Élet és Irodalom, 1989. január-június (33. évfolyam, 1-26. szám)

1989-02-24 / 8. szám - Lévai Júlia: Dünnyögjünk ringmodulációt • zenekritika | Hanglemez • Dubrovay László (13. oldal) - Molnár Erzsébet: Hexensussz • TElevíziókritika (13. oldal) - Koltai Tamás: Még nem reneszánsz • színikritika • Ruzante megtér a hadból | Machiavelli: Mandragora. Nemzeti Színház. Rendező: Gianfranco De Bosio (13. oldal) - Zöldi László: Bandita, kötött lánysapkában • filmkritika • Túsztörténet. Rendező: Gazdag Gyula (13. oldal)

Hanglemez LÉVAI JÚLIA: Dünnyögjünk ringmodulációt Csak hálásak lehetünk Dubrovay Lászlónak. Igaz, nem tett mást, mint hogy módszeresen rehabilitálta az akusztikus hangszereket. Ezt is a dolgok roppant egyszerű dialektikája alapján tette, annak felismerése jegyében, hogy a természetes és elektronikus úton létrehozott hangok szembesülése után már csak új minőséget érdemes létrehozni. Ettől a kézenfekvő belátástól vált mégis „forradalmivá”, amit tett. Eddig ugyanis kizárólag jóhiszemű teoretikusok fejében élt valóságos lehetőségként ez a teljes szintézis. „Elvileg ez a járható út” — mondják,, és kitűnő elméleteket lehetett felállítani igazolásul. Most végre esött a gyakorlat. És persze az új zenei nyelv — mert lényegében erről van szó — olyan evidenciával jelenik meg Dubrovay szerzői lemezén, hogy az ember nem is érti, miért nem tudtak erre rájönni eddig? (Hasonlóra persze akad példa, nem is egy.) Dubrovay alapos tanulmányokat végzett az elektronikus zene fellegváraiban (kölni, freiburgi és egyéb stúdiókban), majd tapasztalatait — mindenfajta mesterséges gerjesztő eszközt mellőzve — kizárólag a fülében hozta haza, és ettől kezdve a fúvós hangszerekbe „hallotta bele.” Műveiben ezek úgy szólalnak meg, mintha a hangszerek ezer éve csak erre vártak volna. Hiszen az ember — többek között — azzal kezdte a hangszeres kultúrát, hogy például belefújt egy csőbe. Aztán elébe tette a kezét, hogy egy kicsit változtasson a hangok színén és erején. Vibrált az ajkával, sok levegőt fújt mellé is, zörgött a torkával, hozzáénekelt a játékkal egy időben. Ez utóbbit később „dürnnyögős furuglázásnak” hívták a népzenében, most (roppant tudományosan) ringmodulációnak nevezik. Nem baj. Adjuk meg a császárnak, ami a császáré. Dubrovay zenéje éppen most igazolja vissza, hogy a mindezekkel való, több mint fél évszázados kísérletezés, analóg vagy digitális technikákkal, nem volt éppen fölösleges. Konklúziói — ha úgy tetszik — most „visszahumanizálhatók”. A zeneszerző mindehhez olyan rendkívüli partnerekre talált, mint Matuz István és Gyöngyösy Zoltán (ők fuvolások), Hőna Gusztáv (harsonás), Bazsinka József (tubán játszik), a Filharmónia Fúvósötös és a Modern Rézfúvós Együttes tagjai. (A lemezen kizárólag fúvósokra írt művek szerepelnek). Ők olyan zenészek, akik a hagyományosnál lényegesen gazdagabb és többrétű játéktechnikát dolgoztak ki. Éspedig világszínvonalon. A hangzásélmény, amiben Dubrovay lemeze által részesültünk, nem marad csak akusztikus érdekesség. Kétségtelen, hogy van egy kis hangsúlyeltolódás ennek javára, de a hallgató is itt és most él, s feltehetőleg kiéhezett egy új nyelv „ajándékára”. Mert bármily furcsán hangzik is, a modern zenében épp úgy hihetetlenül elszaporodtak és unalmassá váltak a közhelyes és sematikus megoldások, mint például a klasszikus zenék elslágeresedő termékeinél. Itt most végre olyan műveket hallunk, amelyek bonyolult rétegzettségét nem unos untalan ismétlődő sémákban, vagy agyonracionalizált struktúrákban, szerkezetmisztikus hanem