Élet és Irodalom, 1989. január-június (33. évfolyam, 1-26. szám)

1989-06-09 / 23. szám - Lengyel Balázs: „A csömör és az értelem marása” • könyvkritika • Petri György: Valahol megvan (Szépirodalmi) (11. oldal) - feLUgossy LÁszló: rajza • kép (11. oldal) - Kis Zoltán: Szép magyar káromkodás • könyvkritika • Andrassew Iván: Csapdalakó (Holnap Kiadó) (11. oldal)

LENGYEL BALÁZS: „A csömör és az értelem marása" ■ Petri György: Valahol megvan (Szépirodalmi, 270 old.) A mai magyar irodalomban va­lamirevaló versíró „fiatal költő­ként” kezelődik vagy tartatik szá­mon úgy harmincöt éves koráig, esetleg tovább is. Nagy szerencse kell ahhoz, a tehetség mellett meg­lehetős ügyeskedés, hogy a költő tevékenysége az olvasók előtt lé­nyegesen korábban kapjon szemé­lyes karaktert. A csodagyerekek vagy a csodálatos kiugrások kora, úgy látszik, mögöttünk van. A Rimbaud-é vagy a Shelley-é, épp úgy, mint Petőfié, akit Victor Hu­gótól Heinéig az európai költők java versben gyászolt meg. De beérkezés mai képtelen lassúsága , ellentétének illusztrálására felso­rolhatnék garmadával huszadik századi példákat is. Nem figyelünk mostanában eléggé oda? A sebes politikai változások között alig va­lakit érdekel az irodalom. Még mi, írók sem figyelünk egymásra? Nemcsak az úgynevezett fiatalok­ra, hanem az érett, egyre tekinté­lyesebb életművű idősebbekre sem? Van, akit azért nem mélta­tunk érdeméhez mérten, mert ke­veset ír (Székely Magda), van vele szemben olyan, aki úgymond, túl sokat ír (Tandori Dezső). Pedig hát mióta mennyiségi kérdés költői termés? Tandori új köteté­­­ben — bármennyi madaras tema­tikájú vers gyűlt — van, bizton van is benne egybe remekmű is (például a Zöld villanás). És az egész együtt az életről szóló, mo­dell értékű szuggesztív vallomás, a múlásról, a legfőbb költői monda­nivalóról. És így tovább folytat­hatnám a beszámolót a negyvenes­ötvenes éveiket járók egyre in­kább kiteljesedő műveiről; róluk, akik mintegy a mai havi divatok hangfüggönye mögött teszik a dol­gukat, létrehoznak olyan szilárd alapokat, amelyekre impozáns bol­tozatok épülhetnek, vagy épültek máris. Gondolok Bertók Lászlótól, Tóth Judittól, Gergely Ágnestől, Takács Zsuzsától kezdve Baka Ist­vánig, a Nyiss kaput, angyal című új kötetével szép eredményekig,­­bizony kupolaépítésig elért Tóth Bálintig. Költőkre, akikre — hadd nyomatékoljam — nem figyelünk­ fel annyira, amennyire kellene. Most ez egyszer olyan költőről, Petri Györgyről beszélek, akire fellépése idején, amely Tandori Dezső pompás komoly figyelem indulását követte, terelődött, na­gyon is jogosan, s akiről aztán el­terelődött a figyelem, mestersége­sen, nagyon is jogtalanul. Mégpe­dig a politikai hatalom gyakorlata következtében, mely a legális pub­likálástól elütötte. Legutolsó köte­te a szamizdatirodalom terméke volt csupán, ez a dolog természeté­nél fogva, sajátosan meg is emel­te hírnevét, s csak mostanában je­lentek meg legálisan válogatott, és új versei, Valahol megvan cím­mel. Persze, kis példányszámban. Miről ír Petri? Arról, ami min­den költészet leglelke: a létezésről, az emberi egzisztencia legfonto­sabb kérdéseiről. A szégyenteljes kínról, megalázó múlásról, életünk kereteiben való céltalan bolyon­gásról, elidegenedésről, amely be­tölti. Nézzük meg ezt a világ- és önértékelést közelebbről. Kezdet­ben, a válogatott kötet elején — a mai éveinél sem fiatalabban feltehetően lényege­— így viszonyít: „Bizonytalan / minden. / Hol va­gyok az / ifjúságtól, aki hittem a / világot — kesztyűként! — ke­zemre húzni.” S így zárja ezt Metaforák helyzetünkre című meg­a­határozó verset: „Mennyi időnk lehet, mennyi időnk, / halkulva za­katol, mennyi még, mennyi még, / míg semmivé likacsosít az önutá­lat — vagy szétvet, mint egy meg­gyűlt csillagot?” Korántsem ön- és világelégült ez a közérzet. Méltó kibontása, kiegészítése a Reggel című kötetnyitó vers életérzésé­nek: „A csömör és az értelem ma­rása / utakat nyitott bennem / mészkőben a víz / ... isten életünk közege ura / egyetemes kételyt éb­reszt bennünk / tulajdon létünk miléte iránt”. És jellemző az eh­hez a közérzethez alkalmazott ha­sonlatanyag: „Pattogzik szörnyű magányunk, mint napon a rozsdás sínek”. Vagy: „Elménk csírázik, mint ehetetlen burgonya egy pince nehéz porában.” Ezek az idézetek kivétel nélkül a költői indulás idejéből valók. A további versek csak még erőtelje­sebben és fájdalmasabban fogal­mazzák meg az ok- és céltalanság­nak egzisztenciális tapasztalatát, a belső világ alakulását, melyről költő maga azt vallja: „az ember a bensője csak férgesedik az idővel”. Erősítsük meg állítását a későb­biekből való még egyetlen idézet­tel, mely a hatvanas-hetvenes évek hazug társadalmi körülményei, megnyomorító politikája, gyorsan váltott, már-már bemocskoló sze­relmek, házasságok, társak halála vagy árulása nyomán a költőben (és túlnyomóan egész alkotóképes­sége teljében lévő nemzedékében) alapos megcsömörlésként kiala­kult: „Na, elég legyen már ebből. Phü de szeretnék hirtelen abbama­radni! Nem meghalni, dehogy! Os­toba, patetikus szó... nem, elfogy­ni, mint orsóról a szál... Lám, negyven éves korára a férfi, ha élt is valóban, és odafigyelni sem félt: túltömött kísértet­zsák lesz, veszé­lyes kacatok raktára.” (A sötét elő­szobában) Petri György a második világhá­borúra nem emlékezhet, ha jól számítom, 1945-ben kétéves lehe­tett, 1956-ban tizenhárom, de 1968- ban — hogy Közép-Európa keletnek juttatott felének döntő dátumait mondjam — már huszonöt. Még­sem mondható el, hogy a tapaszta­latok nyomán kialakult közérzete gyökeresen különböznék a világhá­borút húszas éveiben átélt újhol­dasokétól (legalábbis nem a dezil­­lúziót illetően). Vagy sokban kü­lönbözne attól a fájdalmas kétség­­beeséstől, amely Babitsban vagy a múlt század közepén Vörösmarty­­ban fel-feltör. Sőt, mintha általá­nosabb, minden életmozzanatra ki­­terjedőbb — és ellenpontok, fo­gódzók nélkülibb volna dezillú­­ziója. S mintha ez a széles dezillú­­zió — és ez elég jellemző és érde­kes — azokat a vele egyidős köl­tő- és írótársakat is jellemezné, akik vele együtt nem voltak haj­landók az írást a hatalmon levő vi­lágnézet szolgálatának tekinteni. S akiket éppen az ígéreteket harso­gó, igazságot, szebb jövőt hirdető utóbbi négy évtized nevelt fel. Pszichológiai vagy akár szocio­lógiai rejtély, hogy ez a jellegzetes, erős negativitás (a költőben és tár­saiban) olyan korszakban alakult ki bennük, mely lényegesen, ös­­­szehasonlíthatatlanul enyhültebb volt az előzőekhez képest. Hiszen Petri nem költővé érése idején él­te át a háborút, a hitlerizmus, és a sztálinizmus tombolását, mint az előző nemzedék. Dezillúziója — mint az idézetek is bizonyítják —• az előzőkhöz képest mélyebb, az írásban való hite is csökkentebb. Nem tudom, mi az oka, de az elő­dök, az én generációm — mert valami örökséget hozott talán harmincas évek társadalmának és a irodalmának