Élet és Irodalom, 1990. július-december (34. évfolyam, 27-52. szám)

1990-07-06 / 27. szám - Döbrentei Kornél: A boldogság íze • vers (1. oldal) - Megyesi Gusztáv: A bácsi sapkája • vezércikk (1. oldal) - Bada Tibor: rajza • kép (1. oldal)

-,----Ä- -·. % im 'á j i*;. ■steaz XXXIV. ÉVFOLYAM, 27. SZÁM 1990. JULIUS 6. Tamás Pál: Az új gazdi-φ· Az írószövetség és a Magvető levelezése Halász László: Nehezen megszerzett pesszimizmusunk |R0DALMI ÉS POLITIKAI HETILAP Bada Tibor rajza MEGYESI GUSZTÁV: A BÁCSI SAPKÁJA Kétféle világ, kétféle morállal: egyik a bácsié, a másik a marsallé. ★ Carlos 1980-ban Magyarországon nyaralt, ez a legújabb. Ez se vol­na megdöbbentő hír, mégis meg­döbbent. A hírhedt terrorista, mint a magyar állam vendége. Ez már azért mégsem Gabcsikovó, nem is Kaszópuszta vagy távvezeték, s nem is milliárdnyi államadósság. A legteljesebb erkölcstelenség privát mércével mérve. Fényes-nyári dél­után Carlos a Krisztina körúton sé­tál, mégpedig közöttünk, és betér regenerálódni egy kiskocsmába, mégpedig közénk. Én 1980-ban az MTI-ben dolgoztam, brigádhíreket gyártottam, két brigádhír után le­ereszkedtem a Naphegy tetejéről, s betértem a Krisztina körút vala­melyik kiskocsmájába regenerálód­ni kicsit. Most a hátamon fut a hi­deg, hiszen lehet, hogy ott, épp a szomszéd asztalnál, karnyújtásnyira tőlem éppen ő. S még ami ezzel együtt jár, már hogy együtt ki a mosdóba, ott esetleg udvarias elő­­reengedés, mindez oly emberköze­li, hogy épp ezért, ha utólag is, de megborzongta t. Én előre tudom, hogy egyetlen érintett politikus se fog bocsánatot kérni az országtól, hogy tudott Carlosról, sőt, ő maga szervezte pi­henését, én előre tudom, hogy ha lesz is per, eljárás, pókerarccal fog­ják magyarázni a magyarázhatat­­lant. Ha lesz is valami az arcokon, hát az sértődöttség lesz, persze, itt most hajtóvadászat indult ellenünk, meg akarnak semmisíteni, ez egy szellemi pogrom, végső leszámolás. Ez így lesz, mert én úgy látom, hogy itt egyetlen egykori vezető­ben sincs bűntudat, mind áldozat­nak tartja magát, egyetlen letűnt vezetőben sincs tartás, hogy elszá­moljon, s nem is a vagyonával, de a lelkiismeretével. Vagy legalább a bocsánatunkat kérje. Nem mint­ha sokra mennénk vele, de azért mégis: legalább apró jelét lehetne látni annak, hogy azért mégiscsak, hiszen azért itt nemcsak róluk van szó, s nem is csak Carlosról, de legelébb is rólunk. A Carlos-ügyban az a legbor­zalmasabb, ami a kisebb ügyekben is borzalmas: a bűntudat megint minket talál meg. Nem mi tettük, de mégis: Carlos itt járt, és közöt­tünk járt, ugyanabból a korsóból ivott, ugyanabból a tányérból evett, s talán csakugyan előreengedett a mosdóban, azaz akárhogyan is, de részesei voltunk ennek az egész­nek, anélkül, hogy tudtunk volna róla. Mert erre még azt sem mond­hatjuk, hogy tudtuk ám, mi folyik itten, de hát nem beszélhettünk róla. Carlos elképzelhetetlen volt, épp ezért ez a leleplezett ügy, bár­mennyire is igazságot .kíván szol­gálni, újabb dózis a nyakunkban: még annál is jobban voltatok lóvá téve, mint ahogyan azt ti hittétek. Miért, hogy bennem van most némi szégyen, döbbenet, hogy sem­mi, de semmi nem volt gyanús, hogy nem tudtam elképzelni az el­képzelhetetlent? Tréfából csak most képzelem el, hogy mit tehettem volna. Hogy nyílegyenesen kiszaladok