a zene klasszikus funkcióihoz közel álló élményekben tudjuk megfejteni. Maguk a zenei formák is erre utalnak: legkarakterisztikusabb mondandóit a szerző scherzókban, rondákban, korátokban, s az európai zene kétpólusú szerkezeteiben fogalmazza meg. De talán ennél is fontosabb, hogy minden művében a zene kollektivitása az, ami a legnagyobb hangsúlyt kapja. Az asszociációs lehetőségeikben rendkívül gazdag művek minduntalan azokat az elemi, a zene ősrétegéhez tartozó, de a modern elektronika útján már átértelmezett gesztusaikat, színeket, „szellemi táncokat” idézik, amelyekben az ember elsősorban az univerzálist, a másokkal közöset élheti meg. Még az olyan konkrét utalások is ezt segítik, mint például az üreges-üvegszerű hangzások: olyanok ezek, mint amikor két ember úgy énekel össze bizonyos hangközöket, hogy közben „magaiktól” megszólalnak azok természetes felhangjai is. (Ki ne kísérletezett volna ezzel gyerekkorában ?) Kifejezetten népzenei kapcsolatokat idéz számos olyan technikai megoldás, mint például a WA-Sordino variatív felhasználása vagy az ajakvibrálás, és mindazok a hangulati-hangfestő elemek, amelyek nem mentesek a vaskos, sőt, olykor az obszcén humortól sem. A zenék feszültsége, gondolatgazdasága természetesen nem pusztán ezekből ered, sokkal inkább abból a kettősségből, amely a zene kollektivitásának élménye és a dallamokból áradó mély magány- és fájdalomérzés között feszül. Ám a glisszandókban gazdag, gyakran siratókat, máskor a legmélyebb régiókban járó gyászzenéket idéző dallamok sem ragadnak bele valamiféle végső reménytelenségbe: maga a zenei nyelv menti meg őket ettől, amelyen megszólalnak. A nyelv tudatosan létrehozott gazdagsága és kreatív változatossága egyszerűen átemeli őket abba a szférába, amelyben semmi nem képzelhető el ember és hangszer közvetlen viszonyának öröme nélkül. Még a legmélyebb gyász sem. A közönségnek ily módon egyetlen hiányérzete támad a lemezt hallgatva, de rossz, hogy nem ő fújhatja azt a hangszert. KOLTAI TAMÁS | Színház Még nem reneszánsz Nemzetközi név a Nemzeti Színházban: Gianfranco De Bosio. Amit eddig láttam tőle, arról az volt az érzésem, hogy egy rendező-professzor munkája, színháztörténeti pedantéria és tüdős szakszerűség jellemezte. Drámaelemzés, stílus, szcenika, világítás, minden a helyén. Nem kevés. Bár volna néhány ilyen rendező-tanárunk, elkelne a Színművészeti Főiskolán. És nem csak ott. Vendégrendezésének első része a tanári demonstráció jegyében zajlott le. Kedvenc Ruzantéját hozta el a Várszínházba, ezt a négyszázötven éves, keserű csepűrágót, színházcsináló szolgát és lázadót, plebejus érdekek főúri mulatságokon való pimasz fölpanaszlóját, akit ő halászott elő a feledésből, megteremtve itáliai és Itálián kívüli reneszánszát. A Ruzante megtér a hadból című rövid komédia pontos képet ad a választott művésznevén önmagát színre állító szerzőről. Hőse a jó pénz és hadisarc ígéretével elszegődött zsoldos katona, aki lesoványodva, lerongyolódva, nincstelenül, kilátások nélkül tér meg a háborúból, és még a kedvese is elhagyja, mert talált magának egy gazdag szeretőt. Az archaikus darab inkább zsánerkép, mint dráma, és bizonyos értelemben rendkívül modern benyomást kelt: példázat egy emberről, aki nem hajlandó fölismerni valódi helyzetét. A „hetvenkedő” katona önámító monológját csak kis időre szakítja meg földijének hitetlenkedése, illetve a tandrámai sorsszerűséggel érkező egykori szerető durva kirohanása. Olyan az egész, mint azok a dramaturgiai háttérgyakorlatok, szociális tartalmú