nehézségekkel küz­dő, de természetes hitéből, egészé­ben szilárdabb, pozitívabb eszmé­nyek szerint élt és írt. Pilinszky­­től — ki kétségtelenül hatott a fia­tal Petri Györgyre — Rába Györgyig, Rákos Sándorig. Még ha Pilinszky transzcendenciákba ka­paszkodik is, másoknak pedig mintha az elődök, a Nyugat nagy­jai adták volna tovább a konkrét és lappangva ható morális eszmé­nyeket. De Petri és az előtte járó, az idő­sebbek között e negativitáson túl van más, alapvető különbség is. S ez már speciális költői, nem pusz­tán szemléleti különbség, mely versszerkesztésben rejlik. A szó-­­ és hasonlatválasztásban például, mpely a­ megfigyelés pontos követé­­sén alapul. A természetesen rászál­ló, örökségként átvehető irodalmi megszólalás kerülésén. Az irodal­­miság, sőt a bevált versszerkesztés, megmunkálásmód részbeni eluta­sításán. Petri — ha tudja, ha nem — az őszinteség forradalmárja, a szó Herbert Read­ i értelmében. Vagyis az egykor pontos, de mára elkopott formulák megkerülője, ki­iktatója. Az olvasó ezt már a fenti idézetekben is észrevehette (a vi­lágot — kesztyűként! — kezemre húzni, a férfi túltömött kísértet­­zsák, kacatok raktára). Megtolda­­nám ezeket még, hogy e költészet egyedi őszinteségét, kifejezőkészsé­gének specialitását növeljem, né­hány hasonló, anti-fennkölt kép­használattal, vagy szóanyaggal, amelyek egyben az élettörvényeket átlátó kelletlenség kifejezői. Íme egy hajnal: Lassúban kékbe vált az éj hamvasszürkéje, enyészőben az enyhe borzongás. Közelednek a nappal-dagály türelmes, óriás tolóhullámai. Kezdhetek folytatódni. Megadom egy személytelen felszólító magam módnak. (Reggeli kávézás) Nem kétséges, hogy itt a dezil­­luzionizmus nemcsak a „kezdhetek folytatódni”-ban, hanem a tolóhul­lámok, tolófájdalmak képében félreérthetetlen. Mégis a tragiku­is­san keserű szemléletmód és a fö­lényesen nyers kifejezés kvalitásos együttesének hatékonyabb mentálására ide iktatok még doku­egy hatsoros verset, az Ahogyan így a hallával szembenézünk címűt: Be nem teljesült szerelmeimet mohó vénasszonyokká perzseli az elhúzódó ősz. Hevernek e túlérett sajtocskák reszeletlen, Pökésnyire pedig a túlvilág. Nem nehéz észrevenni, hogy az emberi egzisztencia (Pilinszky sza­vával élve: a kreatúra) tragikumá­nak ez a látszólag komisz, részvét­len tudomásulvétele Petri György költészetének nemcsak legszug­­gesztívebb, de egyben legeredetibb tulajdonsága — a diszparát, egy­mással alig megfért képi elemek egymásra rakása mellett. (Szerel­meit és a reszeletlen sajtocskákat dehogyis tette volna egymás mellé régebben iskolázott költő a meg­­csinálatlanság veszélyével dacol­va.) Furcsa dolog: Petri éppen ez­zel a nyers, érdes erejével hódít­ja meg az olvasót. A dez irodalmi­­ságával ér el kivételes kvalitást s válik egyikévé mai legjava köl­tőinknek. fe Lugossy László rajza H Andrassew Iván: Csap­dalakó (Holnap Kiadó, 144 old.) Éreztem, hogyan kondul meg a testem, írja Andrassew Az alkalmi szerető című novellában, és, meg­vallom, én is valami hasonlót érez­tem, amikor, immáron nyomtatás­ban, írásai újraolvasásába kezd­tem. Persze — fiziológiailag — ez a kondulás nem volt kellemes ér­zés, mintha a gyomorürömben ki­száradt volna a nyálkahártya, és aléltságot okozva sugárzott volna szét belsőmben az émelygéssel elegyengetett fájdalom, a százmil­lió harangnyelv... Andrassew rendkívül hatásos író, a legedzet­tebb olvasót is zavarba ejtheti, no­ha nem afféle unreliable