az Alag­út utca sarkára, ott posztos rendőr áll, kérem, az ivóban gyanús ala­kok ülnek a sarokasztalnál, bá­ránysültet esznek, és föld—föld ra­kétákkal seftelnek, és Jánosom Ká­dáromnak fogalmaznak levelet, hogy jól érezzük magunkat, hálás köszönet, jövőre majd ti jöttök hoz­zánk, és egyikőjüket hol Pedrónak, hol Gonzáleznek szólítják a társai, tehát akkor biztos, hogy Carlos les? az illető, minthogy épp ezt a nevet nem mondják ki soha. önnek egy hónapja lejárt a sze­mélyije — mondta volna a posztos rendőr a korszellemnek megfele­lően, és rutinszerűen bekísér az őr­szobára. Tréfa, de miért, hogy szimpla ál­lampolgárok szégyenkeznek most azok helyett, akiknek kijárna le­galább némi pellengér. Ha tudtak Carlosról azért, ha meg nem, ak­kor főképp. Hülyeség az egész — nyilatkozta a minap az egykori belügyminiszter, aki valamivel érintéttebb az ügyben, mint mond­juk én, vagy a Krisztina körúti pincérek, és — ne tessék megle­pődni, amit mondok: — igaza van. Politikus. * Mit várunk mi a politikától? Én úgy látom, hogy ez az ország illúziókban él, titkon abban re­ménykedik, hogy létezhet maku­látlan, hattyúfehér politika és po­litikus, hogy a politikai erkölcs ta­lálkozhat a privát erkölccsel. Hogy ha Moszkvában Gorbacsov mégis­csak nyer, akkor ez előbb-utóbb mérhető lesz az ember magánéle­tében, hogy akkor minden zsebóra és sapka visszakerül jogos tulaj­donosához, elfeledett tehenek újra tejelni fognak, a nemzeti parkban füvet, pitypangot, haranglábvirágot talál az ember a segge alatt, nem pedig taposóaknát, füstgyertyát. Újra szűz lesz a világ, ártatlan, po­litikusok kérnek szót eufórikus hangulatban a parlamentben, hogy lemondok, mert ez az új helyzet már bonyolult nekem, túlhaladt rajtam, képességeim korlátoltak. Az ám, az eufória. Mi most irigyeljük a németeket, eufórikus vonulásukat, össztársa­dalmi reményeiket, melyek kézzel­foghatók és zsebben is mérhetők, nyitott határ, unió. De fél éven be­lül soha nem tapasztalt magán­­konfliktusokról fog írni a sajtó, nem bír majd német a némettel, mert emez itt élt negyven évig, amaz viszont ott. Emez majd min­den kudarcát amannak a bejövete­lével okolja, amaz viszont leeresz­kedésnek veszi emez közeledését, elutasítását pedig lekezelésnek. Áll­ni fog a bál a privát szférában, mert negyven év az nem negyven év, de sokkal több annál, ami a le­vegőben volt, még nem hullott 'e, mint valami hó, véglegesen, így hát fel sem oldódott. Pedig a politikusok már ezerszer kezet ráztak. Az igazi konfliktusoknak most nézünk csak elibe. De ez nem jobb és bal, kormánypárt meg ellenzék, s nem is Kelet és Nyugat konflik­tusa lesz, ez egyszerűen ama fel­foghatatlan kérdés belső ellentmon­dása lesz, hogy az embernek elvet­ték a sapkáját, és azt soha a bü­dös életbe' nem kaphatja már visz­­sza. Minden probléma a sapkánál kezdődikk, és ott is végződik. Mennek haza az oroszok. Ennek legbiztosabb jele, hogy dr. Demszky Gábor ellenzéki képvise­lő teherautónyi lőszert, taposóak­nát, földbe ásott, könnygázzal teli hordókat, s egyéb, nem kifejezetten környezetbarát hulladékot talált a Kiskunsági Nemzeti Park kellős közepén, ahová hétvégi kikapcsoló­dás céljából érkezett meg emberei­vel. A hír egyáltalán nem meglepő. A magyar sajtó teli van színes és nagyméretű zsánerképekkel, ezeken a képeken orosz laktanyákat