dialógusok, amelyeket majd Bertolt Brecht kreál négyszáz év múlva egyik-másik darabja megfelelő szituációjának társadalmi magyarázatául. Sajnos, olyan száraznak, unalmasnak is hat,didaktikusnak. Nem a színészek hibáiéból. Végh Péter összetett figurát játszik, akiben a háború eltompította a valóságot fölfogó érzékeket: ez a harcedzett katona egyszerre szikáran elnyűtt és keménnyé esztergált, hős és áldozat, agyafúrt és balek. Mindamellett De Bosio föltehetően a nyers realitás és a költői stilizáció elemeiből szeretné egységessé ötvözni, akárcsak Galbenisz Tornász suttyó legénykéjét, Pregitzer Fruzsina kurtizánját és Nagy Zoltán hőzöngőjét. Ebből olyasféle stílusjáték jön létre, amely inkább látszik ál-színháztörténeti rekonstrukciónak, tanórai mesterség, gyakorlatnak, nyilvánossá tett szakmai műhelymunkának, semmint a hazai hagyományok számára felvonásnyi terjedelemben befogadható „mulatságnak”. Még akkor is, ha Emanuele Luzzati jelmezei ritkán látható remeklések, ugyanebben a szellemben. A rongyokba öltöztetett katona és a paradicsommadár-kurtizán fantáziakosztümjei a színházzá lényegített valóság bámulatos stilizációi, távol a naturalizmus leghalványabb árnyalatától. Az est második felében előadott Mandragorában is a látvány, Luzzati hajtogatható díszlete a legkellemesebb, perspektivikus utcá. jával, játékos színházszerűségével. Maga a Machiavelli-darab mintha jobban kicsúszott volna a rendező kezéből, mint a Ruzante-mű, noha minden bizonnyal összehasonlíthatatlanul nagyobb közönségsikere lesz. Ez utóbbit részint indokolja az ismert cselvígjáték borsos története a gyermekáldásra vágyó gazdag Nicia mester rászedéséről, akinek ifjú és szép feleségét e nemes cél érdekében kapja meg az érte epedő szerelmes Callimaco. Annál meglepőbb, hogy De Bosio sem a cselekmény vaskos humorát, sem az erotikáját, sem a szereplők szemforgató erkölcsiségén kajánkodó társadalmi szatírát nem aknázza ki. Az előadás alapján kétséges, hogy egyáltalán akart-e valamit, a színészek fölötti biztonságos felügyeleten kívül. Úgy fest, mint aki tartózkodott az instrukcióktól. Ez egyedül Kállai Ferenc alakításán nem látszik meg, aki kimeríthetetlen szakmai raktárából és néhány új elemből összerendezte magának a pipifaxos járású, bugyutám tébláboló, fösvénység, féltékenység, hiszékenység és bizalmatlanság között őrlődő Nicia mester vonásait. A többiek — Hirtling István, Narsányi Gábor, Galbenisz Tornász, Kováts Adél, Nagy Zoltán, Dániel Vali... Bálint Márta — úgynevezett általános színjátszást művelnek. Időnként előpenderül néhány amatőr ügyetlenségű statiszta, átforgatják a kulisszákat, ezalatt Pregitzer Fruzsina és Végh Péter dalocskákat énekel az ötvenes évek irodalmi színpadi modorában. Ez az eredmény még egy negyedéves rendezőhallgatótól is szerénynek minősülne, nemhogy De Bosio professzor úrtól. MOLNÁR ERZSÉBET: Televízió Hexensussz Teljesen elegem volt a politikából, úgyhogy a Derékzsába, avagy magyarul hexensussz című film megtekintése után épp a Popkorongra vártam, amikor minden igyekezetem ellenére feltűnt a képernyőn az egyik független demokratikus társadalmi szervezet képviselője. Ki akartam kapcsolni a televíziót, de ez az ember teljesen ki volt kelve magából. Mint akibe beleállt a derékzsába, láthatóan segítségre szorult, olyan volt, mint egy leváltott, tanácstalan király, legalább meg kellett hallgatnom. Azért volt kikelve magából, mert az alternatívok választóképviselő találkozót szerveztek a kerületében, de őt nem vették be a szervezők közé, ha akarja, szervezze külön. Pedig (így mondta) ő is egy független demokratikus társadalmi szervezet képviseletében van itt: úgy hívják, hogy Magyar Szocialista Munkáspárt. Ide jutottunk. Úgy látszik, már mindent lehet. Már mindenki azt hív meg vendégségbe, akit akar. Már nemcsak ő. Már akárki. Törvényesen. És még azt sem akarják elismerni, hogy ezt a törvényt ő kezdeményezte. Mint mindent, ami szép és jó. A jogállamot. A köztársaságot. A régi címert. A többpártrendszert. A demokráciát. És ki tudja még mit. Mint mikor valakit beledobnak a Dunába és kezdeményezi a partraúszást. ber.Furcsa egy szerzet az emValósággal beleszédül a szabadságba. Már nemhogy nem a lakógyűlésen éli ki a társasági hajlamait, de meg sem hívja a házmestert, ha olyan kedve van. Sőt: értetlenül nézi, ha az mégis odajön és a szemére veti sértett hangon, hogy nem vette be a házigazdák közé. Hogy a háta mögött pusmog a vendégeivel. Hogy nem tudhat arról, miről folyik itt a szó, vagy ha tudhat is, nem szabhatja meg a társalgás menetét, nem dolgozhatja ki a koreográfiát, amiben olyan nagy gyakorlata van. Hogyan képviseljen így minket az Ingatlankezelőnél ?! Engem már nem érdekel ez az egész, gondoltam megint, és újabb kísérletet tettem a kapcsoló megközelítésére. De ez a hang, ez másodjára is megállított. A veszteségér, meny olyan erővel áradt a képernyőről, ez az ember olyan kétségbeesetten kezdeményezte a partraúszást, hogy megsejtettem, tennem kell valamit. Nem tudta, ilyen szituációban mi a teendő, nem találta el a figurát, a független szervezetében nem erre nevelték, még annyira sem, mint engem. Sejtelme sem volt, hogy kell társaságban viselkedni, hogy kell betartani azokat a szabályokat, amelyeket nem egyedül diktál. Egyre nagyobb együttérzéssel figyeltem: nem lesz neki könnyű a koalícióban, amit épp most kezdeményez. Csak állt ott és hajtogatta, hogy ő is állampolgár. Hogy ők is választók, ők is lakosok. És tessék. Éreztem, olyan igazságtalanság esett meg vele, ami tán még soha senkivel nem esett meg. Amikor a riporter, aki szintén együttérző mosollyal szemlélte a partraúszás kezdeményezését, ám a pontosság kedvéért felhívta beszélgetőpartnere figyelmét, hogy de bizony megesett, csak nem ilyen elegáns stílusban, mindjárt megéreztem, az más volt. És még ha nem is erősen éreztem, most nem az a feladat, hogy egymás múltjában kotorásszunk. Most az a dolgunk, hogy összeboruljunk. Elragadtatott, lehunyt szemmel, azonnal, górcsőik nélkül, fenntartások nélkül, félelem nélkül. Hogy ország-világ lássa, mi egyet akarunk. Hogy becsületes, megtisztult tekintettel nyújtsunk kezet, zessük a nemzetet Hogy kivea bajból mi, függetlenek. Teljesen elérzékenyültem, a végén még az is kiment a fejemből, a kézfogás hogy született. A pontosság kedvéért utánanéztem: az egyik ember kifordította a tenyerét és megmutatta a másiknak, hogy nincs a kezében fegyver. ZÖLDI LÁSZLÓ: LI Ó: film Bandita, kötött lánysapkában A Népszava című napilap nem zárkózik el olvasóitól. Időről időre képregényeket közöl, bemutatás előtt álló magyar filmekhez kapcsolódva. Néhány napja például a Túsztörténet alakjai tűnnek föl az ügyesen megrajzolt képeken. Jól felismerhető az érettségi előtt álló bandavezér, már csak azért is, mert kopasz. Filmbéli öccsét turcsi orrú, jellegzetes szájú fiú jeleníti meg, az ő vonásait is nehéz eltorzítani. Szájukból keretes szövegmezők fodrozódnak ki, a tőmondatok úgy-ahogy érzékeltetik a szorító helyzetet. A sorozat felcíme: Sikerfilmek képregényváltozata. Vajon jónak bizonyul-e a népszavások szimata, siker lesz-e Gazdag