narrator, megbízhatatlan elbeszélő, aki, mos­tan szokás, máris kulturális hivat­kozásokkal („fellebbezésekkel”) vagy afféle borgesi anakronizmu­sokkal ébreszt kétséget a művészi eszközök és eszmei mondanivalók katalógusában kutakodó hivatásos olvasóban... De mit is mondok? Hatásos, zavarbaejtő, meg van itt valami fiziológiai rosszullét? Áll­junk meg egy pillanatra. Elvégre Magyarországon magyar irodalmi lapba írom ezeket a sorokat — és a föntebb alkalmazott kifejezések — szó, mi szó— igencsak pejoratí­vak. Andrassew, a melodramatikus? Bizony, bizony, amit eddig And­­rassewről lejegyezni merészeltem, az roppant sértő. Nincs ezen mit csodálkozni, hisz egy megmereve­dett, még a hatalmon lévő politikai elit végjátékbeli (vígjátékbeli) tak­tikai simaizomrángásainál is sok­kal röszültebb és konzervatívabb reflexekkel rothadó irodalmi „életben” (agóniában) a kritikai észrevételeknek is megvan a maga kánonja és bevett jelentése. A zárt és elkorcsosult populáció bevett szokásai szerint kell alkalmazni a kanonizált jelzőket, amelyeknek KIS ZOLTÁN­ azonban nem nyelvi és logikai a je­lentése, hanem axiológiai, vagyis a szónak nem az a jelentése, amit jelent, hanem az, hogy miképpen minősít, miképpen kontárkodik be­le a pályatárs „személyiségébe”, nembeli lényegébe, megfejtve az ő lelkét, átvilágítva azt egy neosztali­­nista Behrens tanácsos röntgenké­szülékével. Az ilyen helyzetben, ami van (és nem az a lényege, hogy miképpen ismerhető meg), Mme Chauchat egy kurva. Sivatari csatakancás kurva. Andrassew Iván novellái (és nem a szerző) jó nagyokat káromkod­nak. Az már a szerző pechje (hang­súlyozom, a szerzőé), hogy ezek a novellák nem bizonyos — ceterum censeo — feladat- és hatáskörök­ben, a kizárólagos illetékesség hangoztatása mellett káromolják: Istent, a Nőt és a Fiúkat. És ho­gyan merészeli Andrassen egyálta­lán szidalmazni őket, mármint Is­tent, a Nőt és a Fiait, amikor ne­mesebb lenne talán más témákról bazmegolni? Előírták már a szer­zőnek, hogy Wartburg Combijával iparkodjék a páncélozott ZIL-lel rohangászó néhai hadügyminiszter­író után, hagyományosként, fel, a Nagy Magyar Valóság nem eléggé kiirtott és ezért túlszaporodott koz­mopolita vadjainak hajtására. És ha már a vadaknak hajtásáról van szó, képzeljük el, hajtási kapcsola­taink révén befutunk, akkor némi politikai csődör-lődörgés után jól irányzott politikai káromkodások­kal harcoljuk ki a lehetőséget, hogy helikopterről Alekszejev Mó­dosított Desszant géppisztollyal lő­dözzünk eme vádakra? Legyünk mi is hadügyminiszterek? Nos, Andrassew válasza: katego­rikus nem. Noha fegyverviselő emberről írok, neki nem célja az, hogy sors­­osztály-szempontok hajszája után kikötözött vadak legyilkolásával szublimálja azt, ami politikai zabi­­gyerekeknek az elfojtódás, ügye­sen meghasonlott koholmány-ko­hász pártarisztokratának a komp­lexus. Neki legfeljebb az a célja, hogy ha megtámadnak minket, ak­kor védekezzünk. És a védekezést ki kell tanulni, az egy szakma. Puff neked, Franz Kafka! Ahol most élünk, ott megvan annak a lehetősége, hogy fegyver­rel támadjanak ránk. De aki a fegyverrel védekezés lehetőségét ki­tanulja, az megismeri a bármilyen veszedelemmel szembeni türelmes védekezés és polgári ellenállás fi­lozófiáját is. Ezért, és nem másért borítja vér­be ez a novelláskönyv a zárt iro­dalmi populáció promiszkuitív pus­katöltögető szuperlektori jelentés­írójának kandi szemét; a retinát sértő köpés