látni, félbetört, leszaggatott mosdókagy­lók, lifegő villanydrótok, lepisált matrac, kosz és mocsok mindenütt, no comment; mennek, ahogy jöt­tek, a kivonulás se tréfa. Ezenközben diplomáciai és egyéb úton, hivatalosnak tekinthető nyi­latkozatok által egyértelműen tu­datják velünk, hogy ha Magyaror­szág emígy, akkor a szovjet hadse­reg majd amúgy, itt végül is köve­telései csak a kivonulóknak lehet­nek, nem úgy van az, hogy minden itt marad, ráadásul még meg is tisztítva, ide nem kevés pénzt, energiát invesztáltak, tessék ren­dezni a számlát. És szintén mindezenközben egy idős parasztember a 168 óra című hetilapnak írott levelében azt kér­di angyali naivitással, hogy mikor kapja vissza a negyvenötben elra­bolt két szép nóniusz lovát, az egy darab megbízhatóan tejelő tehenét, a csizmáját, zsebóráját, és ami a legjobban fáj neki: a sapkáját. Soha, kedves uram, idős bácsi — felelhetnénk erre, majd szörnyű méregbe gurulván hozzátehetnénk, hogy az az országos és erkölcsi defloráció, ami itt elkövettetett, irreverzibilis folyamat. Itt vissza már soha nem lehet adni a legfon­tosabbat, legföljebb azt kiálthatjuk privát erkölcsi érzékünk alapján, hogy negyven év alatt tönkretették az országot, most meg még ők kö­vetelnek. Miféle erkölcs ez? Politikai. DÖBRENTEI KORNÉL: A boldogság íze Amikor a lélek szabadesése megtörténik benned, bizakvón beléájulsz az árokpart mohos vályújába, árvacsalán, vadsóska, lóhere, papsajt virrasztó zöldje közé és odatárod magad nyers étekül az önkívületben ragyogvó napnak, marcangoljon szét, mint álmot az ébredés, szippantson föl egy énedbe veresedő szívószál-sugáron, s ha letekintesz, felhőről felhőre botladozó lényeg­maradék, látod, lenti nemléted aszály-foltja emlékeztetőül még villanatra kirí, mint elsuhanó gepárdon a pötty, aztán összecsap fölötte a süvölvény ősgyep pitypangos emlékű tenyészete; mámorosán múlongasz a fű optimista horzsolatában, meztelenséged egy kolompra való folyékony érc, a kongatás féktelen, kitárulkozó ígéretével, az árokból széles áradással kilép és elsistereg az ég széléig, forró hömpölye fordul s a kérgen át türemkedne vissza a föld szívéhez, tövig döfve rostokol ott egy kultikus előéletű sírásólapát: csorbává kopott a kegyeletes rádvárakozásban és kihűl meztelenséged, beálló jég, s arra ocsúdsz, anyakéz-langy nyelvvel nyalogat kutyád, eszmélkedni így kelteget, orrán a szeretet harmatával nógat, hogy atomonként négykézlábra magadat véle egyenrangúvá összerakd, örangyalszagú közelsége delejesen átjár s föloldódsz az istentől eltanult közös zihálásban, önfeledt, néma csaholással lelkendezik benned az öröm, mert behegesedett a parttalannak örökölt szakadék, házad s hazád ez édenirányú varraton, ahol a távol s a közel csupán egyetlen szökkenés, máris mögötted minden fellengzős, megnyomorító agyhozadék, a gondolat redukált téboly, s évmilliók ködébe vész a töklámpásként rádvigyorgó, kisértő haláltudat s a kizsigerelő zsarolás, hogy térítvényes életet remélve önmagad túszaként váltságdíjat követelsz — négylábúságod oázisából igézve bámulod a majomlendületű visszakapaszkodás mitikus szálláshelyét, a cseresznyefát: együttérzőn hajol le hozzád s szánalma kincseiből egy hosszúszáron csüngetett rubinkönny a szádba ér.

Next

Regisztráció Regisztráció
/
Oldalképek
Tartalomjegyzék