy diktálása helyett mindig is magát a munkát tekintette emberpróbáló és emberemelő tevékenységnek. 1968 lázas forrongásai közepette és után elvonult a legvidékebb olasz vidékre, és egymaga könyvkiadót hozott létre: a geiger-geiger-t, amely később átalakult — TamTam néven — folyóirattá és könyvsorozattá. Itt azóta költők, írók és művészek tucatjait indította útnak, ami nem jelent keveset egy olyan országban, amelynek költői gyakorlata és piaca irigylésre méltóan gazdag és színvonalas európai összevetésben. Baobab címmel — „hanginformációk a költészet köréből” — hosszú évek óta szerkesztett kazetta-folyóiratot. Nem hiszem, hogy e hosszasan felsorakoztatott adatok és ismeretek fölöslegesek lennének. Nem lehetnek azok egy olyan országban, amelyik hozzászokott már, hogy akkor üdvözli költőit, amikor távoznak. Ma már, mint tudjuk, az egész világ egy nagy falu, kultúránknak nincsenek határai, remélhetjük hát, hogy Adriano Spatola hozzánk is megérkezik. Szkárosi Endre Giuliano della Casa: Adriano Spatola költő 1989. JÚNIUS 9