populáción kívüli tűz­­vonalból röppen át; ők így már fel sem ismerik, adott esetben, a közü­lük előcsörtető és meghágható ro­kont. Vérzik a Lukáccsal legitimált ontologizmus. Az, hogy mi, mit ha­tároz meg. Andrassew terminálja a determináltságot Kiteszi a pon­tot. A magyar irodalom jelentős te­matikai nyeresége a Csapdalakó című kötet. Körülbelül olyan beru­házás volt kiadni ezt a könyvet, mint amilyenre az olyan boltos szánja el magát, aki a vevőjének előre köszön, és azt uramnak szó­lítja, visszavárja és a legjobb por­tékáját kínálja neki, ha még az a vevő most az árut megfizetni nem is képes; de ez a boltos bízik ab­ban, hogy tíz év múlva, eme euró­pai viselkedésre és szóhasználatra visszaemlékezve, az alkalmassá vált vásárlóerő tényleg visszatér, és vesz. És nem lesz többé kérdés, hogy mennyiért. Ha ez nem kérdés többé, akkor nem számít a gyomorfájdalom. Más lesz az értelme. És a jó boltos me­lodrámát csinál. Meghatóbb a gyo­morfekély, mint az AMD-vel erdő­ben lövöldözők szemvérzése (értsd: vérszeme). Andrassen nem kizárólag író, aki bizonyos szavak használatával a mondatbéli szórend padmalját mélyíti, hogy az a bizonyos mon­dat majd önmagára ömöljék, és imigyen váljék belőle ironizáló archaizáltság, hanem valamiről író személy. Írónk nekünk nagyon sok van, de valamiről író személy ... azoknak a száma csekély. Óvnám tőle, de nincs jogom befolyásolni a vérszemű hajtókát, hogy Andras­sen megkapja a magáét F. Kafka (A kutyák), H. P. Lovecraft (A va­lami), J. L. Borges (A kavics), Ka­rinthy Frigyes (Kerti dolgok), a húsz évvel ezelőtti Hernádi Gyula (Turisták) és Hajnóczy Péter (Csapdalakó) miatt. Arról van szó egyszerűen, hogy 1989-ben, Magyar­­országon különösképpen, Andras­sew Iván eredeti író. Ez pedig nagy kunszt. Azáltal lett eredeti író, hogy egészen szépen káromkodik. Pedig oly’ kevésszer használ csúnya szót. Egészen másfajta káromkodásról beszélek. Márpedig olyan fajtáról, amelyben a használt csúnya szó valami egészen mást kezd jelente­ni. Nem a hajtók kötőszó-károm­kodása ez, ezek a válogatott válo­­gatlan szavak jelentenek valamit, és nem csupán minősítenek. Ha nagyon durván akarok fogalmazni: ezek a szavak azáltal jelentenek mást, hogy jelentenek valamit. Ná­la a káromkodás ismeretelméleti metódus lesz, egy energetizált alap­állás: lehetőség arra, hogy kitör­jünk a hatalommá lett Nagy Létel­­méleti Redukció hajtóláncán, hogy az országnagyságú büntetésvégre­hajtási intézetnek álcázott Erdőből visszatérjünk az Európai Városba. Persze erről a visszatérésről egyelőre csak álmodni lehet. And­rassew novellái álomleírások. Ha jól értem, ő sem feledte Cervantes sorait. Valahogy így hangzik az idé­­zet: Köszönet az álom feltalálójá­nak. Ez az egyetlen adomány, ami­ből mindenkinek egyformán jut, ami egyenlővé tesz pásztort és ki­rályt, bolondot és bölcset A mély álomnak csak egy bibije van; azt mondják, igen emlékeztet a halálra. Neurofiziológusoktól hallottam, hogy a Hosszú Éjszaka során perio­dikusan több álom-sorozatot élünk át, s azok közül csak az bukkanhat fel az ébrenlét gondolatai között melyik az ébredést megelőzően a legutóbbi volt. Így aztán csakis keserű lemon­dásként lehet érteni A Pegazus meg az asszony című novella utol­só mondatát: , „A poézis, uraim, optimális eset­ben úgy aránylik a valósághoz, mint a mit tudom én, mi mihez, na menjünk a picsába, aludni”. Vagyis az éjszaka még nem ért véget. Szép magyar káromkodás H

Next