Gyula rendező vállalkozása? ni. Jóslásokba kár volna bocsátkozinkább csak feltételezéseim vannak. A Túsztörténet alapja Végh Antal Könyörtelenül című dokumentumregénye. Az írót lehet dicsérni vagy szidni, azt azonban aligha érdemes elvitatni, hogy egyik — vagy talán a — legjobb könyvét engedte át megfilmesítésre. Az alaptörténet, persze, eltér a valóságostól, a filmváltozat meg a regénytől. Nincs ebben semmi meglepő, az író is meg a rendező is tudja, hogy a műfaji törvényszerűségek változtatásokat igényelnek. Elég, ha tudomásul vesszük, hogy valamikor a hetvenes évek közepén túszdráma hozta lázba a hazai közvéleményt. Balassagyarmaton egy határőrtiszt két fia eltorlaszolta magát a középiskolai lánykollégiumban, a foglyul ejtett diákok ellenében repülőt követeltek, hogy álmaik földjére, Nyugatra jussanak. Gazdag Gyula elsősorban arra összpontosít, hogy ma, a nyolcvanas évek végén miként játszódna le a túszejtési akció. Éppen csak mellékesen említem meg, hogy 1988. január elseje óta szinte korlátlanul utazhatunk külföldre. Elképzelhető persze, hogy bizonyos foglalkozási ágakhoz tartozók — és családtagjaik — kevésbé lehetnek mozgékonyak. Ilyenformán azt a motívumot, hogy egy fegyveres testület tagjának gyerekei útlevél híján próbálják megzsarolni az államot, nem tarthatom eleve hiteltelen mozzanatnak. Ha mégsem ragad magával a Túsztörténet, annak egyszerű az oka: a film nem képes ébren tartani az érdeklődést. Kevésbé tapintatosan fogalmazva: a száztíz perces mozidarab olykor unalmas. Anélkül, hogy mentő körülményeket keresnek a felemás hatásra, bizonyos fokig érthető, hogy a drámainak szánt cselekmény láttán nem rágjuk tövig a körmünket. Mert gondoljunk csak bele! Maguk a diáklányok, sőt még a hatóságok sem hiszik, hogy a fegyvert kétségkívül jól forgató kamaszfiúk bárkit is kivégeznének. Következésképpen mi, nézők sem érezzük át, hogy halálos tétje van a történetnek. Ezért aztán a végső találat, amellyel mesterlövész sebzi halálra a lányos arcú, fejére kötött lángsapkát húzó bandavezért, már csak visszamenőlegesen varázsolja izgalmassá a filmet. Utólag jobbnak hat Gazdag Gyula képzeletbeli valóságtudósítása, mint közben. Velem tehát nem sikerült elhitetni a dráma súlyosságát, és ez csökkenti a film hatását. Azt viszont el kell ismerni, hogy van egy másik vonulata is a Túsztörténetnek, amelyet szinte maradéktalanul bemutatnak az alkotók. A hatalom hezitálásáról van szó. Arról, hogy szélsőséges helyzetben, amikor a közvélemény sürgeti a cselekvést, az emberi érzés pedig a kivárást, a hatalmi gépezet hirtelen arcot ölt. Mintha idegrendszere volna, mintha érzelmek dúlnának a lelkében. Holott „csak” érdekek mozgatják, holott pro és kontra érvek kereszttüzébe kerül, holott nehezen átlátható megfontolások siettetik a döntést. Megjelenik Bástya elvtárs — A tanúból, Bacsó Péter szatirikus filmjéből ismerős, ugyanaz a színész kölcsönzi neki a személyiségét, nyilván nem véletlenül. Ahol rés támad, ott Bástya résen áll és mindent elintéz. Csakugyan mindent. Csöndes, visszafogott, következetesen kidolgozott figyelmeztetés Gazdag Gyula rendező, Ragályi Elemér operatőr, a még leginkább emberi alezredest megjelenítő Zbigniew Zapasiewicz, a mesterlövészt játszó Rabold Ödön és az ijedt-határozott közrendőröket megtestesítő statisztéria közös vállalkozása. Ha a stáb túszul ejtene, természetesen a felemás film erényeit hangoztatnám, így azonban, viszonylag szabadon, azt konstatálom, hogy a krimiszál nem erősíti a társadalmi figyelmeztetést. 1999. FEBRUÁR 24.1 hkmmo